Kezdetek

2011 szeptember 1.
(csütörtök, mert szeptember 1. nem mindig
hétfő!!!! 2011.09.01. biztosan csütörtök)


Hatalmas durranás hallatszott az emeletről.

- Mit műveltek? – kiáltotta Harry ingerületen.

- Semmit! – érkezett három hang a Black ház második emeletéről.

- Lily, Dan, siessetek már, különben lekéssük a vonatot! – kiáltott vissza az ifjú apa.

- Jövök már! – Egy sovány, alacsony, barna szemű, fekete hajú, szemüveges fiú viharzott le a földszintre, kis hátizsákot cipelve

- Minden holmidat elcsomagoltad? – ráncolta a homlokát Harry, fia apró csomagját méregetve.

- Igen, apa – mosolygott rá Daniel Leonard Potter. – El se hiszem, hogy végre megyek a Roxfortba!

- Én meg azt nem hiszem, hogy nem fogunk elkésni, ha a nővéred nem jön le azonnal – mondta morcosan Harry. – Nagyon ideges volt, és nem csak fia roxforti iskolakezdése, hanem saját roxforti munkakezdése miatt is. A jó öreg Flitwick professzor a múlt tanév végén úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul, és Harry vette át a tantárgyát, a bűbájtant.

Harry tíz évet töltött gurkók és kvaffok közt röpködve, de tisztában volt vele, hogy minden kviddicsjátékos számára eljön az ideje, hogy leszálljon a seprűről, és valami mással foglalkozzon. Jó páran mondták neki, hogy még nem öreg fogójátékosnak, de úgy döntött, nem akarja karrierjét elvesztett meccsek sorozatával befejezni. A csúcson akarta abbahagyni, mielőtt még kiöregedne. Ismert jó néhány sportolót, aki addig játszott, amíg csak bírt, de pályafutása végére többségük nevetség tárgyává vált. Harry viszont azt szerette volna, hogy a Porpici SC rajongói a dicsősége teljes fényében ragyogó Harry Potterre emlékezzenek, és ne egy veterán fogóra, aki kis híján leesett a seprűjéről.

Harry büszkébb volt annál, hogy nevetségessé tegye magát, ezért állást változtatott. Nem mintha nem hiányzott volna neki a kviddics – persze, hogy szörnyen hiányzott. Maradhatott volna edzőként a Porpici SC-nél, de nem vonzotta a lehetőség. Ezért amikor Albus Dumbledore hirdetést tett közzé a Reggeli Prófétában, miszerint új bűbájtan tanárra van szüksége, Harry lelkesen jelentkezett az állásra. Ily módon lehetősége nyílt visszatérni arra a helyre, ahol élete legboldogabb szakaszát töltötte… a Roxfortba.

Hermione még mindig számmisztikát tanított ugyanott, de nem lakott a kastélyban. A Weasley házaspár Roxmortsban élt három gyermekével, ahol Ron jól menő seprű szaküzletet vezetett.

Weasleyék ikerlányai, Valentine és Viviane szintén ebben az évben kezdték meg roxforti tanulmányaikat Daniellel, Kevinnel (Fred/George és Angelina fiával) valamint Lancelottal (Percy és Penelope fiával) együtt.

- Apa, nem mehetünk mi is? – kérdezte kórusban Richard, Robert és Rose Potter, lesétálva a lépcsőn.

- Már vagy százszor elmondtam – tette karba a kezét Harry. - Jövőre. Még egy év, és mehettek az iskolába… és Isten óvja a Roxfortot, ha ti ott lesztek.

- Jaj apa, nem vagyunk olyan rémesek, de téééényleg! – válaszolta Robert dacosan.

- Ja, nem vagytok olyan rémesek, mint Fred és George. Rosszabbak vagytok – bólintott az apjuk, rosszallóan méregetve őket.

- Nem vagy ám valami kedves, apa! – biggyesztette le a száját Richie. – Különben, bármit mondasz is, mi leszünk a legnagyobb mágikus csínytevők, akiket a Roxfort valaha látott!

- Pontosan – bólintott Rose pajkos vigyorral.

Harry az égre emelte a tekintetét. A hármas-ikrei Fred és George szerint még rosszabbak lesznek, mint ők voltak annak idején. Harry már előre rettegett attól az időtől, amikor a Roxfortba fognak járni. Lelki szemeivel látta, ahogy égő arccal McGalagony professzor előtt áll, és hármas-ikrei végeláthatatlan bűnlajstromát hallgatja… de addig még van egy nyugodt éve. Megkönnyebbülten fölsóhajtott.

- Hol van Lily?

- Fent a szobájában, hozzáragadt a tükörhöz, asszem – ráncolta az orrát Rose. – Mostanában állandóan ezt csinálja… üldögél a fésülködő asztalánál, keféli a haját, és valami buta dalocskát dudorászik.

- Ja… azt hiszem, megbolondult – jegyezte meg Robert.

- Talán nem bolond… - vigyorgott Richie – csak… öö…

- Öö micsoda? – vonta föl szemöldökét Harry.

- Csss! – Rose közelebb intette.

- Mi az? – Harry lehajolt, hogy szemmagasságban legyen a lányával.

- Öö… beleesett valakibe, apa – suttogta a fülébe Rose.

- Igazán? – Harry meglepetten pislogott. Nem vett észre erre utaló jeleket… de talán nem figyelt oda eléggé legidősebb lányára… nem mintha Lily örült volna, ha apja állandóan szemmel tartja… Kamaszlány volt, és az ő korában lévő gyerekek nem jól tűrik, ha szüleik túlságosan beleavatkoznak az életükbe.

Harryt mégis bűntudat töltötte el arra a gondolatra, hogy van egy tizenhárom éves a lánya, akiről szinte semmit sem tud. Azt sem vette észre, hogy valaki tetszik Lilynek, nem igaz? Ismerve a hármas-ikreket, lehet, hogy nővérük és apjuk bosszantására csak kitalálták az egészet. Végül is ez volt legkedvesebb szórakozásuk: bosszantani a jó öreg papát.

Végül megreccsent a lépcső, jelezve, hogy valaki lefelé tart.

- Apu, apu veled akarok menni! A Roxfortba! – az ötéves Lea Potter szaladt le a lépcsőn, és Harry nyakába ugrott. Apja fölkapta a fekete hajú, zöld szemű gyereket. Összes gyermeke közül ez a kislány hasonlított legjobban rá. A hármas-ikreknek vörös hajuk volt, éppúgy, mint édesanyjuknak és Lilynek.

- Nem jöhetsz, édesem – mondta Harry Leának. – Hiszen tudod.

- De menni akarok! – a kicsi szája megremegett, és két hatalmas könnycsepp gördült le az arcán.

- Még túl fiatal vagy, drágám – Harry lecsókolta a gyerek könnyeit –, de ha jó kislány leszel, akkor gyorsan megnősz, és te is jöhetsz a Roxfortba, megígérem.

Harry szavai nem érték el a kívánt hatást, mivel a kis Lea vádló pillantásokat vetett rá, és szipogott. – Akkor te se menj! Maradj itthon, apu!

