III. fejezet

A párbaj

Megkezdődött a tanév a Roxfort falai között. Mint minden évben, most is a házak közti összetartás megerősítése, vagyis a kiépítésén volt a hangsúly. Az iskola igazgatója mosolyogva nézett a diákokra, akik színt vittek a folyosók nyáron megszokott ürességébe, s megtöltötték vidámsággal a komor falakat, s próbáltak visszazökkeni a nyáron elfelejtett roxforti mindennapokba.

Hermione a következő pár napban próbálta nagy ívben elkerülni Dracot, ami egy ideig sikerült is. De a csütörtöki dupla bájitaltan vészesen és megállíthatatlanul közeledett. Semmiképpen nem várta ezt a kényszerű találkozást a mardekárossal.

Aznap reggel Hermione különös szorongással ébredt, gyomra ökölnyire zsugorodott és reszketett, mint a nyárfalevél. Tudta, hogy ezek az előjelek cseppet sem jelentenek jót.  Szinte biztosra vette, ezen a napon Malfoy meg fogja bosszulni a múltkori incidenst. De mit tehetett mást, gyorsan felöltözött, és lement reggelizni. A Nagyterem már zsúfolásig tele volt reggeliző diákokkal. A lány észrevette Harryt és Ront, aztán leült melléjük.

-         Jó reggel Mione!- mondta a két fiú szinte egyszerre.

-         Nektek is- mondta álmos hangon.

Aztán egy kis csönd állt be a beszélgetésben, legalább is Hermione részéről, mivel a két fiú élénk társalgásba kezdett legkedvesebb témájukról: a kviddicsről. A lány unott képpel ült a széken egy kézzel a fejét támasztva és a villájával a rántottáját piszkálgatta, amit nem tudott megenni, mivel az idegesség teljesen elvette az étvágyát.

Közben pedig a túlsóasztal felé pillantott, ahol Draco éppen valamiről élénken, komoly arccal tartott előadást a közönségének, akik megfeszített figyelmükkel tüntették ki. Főleg két csatlósa, akik tátott szájjal figyelték kedvenc mardekárosunkat. A környéken ülő lányok mind Dracot lesték, és mosolyogva súgtak össze a háta mögött. Aztán a szőkeség tekintete mintha találkozott volna a lányéval, de a kontaktus hamar meg is szakadt.

 Hermione vágott egy fintort, megforgatta a szemeit, majd egy szelet pirítós után nyúlt, amikor a mellette ülő Ron megszólalt:

-         Miért nem eszel?

-         De hát eszem- mutatta fel a pirítóst és bele is harapott.

-         De a reggelid, meg sem kóstoltad- mondta szörnyülködve a fiú.

-         Nem vagyok éhes - mondta a lány, miután lenyelte a falatot.

-         Tudom, mért nem eszel - bizonygatta a fiú.

-         Tényleg?- kérdezte a lány unottam.

-         Mert azt hiszed kövér vagy, és fogyókúráznod kell - mondta tudálékosan.

Hermione mérgesen nézett rá.

-         Már megint női magazinokat olvastál?- kérdezte gyanakodva.

-         Nem, de Hermione, szerintem te nagyon karcsú vagy, és nincs rajtad egy csepp felesleg sem.

-         Ron, figyelj, meg vagyok elégedve az alakommal! Csak azért nem eszem, mert nem vagyok éhes –felállt az asztaltól és elindult kifelé a Nagyteremből.

-         Már megint mit mondtam? –kérdezte Ron Harryt.

-         Már megint hülye voltál, ez itt a probléma - mondta Harry.

Hermione csatlakozott a pincehelyiség felé induló tömeghez. Nem volt mérges Ronra. Már elkönyvelte magában, hogy mai nap cseppet sem az ő napja, mivel az imént tudatosult benne, hogy a talárját is elfelejtette felvenni. Ám most ennél nagyobb problémái is voltak, az egyik legfontosabb feladatának pillanatnyilag azt tartotta, hogy minél előbb beérjen a terembe, de a szerencse nem állt mellé.

