5 évvel később

XIII. fejezet

 Üldözés

Sötét éjszaka volt, nyomasztó csend honolt a sűrű erdőben. Még a faágak sem rezzentek. Fullasztó hallgatás lepte el a környéket, mintha tiltaná mindennek a hangoskodást. Furcsa varázsigék hallatszottak a távolból, pontosabban egy tisztásról. Aztán hangtalan léptekkel egy varázslókból álló csapat, sötét sziluettje jelent meg a sötét éjszakában. Lassan osontak közel a kántáló társasághoz. Az egyik tölgyfánál, komoly tekintetű nő figyelte az eseményeket. Fekete bőr ruhája volt és egy különleges köpenye, ami varázslattal volt kezelve, a tökéletes rejtőzködés érdekében. Haja szoros kontyba volt kötve, amiből itt-ott pár szál göndör tincs lógott ki, barna szemei pedig körültekintéssel pásztázták a környéket.

A többiekkel együtt csöndben várt, hogy lecsaphasson. A nő nagyot sóhajtott, még egy éve sem volt, hogy belépett a Főnix Rendjébe, de máris rengeteg rajtaütésen vett részt. Hermione Granger, Roxfort legkiválóbb diákjainak egyike volt, és most, mint jól képzett auror, várta az utasításokat. Jól tudta kik vannak odaát, és kinek keze van ebben a szertartásban. Természetesen Voldemorté, aki rávette a druida papokat, hogy álljanak az ő oldalára, de nem csak a megvesztegetés erejével, hanem egypár sötét átkot is alkalmazott, célja eléréséhez.

A papok a tisztáson valamiféle szertartást végeztek. Pentagrammot égettek a fűbe, minek öt, feketeköpenyes embert állt a csúcsain, magasba emelt kézzel. Középen karmazsinpiros lánggal máglya égett. Néhány kék köpenyes druida egy fiatal a 20-as éveiben járó nőt hurcoltak a tűz felé. Az egyik csuklyás egy széndarabbal csillagot rajzolt a rémült áldozat homlokára. A nő kétségbeesetten próbált menekülni, de az erős szorításból, esélye sem volt kivergődni.

Egy piros köpenyes, hatalmas alak körvonalai bontakozott ki a homályból, jobb kezében egy hatalmas tőr villant meg. Kifejezéstelen arccal közeledett. Arca krétafehér volt, mint egy halottnak. Borostyán sárga szemeiben gyilkos tűz égett. A fogoly egyre jobban rángatózott, de hasztalan, a késes egyre közelebb került hozzá. A kegyetlen druida pap határozott mozdulattal ragadta meg a két gyenge kart és egy gyors mozdulattal felvágta az ereket.

Velőtrázó sikoly hallatszott, amitől még a szél is feltámadt és végigszáguldott az erdőn, megtépázva a fék lombájt, melyek panaszos hangos susogni kezdtek. A vér egy rúnaköves tálba folyt, amit egy alacsony, megbűvölt, sánta ember tartott.  Hermione ereiben vére egyre gyorsabban áramlott, szíve heves dobogásba kezdett és elöntötte a düh. Már éppen indult volna, hogy a csapdába esett nőt kiszabadítsa, de a csapat vezetője intett neki, hogy maradjon a helyén. Még nem volt itt az ideje a rajta ütésnek.

Eközben a sánta öreg végigjárta a pentagramm csúcsainál kántálókat és bekente vérrel mindegyik druida homlokát. Mikor végzett a tálat a tűzbe akarta hajítani, de valaki, aki a közeli fák közül lopakodott mögé, megállította.

A következő pillanatban tíz elszánt varázsló tört elő rejtekéből, fejetlenséget okozva a tisztáson. A küzdelem azon nyomban kezdetét vette. A druidák nem voltak éppenséggel sokan, sőt öt társuk moccanni sem tudott, mert a varázslat a pentagramm csúcsaihoz láncolta őket. Két elszánt auror a megsebesített nőt kapta fel és elszállította a helyszínről, ahonnan valami okból nem lehetett hoppanálni.

A varázslók, bízva az erőfölényükben, magabiztosan törtek előre, ám nem ügyeltek az egyik kék csuklyásra, megtörtént a baj. A figyelmetlenség eredménye az lett, hogy a véres tál a tűzben landolt, és az azt eldobó druida, pedig a másvilágon végezte Hermione jóvoltából. Vakító erejű fény tört elő, ami bevilágítva az egész környéket és percekre vakká tette a helyszínen tartózkodókat. Fényoszlop emelkedett a magasba, majd öt fénynyalábra bomlott, amik a csúcsok felé haladtak tovább. Aztán újra sötét lett.

