|
14. Újra „együtt”
2006.11.03. 16:40
XIV. fejezet
Újra „együtt”
Az esõ még mindig esett, a levegõ egyre hûvösebb lett, de mindez nem zavarta a Repülõ Sárkány eresze alatt álló Dracot, aki elmélázva bámult a sötétségbe és hallgatta az esõcseppek halk zaját. Már vagy öt éve élt itt ebben az istenháta mögötti faluban. Mióta idejött nem volt egy röpke perc sem, hogy ne jutott volna eszébe Hermione.
Hiánya óriási ûrt hagyott a szívében, amitõl néhanapján azt érezte, nem élhet tovább a lány nélkül. Többször is gondolt rá, hogy megkeresi, de nem tartotta helyes lépésnek, mert, bár a falu biztonságos volt, nem tehette ki az itt lakókat veszélynek és magát sem, hogy még valaki a nyomára akadt volna, és elkapta volna. Erõit inkább teljes mértékben a Voldemort és csatlósai elleni küzdelemre összpontosította.
Keményen edzette magát, testileg, szellemileg és lelkileg. És, most amikor a legkevésbé számított rá, Hermione betoppant és minden újra összekuszálódtak pont, mint régen, újra felszínre törtek az eltûntnek hitt érzelmeket. Mikor látta összeesni, nagyon megijedt. „Mi lehet vele?”- kérdezte magától, és tanácstalanul figyelte a pocsolyát, ami válasszal nem szolgálhatott.
Féltette a lányt, aggódott érte, nem akarta pont most elveszteni. Aztán egy másik hang is szót követelt fejében, miért is aggódik érte, hisz már öt éve nem is látták egymást, mi van, ha Hermione férjhez ment és gyerekei vannak? Akkor õ csak egy kellemetlenség lenne semmi több.
Rengeteg képtelenebbnél képtelenebb ötlet és feltételezés futott át az agyán, még jobban összezavarva õt. Mikor végre sikerült rendet rakni a gondolatok között és elhessegette az összes sületlenséget, higgadtan, érzelemmentes arccal belépette a fogadóba, ahol feltûnõen sokat sündörögött két lány az asztaloknál. Draco leült az egyikhez és tüntetõleg, durcás képpel nézett a két hölgyre, akik lopva rá-rápillantottak. A fiú megelégelte a kitüntetõ figyelmet és megkérdezte:
- Jobban van a lány? – hangja színtelen volt, de a nemtörõdöm szavak mögött, rejtõzött némi aggodalom.
- Miért nem nevezed nevén?- kérdezte Jane, aki egy magas sötétvörös hajú lány volt, hosszú fekete bársony köntösben.
- Nem mindegy az neked?
- Amúgy ki õ?- vágott a beszélgetés közbe, egy aranyszõke a hajú lány.
- Miért érdekel, Moira? Jane már biztosan elmondta.
- Jól van na, csak szerettem volna tõled megtudni.
- Szóval beszéltél neki Hermionéról?- fordult Jane felé- Mit mondtál neki Trick?
- Elõször is, Jane vagyok, ha elfelejtetted volna. Másodszor, ha még egyszer a vezetéknevemen hívsz, ígérem, hagylak elvérezni, ha legközelebb Tristen megsebesít a kardjával. Harmadszor, Hermione jól van. Amúgy meg semmi közöd hozzá, hogy mit mondtam a többieknek.
- De még mennyire, hogy van, hiszen rólam van szó.
- Kis önzõ- mondta Jane lesajnáló hangon- Nem csak rólad, van szó, én így fogalmaznék.
- Mi volt köztetek Hermionéval?- szólt közbe Moira.
- Semmi- szólt villogó szemekkel Draco
- Ezt a mesét nem veszem be.
- Pedig jobb lenne, mert ez az igazság.
- Igen akkor Hermione, miért hívogat téged álmában.
- Engem?- kérdezte meglepetten Draco és az elõbbi mogorva, makacsság eltûnt hangjából.
Nem is figyelt már a többiekre, hanem felállt a székrõl. Lassan elindult a szobák felé vezetõ folyosó felé, de Jane megállította. Most már nem volt kétséges, Draco Malfoy elárulta magát.
- Akkor mi is az igazság?
- Hagyjatok már békén!- csattant fel a fiú.
Azzal fogta magát, kikerülte a két vallatót és elcsörtetett a szobája felé.
