|
1. Előhang
2007.11.24. 18:15
Na gyerekek, itt a harmadik rész!
Mivel ez is a Főnix rendje ELŐTT íródott, csak az első négy HP könyvre és a „Botrány a Roxfortban trilógia” első két részére alapoz, tehát lesznek benne olyan elemek, amelyek ellent mondanak a Főnixnek, a Félvér hercegnek és a Deathly Hallowsnak.
Arra felhívnám becses figyelmeteket, hogy erre a történetre fokozottan igaz az, amely már az első kettőre is: FONTOSAK A RÉSZLETEK. Ezért kérlek, ha érdekel a sztori, akkor figyelmesen olvassátok.
Azoknak, akik nem olvasták a ”Botrány a Roxfortban” és az ”Egy varázsló szégyene” című sztorikat: amennyiben kíváncsiak vagytok erre a ficre, akkor ajánlatos elolvasnotok az első kettőt is, különben ebből nem sokat fogtok érteni.
Disclaimer: a HP szereplők Rowling-é. Ezen kívül a történetben szerepel néhány név, melyeket különböző filmsorozatokból (mint Star Trek Voyager, az Elveszett ereklyék fosztogatói vagy A farm, ahol élünk) vettem kölcsön. Rowan Atkinson pedig egy színész, ennél fogva őt sem én találtam ki, csak mivel nagyon csípem őt (éljen Mr. Bean!), felhasználtam a nevét egy-két jelenetben. John Nash szintén létező ember volt, egy matematika zseni. John Williams pedig a kedvenc filmzene-szerzőm.
A LEGNAGYOBB ELLENSÉG
Írta: AgiVega
Magyarra fordította: Kathleen, Snitch, AgiVega és Bálint
Első fejezet / Előhang
“… húzd közelebb a széked
a szakadék széléhez
és elmondok egy történetet.”
/F. Scott Fitzgerald/
2011 nyara
A roxforti könyvtárban számos szekció található. Külön részlege van a varázsló történelemnek, külön a nyelvtanulásnak (ebben a részlegben többek között sellő/angol és kobold/angol szótárak is vannak); külön részlege van a sárkányoknak is. A haladók számára íródott sötét varázslatok kivédése könyvek megint csak egy másik szekcióban találhatók. Persze ott van zárolt részleg is… és van egy olyan szekció, amelybe egy árva diák vagy tanár sem tette be a lábát évszázadok óta. Ez a részleg a könyvtár legtávolabbi sarkában helyezkedik el, és teljesen elhagyatottnak tűnik, tekintve, hogy soha senki nem használja. Hogy miért? Azért, mert ez a könyvtár legrégibb része, ahol olyan könyveket és pergameneket tárolnak, amelyek már kezdenek szétmállani.
Dumbledore a nyár elején megbízta Madam Cvikkert, hogy nézze át ezt szekciót, és selejtezze ki a használhatatlanságig tönkrement köteteket.
A könyvtáros nő nem volt elragadtatva az ötlettől. – Munka, munka, és megint csak munka! Még a szünidőben is! – füstölgött magában, amint belépett a legrégebbi részlegbe. Összerázkódott, és felnézett a magas polcokra. Úgy húsz lehetett belőlük, telezsúfolva penészes, porlepte kötetekkel. – Talán egy évig is eltart, mire végzek ezzel a munkával! – sóhajtotta lemondóan.
A roxforti könyvtár mindig is ódon hangulatot árasztott, de ebben a részlegben szinte tapintható volt a múlt lehelete. Ezeket a köteteket évszázadok óta nem kölcsönözték ki. Nem is katalogizálták őket - talán az előző könyvtáros attól tartott, hogy ha hozzájuk ér, menten darabokra hullanak.
Irma Cvikkernek is voltak kételyei afelől, hogy sérülés nélkül ki tudja-e válogatni a használható könyveket. Nagyot sóhajtott, és leemelte az első könyvet a legközelebbi polcról - valahol csak el kellett kezdenie ugyebár…
A könyvnek valaha tűzpiros borítója volt, de az eltelt évek vastag porréteget hagytak rajta. A címe is majdnem olvashatatlan volt, Irma csak annyit tudott kivenni belőle, hogy ”.edve .eleségem” Valószínűleg azt jelentette: „Kedves feleségem”, de a „k” és „f” betű hiányzott. A könyvtárosnő belenézett a könyvbe. Kézzel írták, mivel még azelőtt kötötték, mielőtt az a Guttenberg nevű mugli feltalálta a könyvnyomtatást. Az 1032-ben íródott könyv egy varázslóról szólt, akinek a feleségét máglyán égették meg. Nem csoda, hogy a boszorkány meghalt, hiszen a hőhűtő bűbájt csak évtizedekkel később találták fel.
