került volna rá sor, de most nincs vesztegetni való idő.) Nézd a dolog jó oldalát, a gyermeketek örül majd, hogy ilyen fiatal szülei vannak, akikkel biztosan jól ki tud majd jönni.

Most menj Ginnyhez, és emlékezz: legjobb az egyenes út.

Holnap írd meg, hogy kis vallomásodnak – és leánykérésednek - milyen hatása volt.

Vigyázz magadra és a családodra.

Sirius

- Az én… családom? - fordult Harry Hedvighez. - Látod ezt? Az ÉN családomról beszél! Az én saját családomról… - a bagoly odanyomta tollas fejét a fiú arcához. - Igen, igen Hedvig, te is a családom része vagy, de képzeld… nemsokára igazi családom lesz, úgy értem, ha Ginny nem borul ki, és hajlandó hozzám jönni. Mit gondolsz? Hozzám jön feleségül?

Hedvig fel-alá mozgatta a fejét, mintha bólogatna.

- Köszi, Hedvig, sokat segítettél. - Harry átölelte, már amennyire egy ember megölelhet egy madarat. - Akkor megyek, és megmondom neki, hogy anya lesz. Kívánj nekem sok szerencsét! - rámosolygott a bagolyra, aztán elfutott a kastély irányába.

- Nem láttam Harryt a sötét varázslatok kivédése óra óta – szólt Ron, ledobva magát egy székbe Hermione közelében.

- Én sem - felelte a lány.

- Persze, hogy nem. Az egész időt itt töltötted a könyvtárban - mutatott rá Ron. - Még mindig Bájgúnár Billt olvasod?

- Ne legyél gyerekes, Ron – ráncolta a homlokát Hermione. - Egy könyvet olvasok a nem-mágikus betegségekről. Remélem, találok valamit a húgod betegségéről.

- Nincs rá szükség, Herm - Ron odanyúlt, és játszani kezdett a lány hajával. – Ginny már jól van, Madame Pomfrey holnap kiengedi a gyengélkedőről.

- Még mindig rossz előérzetem van... valamit titkolnak előlünk, Ron - csukta be a könyvet Hermione.

- És még te mondod, hogy túl sokat hallgatom Trelawney professzort... – rázta a fejét Ron játékosan. - Úgy beszélsz, mint ő. Ne aggódj! - a fiú becézgető keze a lány hajáról az arcára siklott.

- Nem aggódom – suttogta Hermione.

- Nem?

- Nem.

- Akkor jó - zárta le Ron a beszélgetést egy gyengéd csókkal.

- Micsoda idilli jelenet! – szólalt meg egy érdes hang. - Nem féltek, srácok, hogy úgy maradtok... összeragadva?

Ron és Hermione lángoló arccal ugrott szét.

- Malfoy! - Ron ökölbe szorította a kezét. - Kémkedsz utánunk?

- Nem, miért kellene? - vicsorgott rájuk Draco. - Nem találok semmi érdekeset

rajtatok. Egyáltalán nem vagytok különlegesek. Az egyik csóró Weasley szerelmes a sárvérű Grangerbe. Kit érdekel?

- Akkor meg mi a fenét csinálsz itt? – vonta kérdőre Ron.

- Mit? Nem hinnéd el, ha azt mondanám, hogy könyvet olvastam? - somolygott. - És igazad lenne. Nem ezért vagyok itt.

- Akkor? - vonta fel szemöldökét Hermione.

- Ahogy mondtam, nem ti ketten vagytok a szenzáció, viszont a drágalátos barátotok, Potter határozottan az, és gyanítom, hogy valami igazán szenzációs dolog történik vele.

- Miért hinnénk neked? - kérdezte Hermione. - Miért gondolod, hogy valami történik vele?

- Miért? - Draco szája kárörvendő vigyorra húzódott. - Mert épp most ment be a gyengélkedőbe, és láttam, hogy ugyanakkor Pomfrey pedig kijött.

- És? - Ron kezdett bosszús lenni. - Mi olyan különös abban, hogy meglátogat valakit a gyengélkedőn?

- Az, hogy a „valaki”, akit épp most látogat meg, a te kishúgod, Weasley - mondta Malfoy. - De igazad van, ez magában nem lenne különös. Amitől különös, az a titkolódzás a látogatása körül.

- Miféle titkolódzás? - kérdezte Ron és Hermione kórusban.

- Amint mondtam, láttam Pomfreyt kijönni - magyarázta Draco. - De azt nem említettem, hogy követtem is. Bement McGalagony szobájába, de résnyire nyitva hagyta az ajtót. Sikerült elcsípnem néhány szót a beszélgetésükből. McGalagony arról beszélt, hogy Potternek valami különlegesen fontosat kell mondania Ginnynek... hm, talán talált egy láda aranyat, és a húgodnak akarja adni, mert tudja, hogy te soha nem fogadnád el.

- Ne hallgass erre a bolondra, Ron - mondta Hermione. - Gyere, menjünk fel a klubhelyiségbe.

Ron bólintott, és otthagyták Malfoyt a könyvtárban. Amint az ajtó becsapódott mögöttük, ördögi mosoly tűnt fel Draco arcán. - Csodálkozni fogsz, Weasley. Fogalmad sincs, mennyire fogsz csodálkozni - mormolta.

- Rossz fiú vagy, Harry - vonta össze a szemöldökét Ginny, ahogy meglátta a gyengélkedőbe lépő fiatalembert.

- Rossz fiú? - kérdezte zavartan Harry. - Miért?