Hermione elképedve állt a tisztás közepén, nem tudta most mi legyen. Csak állt a tisztáson. Aztán egy újabb villanás és őrjítő fájdalom hasított a jobb vállába, ahol egykoron valaki más is megsebesítette. Erőtlenül rogyott térdre, tudta nem szabad elhagynia magát, mert ez az életébe is kerülhet. Félt, ez az érzés tette erőssé, hogy küzdjön saját maga ellen és felálljon. A fekete köpenybe burkolózott alakok már nem voltak tehetetlenek. Harcra készen meredtek a csapatnyi aurorra. Kitárták félelmetes karjaikat, majd a következő pillanatban vérszomjas farkassá változott valamennyi. Prédára éhesen ugrottak az ellenségre, menekülésre ösztönözve valamennyit. Hermione szíve hevesen vert, szája kiszáradt és testét elöntötte a jeges félelem.

Utolsó épkézláb gondolata az volt: Fuss!! Veszett tempóban hátra sem nézve rohant a fák között szalonozva. Fejét jobbra-ballra fordítva kereste a megfelelő útvonalat. Bár nem ismerte a környéket, nem is tudta merre megy, csak egy célja volt: az életben maradás. Nem szabad megállnia, csak előre, mert nincs más kiút. Mint egy harci dob olyan gyorsan vert a szíve, az adrenalin a véreben pedig megállíthatatlan árként áramlott a testében.

Szúrt az oldala, a sebe iszonyatosan fájt, de a félelem erősebb volt ezeknél. Nyakában érezte a farkasok leheletét, hallotta a közeledő lépteket és az üvöltést. Egy pillanatra megállt, kétségbeesetten nézett körül és fordult körbe. Nem csak most nem szabad pánikba esnie. A farkas horda egyre közelebb és közelebb került hozzá, az a kis előny, amire eddig szert tett, el fog fogyni, ha nem indul el. A röpke zavartság megszűnt, Hermione újra felvette a halálos tempót.

Az erdő ritkulni kezdett és egy sziklafal pereme bontakozott ki a homályból. Nagy szerencse volt, hogy észrevette, mert a sietségben le is zuhanhatott volna. A lány, gondolkodás nélkül, lemászott a sziklafalon. Akkor látta, hogy lent van egy perem és valami sötét lyuk. Amikor biztonságosan elérte azt, gondolkodás nélkül bemenekült a barlangba. Összeszedte minden erejét és egy nagyon erős pajzsbűbájt bocsátott a bejáratra, ami olyan volt, mintha a barlang ott sem lenne. Az üldözői nyomát vesztették, nem hallott már kintről semmi hangot. Vett egy nagy levegőt majd lassan kifújta. Menedékhelye legsötétebb zugában feküdt le a jéghideg talajra, majd azon nyomban elaludt.

***

Már másnap délután járt az idő, amikor Hermione felébredt. Lassan kinyitotta a szemét és fektében szétnézett, aztán megmozdult. Az eddig csak tompán érezhető fájdalom, pokoliba csapott át, ami hatalmas üvöltésre késztette a lányt. Nagy nehezen lerángatta a sebről a fekete bőrből készült overáljának cafatjait, és szemügyre vette a sérülést.

A seb súlyosabb volt, mint azt gondolta, most az egész méregzöld színben pompázott. Hermione száját elhagyta néhány nyomdafestéket nem tűrő szó, amiket más helyzetben soha ki nem ejtett volna, de a jelen helyzetben ez nem számított. Azután a bal kezével keresgélni kezdett a zsebében, majd két fiolát vett ki belőle. Az egyikben lévő zöldes színű folyadékot egy hajtásra megitta. A másikat, a kék színűt, a sebre öntötte.

Fogait összeszorítva tűrte, hogy a szer kifejtse a hatását, a mély vágás egy kicsit összehúzódott és már nem fájt annyira, mint az előbb. A lány lassan felült és pálcája után kutatott, amit meg is talált. Fájdalomcsillapító bűbájt bocsátott a vállára, magára terítette a köpenyét, és úgy ahogy erőre kapva elhagyta a barlangot. Mivel nem tudott felkapaszkodni a sziklafalra, ezért kénytelen volt a peremen tovább haladni.

