|
9. Újra Dursleyéknél
2007.10.05. 18:34
- Vissza kellett küldenem Harryt a mugli rokonaihoz, hogy biztosítsam az ő és az iskola nyugalmát - közölte Dumbledore Ginnyvel, Ronnal és Hermionéval az irodájában. – Remélem, megértitek.
- Természetesen, professzor - bólintott Hermione. – Azok az újságírók nem hagynák békén, ha itt maradna.
- És... mikor jön vissza? - kérdezte Ginny félénken.
- Hamarosan, kicsikém, hamarosan - Albus bátorítóan mosolygott a lányra. - Tudom, mit érzel most. Összezavarodott és rémült vagy, és máris hiányzik, ugye?
A legifjabb Weasley elpirult. - Nem tagadom.
- Nemsokára visszakapod! Amint megszabadulunk ettől a söpredéktől, és az élet a Roxfort kastélyban visszatér a régi kerékvágásba, Harry visszatérhet.
- És az mikor lesz, professzor úr? - kérdezte Ron. Valahogy nem volt elég derűlátó ahhoz, hogy higgyen az újságírók önkéntes távozásában.
- Ó, ne aggódjon, Weasley úr - kuncogott Dumbledore. - Gondom lesz rá, hogy ne akarják majd túl sokáig élvezni a vendégszeretetünket. Hagrid pedig segít nekem a küldetésben.
- Ó, ha Hagrid is benne van, akkor nem aggódom többé - sóhajtotta Ron. - De mit tervez, uram?
- Engedje meg, hogy ezt még ne áruljam el - mosolygott az igazgató, s kék
szeme örök ifjúságtól csillogott. Ron, Hermione és Ginny biztos volt benne, hogy ez a tekintet csak egy dolgot jelenthet: Dumbledore valami nagyon csintalan dolgot tervez.
Ahogy Harry kizuhant a kandallóból, a szemüvege lerepült az orráról, de szerencsére nem tört el, mert a puha szőnyegre esett.
- Jó, hogy jössz, fiacskám, ideadnád Irma és Vilma Whiskas konzervjét a konyhaasztalról? - üdvözölte Mrs. Figg, aki egy karosszékben ült és két, rózsaszín szalagot viselő macskát dédelgetett. - Tudod, a lábaim már nem olyanok, mint húsz évvel ezelőtt.
- Ó, hogyne, asszonyom. - Harry felállt, megigazította talárját, és felvette szemüvegét. - Jut eszembe, nem is látszik meglepettnek, hogy itt vagyok.
- Hát persze, hogy nem - kacarászott az idős hölgy. - Én is olvasok újságot, Harry. Számítottam rá, hogy elhagyod az iskolát, és ismerve Dumbledore-t, feltételeztem, hogy visszaküld a bácsikádékhoz. És persze azt is tudom, hogy Vernon Dursleynek befalazott kandallója van, úgyhogy levonva a következtetést, én vagyok az egyetlen, akihez hopp-porral érkezhetsz. - Harry tátott szájjal meredt az idős boszorkányra. A vén bolond Mrs. Figg okosabb, mint gondolta. - Igen, és kérlek, tölts egy kis tejet a cicák tálkájába, megtennéd?
- Ó, persze - Harry belépett a konyhába, fogta a Whiskas konzerveket meg egy üveg tejet, és visszament a nappaliba.
Éppen tejet készült tölteni a két rózsaszín tálba a padlón, amikor két másik macska robbant be a szobába.
- Kifelé, fiúk! - kiáltott rájuk az öregasszony. - Ti már megkaptátok a vacsorátokat, telhetetlen csibészek! Kérlek, fiam fogd meg, és tedd ki őket! Frédi és Béni már megkapták az ételüket.
Most Vilma és Irma a soros.
Harry a kérésnek eleget téve kidobta a két kandúrt az ajtón. - Hogy van a többi macskája, Mrs. Figg? - kérdezte udvariasan. Nem emlékezett az öregasszony Flinstonékról elnevezett macskáira. Ezek nyilván újak, gondolta.
