Light in the Darkness

I. fejezet

Jóslat a kissárkányról

A nyári melegnek már nyoma sem maradt. Csupán csak kiszáradt, esőért szomjazó mezőket hagyott maga után, amik szinte könyörögve néztek fel az égre, némi égi áldást remélve. A sűrű acélszürke felhők nem is késlekedtek, azonnal birtokba vették a nemrég még ragyogóan kék eget. A jelenlétükkel egyre jobban sejtették, hogy a nyár ideje már eljárt, és át kell adnia a helyét a megállíthatatlanul közeledő ősznek, ami nem csak viharfelhőket hozott magával, hanem csípős szelet is. A szél könyörtelenül tépázta a közeli erdő fáit, letépve néhány zöld levelet és messzire repítette. A levegő egyre hűvösebb lett.

A nehéz acélszürke fellegek megadták magukat, s hullatni kezdték szomorú könnyeiket.  Először csak egy pár, majd egyre több és több csepp hullott a szomjazó, repedezett fekete földre. A fák kísértetiesen hajladoztak a viharos szélben, az ágaik meg- megrecsegtek, megadóan hajlongtak. Itt-ott néhány gally le is törött, s erőtlenül landolt a földön. A sűrű lombok között, alig jutott át némi fény, ahogy egyre mélyebbre jutunk az erdőben fokozatosan sötétebbé és nyomasztóbbá vált a légkör, szinte fullasztó és kísértetiesen borzongató. Árnyak suhantak át a magasba nyúló öreg fák között, hangok hallatszottak. 

Hirtelen patadobogás hallatszott a messzi távolból, és egy apró fénypont tűnt fel, a fák között néha meg-megvillanva. A dobogás egyre szaporább, erőteljesebb és hangosabb lett, akár egy harci dog. Az enyhülést hozó zápor megállíthatatlanul zuhogott, a szél hevesebben tépázta a megadóan hajladozó fákat. Hátborzongató nyerítés hallatszott, nem is olyan messziről, a fénypont közeledett az esőfüggönyön keresztül is tisztán kivehető volt. A homályból egy fekete tame és utasának alakja bontakozott ki, amint vágtak az erdő egy kis ösvényén. Bár a gyakorlatlan szem a tamét lónak vagy pegazusnak nézné, de ez a varázslény sokkal több náluk, ugyanis ezüst szarva és óriási fekete szárnyai vannak, amiket most behúzva tartott.  A derengő világosság az ő szarvából áradt, némi fény biztosítva az utasnak.

A fekete csuklyás férfi sietve bíztatta gyorsabb haladásra a tamét. Az őrült vágtájuk már órák hossza tartott, de nem állhattak meg. A férfi talárja lobogott a szélben, és a csuklya egyszer csak oldalra libbent, majd egy-két ezüstszőke tincs villant ki alóla. Az utazó köpenye már teljesen átázott, és minden egyes csepptől, ami a bőréhez ért, borzongás futott végig egész testén. Szíve hevesen dobogott, úgy érezte, mintha üldözné valaki, de ilyen sebes vágtatás közben ez lehetetlen lett volna.  Ennek ellenére még is gyorsabb tempóra ösztönözte a tamét. Alakjuk elmosódott az ég könnyeiben.

A sűrű erdőben egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak. A veszett tempó pedig egyre lassabb és lassabb lett. Mintha az eső is követte volna a példát, már csak csendesen szemerkélt és szél is enyhülni látszott. Aztán erdő ritkulni kezdett és az ösvény végén egy növényekkel behálózott fal tűnt fel. A férfi lassított, majd megállt, leszállt a tame hátáról, elővette a pálcáját, mormogott valamit, amitől az egész fal ezüstös, kékes színben kezdett derengeni a sötétségben. De egy helyen a fal ugyanolyan volt, mint a varázslat előtt. Az idegen hanyagul intett egyet a pálcájával, amitől kialudt a fény, és az előbb említett helyhez sétált. A falat sűrűn átszövő borostyán, utat engedett az idegennek, aki nem is habozott sokáig, és átment az átjárón.