Harry borzalmasan érezte magát. Hogyan magyarázhatná el egy ötévesnek, hogy mennie kell, különösképpen, amikor az az ötéves olyan makacs kis csibész, mint a legkisebb lánya? Amikor tizenegy évvel ezelőtt Oroszországba kellett utaznia, el tudta magyarázni Lilynek, hogy mennie kell, de Lily egészen másmilyen volt. Nyugodt, megértő és egészében véve jó kislány. Vele ellentétben Lea dacos és követelőző volt, aki túlságosan ragaszkodott Harryhez. Hat gyermeke közül ez a kislány volt az, akit úgyszólván nem lehetett levakarni róla, és rögtön nyafogni kezdett, ha „apu” nem volt a közelében. Harrynek különösen nehezére esett otthagynia a kislányt, mivel tudta, mennyire szereti és igényli őt.

- Hallgass ide, édesem, apu megpróbál olyan gyakran hazajönni, amilyen gyakran csak tud, oké? Például mindjárt a hétvégén… Azonkívül hoz majd neked csuda aranyos játékokat és édességeket a Mézesfalásból, Roxmortsból.

- Megígéred? – szipogott Lea.

- Igen, megígérem. – Harry még egyszer megpuszilta a kislány ázott arcocskáját, aztán letette. – Hol az ördögben van már Lily?

- Itt vagyok, Harry… - legidősebb lánya, aki még tizenhárom évesen is Harrynek szólította, lassan lépkedett lefelé a lépcsőn.

Harry, a hármas-ikrek és Daniel testületileg szájtátva bámultak rá.

- Mit műveltél magaddal? – Richard találta meg elsőként a hangját.

- Szörnyen nézel ki! – tette hozzá Robert.

- Úgy nézel ki, mint egy… - Rose kereste a szavakat.

- …romlott nő – segítette ki a kis Lea.

Harry elhűlve nézett legidősebb lányáról a legkisebbre. Hol az ördögben tanul egy ötéves gyerek ilyen kifejezéseket?

- Kösz, hugi, ezt a kifejezést kerestem – bólogatott Rose lelkesen. – Mit műveltél magaddal, Lil?

- Én csak… - Lily nyelt egy nagyot - …jobban akartam… kinézni.

- Jobban? – nevetett Daniel. – Akkor se fogsz elég jól kinézni, ha egy egész hetet töltesz Gilderoy Lockhart szépségszalonjában!

- Dan! – kiáltott rá Harry, és egy megrovó pillantást küldött a fia felé. Egyet kellett azonban értenie többi gyermekével: Lily borzalmasan nézett ki: nyilván be akarta göndöríteni a haját, mert máskor rendezett fürtjei égnek álltak, mint egy szalmakazal. Valószínűleg kipróbált valami smink-bűbájt is, de valahogy melléfogott: arcán élénkvörös foltok éktelenkedtek, és nem sikerült eltüntetnie a pattanásait sem, melyeket a pirosító most határozottan kihangsúlyozott. Az ajakrúzs borzalmasan ütötte a pirosító színét, és a szemhéjfesték olyan benyomást keltett, mintha behúztak volna neki. Arról nem is beszélve, hogy kiskorú lévén illegális varázslatot hajtott végre az iskolán kívül!

- Tényleg olyan rosszul nézek ki, Harry? – nyögte a lány, és apja válaszát várva az ajkába harapott.

Harry, aki már rég rájött, hogy kamasz gyerekek apjának lenni nehéz feladat, most mégis úgy érezte, nem lesz egyszerű dolog megmondani a tizenhárom éves lányának, hogy totálisan elbaltázta a külsejét.

- Öhm… - köszörülte meg a torkát. – Vitassuk meg a kocsiban, jó? Szálljatok be, mindketten! – intett Lilynek és Danielnek.

- Nem kísérhetünk el a King’s Crossra? – próbálkozott Rob.

- Nem - rázta fejét Harry.

- Hadd menjüüüünk! – könyörgött Richard.

- Nem.

- Apuuuuuu! – villantotta rá Rose legbűbájosabb, apaszív-lágyító mosolyát, és alaposan begyakorolt kölyökkutya-nézéssel pillantott rá. Harry egy pillanatig habozni látszott - Rose mosolya majdnem mindig le tudta venni a lábáról, de most mégis a rendíthetetlen apa szerepe mellett döntött.

- Nem - rázta fejét. – Menjetek föl, és mondjátok meg anyának, hogy elmentünk. Te is, Lea.

A kis Lea nyelvet öltött Harryre, és fölszaladt az emeletre. A lépcső tetején édesanyjának ütközött, aki karjára vette.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy elmehetsz búcsú nélkül? – Ginny megrovóan nézett a férjére, majd lesétált a lépcsőn, és letette Leát.

- Azt hittem, már elég szépen elbúcsúztunk egymástól reggel. – Harry kissé elpirult „búcsúzkodásuk” emlékének hatására.

- Óóóóóóó, apu elpirult! – csapta össze a kezét Rose, mintha nem bírna elképzelni nagyobb gyönyörűséget, mint látni apja zavarát.

- Nem a ti dolgotok, gyerekek. – Harry rosszalló tekintetet vetett a hármas-ikrekre, aztán feleségéhez fordult. – Tehát, akkor búcsúzzunk el még egyszer. – Ezzel szorosan a karjaiba zárta, és hosszú csókkal pecsételte le Ginny ajkait.

- Jajj! Menjünk föl, ezt nem bírom tovább! – javasolta Richie, és ikertestvérei helyeseltek. Mire Harry és Ginny szétváltak, a hármas-ikrek már eltűntek, valószínűleg, hogy bedobjanak pár trágyagránátot Lea szobájába.

- Hm, ezt már szeretem – vigyorgott a férjére Ginny. – És most menjetek. Ti ketten viselkedjetek jól! – fordult Danielhez, de Lily már nem volt ott. – Hol van Lily? – kérdezte.

- Azt hiszem, már a kocsiban – vont vállat Harry. Biztos volt benne, hogy nem tenne jót Lilyvel, ha elmondaná az anyjának, mit művelt magával.

Öt perccel később mindannyian a tértágító bűbájjal ellátott családi Peugeot-ban ültek. Harry vezetett a King’s Crossig, de onnan Siriusnak kell visszavinnie az autót az udvarházba. Megbeszélték, hogy Sirius a vasúthoz hoppanál tizenegy óra előtt, hogy elbúcsúzzon keresztfiától és a két gyerektől.

Sirius ötlete volt, hogy Peugeot-t vegyen a család, mivel annak oroszlán emblémája remekül illik Potterékhez.

- Harry, mit tegyek, hogy rendbe hozzam magam? – sírt Lily a hátsó ülésen, szenvedő arccal vizsgálva magát a tükörben.

- Kérd meg McGalagonyt, hogy szórjon rád egy fej-transzformáló bűbájt, hátha teljesen új arcod lesz – felelte Daniel az anyósülésről. – Nem érdemes a régihez ragaszkodnod, de komolyan.

- Daniel! – csattant fel Harry.

- Oké, apa – sóhajtotta Dan. – De így tényleg elég ronda.

- Így igen – bólintott Harry. – De máskülönben nagyon csinos ifjú hölgy. – Pillantott a lányára a visszapillantó tükörben. Lily még mindig sírt, könnyei összefolytak a pirosítóval, végképp összemaszatolva az arcát. Amint azonban meghallotta apja utolsó megjegyzését, felnézett, és hálásan rámosolygott.

- Segítenél, Harry? – kérdezte remegő hangon.

- Rendben – Harry körülnézve megbizonyosodott róla, hogy egy mugli sincs az úton, aztán benyomta a láthatatlanság generátor gombját, melyet Arthur szerelt be az autóba. A kocsi észrevehetetlenül felemelkedett a levegőbe.