Fél óra gyaloglás után újra egy erdős részre ért. Megállt egy időre, majd újra alkalmazta a nem rég használt bűbájt. Aztán folytatta az útját a rengetegben. Hosszú utat tett meg, de nem tudta volna megmondani, mióta járja a környéket, egyedül és céltalanul. Érezte, nem bírja tovább és összeesik, de az életben maradás ösztöne erősebb volt nála. Viszont egyre többször alkalmazott fájdalomcsillapító bűbájt.

Ez aggasztotta a legjobban, mert ha még többet bocsát magára, nem fogja túlélni. Minden egyes alkalomkor halogatta fájdalmainak enyhítését, így próbálta megóvni magát. De ez nem járt túl sok sikerrel, mondhatni csak olaj volt az így is lángoló tűzre. Egyre gyakrabban volt szüksége a csillapításra.

 Kimerült, és már alig tudott józan maradni. Egyre jobban sötétedett, a nap már régen lement és megjelentek az égen a csillagok. Hermione vánszorgott csak, reményt vesztve, amikor egy megkopott táblát vélt felfedezni az egyik szomorúfűz törzsén. „Darkness Falls”- olvasta kimerülten. Kényszeredett mosoly jelent meg az arcán. Elindult a jelzés felé, félre hajtotta a lecsüngő ágakat és olyan szép látványban volt része, mint eddigi életében még soha. Noha egy egészséges ember lepusztultnak látta volna a helyet, de Hermionénak magát a mennyországot jelentette ez a csöppnyi, kopott középkorias jellegű falu.

A környék tele volt szürke házakkal és a minden fán ezernyi villogó szemű bagoly ült. Huhogásuk borzongató volt és kísérteties. Hideg szélroham söpört végig a kihalt utcákon, megrezzentette egy ütött kopott fogadó rozsdás cégtábláját. A cirkalmas betűkkel ellátott tábla nyikorogva himbálózott a sötétben. Bentről pedig elhaló fény szűrődött ki. Hermione, mint utolsó reményeként látta a pislákolást és az utolsó fájdalomcsillapító bűbáj alkalmazása után közelebb ment. Vihar készülődött egyre erősebb szélrohamok kaptak a lány ruhájába, és villám hasította át az eget. A pillanatnyi fénynek köszönhetően, végre láthatóvá vált a fogadó neve is „Repülő Sárkány”.

Mikor odaért az ajtóhoz, lassan lenyomta a kilincset és belépett. Bent néhány pislákoló, régi viharlámpa és az otthonos meleget árasztó kandalló szolgáltatott némi fényforrásként. A helyiségben hosszú asztalok és rengeteg szék foglalt helyet. A rideg kőfalakon címerpajzsok sorakoztak egymás mellett, rajtuk a legkülönbözőbb ábrákkal. A lány lehuppant az első útjába kerülő székre és sóhajtott egyet.

A pult mögül egy ezüstszőke mosolygós arcú nő nézett ki. Hosszú fehér ruhát viselt, amire különböző minták voltak hímezve. A haját laza kontyba kötötte, úgy a negyvenes éveiben járhatott, legalábbis Hermione így gondolta. 

-         Jó napot kedvesem-szólt lágyan csengő hanggal- Látom, nagyon elfáradtál. Mindjárt hozok neked egy kis vajsört, aztán jobban leszel.

Hermione szólni próbált, hogy neki bizony nem vajsör kell, hanem azonnali segítség, de a nő már el is tűnt, valószínűleg a raktárba.

-         A francba! - szólt fájdalmasan és lehajtotta a fejét az asztalra.

-         No lám, a híres Hermione Granger káromkodik – hallatszott egy nagyon ismerő hang a helyiség sarkából.

A lány hátán kellemes bizsergés futott végig. Mikor belépett észre sem vette a zöld köpenyes alakot, aki az imént még feltett lábakkal sziesztázott a sarokban. Most felállt és kibontakozott a sötétségből. Az illető magas, izmos és természetesen tejföl színű haja volt, no meg szép szürke szeme. Amik most ridegek voltak és ez megijesztette a lányt.

-         Draco?- kérdezte hitetlenkedve.

Draco csak bólintott egyet.

-         Mit keresel itt?- kérdezte hidegen.