- Az én... az én többi cicám? - Mrs, Figg szeme megtelt könnyekkel. - Ők... ó... olyan szörnyű, fiam! Jött egy úthenger… jött és... - arcát kezébe temetve zokogni kezdett.
Harry letérdelt a karosszék mellé, és az öreg boszorkány karjára tette a kezét.
- Nem akartam semmi szörnyűségre emlékeztetni, sajnálom.
Mrs. Figg felnézett, könnyáztatta arcán kis mosollyal. - Jó fiú vagy te, Harry Potter. Nagyon jó fiú.
- Azt nem hiszem – sóhajtotta az ifjú varázsló, elfordítva tekintetét az öreg hölgyről. Megint rátört a bűntudat. Szégyenkezett amiatt, hogy megszökött a Roxfortból, szabad prédaként hagyva ott Ginnyt az újságíróknak.
- Nem lesz annak a lánynak semmi baja. Albus gondoskodik róla - mondta Arabella Figg.
Harry felnézett. - Honnan tudja...?
- Ne aggódj, nem vagyok gondolatolvasó – kuncogott az öregasszony. – Csak sejtem, mit gondolhatsz, fiatalember. Komolyan mondom, Dumbledore nem hagyja, hogy bántódása essék. Az újságíróknak nem ő kell, hanem te. Ginnynek nem esik bántódása, és a tiéd lesz... hamarosan.
Bátortalan mosoly tűnt fel Harry arcán. - Nagyon szeretem őt, Mrs. Figg. Vissza
akarok menni hozzá, hogy soha többé nem váljak el tőle...
- Megértelek én, fiam. De először várnod kell, amíg a botrány kissé elcsendesedik. Azután visszamehetsz hozzá.
Harry bólintott, és tejet töltött a két kistálba. Vilma és Irma leugrott az öreg boszorkány öléből, és a tálakhoz szaladt.
- Kérdezhetek valamit? - fordult Arabellához a fiú.
- Persze, már meg is tetted – mondta Mrs Figg.
Hűha, ugyanúgy válaszolt, mint Dumbledore hat évvel ezelőtt! - gondolta Harry. Csodálkozott, hogy olyan hosszú idő után még mindig emlékszik az igazgató szavaira, és meglepődött a felismeréstől, hogy az öreg Mrs. Figg hasonló módon gondolkodik, mint Dumbledore.
- Csak arra lennék kíváncsi, hogy miért nevezte el az új macskákat a Flinstonékról.
- Ja, hogy az... – nevetett Arabella. - Arra gondolkodtam, hogy a Simpsonékról nevezem el őket, de egyik cica sem hasonlít Homérra. Ennyi az egész.
- Értem - vigyorgott Harry, és felállt. - Azt hiszem, jobb, ha elindulok Vernon bácsiékhoz. Minél előbb túl leszek rajta, annál jobb.
Az idős hölgy bólintott. - Sok szerencsét, fiam. Szükséged lesz rá.
Csengettek a Privet Drive 4-es számú ház ajtaján.
- Dudley, nyiss ajtót! - kiáltott le Petunia az emeletről.
- A Boci és pipit nézem, anya! - kiáltott vissza a fiú. - Nyisd ki te!
Mrs. Dursley lesietett a lépcsőn. Nem akarta zavarni „kicsi” fia szórakozását, most hogy hazajött az őszi szünetre.
A tévéből hangos böfögés hallatszott, majd egy másik követte. Boci nyilván böfögött, Dudley pedig utánozni próbálta. Dudley szerint senki sem tud olyan jól böfögni, mint kedvenc rajzfilmfigurája.
Petunia az ajtóhoz sétált, arra számítva, hogy a postás érkezett valami számlával, vagy a pizza futár az, egy óriás pepperoni-curry pizzával, amit Dudley számára rendeltek.
Kinyitotta az ajtót, majd a felismerés halk sikolyával becsapta a taláros látogató orra előtt.
- Mi történt, anya? - kiáltott ki Dudley a nappaliból. A Boci és pipi épp véget ért, de továbbra sem akarta otthagyni a képernyőt, mert kezdődött a Pokémon. Utána pedig a Két buta kutya egy új epizódja volt várható.