Miután Harrynek már nem kellett a kormányzással törődnie, pálcájával a kézben hátrafordult az ülésen. – Fucus Removeo. Tessék, már rendben is vagy, Lil.

- Ó! – lánya felkapta a tükrét, és elismerően nézte a tükörképét. – Köszönöm, Harry!

- Szívesen – vigyorgott az apja. – De legközelebb, ha ki karod sminkelni magad, kérd meg édesanyádat, hogy segítsen, oké?

- Aha… - motyogta a lány. – Én csak… én csak el akartam tüntetni a pattanásaimat, tudod…

- És csak Christopher Woodnak akartál tetszeni – jegyezte meg Daniel.

- Fogd be! – vágott vissza Lily a füle tövéig elpirulva.

- Chris Wood, mi? – vonta föl szemöldökét Harry. – Hallottam róla. Szintén griffendéles?

- Öö, igen – bólintott Lily.

- Legalább rendes fickó? – érdeklődött az apja. – Ha kicsit is hasonlít Oliverre, nagyszerű fiúnak kell lennie, de mégsem helyeslem, hogy fiúkkal járj, Lil. Túl fiatal vagy, és még csak az kell, hogy meggondolatlan légy…

- Meggondolatlan? Csak nem képzeled, hogy én… én… Harry, csak tizenhárom éves vagyok! – tört ki a lány. – Az, hogy te és anya már akkor csináltátok, mikor még gyerekek voltatok, nem jelenti azt, hogy… - felnézett, és látta, hogy apja dühösen mered rá. – Sajnálom. Nem akartalak megsérteni… igazán… ha nem lettetek volna meggondolatlanok, akkor én most nem lennék itt…

- Mennyivel jobb lenne – somolygott Daniel.

- Daniel! – kiáltott Harry és Lily egyszerre.

- Jól van, jól van! – mondta a fiú. – Csak vicceltem, apa. Tudod, mennyire szeretem az én drága nővéremet!

- Szeretsz? – ráncolta a szemöldökét Lily. – Azért tettél sündisznót az ágyamba múlt héten?

- Hogy mit csináltál? – képedt el Harry.

- Nem én voltam! – tiltakozott Daniel. – Vagyis… oké, én voltam, de nem az én ötletem volt! A hármas-ikrek találták ki! De tényleg!

- Ettől sokkal jobban érzem ám magam! – bosszankodott Lily.

- Fejezzétek be a veszekedést, mindjárt ott vagyunk – mondta Harry, finoman leeresztve a Peugeot-t az útra, majd megnyomta a láthatatlanság-generátor gombját a műszerfalon.

Megint láthatóak voltak.

Harry gyorsan leparkolt, és kerített egy kofferkulit. Elkezdett kipakolni a csomagtartóból: Lily kis bőröndjét, saját közepes méretű bőröndjét, Lily nagy bőröndjét, Lily sporttáskáját, Lily iskolatáskáját, Lily pipere táskáját, és Daniel nagyon kicsi hátizsákját.

- Ez minden holmid? – Harry gyanakodva kinyitotta fia zsákját, készen arra, hogy lehordja, amiért minden cuccát otthon hagyta.

Azonban amint belenézett a táskába, úgy tűnt, van benne egy csomó ruha, könyvek, egy üst, egy mérleg, bájital-hozzávalók, és minden, ami szükséges. Mégis csak félig volt tele.

- Mit műveltél ezzel a táskával? – vonta össze szemöldökét a fiatal apa.

- Csak kicsit bővebbre varázsoltam, apa – vont vállat Daniel. – Úgy gondoltam, nem ártok vele senkinek…

- De honnan tudtad, hogyan kell csinálni? – érdeklődött az apja.

- Varázslástan alapfokon, 47. oldal – felelt a fiú. Látva apja hitetlen arckifejezését, megrándult az arca. – Jól van, nem én voltam. Fred bácsi csinálta.

- Ja, ki más? – rázta fejét Harry, és elővett három kalitkát, az egyikben Hector, a másikban Helena, a harmadikban pedig a jó öreg Hedvig foglalt helyet. A hűséges öreg bagoly elég megviselt volt, hiszen elmúlt már húszéves. Harry eltűnődött, vajon meddig élnek a baglyok, de megsajdult a szíve a gondolatra, hogy egyszer elveszti Hedviget. A madár idős kora ellenére még mindig szívesen hordta a leveleket, bár jóval lassabban, mint régen. Harry persze állandóan dicsérte az állat erejét és a kitartását, szándékosan hangsúlyozva neki, mennyire értékeli, mint barátot és postást.

- Abu! – kiáltott fel Harry, amint a kalitkák mögött rejtőző, idős kora ellenére is élénk majom a fejére ugrott. – Mit keresel te itt?

- Asszem velem akart jönni a Roxfortba – szólalt meg Daniel. – Elvihetem? Léciiii!

- A roxforti leveledben az áll, hogy a tanulók egy baglyot, macskát, vagy varangyot vihetnek, majomról szó sincs! – emlékeztette az apja. – Különben is, minden tanulónak csak egy állata lehet!

- Majd a hálótermemben marad – felelte Dan. – Igazán. Azt se felejtsd el, hogy Ron bácsinak volt egy baglya, és te is vettél neki egy furkászt, melyet fél éven keresztül ott tartott a suliban. Azon kívül George bácsi mesélt nekem Lee Jordan tarantulájáról!

Harry eltűnődött egy kicsit. – Meggyőztél. Rendben, Dan, de vigyázz rá! Ne engedd a kastélyban kószálni, értetted?

- Igenis, uram! – tisztelgett Dan vigyorogva. – Gyerünk, Abu, ugorj a vállamra!

Daniel baglya, Helena rosszallóan huhogott Abura, és gyanakodva méregette a majmot.

- Jól van, gyerekek, gyerünk! – Harry lakat-bűbájt küldött a Peugeot-ra, majd beterelte a gyerekeket a vasútállomásra.

- Hé, Harry fiú! – kiáltott valaki. A fiatalember megfordult, és a lelkesen integető Fredet és George-ot látta közeledni. Mindketten egy vörösesbarna hajú fiú kezét fogták.

- Hello, srácok – mosolygott Harry a sógoraira. – Hahó, Kevin – üdvözölte a kisfiút.

- Szia, Harry bácsi – Kevin kissé zavartan tépte ki kezeit az ikrek kezéből. Egy nagyfiúnak nem kell, hogy a kezét fogják a szülei, ugyebár? – Hello, Dan, Lil.

- Szia, Kevin – mondták a Potter gyerekek kórusban.

- Láttad már Nagyokost és Lance-t? – kérdezte Fred.

- Még nem – felelte Harry.

- Hermione és az ikrek nem jönnek a vonattal, ugye? – kérdezte Lily.

- Miért jönnének? Ők Roxmortsban laknak – vont vállat George. – Ó, itt van Percy! Hé, Perce, erre! – Ugrálni kezdett, hogy magukra vonja bátyja figyelmét.

Percy azonban csak megvető pillantással odabólintott, aztán feleségével és fiával átmasírozott a kilencedik és a tizedik vágány közti falon.

- Idióta – horkantott Fred. – Mióta ő lett a Nemzetközi Máguskapcsolatok osztályvezetője, egyszerűen nem lehet beszélni vele. Azelőtt nem volt ennyire beképzelt.

- Nem kell bemutatnod – vigyorgott Harry. – A jó öreg Percy sosem változik.

- Akárcsak a fia – jegyezte meg Kevin. – Mániákus a srác. Tényleg rémes.