Már éppen el is érte volna célját, amikor egy varázsigét hallott a háta mögül, ami kísértetiesen emlékeztette egy nyisszantó bűbájra. A következő lépésnél, pedig a szoknyája lecsúszott róla, közszemlére téve rózsaszín bugyiját. Megdöbbenve meredt a leeső ruhadarabra és hirtelen azt sem tudta, mit csináljon.

Hermione fülig vörösödve fordult hátra, és mikor merénylőjét meglátta, fortyogott benne a düh. Draco szintén vörös képpel kétrét görnyedten, épp készül megfulladni a röhögéstől. A lány szemében láng gyúlt, s a testét a düh tüze járta át. Ki akarta nyírni Malfoyt, akár puszta kézzel. Elöntötte egy furcsa köd, aminek nem tudott parancsolni, kezei reflexszerűen ökölbe szorultak. Agya kitisztult és már csak egy dolog járt a fejében: a megtorlás.

-         Szerinted ez vicces? – emelte fel a hangját a lány –Akkor ehhez mit szólsz?- kérdezte és közelebb ment a fiúhoz, ökölbe szorította kezét felemelte, és egy óriási ütéssel orrba vágta a meglepett Dracot.

A fiú szinte fel sem ocsúdott, el volt foglalva a látvánnyal, ahogy meglátta a lányt közelíteni. Arra gondolt, hogy olyan, mint egy bosszúálló angyal. Mikor magához tért, benne is fellángolt a düh, ami elborította elméjét. Fejében apja intelmei szólaltak meg. Nem engedhette, hogy egy sárvérű foltot ejtsen a hírnevén, és ami még rosszabb megalázza mindenki előtt. Így azonnal cselekvésre szánta el magát.   

-         Ez rossz döntés volt- mondta a fiú vérző orral és előkapta a pálcáját.

Percekig csak egymást átkozták. Hárítások, mások számára ismeretlen átkok, kiáltások. Szinte forr a levegő a két párbajozó között, aki egyenlő erejűnek mutatkoztak. Elszántan néztek egymás szemébe. Mindegyik tekintetben a gyűlölet tüze lángolt, ami cseppet sem volt hajlandó kialudni. Megszűnt minden körülöttük, csak egymásról vettek tudomást. Nem vették észre, hogy a csoportból mindenki őket nézi, s azt sem, hogy valaki egyre közelebb és közelebb kerül hozzájuk.  

A folyosón megjelent lobogó fekete talárban, mogorva arckifejezéssel Piton professzor, a Mardekár házvezető tanára. Arca komor volt és alig pár hajszál választotta el attól, hogy kitörjön akár a sok éve szunnyadó vulkán.

A folyosóra kisereglett az összes diák, és megfeszített figyelemmel kísérték a jelenetet, persze a legkisebb beavatkozást is mellőzve. Mivel, Draco háttal állt és nem is figyelmeztették rá, nem vette észre a vészesen közeledő professzort, és elkiáltotta magát:

-         Neut vulus!

Hermione nem tudott kitérni az átok elől, ami a vállát találta el. Őrült fájdalom hasított bele egész testébe, felsikított, elejtette a pálcáját, és a földre rogyott. Látása elhomályosodott, s szeme könnybe lábadt. Remegő kezekkel nyúlt a vállához, ahol egy mély seb tátongott, amiből patakban folyt a vér. A bíborvörös színű folyadékot látva arca halál sápadt lett. Nagyon is jól tudta, hogy ez fekete mágia. Felnézett, s megpróbálta szemével megkeresni Dracot, bár fogalma sem volt, hogy miért.

-         ELÉG!!- üvöltötte Piton- Befejezni azonnal! Mit képzelnek maguk? 50 pont a Griffendéltől, és… -itt tartott egy kis szünetet – 50 pont a Mardekártól - a csoport, akik tisztes távolból figyelték az eseményeket, egy emberként hördültek fel - Csalódtam magában Malfoy. Miss Cruel kérem, kísérje fel őket a gyengélkedőre, majd az igazgató irodájába!

-         Igen tanár úr- lépett ki egy alacsony, vörös hajú lány a tömegből. Odament Hermionéhoz és felsegítette.