- S... senki kicsim... - motyogta Petunia. - Csak egy házaló ügynök az, drágám, ne aggódj.
- Ki aggódik? - rántott vállat Dudley, egy újabb csomag chipsért nyúlva.
Petunia bebotorkált a nappaliba, és ledobta magát a fia mellé. Remegett.
- Hagyd ezt abba, anya! - kiáltott rá Dudley. - Menj, és félj máshol. Nyugodtan akarom nézni a Pokémont.
- Ó, persze, édeském – próbált mosolyogni Petunia. Felállt, és a konyhába indult, de félúton megtorpant.
Harry volt az... Harry! Mi az ördögöt akarhat ez pont itt, pont most? – az asszony magán kívül volt a rémülettől. Több mint egy éve nem látta az unokaöccsét. Pontosabban azóta, hogy Harry a keresztapjához költözött, miután azt a Sirius White-ot (vagy hogy is hívják?) ártatlannak nyilvánították. Azt a nyomorult tömeggyilkos keresztapját! Amikor utoljára látták Harryt, a fiú azt mondta nekik, hogy soha többé nem jön vissza, hacsak nem azért, hogy szőrös csigává változtassa őket.
Petunia megborzongott. Harry itt van! Visszajött megbosszulni, hogy olyan rosszul bántak vele tizenöt éven át!
Eljött a leszámolás napja!
Petunia közel volt hozzá, hogy elveszítse az eszméletét. Már nem kiskorú, nem tiltja a varázslók törvénye, hogy mágiát használjon! Ó, a fenébe is, még képes... – Dudley! - sikította, s visszarohant a nappaliba ellenőrizni, hogy drága kisfia nem változott-e át parókás malaccá. Nem, Dudley még mindig ott ült a maga szokásosan kövér, szőke mivoltában, és a Pokémont nézte. – Gyerünk, Pikachu, adj nekik, végezz mindegyikkel! - kiabálta.
Dursleyné a szívére tette a kezét, és mélyet sóhajtott. Az ő imádott pirinyó Dudlicsekje sértetlen volt.
De mi van... mi van, ha Harry Potter még mindig az ajtóban áll, és azon gondolkozik, milyen átkot küldjön rájuk?
- Nem! – kiáltotta, jól megijesztve Dudleyt, és kiszaladt az előszobába.
- Na jól van, mit akarsz? - tépte fel az ajtót. - Vámpírdenevérekké akarsz változtatni minket? Na csak rajta, szórakozd ki magad, de soha ne feledd, hogy nélkülünk már nem is élnél! – ordította, miközben szeme gyilkos villámokat szórt az unokaöccsére.
Harry összevonta szemöldökét. - Miről beszélsz, Petunia néni?
- Azért jöttél, hogy bosszút állj, nem? – kiáltotta az asszony olyan hangosan, hogy a szomszédok kíváncsiskodni kezdtek, vajon mi folyik Dursleyéknél.
- Mi? Jaj, dehogy! - rázta fejét a fiú. - Tulajdonképpen menedéket keresek nálatok.
- Mene... menedéket? - dadogta Petunia néni. - Szökésben vagy?
- Nos, olyasmi - vörösödött el Harry. - De nem fog sokáig tartani, ígérem. Csak pár hét, és visszamehetek. Beengedsz?
A fiú biztosan hazudik, gondolta Petunia. Bosszút tervez, nem? De... mi van, ha elhatározta, hogy ad nekik egy utolsó esélyt: egy lehetőséget, hogy mindent jóvátegyenek? Mi van, ha csak azután dönt a csótánnyá változatásukról, miután még egyszer próbára tette a vendégszeretetüket? Mi van, ha...?
- Hát persze – erőltetett egy negédes mosolyt az arcára Petunia. - Érezd magad otthon, kedves unokaöcsém. - Kézen fogta Harryt, és bevezette az előszobába. - Dudley, gyere, és üdvözöld a vendégünket!
- Hagyj békén, Pikachu épp most ver laposra mindenkit, és a többi pokémon apró darabokra szaggatja egymást!