- Annyira azért nem szörnyű – felelte Lily. – Nagyon okos fiú.

- Aha, igen, mindent tud a koboldlázadásokról, a mágikus történelem különféle eseményeiről, és persze már négy nyelven beszél… - jegyezte meg Dan. – Melyeken is, Kevin?

- Hm… lássuk csak… trollul, koboldul, sellőül és… sárkányul.

- A sárkányok nem is tudnak beszélni – rázta fejét Lily.

- Lance szerint tudnak – felelte Dan. – Ó, bocsesz, Lance-t mondtam? Lancelot Percivalt kellett volna mondanom!

- A Galahadet kihagytad! – vigyorgott Kevin, amint odaértek a kilences vágányhoz.

- Jól van srácok, kilences és tízes vágány – szólalt meg Harry. – Lily, te tudod az utat, indulj.

A lány bólintott, és kuliját maga előtt tolva a fal felé indult. Egyik pillanatban még a fal felé sétált, a másikban eltűnt.

- Most már a 9 és ¾-edik vágánynál van? – pislogott Daniel.

- Pontosan – felelte apja. – Látod az elválasztót a kilences és tízes vágány között? Már meséltem róla neked. Csak egyenesen nekimész a falnak megállás nélkül, és máris ott vagy a Roxfort Expressznél.

- Biztos vagy benne, apa? Úgy értem… azt mondtad, át lehet menni rajta, mégis… az a fal nekem nagyon szilárdnak tűnik.

- Holtbiztos – mosolygott Harry. Eszébe jutott, hogy amikor először látta, neki is kétségei voltak a fallal kapcsolatban. Ha nem lett volna egy bizonyos Molly Weasley, tán sosem jutott volna el a kilenc és háromnegyedik vágányra…

A Roxfortba utazás kilátása nagy várakozással töltötte el, akárcsak húsz évvel azelőtt. Alig várta, hogy felidézze gyermekkora legjobb pillanatait, újra sétáljon a folyosókon, megint bosszankodjon Hóborc tréfáin… de kicsit ideges is volt, mert nem sokat tudott a tanításról, és attól tartott, nem lesz elég jó tanár… és persze ott volt Piton professzor, aki most a kollégája lesz. Nem tudta, hogy most jobban kedveli-e majd kollégaként, mint egykor tanárként, de komoly kétségei voltak ez ügyben. – Fuss neki egy kicsit, Dan. Gyerünk.

- Az az iskolai nővér tényleg olyan jó? – kérdezte Daniel.

- Miért? – vonta föl szemöldökét Harry.

- Mert ha betöröm az orrom ezen a falon, neki kell majd rendbe hoznia – válaszolt a fia, és becsukott szemmel futni kezdett az elválasztó fal felé, láthatóan ütközésre számítva.

Pont mint én, annakidején - mosolygott Harry, amint fia eltűnt a falban.

Tíz perccel tizenegy óra előtt megérkezett Sirius, hogy elbúcsúzzon Potteréktől. Harry átadta neki a kocsi kulcsait, és megígértette vele, hogy vigyáz Ginnyre, Leára, de leginkább az ikrekre, mivel nekik különös tehetségük volt ahhoz, hogy bajba kerüljenek.

Miután Sirius dehoppanált, Fred, George és Harry felsegítették a gyerekek poggyászát a vonatra.

- Hé, David! – Lily integetni kezdett a fülke ablakából.

- Lily! – egy duci (de nem kövér), göndör szőke hajú, égszínkék szemű fiú futott oda a vonathoz, szüleivel, Dudley és Millicent Dursleyvel a nyomában. Millicent egy hét év körüli kislányt vezetett kézen fogva.

- Lily! – ismételte David ragyogva. – De jó újra látni téged, annyira hiányoztál a nyári szünetben!

- Te is hiányoztál nekem – mosolygott le rá Lily. – Gyere, foglaltam egy fülkét Yvette-nek és nekünk és… - elhallgatott.

- …és Chris Woodnak, igaz? – szólt közbe Daniel.

Lily elpirult, és nem vett észre, hogy másod-unokatestvére arca elkomorul. David nem kedveli azt a Wood fiút, gondolta magában Daniel.

Miután David elbúcsúzott a szüleitől (húga, Daisy Dursley nyafogott, hogy ő is menni akar a Roxfortba), felkapaszkodott a vonat lépcsőjén, és eltűnt a Lily által foglalt fülkében.

Hamarosan Bill Weasley is feltűnt, lánya, Yvette legalább tucatnyi csomagját cipelve. Fleur nem jött ki, mert édesanyjánál volt látogatóban Franciaországban.

Yvette, a legcsinosabb Weasley lány, csillogó szőke hajával és ragyogó kék szemével, leült Lily és David közé. Ő most volt másodéves a Roxfortban. Míg Lily griffendéles, David pedig hugrabugos volt, Yvette-t a Hollóhátba osztották be, és láthatóan nagyon büszke volt erre.

Dan és Kevin elhelyezkedett egy fülkében a vonat végén. Kevin apái legutolsó tanácsait hallgatta:

- Ne dühítsd fel McGalagonyt, Kevin, nagyon szigorú asszony!

- Ne piszkítsd össze a folyosót, különben Frics elkap!

- Ne vedd túl komolyan az öreg Pitont, nem olyan rossz, mint amilyennek tetteti magát!

- Viselkedj rendesen!

- Viselkedjek rendesen? – pislogott Kevin. – Tőletek ez egy kicsit erős, apukáim!

A piros gőzmozdony kéménye pöfékelni kezdett, mire a Weasley ikrek Harryvel együtt hátraléptek és integettek.

- Ne varázsoljatok a vonaton, gyerekek! – kiáltotta Harry.

- Nem ígérhetünk semmit, Harry bácsi! – kiabált vissza Kevin.

- Viszlát az iskolában, apa! – integetett Daniel.

A vonat már majdnem elindult, amikor egy vézna, sötét hajú fiú érkezett lihegve a kilences és tízes vágányt elválasztó falon keresztül, és nagy csomagjával a vonathoz futott.

- Hé, hadd segítsek! – ajánlotta fel Harry, látván, hogy a vonat indul, és a fiúnak nem lesz ideje felszállni a csomaggal.

A fiú felugrott a lépcsőre, és a fiatal varázsló segítségével poggyásza is felkerült a vonatra.

Amkor Harry megtörölte a homlokát, a fiú egy pillanatra megdermedt, és áthatóan Harryre meredt - tekintete annak sebhelyére tapadt. Aztán eltűnt a folyosón, és a vonat elindult.

Amikor Harry visszafordult az ikrekhez, döbbenten látta, hogy kibuggyant a könnyük.

- Elment a kis csibész…

- Felnőtt, Fred… a mi kis csibészünk…

- Adj egy zsebkendőt, George…

- Tessék.

- Kösz.

- Kösz? – vonta össze a szemöldökét Harry. – Tényleg, az a neveletlen kölyök meg sem köszönte a segítségemet.

- Akkor legközelebb, mikor találkozol vele, vonj le ötven pontot a házától – javasolta George, és kifújta az orrát.

- Feltéve persze, ha nem griffendéles – tette hozzá Fred szipogva.