Kiérve, a hely -ahova a férfi érkezett- olyan volt, mintha nem is az erdő részét képezné. Az ősznek itt nyoma sem volt. Az esti égbolton milliószámra ragyogtak a csillagok és a hold álmos sárga fényében fürdött a táj. Néhol hullócsillagok szántották végig az égboltot. Minden zöld volt és eleven, virágok nyíltak mindenfelé, olyanok, amiket emberi szem nem nagyon láthatott. Derengő virágszirmok tollpiheként hullottak a fákról. Egy forrás csörgedezett nem messze a férfitól, partján néhány fűzfával, ahonnan szentjánosbogarak, hatalmas éjjeli lepkék, és apró nevető tündérkét repkedtek ki a lombok közül. Kellemes, virágillatú, langyos esti szél fújdogált, lágyan simogatva a fűszálakat, s finoman megcirógatva a férfi arcát, aki már rég megszabadult a csuklyájától.

Az arca és acélszürke szemei érzelemmentességet tükröztek, mintha megvetné az egész helyet a lakóival együtt. Vonásai kemények és komolyak voltak. Körülnézett, majd határozott léptekkel elindult közelben lévő apró, borostyánnal és egyéb kúszónövénnyel benőtt kunyhó felé. Már éppen benyitott volna, az ajtón magától kinyílt és utat nyitott neki.

A kis kunyhó belül olyan volt, mintha egy középkori kőből épült lakóhely. Szürke kőfalak, régi bútorok, egyszerű berendezés, és még is a helyiség otthonosnak hatott és különös melegséget árasztott, ami még egy ilyen zárkózott, kemény férfi szívét is a legnagyobb mélységekig átjárta. Ez olyan volt számára, amit sohasem tapasztalhatott meg igazán vagy egyszerűen nem volt nyitott rájuk. Furcsának, de még is jónak érezte ezt.

A szoba közepén egy hosszú fehér hajú asszony ült, aki éppen fonalat font a rokkán. Vékony ujjai között leheletfinom ezüst fonál csillant meg a hold fényében. Bár haja színe öregséget tükrözött, a vénség egyetlen egy apró jele sem látszott rajta. Arca friss és üde volt, szemei pedig csillogók, élettel telik. Fejét a beérkező férfi felé fordította, barna tekintetével végigpásztázva őt és elmosolyodva megszólat:

-         Üdvözöllek Lucius, már vártalak!- hangja lágyan csengett az esti csendben.

-         Miért hivattál Lady Nessana?

-         A fiadról van szó- tért rögtön a tárgyra a nő.

-         Nem értem. Hisz még csak meg sem született. Ráadásul nem is biztos, hogy fiú lesz - mondta gondterhelten. Az asszony erre elmosolyodott.

-         Ugyan Lucius, megfeledkeztél egy aprócska: dologról én látó vagyok, és kevés dolog marad előttem titokban.

-         Bocsáss meg! - hajtotta le a fejét Lucius, arca már megkönnyebbült volt.

-         Tudom, most mire gondolsz: lesz-e méltó örököse a Malfoy címnek? - a férfi bólintott- Igen és nem is akármilyen örökös. Ő lesz az, aki még dicsőségesebbre emeli a Malfoy nevet.

A férfi önkénytelenül is kihúzta magát. Büszkeséggel töltötte meg ez a mondta a szívét, és egyúttal édes felszabadultsággal, mivel teljesítette elhunyt apja kívánságát.

-         De amiért ide hívattalak az az, hogy egy jóslatot mondjak el neked a fiadról – a hölgy lehajtotta a fejét, mikor újra felemelte, szeme már vakítóan kék színű volt és mikor megszólalt, hangja földöntúli és lágy lett.