- Azt mondtam, gyere, de AZONNAL! - kiáltotta Petunia ellentmondást nem tűrő hangon.
- Okééé... jövök - a kövér fiú dühös arckifejezéssel állt fel a pamlagról. Bosszankodott, hogy el fogja szalasztani a hatalmas mészárlást a film végén. Kilépve az előszobába a lába a földbe gyökerezett a látványtól.
- A… anya... ez... ez H... Harry... – motyogta a rémülettől kővé dermedve. - A
száján kívül más tagját nem is tudta mozgatni.
- Igen, drágám, az unokatestvéred elhatározta, hogy meglátogat minket. Hát nem csodálatos? - Petunia egy széles mosolyt villantott a fiára. - Dudley, menj ki szépen, és hozd be Harry csomagjait!
- Miiiit? - kérdezte a fiú elkerekedett szemmel.
- Ó, nem szükséges, nénikém, nincsenek csomagjaim - mondta Harry szerényen. - De mindenesetre köszönöm. Kaphatok valamit vacsorára? Egy kis... száraz kenyeret?
- Száraz kenyeret? De Harry! - nagynénje összecsapta kezét, és hitetlenkedve rázta fejét. - A vendégünk vagy, drágám. Megérdemled a... - abban a pillanatban felberregett a csengő. Petunia kinyitotta az ajtót, és látta, hogy a pizza-futár áll ott. - ...a legnagyobb pepperoni-curry pizzát, amit valaha láttál, Harry drágám.
- Ha? - Dudley bután bámult az anyjára. Petunia biztosan megbolondult. Az Ő pizzáját adja oda Harrynek? Ez nem történhet meg vele… vagy mégis?
Úgy egy óra múlva Harry már fent aludt a legkisebb hálószobában, és szerelméről álmodott: Ginnyről, aki álmában gyönyörű fehér ruhát viselt, amely csillogott a Roxfort Nagytermében lebegő ezernyi gyertya fényében. Valahonnan zene áradt - varázslatos volt, akárcsak a lány.
Harry belemosolygott a párnájába. Boldog volt. Igazán boldog.
Harry akkor sem ébredt fel, amikor a bejárati ajtó kinyílt, és a nagyon fáradt Vernon bácsi sétált be rajta.
Dudley az apjához szaladt, hogy elpanaszolja: gonosz anyja Harrynek merte adni a pizzáját. Amikor kinyitotta a száját, hogy elkezdje a panasz-áradatot, Petunia lépett az előszobába, egy „fogd-be-a-szád-és-menj-vissza-a-Nagy-Humbertót-nézni” tekintetet vetve rá. Dudley úgy gondolta, nincs értelme mérgesíteni a mamát, ezért engedelmeskedett. Furcsamód aznap este nemigen tudott odafigyelni kedvenc programjára.
- Mi történt, Petunia? - kérdezte Vernon bosszankodó arckifejezéssel. Nem volt hozzászokva, hogy a felesége bármit is megtagadjon imádott Dudleyjuktól.
- Gyere, menjünk ki – karolt belé az asszony, és kivezette a kertbe. – Jobb lesz, ha leülsz.
Vernon felvonta szemöldökét. Nem volt jellemző Petuniára, hogy így beszéljen vele. Mégis engedett neki, és leült.
Felesége is helyet foglalt mellette a kerti padon.
- Ki vele, Petunia! Mi történt? – kérdezte követelőző hangon Mr. Dursley.
- Harry visszajött, Vernon – sóhajtotta a nő.
- Micsoda? - Mr. Dursley olyan arcot vágott, mint aki éppen lenyelt egy szalamandrát.
- Visszajött... de csak pár hétre, azt mondta - felelte Petunia. - El kellett hagynia azt az iskolát... egy kis időre.
- Otthagyta? - Vernon most úgy festett, mint akinek legalább négy szalamandra kergetőzik a gyomrában. - Miért?