Hermione, hirtelen összezavarodott. Ez nem az a Draco, akit régen ismert, ő nem volt ilyen rideg. Meg különben is, hát így kell őt üdvözölnie ennyi év után? Óh, hogy mennyit várt már a viszontlátásra, de erre nem számított. Mennyit gondolt rá, álmodott vele, sőt furcsa mód a nyaklánca is pislákolni kezdett, amikor akár egy röpke pillanatra is eszébe jutott.

De jó, ha EZ így viselkedik vele, akkor tegye. A lányt elfutotta méreg, ami most erőt adott neki, hogy a fizikai fájdalmat elfelejtse egy időre, amíg a kedvest jól ki nem osztja.

-         Semmi közöd hozzá- válaszolta, de nem tudta leplezni arcának eltorzulását.

-         Mit történt?- kérdezte Draco, aggódás szikráival a hangjában.

-         Semmi- suttogta a lány és elfordult más fele, hogy még véletlenül se kelljen a drágalátos volt lakótárs szemébe néznie.

-         Nagyon fájhat az a semmi. Mondd el, és majd meglátjuk tudok-e segíteni!

-         Boldogulok egyedül is!- szólt a lány, villogó szemekkel.

Majd egy nagy lendülettel felkelt a székből, amitől az vagy két métert csúszott hátra. Hermione görcsösen kapaszkodott az asztal szélébe, de úgy, hogy Draco ne vegye észre. Próbálta elhitetni saját magával, hogy erős és nem is kell neki segítség. De a következő pillanatban, feje már a padlón koppant.  A nemrég még az asztal túlsó oldalán álló fiú, most letérdelt mellé. Az ölébe vette a lány ernyedt testét, a köpeny lecsúszott a sebről.

Draco ereiben megfagyott a vér, amikor észrevette azt, ami most már haragos zöld színt öltött és már kezdte a lány egész karját befedni. Hermionét rázni kezdte a hideg, és görcsbe rándult minden tagja és hirtelen kipattantak a szemei. Kétségbeesett könnyes barna tekintet kereste a szürke szempárt. A lány hirtelen elkapta a fiú kezét, és erősen megszorította, úgy hogy a körmeivel még fel is sértette a bőrt.

-         Segíts- szólt az erőtlen hangocska és a szemekből, könny csordogált végig a szenvedő arcon.

A szorítás enyhült, és a rég nem látott kedves újra eszméletlen állapotba került. Draco tudta azonnali segítséget kell szereznie. Nem is késlekedet, ölbe kapta a lányt és meg sem állt vele a szobájáig, ahol lefektette egy baldachinos ágyra. Aztán elrohant segítségért.

-         Loreen néni!!- kiabált.

-         Itt vagyok- szólt egy női hang a raktárból- Mi a baj fiacskám?

-         Hermione, aki az előbb bejött, súlyos seb van a vállán…

-         Azonnal megyek!

Keresztülcsörtettek a fáklyákkal megvilágított folyosón és bementek a szobába. Loreen az ágyon fekvő beteghez sietett, megfogta a homlokát, és megnézte a lány pulzusát. Holtra vált arccal nézett Dracora.

-         Szólj Janenek !!

A fiúnak nem kellett kétszer mondani, már szaladt is az említett lány szobájába. Ahova kopogás nélkül, rontott be. Jane éppen valami bájitalt töltött egy üvegcsébe, és majdnem elejtette azt ijedtében, amikor csak úgy rátörtek. Mérgesen ránézett a fiúra.

-         Azért kopoghatnál! -szólt megrovóan.

-         Nincs idő erre! Segíts egy sebesült…

-         Menjünk!- adta ki a parancsot.

Nem sokkal később már mind ott voltak Draco szobájában. Jane közelebb nem az ágyhoz. Ő is megvizsgálta a lány és így szólt:

-         Túl fogja élni, de gyorsan kell cselekedni, mert kevés időnk van! Súlyos sebet kapott, ha jól látom, druida átokozta meg és legrosszabb fajtát küldte rá.

-         Miben segítsek?- kérdezte Draco.

-         Keresd meg Moirát!

-         Renden!

Draco pár másodperc múlva egy újabb hölgy társaságában jelent meg a színen.

-         Mi történt?- kérdezte álmosan Moira, akit Draconak az ágyból kellett kirángatnia.