- Nem tudom mi ez a nagy titkolózás - mondta Moira.
- Dracoból azt hiszem nehéz lesz bármit is kihúzni.
- Majd csak kitalálunk valamit.
- De még mennyire- nevetett Jane.
***
Draco síri csendben lépett be a szobába. Vigyázott minden mozdulatára, nehogy felébressze a mélyen alvó lányt. A finom vonású arcot már nem torzított el, a kegyelten fájdalom. Közelebb ment az ágyhoz és aggódva nézett a lányra. A fiú idegesen végigsimította haját. „Miért voltam vele olyan hideg, mint régen, amikor még utáltuk egymást? Pedig úgy örültem, amikor megláttam. Nem tudtam, mit mondjak neki. Sok idõ telt el, nem várhatott addig rám, szinte biztos, hogy Weasley elvette feleségül. Vagy mégsem… Lehet, hogy csak az ördögöt festem a falra?”- gondolta magában. Közelebb hajolt, és egy puszit adott Hermione homlokára.
A lány elmosolyodott, ami Draco arcára is némi vidámságot csalt, és felébresztett néhány emléket. Észrevette, hogy még mindig az a bõr overál van Hermionén, amiben nem sokkal ezelõtt ide érkezett. Egy zöld pizsamát varázsolt rá (ami a sajátja volt, csak méretre igazította), a másik ruhadarabot, pedig egy székre tette, majd elült egy fotelba. Ábrándozva figyelte a lány minden egyes rezdülését.
Eszébe jutottak a régi emlékek, amik közt sok kellemetlen is volt, fõleg a búcsúzás fájó pillanata. Talán, ha csak egy kicsit másként alakultak volna a dolgok, ha elmondja szavakkal is, mit érez, akkor most nem lenne ilyen helyzetben. Sokáig gyötörte magát mindenféle gondolattal, aztán lassan õ is mély álomba szenderült.
***
Kora reggel a felkelõ nap elsõ sugarai ébresztették Hermionét. Aki elõször a smaragdzöld takaró alatt mocorogni kezdett, hirtelen kipattantak a szemei, felült és rémülten nézett körül. Fogalma sem volt róla, hol van és mi történt vele. De a kínzó fejfájást annál inkább érezte és be tudta azonosítani.
Lassan visszafeküdt és légzési gyakorlatokat kezdett végezni, hogy megnyugodjon egy kicsit. Mikor minden világos lett elõtte, megnézte a sebét, ami már gyógyulófélben volt. Halványan emlékezett valamiféle ezüstös ködre és valami furcsa érzésre, de nem tudta pontosan mi is lehetett az. Az elmélkedésbõl egy cseppet sem kellemes hang zökkentette ki. Draco éktelen horkolásba kezdett, a fotelben. Fejét hátrahajtotta és nyitott szájjal aludt. Hermione elmosolyodott, milyen régen látta ilyen édesdeden szunyókálni.
Nem múlt el úgy egy nap sem, hogy ne gondolt volna a fiúra. Emlékezett egy olyan esetre is, amikor látni vélt egy szõke hajú fiút az utcán, a nyomába eredt, de mikor közelebb ért hozzá, csalódott lett, mert nem Draco volt az idegen. Minden egyes arcban õt kereste, de hasztalan,
Micsoda véletlen, hogy pont akkor találkoztak, amikor a legkevésbé számított rá. Aztán eszébe jutottak a rendtagok. Vissza kell mennie, nincs idõ az érzelmekkel foglalkozni. Meg kell tudni a mi történt, hogy mindenki épségben visszatért-e a fõhadiszállásra. Még elég gyengének érezte magát, de makacssága erõsebb volt mindennél. Felkelt az agyból, felkapta ruháit és kisurrant a szobából. Bár óvatos volt, még sem volt elég halk. A vér is megfagyott az ereiben, amikor egy kezet érzett a vállán.
- Hova akarsz menni?- kérdezte egy bársonyos férfihang, amitõl végigfutott testén a bizsergés.
- Oda, ahol szükség van rám - mondta a lány tettet hidegséggel, hogy még véletlenül se mutasson érzelmeket Draco elõtt.
- De még túl gyenge vagy.
- Nem vagyok gyenge.
- Akkor sem mehetsz el!
- Te nem parancsolsz nekem! -csattant fel a lány.
- Belehalnál, ha egyszer az életben hallgatnál rám?- emelte fel a hangját Draco.