- Ő... nos… szökésben van
- Szökésben? - tátotta el a száját a férfi. - Pont ez hiányzott nekünk: az átkozott húgod átkozott hókusz-pókusz mániás fia, aki ráadásul menekül valaki elől! Elkövetett valamit abban az iskolában?
- Nem tudom - vont vállat Petunia. - Nem mertem megkérdezni tőle. Emlékszel, mit mondott nekünk egy félévvel azelőtt, amikor elment azzal a ... keresztapjával?
Vernon arckifejezése elsötétült. - Megfenyegetett minket. Azt mondta, lehet, hogy átváltoztat minket... szalamandrává?
- Nem, szőrös csigává, Vernon, de ez mindegy. Akár ganajtúró bogárrá is változtathat minket, tudod... és ez az, amiért elhatároztam, hogy megpróbálok különlegesen kedves lenni hozzá.
- Különlegesen... kedves...?
- Igen - sóhajtotta az asszony. - Talán megváltoztatja a véleményét erről a „szemet szemért” dologról... talán meg is bocsát nekünk.
- Nincs szükségem a bocsánatára, Petunia! - emelte fel a hangját Vernon. - Az a fiú egy... - Petunia befogta a férje száját.
- Igen, az, de nem szabad elfelejtenünk, mire képes. Úgyhogy kedvesnek KELL lennünk hozzá. Nem számít, milyen nehéz, nem számít, mennyire bántja a mi kis Dudlikánkat, ez az EGYETLEN mód meggyőzni Harryt a jó szándékunkról. Érted, Vernon?
Dursley úr bólintott. A feleségének igaza van. Ha nem akarnak földigilisztaként felébredni, akkor kedvében kell járniuk az unokaöccsüknek.
- Átköltöztetjük Dudlicsek szobájába, és Dudleyt a legkisebb hálószobába. Rendben? - kérdezte feleségét.
Petunia bólintott. - Kezdetnek jó lesz, Vernon. És, ne felejts el mosolyogni!
Másnap reggel Harry arra ébredt, hogy valaki kopog az ablakon. Hedvig volt az, egy levéllel.
Beengedte, és elvette az irományt.
Legdrágább Harry!
Dumbledore elmondta nekünk, hogy el kellett menned. Szomorú vagyok, de tudom, hogy ez az egyetlen esély arra, hogy megvédjünk az újságíróktól. Képzeld, még mindig itt vannak! Sátrakat hoztak, tábort ütöttek és interjút készítenek mindenkivel, aki él és mozog.
Draco Malfoy nagyon élvezi, hogy annyira befeketíthet téged, amennyire csak tud. És persze Piton is. Nem tudom, olvastad-e azokat a cikkeket, de azt hiszem, nem. A mugli rokonaid biztosan nem járatják a Szombati Boszorkányt, Az Abszol Úti Hírlapot és a Roxmorts Timest, ugye?
Dumbledore állítólag kitalált valamit, hogy megszabadítson minket az újságíróktól. Hagrid is részt vesz az akcióban, de még nem tudom, mi lesz az.
Képzeld, Rita Vitrol is megérkezett. Ő - és minden újságíró - nagyon csalódott volt, mikor megtudta, hogy nem vagy itt. Dumbledore nem mondta meg nekik, hová mentél, tehát ne aggódj, biztonságban vagy.
Tegnap levelet kaptam Siriustól. Gratulált hozzá, hogy hamarosan családtag leszek. Csuda kedves ember!
Kérlek, gyorsan válaszolj, tudni akarom, hogy vagy!
Ne izgulj, a baba és én jól vagyunk.
Szeretettel, a Te Ginnyd
U.i.: Majdnem elfelejtettem: Ron és Hermione együtt járnak! Na, mit szólsz? Én örülök neki! Olyan szép nagycsalád leszünk együtt: Potterék, Weasleyék és Grangerék! Csúcs, nem?
Harry mosolygott. Elővett egy tollat (a pennáit a Roxfortban hagyta), és választ írt Ginnynek, valamint másik két levelet is: egyet Ronnak és egy másikat Hermionénak.
Örült, hogy két legjobb barátja végre egymásra talált. Hosszú, hosszú ideje volt már köztük valami...
