V. fejezet

Álom

Draco hangtalan léptekkel haladt a kihalt folyosókon. Csupán csak talárja surrogást lehetett hallani a hátborzongató csendben. Szűk lépcső vezetett lefelé a pincehelységbe, ahol a falak elég nyirkosak és itt-ott vizesek is voltak. Rengetek pókháló fedett mindent. Látszott, hogy ezt az utat nem igen szokták használni a mardekárosok, hogy a klubhelyiségükbe jussanak. 

Egy kilépő következett, ahonnan Draco egy másik folyosón folytatta útját. Fáklyák gyúltak ki, sejtelmes fényt kölcsönözve a vizes falaknak, s kísértetiessé téve a fiú alakját.  Enyhe légáramlat suhant végig a járatban, megrezzentve a lángokat. Draco egykedvűen ballagott ügyet sem vetve semmire, majd a klubhelyiséghez érve bemondta a jelszót és belépett. A bal oldali lépcsőn felsétált, saját külön bejáratú szobájához. Ugyanis iskolaelső révén, megengedhette magának azt, hogy ne a társival lakjon. Ez több szempontból is előnyös volt számára, mivel itt végre egymaga lehetett, nem zavarta Pansy Parkinson, az ostoba kérdéseivel Voldemortról, és két csatlósának horkolását sem kellett elviselnie.

A fiú egyetlen kifogása a helyiséget illetően az volt, hogy szobájának nem volt ablaka. Utálta a bezártságot, és nem szerette a ridegséget árasztó, kísértetiesnek ható gyertyafényt sem. Valahogy egyáltalán nem érezte itt jól magát. Gondolt rá, hogy varázsol egy ablakot, de ehhez a házvezető tanár engedélye kellett. Bár a jelen helyzetben jobban teszi, ha még Piton közelébe sem megy. Most meg már úgyis mindegy, mivel holnaptól nem is itt fog lakni. Vágott egy fintort, aztán eszébe jutott valami: Mi van, ha apja megtudja, hogy mit művelt? És biztos volt benne, hogy megtudja, mivel vagy Piton vagy McGalagony, már percekkel ezelőtt informálták a szüleit, a sajnálatos esetről. 

Gondolatának magyarázata nem váratta sokáig, ugyanis egy fülesbaglyot pillantott meg, az íróasztalán ülni. Fogalma sem volt, hogy a madár hogyan került oda, de most nem ez volt a fontos, hanem a levél, amit csőrében tartott. Ez nem egy közönséges levél volt, hanem egy rivalló, amit nem kisebb személyiség küldött neki, mint tulajdon édesanyja. Arca egy cseppet sápadtabbá vált, de minden erejével felkészült a szidalmakra. Lassan kinyitotta a borítékot, amiből egy végtelenül szomorú hang szólt.

-         Draco! Tudnod kell, hogy nagyon csalódtam benned. Először is azért, mert ártatlan embert átkoztál meg. Másodsorban meg, azért, mert sötét átkot használtál az iskolában, ami nagy felelőtlenségről tanúskodik. Nem értem, miért tetted ezt? Nem erre tanítottalak. Tudom, nincs beleszólásom apád és a te dolgaitokba, úgy abba sem milyen átkokat tanít neked. De azt tanácsolom: ne támadj ártatlan emberre, még ha nem aranyvérű is! Kérlek, gondold át, amit tettél!  Bár nem értek vele egyet, apád büszke a tettedre, ami szerinte egy halálfalóhoz méltó volt, én viszont cseppet sem. Vigyázz magadra!! Szeretlek kisfiam!

Draco szólni sem tudott, torkában gombóc keletkezett, és mérhetetlen bűntudat áradt szét a szívében, ami még jobban fokozta azt a nyomorult érzést, amit a szívében érzett, az elhamarkodottan kimondott sötét átok után tört rá. Édesanyja szavait, nem tudta elviselni. Még ha csak kiabált volna, az ezerszer sem fájt volna jobban a fiúnak, mint az, hogy csalódást okoz annak az embernek, akit legjobban szeret.