- Miért kellene hallgatnom rád?- kérdezte Hermione mérgesen.
- Mert én józanul gondolkodom.
- Ezzel az akarod mondani, hogy hülye vagyok?
- Egy szóval sem mondtam ilyet! Az Isten szerelmére Hermione, most kaptál egy nagy erejû átkot, és majdnem belehaltál. Nincs elég erõd a hoppanáláshoz és egyébként sem tudnál így innen elmenni- érvelt Draco.
- Majd akkor megyek gyalog.
- Megõrültél!!
- Akkor sem maradok itt.
- Miért?
- Nem tudom.
- Maradsz és kész!
- Már mondtam, hogy nem szólj bele a döntéseimbe, és fõleg nem dönts helyettem.
- Mert akkor mi lesz?
- Megátkozlak
- Óh mi az, csak nem újítottál? Most már átkozódsz, nem ütsz?- mondta magából kikelve a fiú.
- AZ ISTEN SZERELMÉRE CSÖND LEGYEN MÁR!! Muszáj hajnali 5-kor lármázni! Tudod Draco, hogy egész este õrt álltam és végre szeretnék végre egy kicsit aludni! Úgyhogy kuss legyen végre!! - szólt egy morcos hang a Dracoéval szemközti szobából.
Aztán egy eléggé nyúzott, rövid, ezüstszõke hajú, és kék szemû férfi lépett ki a folyosóra. Szemei villámokat szórtak és már készült megtorolni, a másik szõkeség hangos ébresztését, amikor is meglátta zöld pizsamában, felmérgesített Hermionét, megváltozott az arca. Természetesen a harcot elhalasztotta, az álmosság szikráját sem mutatva, ellenállhatatlan mosolyt vett fel, és kedvesen nézett a vendégre.
- Elnézést kisasszony!- szólt bûnbánóan- Hadd mutatkozzam be! Leslie Nolan Malfoy szolgálatára- Hermione szólni sem tudott, mert Leslie kezet is csókolt neki. Leslie a lány megrökönyödését egy sejtelmes mosollyal jutalmazta- Szabad a becses nevét?
„ Még egy Malfoy!”- gondolta magában Hermione.
- Hermione Granger
- Nagyon szép név! Mondja Miss Granger mikor érkezett ide?
- Kérlek, hívj csak Hermionénak- mondta a lány mosolyogva.
- Tehát akkor Hermione…
- Leslie, fejezd be!!- szólt egy baljós hang. Draco majdnem felrobbant mérgében. Valószínûleg feltámadt benne a féltékenység zöldszemû szörnye, mert kevés választotta el attól, hogy meg ne fojtsa a „drága rokont”.
- Talán az is baj, hogy velem beszél?- kérdezte Hermione.
- Nem, de…
- Hát akkor mi a baj?- kérdezte Leslie széttárt karokkal.
- Te nem szólj bele!- füstölgött Draco
- Már mért ne? Én is a vitázók közé tartozom!- erõsködött Leslie.
- De nem osztottam neked lapot!- mondta mérgesen Draco.
- Kit érdekel?
- Engem.
- A rohadt életbe ti, már aludni sem hagyjátok az embert?- tépte fel az egyik szoba ajtaját egy fekete hajú és kék szemû, szintén morcos férfi- Õrjöngeni korán reggel, normálisak vagytok? Azt hittem végre benõ a fejetek lágya ennyi idõsen- zsörtölõdött tovább, majd Hermionéhoz fordult, aki már kívülállóként nézte Draco és Leslie vitáját - Jó reggelt kisasszony. Elnézést az elõbbiekért! Tudja a rokonaim egy kicsit elvetették a sulykot. Nézze el nekik Malfoyok egytõl egyig.
- Nem tesz semmit. Hermione Granger- nyújtott kezet a lány. A férfi is viszonozta a kézfogást.
- Örvendek Tristen MacNamara. Látom sikerült megismerkedned a gyengeelméjû öcsémmel és a makacs, fafejû unokaöcsémmel- mondta mindezt egy kedves mosoly kíséretében Tristen.
- Én amúgy az utóbbit Görény néven ismerem - mondta ravasz mosollyal Hermione, ezzel kiváltotta a két fiúból a nevetést, Dracoból meg mérget és némi pírt- Egyébként Dracot már régrõl ismerem.