- Mert ilyen sokáig várattál! - mosolygott a lány, és kinyújtotta felé a karját. A fiú leült az ágyra. - Madame Pomfrey holnap reggel elenged a gyengélkedőről - mesélte Ginny vidáman. - Boldog vagyok, hogy végre itt hagyhatom ezt a helyet. Nem mintha nem szeretném a csokoládét, de már vágyom egy kis kenyérre, zöldségre, és persze hiányoznak a tanulmányaim is, és... hé, Harry, valami baj van?

- Mi? Ó, ne haragudj - nézett rá bocsánatkérően Harry. – Kicsit elkalandoztak a gondolataim.

- Elkalandoztak? - a lány karba tette a kezét. - Azt gondoltam, hogy én vagyok az egyetlen ebben az iskolában, aki felé a gondolatait el szoktak kalandozni. Tényleg, Harry mi történt? Nyugtalannak látszol.

Témánál vagyunk - sóhajtott a fiú, s megfogta a lány kezét. Tekintetük találkozott. - Valami fontosat kell mondanom neked, Ginny. Valamit, ami... talán

ijesztő. Ne félj, annyira nem rossz... ah, nos, ez nézőpont kérdése, de… - ne kerülgesd a forró kását, térj a lényegre - Szóval McGalagony azt mondta, hogy nem igazán sikerült megfelelően alkalmaznod azt az Anti-Conceptus Bűbájt, drágám. - Kimondtam, kimondtam! - könnyebbült meg... egy másodpercre. De aztán észrevette, hogy Ginny milyen csendes, és rosszul kezdte érezni magát. Megértette vajon, amit mondtam?

- Ginny? - suttogta, megszorítva kissé a lány kezét. Talán sokkot kapott, és ki kell zökkenteni belőle.

- Anya meg fog ölni – szólalt meg végül Ginny. - És téged is.

- Ha megöl, akkor nem tudlak feleségül venni - próbált tréfálkozni Harry.

- F...feleségül? - dadogta a lány.

- Aha - Harry lecsúszott az ágyról, térdre esett, de közben nem engedte el a lány kezét. – Ginevra Weasley, megtisztelnél azzal, hogy feleségül jössz hozzám? Szeretlek.

A lány túl meghatott volt ahhoz, hogy beszéljen, a sírás fojtogatta. Éretlen és ostoba tettük következményének súlya ránehezedett törékeny lelkére, és a kegyetlen igazság úgy nyúlt ki felé, mint valami szörnyű mágikus lény sötét csápja.

Terhes.

És Harry Potter, a fiú, akit tízéves kora óta szeret, most házasságot ajánl neki. Azt kéri, hogy legyen a felesége.

Harry Potter felesége...

- Ginny? - a fiú aggódó hangja törte meg a csendet. - Átgondolhatod a dolgot. Nem sürgetlek. Ha nem tudsz most válaszolni, én megértem…

- Shh! - Ginny letérdelt mellé, ujját a szájára téve. - Te kis buta! Miért gondolod, hogy időre van szükségem ahhoz, hogy eldöntsem, hozzád megyek-e?... A válaszom igen. Boldogan leszek a feleséged. Én is szeretlek.

- Ó, Ginny! – sóhajtott Harry és szorosan karjába zárta a lányt.

Egyikük sem tudta, mennyi ideig térdeltek ott egymást átölelve. Ginny hangosan szipogott, Harry pedig próbálta elfojtani az öröm és megkönnyebbülés könnyeit. Megint rendben volt minden.

Minden? Nos, minden, kivéve, hogy el kell mondaniuk titkukat a tanáraiknak, iskolatársaiknak, rokonaiknak és barátaiknak... mindenkinek a varázslók világában... és szörnyű botrány lesz, ahhoz kétség sem fér...

De ebben a pillanatban az idő megállt a szerelmesek számára, egyikük sem törődött a gyengélkedőn kívüli világgal. Nem volt senki más, csak ők ketten... és persze a meg nem született gyermekük. Ginnyt ölelve és csókolva, Harry nem gondolt Trelawney jóslatára - hogy egy bizonyos születés furcsa... és sötét eseményeket indíthat el.

Körülbelül egy óra múlva Minerva McGalagony lépett be a gyengélkedőbe. Harry és ifjú jegyese nem vette rögtön észre. Az ágyon ültek, háttal az ajtónak. Ginny a fejét Harry vállára hajtotta, a fiú jobb karja a lány karcsú testét ölelte. A jövőjükről beszélgettek, amelyről a leghalványabb fogalmuk sem volt, de jól esett álmodozni kettőjük, illetve hármójuk végtelen boldogságáról.

A mindig szigorú és közönyös McGalagony professzor meghatódott a két üldögélő gyerek láttán. Szerelem és béke sugárzott felőlük. Egy percig csak állt az ajtóban, aztán megköszörülte a torkát, hogy észrevegyék.

Harry és Ginny megfordult.

- Úgy látom, minden a terv szerint ment, igaz, Potter? - kérdezte Minerva.

- Igen professzor - bólintott a fiú, és felállt. Volt rajta valami furcsa. Valami szokatlan. McGalagony nem igazán tudta volna megmondani, hogy mi, de valami megváltozott rajta. Az arca ugyanaz volt: csinos, koránál jóval fiatalabbnak tűnő - mégis volt valami különbség. Talán szájának máskor lágy vonala látszott most határozottabbnak, talán a szemei nem csillogtak olyan csintalanul, mint máskor... komolyabbnak tűnt.

A professzor megdöbbent a felismeréstől, hogy ez a fiú felnőtt - tulajdonképpen alig huszonnégy óra leforgása alatt. Nem az évek öregítették, hanem az élet számos megpróbáltatása - és különösen ez a mostani… Az a tudat, hogy apa lesz – az volt életének legnagyobb megpróbáltatása.
Most pontosan úgy nézett ki, mint az apja: egy felnőtt férfi.

Következő