Az viszont, egy kicsit meglepte, hogy apja -akivel az utóbbi időben egyáltalán nem volt felhőtlen a viszonya- büszke rá. De most ez a legkevésbé sem érdekelte. Pár percig csak maga elé meredve ült az ágyán, majd az órájára pillantott. Mágiatörténet órája lett volna, de úgy döntött, inkább nem megy be. Amit talán nem is vesznek rossznéven, a mai incidens után. Gondolt egyet, levette az iskolai egyenruháját és felvette a kviddicstalárját.  Megfogta a sarokba támasztott seprűjét, és elindult kifelé.

Mikor kiért a kastélyból, örömmel konstatálta, hogy az idő tökéletes, mintha repülésre teremtették volna. A kviddicspályához érve, Draco körülnézett, de egy teremtett lelket sem látott. Felült seprűjére és elegánsan felemelkedett a földtől. A hűvös és csípős őszi szél az arcába csapott, hátrasimítva szőke tincseit. Egyre magasabbra emelkedett, tett néhány kört a póznák között, egy kis zuhanórepülés, és minden kiröppent a fejéből, ami bántotta. Szabadnak érezte magát, mintha egy másik világba csöppent volna, ahol nincsenek határok és korlátok. Imádott repülni, ilyenkor támadtak a legjobb ötletei, és ilyenkor tudott a legjobban ellazulni. Mindig, ha valami bántotta vagy idegesítette a fellegekben talált megnyugvásra. Így volt ez most is.

Még egyszer körberepülte a pályát, majd leszállt, és visszasétált az iskolába. Útközben hatalmas fáradtság lett úrrá rajta, még soha sem érzete magát ilyen álmosnak. Ásítozva haladt végig a folyosókon. Már alig látott, amikor megérkezett a klubhelyiségbe. Néhány társa utána szólt, de ő csak annyit motyogott, hogy „Hagyjatok békén, álmos vagyok!!” és vánszorogva elindult a szobája felé. Aztán a zuhanyzót vette célba, hogy legalább egy kicsit éber tudjon maradni. De terve azonban füstbe ment, mivel a zuhany inkább, álmosította, mint sem felébresztette.

Egy szál törülközőben, battyogott az ágyához, és úgy ahogy volt végigdőlt rajta. Utolsó erejével még magára tudta húzni a zöld takarót, és arcán egy álomittas mosollyal, már el is aludt.

***

Álma- számára- elég furcsán kezdődött: egy régi emléke idéződött fel. Négy éves önmagaként, önfeledten játszott a Malfoy kúria parkjában. Egy ravasz pillangót próbált elcsípni, de hiába akarta elkapni sehogy sem sikerült. Többszöri próbálkozás után feladta, mérgesen leült a gyepre, durcás képpel, és összefont karokkal duzzogni kezdett. Egyszer csak valaki hátulról elkapta, a magasba emelte, majd pörgetni kezdete körbe-körbe.

A kis rosszcsont arca újra mosolygós lett, és kacagva nézett apjára. Draco nevetve ölelte át apját, aki szintén mosolyogva szorította magához egyetlen fiát, majd letette a földre. A távolból egy mályvaszínű nyári ruhát viselő, tejfölszőke hajú nő hívó szava hallatszott. Lucius, Narcissa felé kezdett futni, Draco pedig mosolyogva kergette őt. A játék kedvéért a férfi többször is megkerülte kedvesét. Narcissa boldogan nézte a két kergetőzőt. Aztán Lucius- jócskán lehagyva a fiát - odafutott feleségéhez és átölelte. Draco is ment volna hozzájuk, de egy üvegfal tűn fel előtte, ami elválasztotta szüleitől.

Kezeit az üvegre téve próbált, valami kiutat keresni. Ököllel ütött a falra, immáron 17 éves önmagaként, de nem történt változás. Sötét lett, szülei képe egyre távolodott, majd elveszett a homályba.  A fiú körülnézett, de hiába, nem látott az égvilágon semmit, csak sötét falakat, amin lehetetlen volt kitörni. Forgott körülötte minden, gyorsan és megállíthatatlanul. Összekavarodtak a színek, homályos alakok sötét sziluettje bukkant fel itt-ott, és őrületes örvényben kavargott minden.