Madame Cvikker becsukta a könyvet, és letette az asztalra. Nemsokára újabb tekercsek és pergamenek csatlakoztak a „Kedves feleségem”-hez az asztalon. Némelyiket idegen nyelven írták, mások olyan rossz állapotban voltak, hogy Irma a „használhatatlan” kötetek összegyűjtéséhez használatos kézikocsiba tette őket. Már készen volt a polccal, amikor érezte, hogy valami átsuhan rajta, mint egy hideg szélroham.
- Hóborc! Te vagy az? – kiáltotta mérgesen. A kopogó-szellem vihogva tűnt elő a semmiből.
- Lám, lám, mit csinál a vén Cvikker? – kérdezte, felkapva két kötetet a kocsiról, és zsonglőrködni kezdett velük. Amint újra és újra feldobta őket, hogy aztán megint elkapja, apró pergamendarabok záporoztak a padlóra.
- Ebből elég, Hóborc! Azonnal tedd vissza őket a kocsira! – kiáltotta Irma felháborodva.
- Ó, csak nem rontottam el a fáradságos munkádat, Cviki? – kacagott a kopogó-szellem, és nekidobott egy vastag RBF krónika című kötetet a legközelebbi polcnak. A polc történetesen kissé labilis volt, így megingott, és eldőlt, nekiesett a következőnek, amelyik eltalálta a harmadikat… és ez egészen addig folytatódott, míg az „ősrégi részleg” összes polca dominószerűen eldőlt, és tartalmuk szerteszét szóródott.
- Jaj, ne! – kapott a szívéhez Irma. – Hogy fogom ezt mind rendbe rakni?
Tudta, hogy még a legerősebb Reparo bűbáj sem tehet a helyére több ezer könyvet és pergament.
- Na, most már biztosan eltart egy évig, ha nem kettőig! – rázta a fejét hitetlenkedve, míg szemébe dühös könnyek gyűltek. – Meg kell kérnem McGalagonyt, hogy segítsen rendbe hozni – motyogta, aztán eszébe jutott, hogy Minerva pillanatnyilag távol van: ő és Aberforth Viktor Krumnál vendégeskedik Bulgáriában.
Az igazgató, Dumbledore is elérhetetlen, mivel távoli rokonainál az Egyesült Államokban tölti a szabadságát. Cvikker nem tudta, milyen rokonai vannak Albusnak az államokban, de jelenleg nem is érdekelte.
Eltökélten a sarokba ment, hogy megnézze, vajon az utolsó polc is a falnak dőlt-e. Hála az égnek nem, de a körülötte lévő katasztrófa sújtotta terület így is túl sok volt Irma szemének. Mély sóhajjal megfordult, hogy visszaballagjon az első polchoz, amikor a könyvkupac tetején billegő könyvecske lecsúszott, és éppen a lába elé pottyant. A könyvtárosnő lehajolt, és felvette a vékony könyvet. Finom, zöld bőrbe kötötték, de zöldesszürkére színeződött a penészrétegtől, amely vastagon borította. Közönséges könyvnek tűnt volna, ha nincs két nagy kezdőbetű rajta: MM.
A betűk kissé kidomborodtak, és közelről nézve meg lehetett állapítani, hogy eredetileg ezüstszínűek voltak. Most majdnem feketének látszottak, de Cvikker hátán mégis végigfutott tőlük a hideg.
Az asszony kinyitotta a könyvecskét, és olvasni kezdte a kézírást, amely nehezen kivehető volt, hiszen ősinek látszó hurkolt betűkből állt. Kétségtelenül férfikéz írta.
Az Úr 1000. évében
Tegnap töltöttem be vala tizenhatodik életévemet. Atyám egy kardot ajándékozott nekem, édesanyám pedig ezt a naplót, mondván, hogy ebbe írjam a velem történendőket. Atyám úgy vélte, szükségtelen dolog egy férfinak írni-olvasni tudni, de mi mást várhatnók olyasvalakitől, aki írástudatlan?
Édesanyám kívánságára tanultam meg az írás és olvasás nemes tudományát. Ő ugyanis azt akarta, hogy magam az Úrnak szentelvén pap legyek. Ó, igen, némely varázslók buzgó istenhívők. Minden vasárnap meg kell jelennünk a templomban, megelőzendő, hogy a király gyanakodni kezdjék. Nekünk, mágikus népeknek, fenn kell tartanunk a mugliság látszatát, ha el kívánjuk kerülni az üldöztetést. Jómagam megvetem a muglikat, de a családom kedvéért hajlandó vagyok úgy tenni, mintha egy lennék közülük.