-         Mikor a Nap feltűnik a horizonton, mint egy éltető fénysugár a sötétségben, kel életre a gyermek, ki tisztítótűzként világítja meg a sötétet. S megváltja családja százados bűnét. Nemes küzdelemben a Sötét Nagyúr ellen harcol, a sárkányok és főnixek oldalán. A gyermek bátor, nemes, erősjellem, s jele egy sárkány lesz. Ereje a szívében rejlik, melyet az eleven tűz éltet.

Lucius döbbenten meredt a Ladyre és dühtől fűtve megszólalt:

-         Nem lehet… az nem lehet, hogy a fiam a Sötét Nagyúr ellen harcoljon, az egyenlő lenne az öngyilkossággal. A családunk már századok óta a sötét oldalt szolgálja, azt nem…

-          Lucius nem tehetsz semmit, a fiadnak ez a sorsa, nem fogja soha a sötét oldalt szolgálni. Bölcs döntés lenne, ha te sem tennéd.

-         Már késő ezen vitatkozni a fiam is és én is a Nagyurat szolgáljuk! -kiáltott harciasan, keze a pálcáján volt, de tudta, hogy az ő varázsereje most igazán kevés.

Bár hangjában több bártorság volt, mint a szívében. Düh és kétségbeesés vívott benne megállíthatatlan harcot. Soha nem volt mersze azt tenni, amit a szíve diktált, mindig követte a család akaratát, amitől érzéketlené vált, és gyűlölettel vegyes megvetéssel viseltetett minden félvérű mágus és hátrányos helyzetű ember iránt. Igazi aranyvérűként viselkedett, hisz nem tehetett mást, erre nevelték. Megszámlálhatatlan seb bizonyította a nevelés eredményét, de ezekről a férfi mélyen hallgatott.

Amit pedig a fiáról hallott, nem tudta felfogni. Még, hogy nem lesz ereje visszatartani, és nem fogja irányítani. Akár erővel is, de fiát nem hagyja veszni. Kész volt mindenre, hogy megváltasson egy jóslatot, ami ki tudja milyen, régen meg van írva a csillagokban. Nessana belelátott a férfi zavaros lelkébe és folyatta, amit elkezdett.

-          A fiad lelkében száz sárkány ereje lakozik, nem lesz erőd megállítani soha.

-          Valamit mégis tennem kell!- fakadt ki Lucius.

Nessana megsejtve egy szörnyű gondolatot, mennydörgő hangon így szólt:

-         Azt már nem! Nem tehetsz semmit -azzal kinyújtotta a kezét, amin a három centiméteres körmök fenyegetően meredtek a férfi felé. Tenyérrel felfelé fordította a kezét, amin egy fehér orchidea jelent meg, ami egy halványkék fénygömbbé formálódott – Nem engedhetem, hogy a fiadnak bármi bántódása essen, meg kell védenem saját magadtól. Nem rendelkezhetsz az ő életével, így nem is veheted el azt. Ettől a pillanattól fogva, emlékezni fogsz mindenre, de nem akadályozhatod meg a történéseket. Nem mondhatod el senkinek, mi áll a jóslatban, és senki, még maga Voldemort sem tudja meg azt, amit itt hallottál- a kezében lévő gömb Lucius felé repült, majd szétáradt a testében – Tehetetlen vagy! Hidd el nekem, még büszke leszel a fiadra!

Majd Lady Nessana intett Luciusnak, aki hirtelen mély álomba merült. Eltűnt körülötte minden, egyre csak zuhant a sötétség felé. Fejében visszhangzottak a szavak. Tiltakozni akart, valamiféle kibúvót keresni, de nem volt elég erős. Tehetetlenül vergődött, majd egyszer csak elvesztette az öntudatát.  

***

Lucius a távoli mennydörgés hangjára ébredt, egy furcsa álomból, ami talán nem is volt álom, hanem maga a valóság. Kinyitotta szemeit, s hagyta, hogy szemei megszokják a fényt.   Merengő tekintettek nézett az ablak felé. A sötét felhőkkel burkolt eget figyelte a nappali díványából, még mindig olyan álomszerűnek látta a tegnap estét.