Harry azonban már nem figyelt rájuk. Lesimította a haját, hogy elrejtse a sebhelyét, és roppant kényelmetlenül érezte magát. Az utóbbi tíz évben a népek kezdték „normálisnak” tekinteni, amihez ő könnyen hozzászokott. Őszintén örült, hogy élheti az életét, mint akármelyik másik varázsló, anélkül, hogy folyton bámulnának rá. Voldemort halála után, ahogy teltek az évek, az emberek lassan elfeledték, hogy ő a „kis túlélő”, és legnagyobb megkönnyebbülésére inkább ragyogó kviddics-játékosként tartották számon. Jó érzés volt híresnek lenni, de nem túl híresnek.

Ezek után a „normális” évek után furcsa volt, hogy újra megbámulták. Borzongás futott végig a testén.

Hülye vagy, Harry. Csak egy fiú volt, aki hallott rólad, és nyilván kíváncsi volt… mégis, miért van ez a hátborzongató érzésem? Megrázta a fejét, és úgy döntött, jobb, ha elfelejti az egészet.

- Jól van, srácok, akkor én most hoppanálok Roxmortsba.

- Oké, Harry – bólintott Fred. – És, Harry… ne hagyd, hogy Kevin túl sok galibába keveredjen!

- Megpróbálom, jó? – vigyorgott Harry az ikrekre. – De Kevin, lévén a ti fiatok… nem garantálhatom, hogy képes kimaradni a zűrből.

Miután az ikrek dehoppanáltak, Harry a távolban eltűnő vonat után nézett, melynek kéménye fekete füstöt eregetett a zafírkék égre.

Ez a vonat egy egészen új világba viszi a fiát…

Remélte, hogy Daniel ugyanolyan jól megtalálja a helyét a Roxfortban, mint ő húsz évvel azelőtt. Az, hogy Dan kviblinek született, sebet ütött apja szívén. Egy sebet, mely behegedt ugyan, amikor Desideria, az aranyhal teljesítette Harry harmadik kívánságát, de Harry nem tudta egészen biztosan, elég tehetséges varázsló lesz-e a fia. Daniel persze varázsolt már, amikor bácsikái Fred és George tanították (Harry hozzájárulása nélkül), ám Dannek szemlátomást nehézségei voltak a bűbájokkal.

Valahányszor Dan látta, hogy unokatestvérei a szüleiktől elcsent pálcákkal varázsolnak, rá kellett döbbennie, hogy ő nem tudja olyan könnyen elvégezni a bűbájokat, mint a többiek. Fred és George a szülők háta mögött tanítgatták varázsolni a gyerekeket, és egy este Daniel az apjához fordult, hogy kérdezzen tőle valamit.

Harry ugyancsak meglepődött, amikor megtudta, hogy Dan a bácsikái felügyelete alatt varázsolni próbált… és valósággal megdöbbent, mikor a nyolcéves gyerek egy tizenöt éves érettségével nézett a szemébe, és megkérdezte: - Nekem miért nem mennek olyan jól a bűbájok, mint Lilynek, Kevinnek, Valnek és Vivnek? Még Lancelot is jobb nálam.

Harry akkor már kilenc éve gyakorló apa volt, mégis azon kapta magát, hogy nem tudja, mit feleljen a fiának. Nem akart hazudni neki, ezért Ginnyvel egyetértésben úgy döntött, hogy Danielnek joga van megtudni, hogy mágia nélkül született, és Harry kívánságára kapott varázserőt.

Daniel egész jól fogadta a dolgot. – Asszem örülnöm kéne, hogy egyáltalán van valamennyi varázserőm… Ezzel az erővel akár semennyi se lehetne. Kevés is jobb, mint a semmi – felelte ugyanazzal az érettséggel, mely annyira meglepte Harryt.

Azóta négy év telt el, és Daniel nem tűnt boldogtalannak, amiért kevésbé ügyes, mint a többiek. Nagy szorgalommal folytatta az illegális varázslás-órákat bácsikáival, és végül sikerrel járt. De vajon ez elég lesz a Roxfortban? - tűnődött Harry. Attól tartott, hogy a fia úgy jár, mint Neville Longbottom, és nevetség tárgya lesz... főleg a mardekárosok előtt.

Sóhajtott, és nagyon remélte, hogy nem lesz nehezebb Danielnek, mint neki volt annak idején. Legalább ott van körülötte Kevin, Viv és Val mint szerető család, és bizonyára új barátai is lesznek.

Különben Lilynek is sok barátja van. A legjobb barátnője például a harmadikos Circe Diggory volt. Circe, Diggoryék egyetlen vigasza négy évvel azután született, hogy elvesztették fiukat, Cedricet.

Harry nagyon örült, mikor megtudta, hogy Amosnak és feleségének második gyermeke született, és még boldogabb volt, amikor Lily összebarátkozott a kislánnyal. Egy kicsit megkönnyebbült tőle, és legalább részben megszabadult a nyugtalanító gondolattól, hogy ő okozta Cedric halálát. Az igazság azonban az volt, hogy még mindig nem tudott teljesen belenyugodni. Seb volt ez is, és mindig az is marad, soha be nem gyógyuló seb… Harry szívén és lelkén amúgy is túl sok seb tátongott már, és közülük jó pár makacsul nem akart begyógyulni. Így a fiatalember csak annyit tehetett, hogy figyelmen kívül hagyta őket. Családja körében ez nagyrészt sikerült is neki.

Lehajolt Hedvig kalitkájáért, mire és az öreg bagoly barátságosan ráhuhogott. A vonat már kihúzott az állomásról. Harry szabad kezével szemét beárnyékolva nézte a gőzmozdony utolsó látható füstgomolyait.

Gyönyörű idő volt, ragyogóan sütött a nap - nem túl gyakran volt ilyen kedvező az időjárás szeptember elsején. Harry ezt jó jelnek tekintette, valami jó dolog előjelének. Egy új kezdetnek...

Amint Harry Roxmortsba, egy takaros zsúpfedeles ház kertjébe hoppanált, három alak csapott le rá.

- Harry bácsi! Harry bácsi! – Valentine, Viviane és öccsük, Rupert, seprűjükről leugorva a nyakába ugrottak, és lelkesen ölelgették.

- Srácok, srácok, megfojtotok! – nevetett Harry, unokahúgait és unokaöccsét méregetve. A lányok nagyon hasonlítottak Hermionéra, kivéve hajuk színét, mivel mindkettőnek égővörös haja volt. A kis Rupert azonban szakasztott mása volt Ronnak, csak Hermione bozontos barna haját örökölte.

- Ó, nem akarjuk megfojtani Harry bácsit, ugye? – kacsintott Valentine az ikertestvérére.

- Még nem – rázta fejét Viviane. – Először megnézzük, hogy tanít, aztán döntjük csak el, hogy megfojtsuk-e vagy sem.

- Gyerekek, miért fenyegetitek szegény bácsikátokat? – Hermione széles mosollyal lépett ki a házból. Felszedett pár kilót az elmúlt tíz évben, és kicsit duci lett, de állandóan mosolygó arcával nagyon bájos jelenség volt. Ron szerint most, hogy volt mit „fogni” rajta, még csinosabb volt, mint régen.

- Nem fenyegetjük, anya – rázta fejét Viv. – Nem ijesztettünk meg, ugye, Harry bácsi?

- Nem, nem – nevetett Harry, és Hermionéhoz hajolva odasúgta: – Inkább az a kilátás rémít meg, hogy tanítanom kell őket.

- Ó, ne aggódj, nagyszerű tanár leszel, Harry – felelte a sógornője. – Gyere be, épp most sütöttem süteményt.

- Sütemény! – kiabálta Rupert.