Tehát, istenfélő anyám meggyőzte vala atyámat, hogy legalább egyik fiát szentelje az Úrnak, és atyám végül beleegyezését adta. Akkortájt még élt Sergius fivérem, így ő volt a családi vagyon várományosa. Sergius egy éve halt meg egy fertelmes mugli betegségben (pestisben, vagy hogyan is nevezik?). Akkor atyám visszahívott engem a teológiai kollégiumból és oktatni kezdett a lovagok és varázslók életmódjára. Mostanra jómagam vagyok a hatalmas Mardekár vagyon egyedüli örököse.
Madam Cvikker lapozott néhányat, és tovább olvasta a naplót. Mardekár Malazár naplóját.
Az Úr 1011. évében
Az Úr kegyelméből atyám ötven esztendős lett. Születésnapja megünneplése alkalmából varázsló lovagi tornát rendeztünk a Mardekár birtokon. Édesanyám valódi látnok, és kedvét leli a kristálygömb kémlelésben. Igen szórakoztatónak tartja a jövő szemlélését. Egyszer egy mugli lovagi torna jelent meg lelki szemei előtt. Ez a lovagi torna nevű időtöltés úgy egy évszázad múlva nagyon népszerű lesz a muglik körében, de anyám már most tudja, pontosan milyen is lesz: lándzsás lovagok ülnek lóháton, és iparkodnak egymást lelökni a lovakról. Atyám születésnapi ünnepségének megszervezésekor anyám azzal az ötlettel állt elő, hogy rendezzünk ilyesféle tornát, varázsló módra.
Ötven „varázsló-lovag” nevezett be a tusára, és sorshúzás útján döntötték el, melyikük melyikkel hivatott megvívni. A tusa három napig tartott. Az első nap végén a legderekabb lovag kiválasztotta a Szépség és Szerelem Királynőjét, egy kis virágkoszorút adván néki. A legderekabb lovagnak történetesen legjobb barátom, Griffendél Godrik bizonyult, és Lady Hedviget, az én jegyesemet választotta királynőjének. Az igazat megvallva reám tört a féltékenység, amint a hölgy fejére helyezte a koszorút, hiszen nekem magamnak kellett volna ezt tennem, amire atyám kegyesen figyelmeztetett is.
Hugrabug Henrik lovag sértődöttnek tűnt, hogy nem az ő leányát Helgát választották a Szépség és Szerelem Királynőjének. Napjaink angolhonjában Helgát tartják a legszebb boszorkánynak, de jómagam meg vagyok győződve róla, hogy Hedvig csinosabb és bizonyosan eszesebb is.
Hedvignek, a „királynőnek” a tiszte megkoronázni a győztes lovagot a tusa harmadik napján.
A második napon került sor az elődöntőre. Az elődöntőben Hollóháti Hektor lovaggal, drága Hedvigem fivérével vívtam meg, Godrik pedig Archibald Dumbledore-ral, Lady Helga jegyesével párbajozott vala.
A harmadik nap volt a legizgalmasabb: a döntő megmérettetés Godrik és jómagam között. A hagyomány szerint egyikünk haláláig kellett volna folytatnunk a küzdelmet, de megegyeztünk, hogy a párbaj mindössze első vérig tartson. Seprűkön lovagolva kezdtük vala a csatát (a seprűk voltak hivatottak a muglik lovait helyettesíteni) varázspálcáinkkal próbálván lelökni egymást a földre. Godrik igen ügyesnek bizonyult, de én is jól tartottam magam, ekképpen mindjárt az elején sikerült leátkoznunk egymást a seprűinkről. A földön folytattuk hát a párbajt. Hugrabug Helga szerint a miénk volt a leglátványosabb varázsló-párbaj. Őszintén el volt bűvölve a teljesítményünktől. Az én Hedvigem azonban csak akkor vala elbűvölve, amikor Godriknak egy jól irányzott átokkal sikerült megbénítania engem. Tehát Griffendél lovag győzedelmeskedett a tusában, és jegyesem ragyogott. Talán őt szereti és nem engem? Úgy gondolom, kérdőre kell vonnom.
Szükségtelen megemlítenem, milyen szörnyen éreztem magam, amikor Godrik letérdelt Lady Hedvig előtt, hogy átvegye arany babérkoszorúját. Abban a pillanatban gyűlöltem őt – igen, a legjobb barátomat! Szégyelltem magam és megrémültem a gondolattól, de Mardekár lévén, félelmemet nem ismerhettem be. Az élet megy tovább, és legközelebb jómagam győzedelmeskedem majd Godrik fölött és nyerem el a trófeát.