Harry felkapta a talárját, és lement a földszintre. Lélekben fel volt készülve Vernon bácsi támadására. De ha a nagybátyja ki akarta volna rúgni, már megtette volna, nem?
Nos, az ember soha nem ismerheti eléggé Vernon Dursleyt...
Ahogy belépett a konyhába, három ember ugrott fel a székéről.
Dudley és Petunia néni erőltetetten mosolygott. Felettébb különös.
Harry a nagybátyjához fordult. Kárörvendő vigyorra számított, megtoldva egy “Jó, hogy látlak, Harry, az ajtó arra van!” üdvözléssel.
Ehelyett azonban Vernon bácsi is csak bután mosolygott. - Gyere, fiacskám, foglalj helyet - mondta kenetteljes hangon.
Harry azt gondolta, nem jól hall. Vernon bácsi kedves hozzá? Ez biztosan a világ vége!
- Ööö… jó reggelt mindenkinek – motyogta, és leült az asztal végére.
- Miért ülsz olyan messzire tőlünk, fiam? - kérdezte Vernon. - Gyere, ülj ide - mutatott az asztalfőre.
- Tessék? - pislogott Harry. Biztosan még alszik, és ez csak egy álom.
- Mostantól ez a helyed az asztalnál, fiam – mosolygott Mr. Dursley.
- Jól érzed magad, Vernon bácsi? - kérdezte Harry. - Dudley, csípj meg!
- Ó, azt nem merném! - tiltakozott a szőke fiú.
- Kihűl a rántotta, ha nem kezdünk enni hamar - mondta Petunia néni. - Hány tojást kérsz, Harry drágám? Hármat, négyet?
Harry lehunyta szemét. Álom kell, hogy legyen, ez már biztos. Petunia néni azt kérdezi, hogy akar-e enni? Lehetetlen! Nagynénje mindig abban lelte örömét, ha éheztette őt! Mi ez a hirtelen pálfordulás?
- Á, csak egyet kérek - válaszolta. - Nem akarom, hogy Dudley éhen haljon miattam!
- Ó, micsoda nemes szíve van, Vernon! - Petunia néni szipogni kezdett.
- Bocsánat, kérdezhetek valamit? - kezdte Harry.
- Természetesen, fiam, rajta! - bólintott Vernon bácsi
- Ez a... ez a Privet Drive 4-es szám? Az igazi Privet Drive 4-es szám? Ti az igazi nénikém, bácsikám és unokatestvérem vagytok, vagy ez csak Voldemort egy újabb trükkje?
Vernon és Petunia zavarodott pillantásokat váltott.
- Hát persze, hogy az igaziak vagyunk, fiam! - mondta Dursley úr. - Miért vannak kétségeid?
- Ki az a Voldemort? - vágott közbe Dudley.
- Fogd be a szád, Dudley! - kiáltott rá Vernon és Petunia a fiára, aki összerezzent. Senki, élete eddigi tizenhét éve alatt soha senki nem bánt így vele! Ez bosszúért kiált!
- Nos, Voldemort, akit úgy is hívnak, hogy Tudodki, vagy Ő-Akit-Nem-Nevezünk-Nevén, az a gonosz sötét varázsló, aki meggyilkolta a szüleimet - magyarázta Harry. - Három évvel ezelőtt új életre kelt az apja csontjából, a szolgája húsából és az én véremből.
- A te... a te véredből? - Dudley falfehérre sápadt.
Harry bólintott. - Szörnyű volt. Úgy történt... de miért érdekel ez titeket egyáltalán? Soha nem szokott érdekelni benneteket az én problémám.
- Dehogynem, fiam, dehogynem! - állította Vernon bácsi.
- Amíg nem változtatsz minket szőrös csigává… - morogta Dudley.
- Fogd be, Dudley! - kiáltották a szülei.
Ó, hát ezért olyan kedvesek hozzám! - gondolta Harry. - Félnek. Halálra vannak rémülve... Akkor lehet, hogy ez a kis „vakáció” Dursleyéknél egyáltalán nem is lesz olyan borzasztó…
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