- Nem, gyerekek, ti nem kaptok, míg meg nem eszitek azt a finom spenótot, amit ebédre főztem – mondta Hermione. – Menjetek repülni, főleg ti ketten – mutatott Vivre és Valre. – Végül is egész évben nem repülhettek majd.

- Óóó, az a hülye szabály! – sóhajtotta Viviane. – Igazán, ezek a roxforti szabályok olyan régimódiak, már rég el kellett volna törölni őket! Az elsősöknek is engedélyezni kéne a seprűt!

- Szerintem is – bólintott Harry, belépve a konyhába. Hermione gyorsan kiterelte a gyerekeket, és leült mellé az asztalhoz.

- És most meséld el, mi nyugtalanít.

- Nyugtalanít? – vonta föl szemöldökét Harry. – Tulajdonképpen semmi… csak félek, hogy elszúrom.

Hermione megpaskolta a kezét. – Én is ideges voltam, mikor tanítani kezdtem a Roxfortban, de tényleg nem nagy dolog. Ha Lockhart elboldogult vele, neked is biztosan menni fog.

- Aúúú, kösz, Hermione, már sokkal jobban érzem magam – fintorgott a fiatalember, vigyorgásra késztetve Hermionét.

- Komolyan gondolom, Harry – folytatta a boszorkány. – Két dolog nagyon fontos: először is bánni kell tudni a gyerekekkel. Mivel hat gyerek apja vagy, ez nem okozhat neked nehézséget. Másodszor: jól kell tudnod a bűbájtant. Ez is rendben van, Flitwick professzor mindig elégedett volt veled.

- De mégis neked sikerült elsőnek tollat röptetni – mosolygott Harry. – Huss és pöcc… a mindenit, mintha ezer éve történt volna!

- Ezer éve? – kuncogott az asszony. – Ne mondd ezt, Harry, ettől menten öregnek érzem magam!

- Lehet, hogy ostobán hangzik, Herm, de néha tényleg öregnek érzem magam – sóhajtotta a férfi.

- Csak azért, mert többet éltél át harminc év alatt, mint mások nyolcvan éves korukig.

- Harmincegy – javította ki Harry.

- Jaj, Harry – rázta fejét Hermione. – Lehetetlen alak vagy! Ne is emlékeztess rá, hogy már harmincegy vagyok!

- Még nem vagy annyi – vigyorgott a fiatalember. – Csak leszel, tizennyolc nap múlva.

- Jó, hogy emlékszel, mikor van a születésnapom. Ron hajlamos elfelejteni.

- A jó öreg Ron… lent van a boltban?

- Hát persze, a drágalátos seprűi közt, mint mindig – bólintott Hermione. – Menj csak, látogasd meg!

- Megyek, de előbb hallani akarom, mi minden történt errefelé mostanában – mondta Harry, és elvett egy süteményt. – Hm, finom. Szegény kölykök, rémes lehet, hogy előbb spenótot kell enniük… Tényleg, Herm, hallottál valami újságot, amiről tudnom kell, mielőtt visszamegyek a jó öreg Roxfortba? Tudod, csak hogy naprakész legyek.

- Ó, hát van pár dolog, Harry, de Dumbledore megkért engem és a többi tanárt, hogy ma estig tartsuk titokban.

- Én is tanár vagyok – Harry figyelmeztette sógornőjét.

- Még nem – mutatott rá Hermione a faliórára nézve. – Hét óra és huszonhárom perc múlva, Harry.

A fiatal varázsló fölvonta szemöldökét.

- Hét óra és huszonhárom perc múlva Dumbledore bemutat téged a gyerekeknek, mint az új bűbájtan tanárt, együtt…

- Együtt?

- Nem mondtam semmit – rázta fejét a boszorkány, de szeme pajkosan csillogott.

- Ugyan már, Herm. Úgyis hamarosan megtudom, miért nem mondod el most?

- Pont azért, mert hamarosan úgyis megtudod! – vágott vissza az asszony. – Tessék, egyél még sütit.

- Szóval lesz még egy új tanár, mi? – erősködött Harry. Remélte, hogy sógornője a végén csak elárulja neki a nagy titkot.

- Kettő – vont vállat amaz.

- Oké, legalább azt mondd meg, pozitív vagy negatív-e a változás?

- Azt majd te magad eldöntöd – vigyorgott Hermione.

- Lehetetlen alak vagy, Hermione, tudod? – forgatta a szemét Harry.

- Tudom. Ron minden nap közli velem – a nő kipillantott az ablakon, hogy ellenőrizze: gyerekei egy darabban vannak-e még.

- Piszok jó seprű-lovasok – jegyezte meg Harry, amint az ikerlányok és öccsük az égen cikáztak.

- Igen, azok… mégis állandóan attól félek, hogy kitörik a nyakukat! – sóhajtotta az anyjuk. – De nem tilthatom el őket a repüléstől… végül is Weasleyk! Belehalnának, ha nem repülhetnének… bárcsak Aberforth nem utaztatná őket folyton a repülő-szánján!

- Micsoda? – pislogott Harry. – Aberforthnek még megvan a szánja?

- Persze, hogy megvan – sóhajtotta Hermione. – Láthatatlanná tévő bűbájt szór rá, és a gyerekek egyszerűen imádják!

- Hajtani is tudja valamelyikük a szánt? – kérdezte Harry. Élénken emlékezett még arra, amikor először próbálta irányítani Aberforth rénszarvasait.

- Nem, persze, hogy nem. De nagyon szeretnek a szánon ülni, és tudod, mennyire szereti Aberforth a gyerekeket…

- Kár, hogy ő és McGalagony túl későn találkoztak ahhoz, hogy gyerekeik legyenek – jegyezte meg Harry. – Örülök, hogy legalább Hagridnak és Olympe-nak van egy.

- Tényleg, hogy van a kis Titania? – nevetett Hermione. Hagrid Franciaországba költözött feleségével és kislányával, aki jövőre lesz elsős a Beauxbatonsban.

- Ó, Titi remekül van – felelte Harry. – Már most magasabb nálam. Még jól emlékszem, amikor meglátogattuk a „kis” családot, pontosan Titi születése után…

- …és téged kértek meg, hogy pesztráld egy kicsit – kuncogott Hermione.

- Nem találtam a pelenkáját, és végül egy abroszba burkoltam be a kislányt, mert nem találtam más rongyot, ami elég nagy lett volna – bólintott a fiatal varázsló, mosolyogva az emléken. – Kicsit szomorú vagyok, hogy Hagrid elment.

- Én is - felelte Hermione. – De Aberforth ugyanolyan jó legendás lények gondozása tanár, mint ő volt.

- Tényleg, hogy jönnek ki a Dumbledore fivérek egymással? Remélem, nem volt újabb kecske-ügy.

- Persze, hogy nem volt – felelte Hermione. – Habár… Albus soha nem hagyja ki az alkalmat, hogy emlékeztesse a fivérét, hogy ő a Roxfort igazgatója, míg Aberforth csak egy tanár… de Aberforthöt nem igazán érdekli Albus hidegsége, nagyon jól érzi magát tanárként, és a diákok szeretik az óráit.

- Ugye szurcsókjai nincsenek? – kérdezte Harry reménykedve. – Lily idén kezdi a legendás lények gondozását, és nem szeretném, ha Aberforth egyik „háziállatkája” megenné őt ebédre.

- Hát azt nem mondhatom, hogy Aberforth nem kedveli a veszélyes lényeket… ne felejtsd el a jetit, de nincs annyira odáig értük, mint Hagrid.