-         Megsebesült –mondta nemes egyszerűséggel Loreen.

-         Értem- bólintott- Draco kifelé!- szólt rá Moira.

-         Dehogy megyek.

-         Már pedig kimész, ha nem akarod, hogy használjam a pálcám!- mondta Jane.

A fiú szitkozódott és átkozódott egy sort, majd becsapta az ajtót. Majd hangos dohogással, a szobaajtóval szemközti falnak vetette a hátát és durcás tekintettel meredt az ajtóra. Néhány perc múlva, Loreen lépett ki a folyosóra.

-         Kérlek, ne zajongj itt! Majd ha történik változás, szólunk.

-         Jó rendben- mondta a fiú mérgesen és elindult kifelé.   

Végre a négy nő egyedül maradhatott. Gondterhelt arccal néztek a tehetetlenül fekvő lányra, akinek néha görcsbe rándult az egész teste.

-         Van valami terved?- kérdezte Moira.

-         Igen, át kell adnunk neki egy kis energiát a sajátunkból.

-         De ahhoz elég…

-         Tudom, hogy elég két ember is, de ez nem egy szokványos helyzet. Kell egy kapcsolóbűbáj. mert a nélkül nem fog menni.

-         Akkor lányok mindent bele- szólt Loreen és elővette a pálcáját.

A két fiatalabbik lány Hermione mellkasa fölé tették a kezüket, és erős koncentrálásba kezdtek. Loreen, pedig egy ezüstszínű ködöt bocsátott a betegre. Aztán Hermione, Moira és Jane szíve egyszerre kezdett dobogni, mintha egyesültek volna. A levegő szinte vibrált az egész szobában, és az ezüst füst beleivódott Hermione testébe. A zöld foltok eltűntek és a seb már vörös színben pompázott tovább.

-         Loreen néni, légy szíves öntsd rá ezt a sebre- nyújtott egy fiolát neki Moira- Most nem szabad forrasztóbűbájt használnom.

-         Jó így már rendben lesz.

Moira és Jane fáradtan huppantak le az ágy végébe. Bár nem sok energiát adtak át, még is kimerültek az életmentő művelet után.

-         Nehéz útja lehetett!- mondta Moira- Draco nem mondta, ki ő?

-         Hermione, ezt a nevet említette - mondta Loreen.

-         Hermione Granger- szólalt meg Jane.

-         Te meg honnan ismered?

-         Ő is Roxfortos volt, mint én.

-         Áh már értem.

-         Csak egy dolgot nem értek- tűnődött a gyógyító.

-         Mit?

-         Azt, hogy Draco, miért aggódik érte ennyire, amikor a suliban ki nem állhatták egymást. Egyszer emlékszem, elég súlyosan megátkozta Hermionét és ezért „be lettek zárva” egy teljes évre. Pontosítok össze lettek zárva.

-         Aztán?

-         Mit aztán?

-         Mi történt köztük?

-         Azt meg honnan tudjam, Moira.

-         Hát nem Roxfortba jártál te is?

-         De igen. Az volt az utolsó évem, tanultam éjjel nappal. Nem volt időm mással foglalkozni.

-         A kis hollóhátas- vigyorgott a lány.

-         Miért, ha nem tanultam volna, nem tudtam volna egyetlen embert sem megmenteni - mondta Jane.

-         Nagy segítéség vagy nekünk- mondta Loreen.

-         Köszönöm Loreen néni.

-         Pedig én kíváncsi lettem volna, mi volt kettőjük között- mondta durcásan. 

A csevegést egy erőtlen hang szakította meg az ágy felől.

-         Draco merre vagy?- kérdezte a lány álmában, és erre a többiek nem tudták elfojtani mosolyukat.

-         Itt nincs szó utálatról, van egy olyan érzésem - mondta Moira.

-         Meglehet.

-         Na jó, hagyjuk pihenni. Főzök egy erős teát - szólt Loreen.

-         És közben kivallatjuk a mi kis Draconkat a szerelmi ügyeiről.

A három kuncogó hölgyemény halkan nevetve, hagyta el a szobát. Hermione megkönnyebbült arccal feküdt az ágyon és most már biztonságban volt. Egyenletesen lélegzett és már nem érezte a nemrég még kínzó fájdalmat. Kint eleredt az eső és a nehéz vízcseppek ütemesen verték az ablakot, ami nyugtatóként hatott a betegre.         

 Következő