Megpillantotta a távolban a felkelő nap első sugarait, hogyan űzik el a sötétséget. A sötét égbolt alja világosodni kezdett, és a fellegeket sárga fénnyel vonták be az életet hozó sugarak, amik megtisztították, s átfestették az eget. Akár maga a megváltás az elkövetkezendő jó jele.

A férfi hasogató fejfájását félretéve az ablakhoz ment, és először életében meglátta a napfelkelte rejtett szépségét. Kezét az ablaküvegre helyezte, s áhittal nézte a csodát. Eddig csupán egy természeti jelenségnek vélte, de most odafigyelt a mondanivalóra is. Szívét újra átjárta a melegség, mint amit kunyhóban érzett. Megborzongott, mintha valamilyen ősi energia futott volna végig a testén. Tovább kémlelte a távolt és a jóslat szavai visszhangoztak a fejében újra. Próbálta elfogadni, ugyanakkor félt a következményektől.

A merengésből Dobby, a házimanó zökkentette ki:

-         Uram, kérem uram,- szólt az alázatos hang- Dobby kéri uramat, hogy menjen be Narcissa asszonyhoz. Dobby gratulál uramnak. Fia született.

Lucius arcán egy őszinte boldog mosoly jelent meg, ami nem kis meglepődöttségre ösztönözte a manót, gazdája arcán soha sem fedezett fel pozitív érzelmeket. Hirtelen minden kirepült a fejéből, a jóslat, a félelem semmivé foszlott.

A férfi nem tudott betelni a gondolattal, hogy apa lett, szinte repülni tudott volna, szívét különös érzés járta át, és a torkát a büszkeség szorongatta. Sietve rohant fel a lépcsőn, ahogy csak a lába bírta, majdnem megbotlott a cél előtt. De nem törődött ezzel. Megigazította hosszú lófarokba kötött haját, s mély levegőt vett. Mikor belépett a szobába, megpillantotta kedvesét az ágyon fekve karjában a tejföl szőke hajú csöppséggel. Amikor az asszony meglátta férjét, boldog, büszke mosoly jelent meggyötört arcán.

-         Gyere, nézd meg a fiad! –mondta különös hangsúllyal a hangjában.

Lucius közelebb ment az ágyhoz és mosolyogva csókolta meg a feleségét. Óvatosan átvette tőle az apróságot. Ösztönösen zárta a karjaiba a védtelen csöppséget. Az ablakon beszűrődő fény megvilágította a kicsi rózsaszín arcocskáját. A férfi megbabonázva figyelte fiát, aki erős kezecskéjével megmarkolta apja ujját. Lucius mosolyogva felesége felé fordult.

-          Nagyon erős fiú lesz belőle. Lelkében száz sárkány ereje lakozik.

Narcissa lágyan felnevetett és a hangja halk visszhangot vert a falakon.

-         Bolondságokat beszélsz - feddte mosolyogva férjét.

-         Lehet drágám –nevetett ő is- Mi lesz a neve?

-         Az előbbi kijelentésed alapján lehetne Draco a neve.

Lucius erősen gondolkodó képet vágott. Párosította a nevet a Malfoyjal, s hangosan kimondta, hogy meggyőződjön arról, hogy valóban jól hangzik-e együtt:

-          Draco Malfoy… tetszik. Pont illik a név egy Kissárkányhoz.

Egyik kezével megsimogatta az alvó csöppség arcát, majd elmosolyodott.

-         Az én fiam- mondta lágyan, mint amilyen a tavaszi szellő suttogása.

 „Az éjszülöttek az éjbe enyésznek,
Mert a fényben aludt a lélek…

…, s ő a szegény
Éjlakó lelkeknek a fény;
De ember-formát ölt magára,
Ha Napfény-ország népe látja.”

(William Blake: Az ártatlanság jövendölései)

Következő