- Ezt örömmel hallom. És mi van a jó öreg Pitonnal? Lily mesélte, hogy még mindig undok… bár nem kimondottan vele, csak úgy általában.

- Ó, Piton keserűbb, mint valaha. Még a mardekárosok is kezdik utálni a bájitaltant, és az már valami.

Harry elfintorodott. – El tudom képzelni. Szegény Dan, gondolom, Piton nem igazán fogja kedvelni őt, lévén az én fiam. Az igazat megvallva, féltem, hogy Piton kimondottan undok lesz Lilyvel is, de nem az… Nem is értem, miért – vonta meg a vállát.

- Milyen másik új tárgya van Lilynek? – kérdezte Hermione.

- Természetesen számmisztika. Meggyőztem, hogy ne a jóslástant vegye fel.

- Jó, akkor tanítani fogom – mosolygott a boszorkány. – De ne várd tőlem, hogy kivételezzek vele, vagy valami…

- Ó, én aztán nem várnék el ilyesmit tőled, Herm, ahhoz túlságosan jól ismerlek. – Harry fölállt. - Oké, megyek, benézek Ronhoz. Köszönöm a süteményt, kitűnő volt.

- Minerva receptje – felelte Hermione. – Hétvégén mindig süt valami finomat a férjecskéjének. El se tudod képzelni, mennyire megváltozott, mióta férjhez ment.

- Csak nem lett vidám és felszabadult? – vonta föl szemöldökét Harry. Hermione bólintott.

– Hűha, akkor alig várom, hogy megismerkedjem ezzel az új McGalagonnyal!

Amint Harry végigsétált Roxmorts főutcáján Ron seprűboltja felé, nem győzött ámulni az elegáns új épületek láttán, melyek az elmúlt pár évben épültek. Roxmorts nem ugyanaz az öreg varázslóváros volt, amelyet Harry roxforti diákévei alatt megismert.

A Mézesfalás, a Gladrags és a Dervis & Durran mellett tucatnyi új üzlet nyílt: volt ott virágbolt (Bill felesége, Fleur vezette), egy varázsló-elektronikai cikkeket árusító üzlet, amely főleg rádiókat tartott (a Varázsszem rádió mellett négy másik varázslózenét sugárzó rádióadó kezdte meg működését), volt ott szépségszalon is - mely Gilderoy Lockhart szépségszalon hálózatának egyik tagja volt -, és volt ott egy…

- Bank? – pislogott Harry meglepetten. – Nem is sejtette, hogy a Gringotts mellett van másik varázslóbank is, és mégis itt volt előtte. Az épület a görög Parthenon miniatűr másának látszott, a homlokzatán olvasható felirat pedig… Malfoy & Malfoy.

Harry felnyögött. – Csak ezt ne.

- Mit ne? – szólalt meg a háta mögött egy ismerős hang.

Megfordult, és az öntelten vigyorgó Draco Malfoyjal találta magát szemben. Draco keze elegáns talárja zsebében nyugodott. Pont úgy nézett ki, mint egy bankár.

- Mit jelentsen ez? – kérdezte Harry.

- Jó reggelt neked is, Potter – szólt Draco gúnyosan. – Mi mit jelentsen?

- Ez az egész. A bank. Azt hittem, a Gringotts az egyetlen.

- Eddig az is volt. De most már itt van az én kis családi bankom, és pár nap múlva megkezdi működését. Ne izgulj, nem akarlak rávenni, hogy az én bankomban tartsd a pénzed.

- Inkább bíznám kecskére a káposztát – vonta össze szemöldökét Harry. – Úgy tudtam, a családod már nem gazdag.

- Igaz, hogy egy darabig elég szegények voltunk… aztán tavaly a jó öreg Jean-Luc Malfoy bácsi elhunyt Franciaországban, és mindent mi örököltünk. Persze a Gringotts koboldjai nem örültek a konkurenciának, de kit érdekel? A roxmortsi varázsló népesség boldog, hogy van helyi bankjuk, kényelmesebb nekik, hogy nem kell Londonba menniük, ha fel akarnak venni egy kis pénzt.

- Gondolom, magasabb hitelkamatokkal fogsz dolgozni, mint a Gringotts - mondta Harry.

- Persze. Elvégre szegény bankároknak is meg kell élni valamiből – vont vállat Malfoy.

- Ó, szegény bankárok! – fintorgott Harry. – Jut eszembe, apáddal vezeted a bankot?

- Nem, csak én. Apa csak egy kis tőkét fektetett be a saját örökség-részéből… nem jön túl gyakran a bankba, így én vagyok itt a főnök.

- Szegény roxmortsiak – sóhajtotta Harry, a bankkal szembeni (még építés alatt álló) üzletre pillantva. – És az milyen üzlet lesz odaát?

- Az? – vont vállat Draco. – Valami gyorsétterem, de még sokára nyitnak meg.

- Gyorsétterem, mi? Szegény Madam Rosmerta, akkor neki is lesz konkurenciája.

- De mennyire! – vigyorgott Malfoy. – Rosmerta étterme nagyon takaros, meg minden, de változik a világ, és a fiatalok jobban kedvelik a gyorséttermeket, mint a hagyományosat. Ez itt elég modern lesz, ha jól látom… nem beszélve arról, hogy a tulajdonos is sokkal csinosabb, mint az öreg Rosmerta.

- Miért, ki az? – kérdezte Harry.

- Egy régi ismerősöd, Potter – Malfoy a félkész étterem éppen nyíló ajtajára mutatott.

- Cho! – lehelte Harry, meglátván a kilépőt.

- Igen, Chang kisasszony. Még mindig rendkívül szexi, ugye?

Harrynek el kellett ismernie, hogy egykori szerelme csodásan néz ki, és ez a gondolat zavarba ejtette. El akart tűnni a szeme elől, de elkésett, mert Cho észrevette, és lelkesen integetni kezdett.

- Menj csak, Potter! Jó szórakozást! – somolygott Malfoy, és visszatért a bankjába.

Harry odament a nőhöz.

- Szia, Cho.

- Szia, Harry. Örülök, hogy újra látlak.

- Én is – mosolygott Harry és érezte, hogy elvörösödik. Fene essen beléd, Potter, miért pirulsz el, amikor rád mosolyog? Tizenöt év nem volt elég, hogy elfelejtsd?

- Jól vagy? – kérdezte a boszorkány.

- Ó, persze – bólintott Harry. – Szóval Roxmortsban is nyitsz egy McRice éttermet?

- Igen. Ez lesz a századik McRice étterem a világon, és azt hiszem, az utolsó is. Egyszerűen csak akartam egyet építeni Roxmortsban is - elég kicsi a piac, tekintve a Három Seprűt, de remélem, azért nyereséges lesz.

- Biztosan sikeres lesz.

- Ettél már McRice-ban, Harry? – csevegett tovább Cho.

- Nos, igen. Elég sokszor. Szeretem ezt a fajta konyhát… bár egy idő után az ember megunja a rizst.

- Milyen igaz! – nevetett a nő. – És melyik McRice tetszett a legjobban?

- Az, amelyik Orlando varázsló-negyedében van.

- Voltál az Államokban? – kérdezte Cho lelkesen. – Csodálatos! Én évekig ott éltem! Merre jártál?

- Ó, csak Floridában. Ginny és én ott töltöttük a hetedik házassági évfordulónkat.

- Ó… - Cho arca elborult. – Nem tudtam, hogy megházasodtál.

- Pedig így van. És te?