- Akkor nem lepõdtél meg semmin. Mind a ketten egy kategóriába tartoznak, olyanok, mint a 6 éves gyerekek.
- Na de bátyus! Hát, ilyen rossz színben kell feltüntetni engem Hermione elõtt?
- Nem mondtam neki semmi újat, amire magától nem jött volna már rá.
- És velem mi van?- szólalt meg csak úgy mellesleg Draco.
- Téged meg úgyis ismer, szóval nagyon is jól tudja milyen hülye vagy.
- Ne sértegess!
- Megérdemled, mert a múltkor belöktél az illumina bokorba.
- Mondtam, hogy sajnálom és azt is, hogy véletlen volt.
- Na persze.
- Ha nem hiszel nekem az a te bajod.
- Hé engem meg kihagytok? Én is a családhoz tarozom- háborodott fel Leslie.
Hermione már a fejét fogva dõlt neki a falnak. A három férfi, vagy inkább gyerek egymást túllicitálva veszekedett egy apróságon. A lány „a mi vétettem” címû arckifejezéssel nézte a palafont, amikor a mellett elevõ ajtó is kicsapódott és megjelent a színen egy, ugyancsak mérges fekete hajú és sárga szemû férfi. Hermione ijedten nézte a magas férfit, aki valami üvöltésre hasonló hangot hallatott és vámpírokéhoz hasonló fogakkal rendelkezett.
- Befejezni, vagy beverem mindegyikõtök képét és kiszívom a véreteket- szólt határozottan a vámpír - Jó reggelt Hermione! Én Colin O’Reily vagyok- fordult oda a lányhoz.
- Jó reggelt Colin!
- Remélem nem haragszol rájuk, néha elkapja õket a hév, és nem lehet õket leállítani. Akkor menjünk reggelizni! Igaz még csak fél hat van, de ha jól sejtem a többiek már ott vannak a konyhában.
- A jó vámpírszaglás… - mondta Tristen.
- Csak félvámpír, ezt hozzá kell tennem- nézett Hermionéra.
- Reggeli- szólt közbe Leslie – Jól hangzik!- mondta és elindult, mindenkit megelõzve elõre csörtetett.
- Pont, mint egy Weasley- mondta Draco.
- Mondtál valamit?- kérdezte Hermione és besorolt a fiú mellé.
- Nem mondtam semmit.
- Csak, hogy figyelmeztesselek. Ne merj egy szót sem szólni a barátaimra, mert beverem a képed!
- Vegyem ezt fenyegetésnek?
- Mint már mondtam ez csak egy figyelmeztetés - mondta a lány gúnyosan.
Közben beértek a konyhába, ahol a társaság másik fele csacsogott.
- Áh Hermione, már fel is keltél? Jobban vagy?- kérdezte aggódva Loreen
- Köszönöm már sokkal jobban vagyok.
- Ennek örülök!- mosolygott- Én Loreen Malfoy vagyok. Leslie és Tristen az én fiaim.
- Már volt szerencsém találkozni velük.
Loreen rosszallva nézett a lány mögött felsorakozott fiúkra és lemondóan megcsóválta a fejét.
- Éretem. Akkor ismerkedj meg a többiekkel. Jane Trick a gyógyítónk.
- Szia Hermione!- mondta mosolyogva.
- Szia Jane! Rád emlékszem, hollóhátas voltál, és veled vizsgáztam együtt bájitaltanból.
- Úgy van.
- Akkor- folytatta Loreen- Moira Logen a kis bûbájosunk. Bármit meg tud bûvölni- az említett mosolyogva intett neki.
- De nem csak bármit, hanem bárkit, többek közt Aidriant is- nevetett Jane.
- Igen a férjemet.
- Shannon O’Reily, Colin ikertestvére- a lány nagyon hasonlított a testvérére, hosszú kicsit hullámos, fekete haja volt és sárga szeme
- Hello!
- Szia! -mondta Hermione.
- A többieket, majd a vacsoránál ismerheted meg. Na most pedig asztalhoz. Veled meg van egy kis beszélni valóm- szólt Loreen Tristennek.
- Rendben anya!
Loreen egy halom pirítóst tett a táraság elé. Mindenki nekiállt falatozni. Mikor befejezték, Leslie megköszörülte a torkát és Hermionéhoz fordult.
- Van kedved megnézni a falut? Mert én nagyon szívesen megmutatom neked.
- Majd inkább én –mondta Draco gyorsan.