Ezen események után hangulatom nyomott vala, de gratuláltam barátomnak és meghívtam egy italra. A sátorba vezető utunk során több alkalommal megálltunk megízlelni a csodás tortákat, melyeket a boszorkányok készítettek az aznapi sütő-versenyre, és meghallgattuk a kobzosok gyönyörű históriás énekeit. Később Hedvig Helgával együtt csatlakozott hozzánk, és Helga ragaszkodott hozzá, hogy fizessen a gáláns vesztesnek (jómagamnak) egy vajsört. Hogyan utasíthattam volna vissza a nemes hölgy ajánlatát? Amíg vajsörünket fogyasztottuk, elbeszélgettünk. Leginkább a boszorkányüldözésről folyt a szó, és a bosszantó kényszerűségről, hogy muglinak mutassuk magunkat, mintha kedvelnők őket.
Hedvig elbeszélt egy esetet egy tizenhárom éves lányról, kinek szülei évekkel korábban elhaltak. A bácsikája, egy mogorva és zsémbes varázsló nevelte föl, aki nem fordított gondot arra, hogy megtanítsa unokahúgát, hogy tartsa kordában a varázserejét. A leány véletlenül felrobbantotta a helyi templom oltárát, és a muglik nyomban lefogták. Addig kínozták, míg beismerte, hogy boszorkány. A leányt máglyán égették meg.
Hallván ezt a históriát Godrik nagyon haragos lett, és olyan jelzőkkel illette a muglikat, melyeket nem bír el papír és ténta. Soha nem hallottam tőle ilyen szavakat. Helga hanyagul vállat vont, és megjegyezte: „Kellene egy iskola a boszorkányoknak és varázslóknak, ahol elsajátíthatnák, hogyan kell varázsolni és megtanulhatnák kordában tartani varázserejüket.”
Arckifejezéséből ítélve nem is sejtette, mily bölcs dolgot mondott. Csak akkor ébredt rá, hogy valami szokatlant mondhatott, amikor Hedvig, Godrik (és talán jómagam is) tágra nyílt szemmel bámultunk reá.
- Mi az? – pislogott, és idegesen igazgatta ébenfekete hajfürtjeit (állandóan ezt teszi, amikor zavarban van, a haját csavargatja - roppant idegesítő szokás). – Valami rosszat mondtam?
- Éppen ellenkezőleg, drágám! – Hedvig átölelte őt. – Zseniális vagy!
No most már Helga is meglepődött. – Azt gondolod, jó ötlet? Egy varázslóiskola?
- A legjobb idea, amelyet évek óta hallottam – jelentette ki Godrik igen komolyan, de komolysága ellenére szeme ragyogott az izgalomtól.
Mire elváltunk aznap este, eltökéltük, hogy alapítunk egy iskolát a varázsló ifjaknak. Helga kedvenc, Roxy nevű varacskos disznaja után Roxfortnak neveztük el.
Madame Cvikker tátott szájjal nézett föl a könyvecskéből.
- Ez a napló bizonyára azóta van itt, hogy az iskolát alapították! – mormogta. – Hogyhogy soha nem találta meg senki? – Nyilvánvaló volt, hogyha a kopogó-szellem nem zavarja meg Irmát, most sem talált volna rá a naplóra, hanem valószínűleg csak a hónapokig tartó rendszerező munka végén kerül a kezébe…
Már éppen be akarta csukni a könyvecskét, hogy asztala egyik Hóborc-biztos fiókjába zárja, amikor egy kis pergamen-darab hullott ki belőle. Az asszony lehajolt, felvette, és látta, hogy többszörösen összehajtogatták.
Szétnyitotta, és rögtön látta, hogy egyáltalán nem kicsi, hanem nagyon is nagy pergamenről van szó, melyet gondosan kidolgozott, szépen formált betűkkel írtak. Úgy nézett ki, mintha kódexmásoló szerzetesek készítették volna.
Mégsem lehetett mugli szerzetesek műve, mivel az írás arany tintával készült és négy címerpajzs volt rajta. A pajzsokon lévő figurák (oroszlán, kígyó, sas és borz) mozogni látszottak.
Amikor Irma rájött, miféle iratot talált, majdnem elejtette meglepetésében.
- Albusnak látnia kell ezt! – kiáltott fel, és öt perc múlva egy sárgásbarna bagoly kelt útra Amerikába, Madame Cvikker sürgős üzenetével.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