Majd elindultak a gyengélkedő felé. Hermione, hogy elállítsa a vérzést, egy ruhadarabot tett a sebre, amit Nyssa varázsolt elő neki. A lány a könnyeivel küzdött, de makacssága nem engedte, hogy bármit is mutasson az ellenség felé. Nem akart gyengének látszani.

-         Már megint mibe keveredtél Malfoy? Még el sem kezdődött a tanév és máris két balhé – mondta a lány gúnyosan.

-         Ne avatkozz bele Cruel! - sziszegte a fiú.

-         De még mennyire, hogy beleavatkozom! Levontak miattad 50 pontot a házunktól és ráadásul Piton. Szerintem még soha se vont le egy pontot sem a saját házától.  Főleg nem a kis kedvence miatt. Ejnye Draco fekete mágiát használni a suliban, hát ehhez kell bátorság. Azt hiszed apád majd megment a kicsapástól?

-         Kuss legyen!

-         Különben mi lesz? Velem is úgy elbánsz, mint Hermionéval?

Draco dühösen nézett a lányra, de nem szólt egy szót sem. Most először érzett bűntudatot, szégyellte, amit tett, és tudta, hibát követett el, amiért súlyos következményekkel fizethet. Gyávának érezte magát, és ahogy a szenvedő Hermionéra nézett, megfogadta, soha többet nem okoz ilyen fájdalmat ártatlan embernek. Jó lehet, hogy a lány sem volt éppen ártatlan, de mégsem kell egy orrba vágást egy halálos sebesülés okozásával megtorolni.

-         Hermione jól vagy?- kérdezte a lány

-         Igen Nyssa, leszámítva, hogy ez a barom is itt van – mondta fájdalomtól eltorzult arccal, a következő pillanatban pedig elájult.

Nyssa nem bírta elkapni, s a törékeny test elegánsan a földre rogyott. Draco szívébe belehasított a fájdalom, amikor meghallotta a lány fejének koppanását a kemény márványpadlón.

-         Malfoy segíts bevinni!- szólt rá Nyssa Dracora 

Draco egy szó nélkül az ölébe vette a lányt, és óvatosan bevitte a gyengélkedő ajtaján. A lány karjai ernyedten lógtak, arca halálsápadt, szája pedig kékes színű lett. A fiú is egyre rosszabbul érezte magát Hermione állapotát látva.

-         Jézus Úristen, veletek meg mi történt?- kérdezte a javasasszony, elképedve a vérfoltokkal tarkított Draco és Hermione látva.

-         Hosszú történet Madam Pomfrey – sóhajtott Nyssa.

Draco szótlanul tette a lányt a vizsgáló asztalra, s hagyta, hogy a javasasszony arrébb lökje az útból és az eszméletlen Hermionéhoz rohanjon. Forgott körülötte a világ. Bűntudta, amiről eddig nem is tudta, hogy létezik, belemart a lelkébe. Néma ígéretet tett magának. Letörölte a vért az orráról, majd csendesen figyelte Hermionét.

Félt, először éltében, a tettei következményeitől. Magában imádkozni kezdett, hogy a lánynak semmi baja ne legyen. Legszívesebben saját maga ébresztgette volna Hermionét. Fogalma sem volt miért érezte ezt, hiszen a lány minden egyes vonását megveti származása miatt. Miért? … Belül felüvöltött, akár egy farkas az irigyen sárguló holdra egy téli éjszakán.    

„ A zord szél zúg,
     Diderget a fagy.
Késő van, aludj,
     Hagyd a kínokat.
A csúcsot Keleten
     Hajnal festi be fenn
S a friss madársereg
Már füttyöget.

Fény-borított
     Ég boltja alá
Megszomorított
     Dalom nyögve száll:
Az éj fülébe cseng,
     Sír tőle a nap;
A vad szél őrjöngve tombol
     S a vihar szárnyra kap.
Mint szörny, kit rejt a felleg:
     Üvölt kínom.
Az éj után esengek,
     Az éjt hívom.
Háttal fordulok keletnek,
Hol öröm árja reszket,
Mert fénykarmával az ég
Agyamba tép.”

(William Blake: Őrült Dal)

Következő