- Köszönöm Draco, de nem kell, Leslievel megyek – a mondat hatására egy kis csend következett be, és a többiek némán rázkódni kezdetek Draco arckifejezését látva.
***
Késõbb Hermione, immár egy Moiratól kölcsönkapott talárban, és Leslievel rótta a falu utcáit. Most teljesen másként látott mindent, már nem volt olyan sivár az egész, mint mikor elõször ide került. Gyerekek játszottak, az épületek a legkülönfélébb alakban álltak, szabályos rendben elhelyezkedve egymástól. A lány érdeklõdve nézett körbe.
- Élvezed, hogy bosszanthatod Dracot?- kérdezte Leslie.
- Én nem bosszantom, õ húzza fel mindig magát.
- Dehogynem, csak azt nem értem, miért?
- Mert most õ sem úgy viselkedik velem, mint régen. Mondjuk a suliban sem volt felhõtelen a kapcsolatunk. De az utolsó évben egy sajnálatos eset során be lettünk zárva egész az év végéig. Akkor megismertem a jobbik felét is. Most meg egész egyszerûen nem értem.
- Nehéz természete van az tény. Miért zártak be titeket?
- Hosszú történet, de nagyvonalakban elmondom. Megsértettem, õ megtorolta, és amit mûvelt ezért megütöttem, õ meg megátkozott.
- Veszélyesek vagytok, meg kell hagyni - mondta Leslie.
- Mesélj most te is egy kicsit!
- Mirõl meséljek?
- Mondjuk a családodról.
- Nem is tudom, mit meséljek rólunk. Anyámat, a bátyámat, meg Dracot és a többieket már ismered, nekem õk a családom. De gondolom a Malfoy ágra vagy kíváncsi.
- Tulajdonképpen igen! Miért éltek itt, ha egyszer a Malfoy családhoz tartoztok.
- Darkness Falls az üldözöttek rejtekhelye, és lássuk be, mindannyian azok vagyunk. Már régóta itt élek, mert a „család” nem volt éppen kegyes velünk. Anyát akkor tagadták ki, amikor hozzáment az apámhoz Solan MacNamarahoz, akinek már volt egy fia, Tristen. A Malfoyok nem voltak vele megelégedve, mert aranyvérû létére nem volt elég vagyona, nem volt méltó, egy Malfoyhoz. Eddig minden jó lett volna, ha apámat nem öli meg valami átkozott halálfaló és nem marad anya egyedül. Akkor a család kegyesen felajánlotta, hogy gondoskodik rólunk, csak egy feltétel van: én kapjam meg a Malfoy nevet. Persze ez nem pusztán jóindulat volt részükrõl. Hanem azért kellettem, hogy legyen örököse a nagy vagyonnak és természetesen a névnek.
- De hát ott van még Draco is, miért kellettél te is?
- Itt van a kutya elásva. Akkoriban nagyon úgy nézett ki, hogy Luciusnak és Narcissának nem lehet gyereke. De, mint a mellékelt ábra mutatja, mégis csak sikerült egy utódot összehozniuk… Szóval miután megszülettem, anya egy régi ismerõsét kérte meg rá, hogy segítsen nekünk megszökni, mert már nem bírta tovább, hogy állandóan megalázza a saját anyja és Tristent sem hagyták soha békén. Aztán ide jöttünk és itt nõttem fel, ami szerintem százszor többet ér, mint ha valamelyik Malfoy kastélyban.
- És hova jártál iskolába?- kérdezte Hermione kíváncsian.
- Írországba a Cahira nevû iskolába.
- Hallottam már róla, egyedül ott fogalakoznak az aurorképzõkön kívül pálcanélküli varázslással.
- Aha- szólt ásítva Leslie
- Mi ez az unott, aha?
- Én megléptem onnan az utolsó évemben.
- Felelõtlen vagy.
- Oh nem. Nekem nem számított annyira a suli. Szabad szellem vagyok- itt jelentõségteljesen elvigyorodott- Inkább világot látni mentem és többet tanultam így, mint a suliban valaha is. Te mit csináltál a suli után?
- Roxfort után, Franciaországban két évig aurorképzõbe jártam, utána beléptem a Rendbe- mondta a lány, de a szájához kapott, mert elszólta magát.
- Szóval a Fõnix Rendjéhez tartozol.
- Honnan tudsz a Rendrõl?