Majd egyszer csak tisztulni kezdett a környezet, és minden lelassult. Draco egy torony tetején találta magát, de nem volt egyedül, rajta kívül még nyolc fiatal nézett értetlenül egymásra. Szólni akartak egymáshoz, de egy árva hang sem jött ki a torkukon. 

Hirtelen egy fehér ruhás nő jelent meg, akit fényes derengés vett körül. Intett egyet a kezével, és a fiatalok emelkedni kezdtek, helyet cserélve a levegőben, majd újra a szilárd talajon találták magukat.

Egyikük sem tudta mi folyik itt, de mozdulni sem tudtak a helyükről. Némi félelemmel a szemükben néztek körül. Minden egyes gyerek egy körben állt, előttük pedig egy pentagramm fekete körvonalai rajzolódtak ki. Csak most vették észre, hogy a csúcsoknál fiúk, és két csúcs között egy-egy lány állt. A fehér ruhás nő, megérintette mindegyikük jobb vállát, és ezt mondta:

-         Expergiscor Draconis

Mind a kilencük vállán felhasadt a ruha, és bőrükön egy ezüst sárkányt ábrázoló jelek rajzolódtak ki, amik világítani kezdtek. Mindegyikük ösztönösen kitárta kezét úgy, hogy csupán ujjhegyeik értek össze. Mindent úgy csináltak, mintha mindig is erre készültek volna. Behunyták szemüket, és kántálni kezdték az előbb hallott szavakat.

-         Expergiscor Draconis, Expergiscor  Draconis…

Feltámadt a szél, és forogni kezdett a pentagramm közepén, de ők csak rendíthetetlenül álltak a torony tetején, nem törődve semmivel. Szívük egy ritmust vert, szavaik pedig egy azon időben hangoztak fel.  A világító sárkányjelek gömböket alkottak, és fénygömbök elindultak a tomboló forgószél felé. Fényoszlop világította be a sötétet, majd üvöltés hangzott fel, és egy ezüst sárkány alakja jelent meg a szélben. Kitárta hatalmas szárnyait és körberepülte a tornyot.

Az öt fiú és négy lány ámulva nézték a lélegzetelállító monstrumot. A sárkány tett még egy tiszteletkört, majd elegánsan landolt az építmény tetején. Szimatolni kezdett, hatalmas fejével érdeklődve figyelte a megszeppent csapatot. Dracohoz érve, közelebb húzódott, hogy jobban lássa a fiút, akinek semmi félelem nem látszott a szemében. A fiú kinyújtotta a kezét, és a megsimogatta a hatalmas lény orrát, az meg mintha mosolygott volna. Aztán a sárkány ezüstös derengésbe kezdett, és fénygömbökké esett szét.

A gömbök a helyükre kerültek. Draco előtt homályosodni kezdett a kép, és újra forogni kezdett vele a világ. Arra ébredt, hogy verejtékben úszva az ágyában fekszik. Zihálva ült fel, összevissza kapkodta a fejét. Mikor végre kezdetek rendeződni a dolgok, rájött hol is van, felpattant és kiviharzott a fürdőszobába. Belenézett a mosdó fölötti nagyalakú tükörbe, amiből egy zilált, álmos tekintetű fiú képe nézett vissza rá. A jobb vállát kezdte vizsgálgatni, de nem látott semmit, megvonta a vállát, és visszaballagott az ágyához.

Bár ő nem vette észre, az ezüst sárkány körvonalai halványan ugyan, de még mindig láthatóak voltak. Ásított egyet és a fejére húzta a takarót. Kényelmesen elhelyezkedett és újra álomba merült, aminek a főszereplője, nem egy pillangó és nem is egy sárkány volt, hanem egy gyönyörű lány.                     

"Álmokból születtünk. Egész életünk álmok tarka szőttese... Sok színű fonálból szövődik, mint a mese..." (Shakespeare)

Következő