- Sok mindent tudok. Na, de most már menjünk vissza, mert a szõke herceged már aggódik- somolygott Leslie – Nézd, meg ott van fent a fán. Lassan fordulj meg, mintha meg akarnád nézni azt a háztat ott, és ne nevess.
- Igen látom, de miért kémkedik utánunk?- kérdezte, amikor visszafordult a helyére.
- Hogy miért? Ez a vak is látja, féltékeny. Attól fél, hogy nem tudsz ellenállni nekem- Hermione felnevetett- Miért nem vagyok ellenállhatatlan?
- De igazad van.
- Na menj, most éppen nem figyel. Beszélj vele.
- Mirõl?- kérdezte a lány.
- Találj ki valamit.
***
Draco egy szál, félig begombolt fehér ingben és egy kék farmernadrágban ült az egyik nagy fa vastag ágán, a lombok között. Mérgesen figyelte a Hermione és Leslie párost, de alighogy levette róluk a szemét, eltûntek mind a ketten.
- Hé szõke herceg, mit csinálsz odafent?- kérdezte egy nevetõ hang lentrõl.
- Hát te meg, mért nem vagy Leslievel?- kérdezett vissza Draco.
- Mert szeretnék veled is beszélgetni, csak úgy. De ha gondolod vissza is mehetek hozzá, megoldható.
- Inkább maradj.
Hermione elmosolyodott és felkapaszkodott a fára, majd nem sokkal késõbb Draco melletti ágon üldögélt és a jobb vállát masszírozta, mert még nem múlt el teljesen a fájdalom.
- Még mindig fáj?
- Egy kicsit, de nem vészes, holnapra jobb lesz.
- Ne haragudj.
- Miért?
- Mert nem írtam.
- Tudom, hogy vadásznak rád a halálfalók és nem szólhattál. Mióta vagy itt?
- Már egy ideje itt vagyok. Vagyis inkább úgy hoztak ide. De egy évet utaztam Leslievel és Tristennel. Akkor találtuk meg a többi sárkányt.
- Sárkányt?
- Emlékszel az álmomra?
- Oh igen, így már értem.
- Mit kerestél a tisztáson?- váltott témát Draco.
- Mentõakció volt. Aggasztó a helyzet, a druidák nagy része átállt Voldemort oldalára és szertartásokkal megnövelik az erejüket. Alig tudjuk megfékezni õket és kellene a segítség.
- Nem a ti dolgotok lett volna az akció, hanem a miénk.
- Akkor ti miért nem voltatok ott?
- Meg volt rá az ok. Most nehéz lenne ezt elmagyarázni- a fiú tartott egy kis szünetet, majd megkérdezte – Beléptél a Fõnix Rendjébe, ugye?
- Honnan tud itt mindenki a Rendrõl, amikor titkos és senki nem…
- Szerinted mi kinek az oldalán állunk?
- Csak nem az akarod mondani…
- De igen mi egytõl egyik a Fõnix Rendjéhez tartozunk.
- Akkor miért nem hallottunk még, felõletek?
- Mert mi vagyunk a titkos fegyver - mondta Draco unottan és nemi keserûséggel.
- Miért beszélsz így?
- Nem úgy sikerült megigéznünk a sárkányt, ahogy az álomban és nem is lesz olyan erõs. Alig tudjuk megfékezni vele a druidákat, és ezért történt, ami történt.
- Biztos, még nem vagytok erõsek.
- Velem van a baj.
- Dehogy- vigasztalta a lány.
- Tudom, mit beszélek! – emelete meg egy kicsit a hangját Draco- Pedig tényleg koncentrálok, de valami hiányzik, és nem bírok rájönni, hogy mi.
- Mi történt?
- Mi?
- Azt mondtad az elõbb, hogy ezért történt, ami történt.
- Ezt nem tõlem kell hallanod!
Azzal Draco fogta magát, leugrott a fáról és elindult a fogadó irányába. Hermione egy ideig még a fán idõzött, majd követte a fiút.
***
Már késõ este volt. A kis társaság, Aidriannel, Moira férjével és Kearával, a barna hajú, ügyes nyomkeresõvel egészült ki. A fogadó kandallójánál ültek mindannyian, és önfeledt beszélgetésben töltötték az estét. Hermione végignézett a táraságon, és észrevette, hogy Draco kivételével az összes fiatalon sárkányos medál van. Talán ez lehet a megoldás az eddigi sikertelenségnek? Nem tudta biztosan, de úgy döntött, holnap elsõ dolga lesz ennek utánanézni.
Több kérdés is megfogalmazódott benne, amikor így magában tanakodott. Miért nem szólt nekik errõl a különítményrõl Dumbledore? Elhessegette ezeket a kérdéseket, mert csak a gond volt velük. Aztán a légkörre koncentrált. Már nagyon régóta nem érezte magát ilyen jól. Mióta belépett a Rendbe csak a háborút látta mindenfelé, a mindennapos félem, most nem érezte ezt a nyomást.
Milyen régen is volt, amikor elült a barátaival és órákig beszélgetett velük. A sok küzdelem és bevetés, nincs idõ semmi ilyesmire. Sem a családra, már ne is tudta volna megmondani, mikor látta a szüleit. Persze jobb volt nekik, ha nem találkoztam, mert egy gyenge pontot jelentettek volna. Hermione kérésére a szülök messze maguk mögött hagyták Angliát és Amerikába települtek át. Így volt mindenkinek a lehetõ legbiztonságosabb.
Éjfél felé járt az idõ és a fogadó lakói lassan nyugovóra tértek. Hermione kapott egy kellemes ki szobát, természetesen Dracoé mellett. Próbálkozott alvással, de nem ment neki. Kimászott az ágyából felvette a papucsát és hálóköntösbe burkolózva elindult sétálni. Kellemes meleg nyári éjszaka volt, s a csillagok, minden apró ékkövekként ragyogtak fent az égen. A szél pedig, mintha elfeledett varázsigéket suttogott volna, amiket Hermione egytõl egyig ismert, de nem tudta volna megismételni, mik is voltak azok, pedig erõsen figyelt. Aztán szíve hevesen kezdett dobogni, valaki van a közelben.
- Mondd, muszáj mindig a nyomomban lenned?- kérdezte a lány szemrehányóan.
- Miért lennék a nyomodban? Én is kijöhetek levegõzni este, ezt nem tiltja egyetlen törvény sem – mondta Draco
- Talán még el is hinném, hogy levegõzni vagy kint, ha nem hallottam volna a horkolásodat a szomszédból. Szóval azzal ne is gyere, hogy nem tudsz aludni. Sõt azt se tagad le, hogy teleraktad a szobámat mindenféle bûbájjal. Csak azért, hogy rajtam tartsd a szemed.
- Micsoda következtetés, nem csoda, hogy évfolyamelsõ lettél. Amúgy ezek a lépések szükségesek voltak, ahhoz, hogy megakadályozzam, ha szökni próbálsz.
- Mi van te börtönõr? Szerinted, hálóingben és papucsban akarok szökni?
- Veled kapcsolatban ezeken sem lepõdnék meg- mondta Draco
- Jó, jó visszamehetsz, nem fogok megszökni.
- Nem megyek sehova!- mondta fiú dacosan.
- Hagyj egyedül, csak egy kicsit- rimánkodott.
- Nem.
- Légyszi!!
- Persze aztán elrabolnak, megtámadnak vagy tudom is én.
- Szóval azt akarod mondani, hogy nem tudnám megvédeni magam?
- Nem tudnád.
- Na szép- mondta a lány és makacsul hátat fordított a fiúnak.
- Beszélgessünk - ajánlotta békítõleg a fiú
- Jó- mondta a lány és elültek egy padra.
- Mit csináltál, amikor befejezted a Roxfortot?
- Egyszerû képlet: aurorképzõ, utána beléptem a Rendbe, és az óta mást sem csinálok, mint hajkurászom a gonosztevõket. Veled mi történt? Eddig, olyan keveset meséltél.
- Mert te nem?
- Most már rólad van szó. Nekem nem volt túl érdekes az elmúlt 5 évem.
- Honnan tudod, hogy az enyém érdekes volt?
- Kíváncsi vagyok, mit csinálhatott a srác, aki csak úgy ott hagyott egyedül, kétségek közt.
- Nem is hagytalak kétségek közt.
- Ezt most nem részletezem, de majd magadtól is rájössz. Inkább mesélj!
- Jó. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…
- Draco, ne fáraszd az agyamat, mert esküszöm, leütlek!
- Jól van- köszörülte meg a torkát a fiú színpadiasan.
- Elkezded végre?
- Igen- bólintotta a fiú - Elkezdem. Miután elmentem a Roxfortból…..
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