- Én nem – rázta fejét a nő. – De van egy kislányom. Idén lesz elsős a Roxfortban. Ezért jöttem vissza az Államokból… azt akartam, hogy a Roxfortba járjon. A neve ugyan megjelent egy arizonai varázsló iskola nyilvántartó könyvében, de nem volt nehéz elintézni, hogy ide vegyék föl. – Cho arcán álmodozó kifejezés jelent meg. – Szerettem a Roxfortba járni, és azt akartam, hogy a lányom is olyan boldog legyen, mint én voltam itt… Túl sok helyen laktam, beutaztam a világot, mégis… tulajdonképpen ez volt az egyetlen hely, ahol mindig boldog voltam… kivéve Cedric halálát.

Harry ösztönösen megfogta és megszorította Cho kezét.

- Jól van, Harry – mosolygott rá hálásan az ifjú boszorkány. – Rég volt.

- És… a lányod apja is Nagy-Britanniába jön?

- Ross? Ó, nem! – legyintett Cho. – Az a szerencsétlen azt sem tudja, hogy van egy gyereke. Csak kaland volt, és nem akartam tőle semmit. Nem is szerettem… És te? Vannak gyerekeid?

- Hat – vigyorgott Harry.

- Hat? Hűha, akkor nyilván elfoglalt apuka vagy!

- Az bizony. De kimondottan élvezem. Szeretem a gyerekeket… részben ezért is vállaltam tanári állást a Roxfortban.

- Micsoda? Tanár leszel? – csapta össze kezét Cho. – Mit fogsz tanítani?

- Bűbájtant.

- Ez csodálatos, Harry! Akkor az én kislányomat is tanítani fogod! Legalább egy jó tanára biztosan lesz.

- Nem vagyok biztos benne, hogy olyan jó tanár leszek. Ez az első évem, és nem tudom, hogyan csináljam.

Most Cho szorította meg az ő kezét. – Nagyszerűen fog menni, Harry. Bízom benned. Bárcsak a lányomnak csupa olyan kedves tanára lenne, mint te…

- Sajnálom, de ki kell, hogy ábrándítsalak. Piton még mindig itt van.

Miután befejezte a beszélgetés Chóval, Harry továbbment az úton, átkozva magát, amiért elvörösödött a nő jelenlétében. Már különben sem érez iránta semmit. De akkor miért kellett elpirulnom? Mérgében belerúgott egy kőbe. Akkor jött rá, hogy a Mézesfalás előtt áll.

A kirakat azonban ezúttal nem csokibékákat, bűvös bizserét és cukor pennákat kínált, hanem üres volt. A kirakatüvegre pedig egy hirdetés volt ragasztva ELADÓ felirattal.

Harrynek elszorult a szíve. A legjobb hely, a leges-legjobb hely Roxmortsban, zárva van. Kíváncsi vagyok, Ron mit szól ehhez, ismerve az édességek iránti szenvedélyét…

A varázsló-város főutcáján sétálva Harry meglepetten vett észre egy aprócska öregasszonyt, aki hintaszékben ült egy ház tornácán, és hevesen integetett neki.

- Mrs. Figg, maga az?

- Igen, édes fiam, én vagyok! – bólogatott az idős boszorkány, és odaintette.

- Jó napot kívánok, Mrs. Figg. Bocsásson meg, de megkérdezhetem, mit csinál errefelé?

- A helyi panziót vezetem, Harry fiam – mosolygott rá Arabella, és az ölében fekvő két kismacskát simogatta.

- Panziót? – pislogott Harry. – Hűha, Roxmorts jobban megváltozott, mint gondoltam. Bank, gyorsétterem, panzió, a Mézesfalás bezárt… mi jöhet még? Uszoda? Alig ismerek rá a városra.

- Igen… - az öreg boszorkány vágyakozva felsóhajtott. – A változás szelei átsöpörtek Roxmortson is. Változik a világ… és a változást nem lehet megállítani. Én is rájöttem, amikor egy nagy bevásárlóközpontot kezdtek építeni a régi házam mellett a Privet Drive-on. Akkor döntöttem úgy, hogy végleg otthagyom Little Whinginget.

- Ha már Little Whingingről van szó… hogy van a nagybátyám és a nagynéném?

- Ó… amikor utoljára láttam őket, jól voltak. Úgy hallottam, a Grunningsnak jól megy. Mr. Dursley nagy tételben adott el fúrókat a bevásárlóközpontot építő cégnek.

- Nem az anyagi helyzetükre vagyok kíváncsi, hanem azt kérdezem, hogy vannak – mondta Harry. – Úgy értem… jól vannak?

Arabella ráncos arcán halvány mosoly tűnt fel. – Igen… többé-kevésbé. Csak tudod… magányosak. Dudley és a felesége rendszeresen látogatják őket, de az nem ugyanaz. Hallottam, hogy Petunia vett egy papagájt, hogy legyen kivel beszélgetnie, míg Vernon dolgozik.

- Papagájt? – vigyorgott Harry. – Petunia néni utálta az állatokat. Minden állatot.

- Mint már mondtam, Harry – Mrs. Figg áthatóan nézett rá –, változnak az idők… Minden és mindenki változik.

Harry bólintott, de egyáltalán nem volt boldog a hírektől. Változás… a változástól sóvárogni kezdett a régi idők után, amikor ez a városka volt a legkellemesebb hely Skóciában. A változástól egyszerűen öregnek érezte magát, legalábbis öregebbnek, mint szerette volna. De ha összehasonlította magát az idős Mrs. Figg-gel, butaságnak érezte ezeket a gondolatokat

- Nos, mennem kell, meglátogatom Ron barátomat. Viszontlátásra, Mrs. Figg.

- Viszontlátásra, Harry fiam! – mosolygott rá az idős boszorka.

Nemsokára odaért a kis üzlethez, melynek kirakata seprűkkel volt tele.

Sógorát a pult mögött találta, egy elnyűtt kinézetű Nimbus 2001-es farkának javításába mélyedve.

- Szervusz, Ron.

Ron fölnézett, és szélesen elmosolyodott. – Szia, Harry! Vagy inkább Potter professzort kéne mondanom?

- Ugyan már, Ron – nevetett Harry, kezet rázva barátjával. – Elég rossz lesz hallani, hogy az unokaöccseim, unokahúgaim és saját gyerekeim professzornak szólítanak… De mit tehetnék? Az a szabály, hogy az órán még a saját gyerekeimnek is professzornak kell szólítaniuk… Találd ki, kivel futottam össze?

- Kivel?

- Chóval.

- Changgal?

- Aha. McRice éttermet nyit a városban.

- Ó, szóval az a csicsás üzlet lesz az övé a bankkal szemben?

- Ühüm. Jut eszembe… hogyhogy nem szóltál Malfoy bankjáról?

- Ó, az… - fintorgott Ron. – Hermione azt gondolta, ne idegesítsünk… tudtuk, hogy előbb vagy utóbb úgyis megtudod… de gondoltuk, jobb, ha minél később tudod meg. Hé, kérsz egy csokibékát? – váltott témát, mert nem igazán akart Malfoyról beszélni. – A Mézesfalás utolsó készletéből van.

Harry átvette a békát, és Ron is kinyitott egyet.

– Miért zárt be a Mézesfalás?

Ron vállat vont. – Nemt’om. Asszem a tulajdonosok megöregedtek, és úgy döntöttek, a Bahamákon töltik öreg napjaikat… különben is, elég pénzt kerestek az utóbbi tíz évben.

- De nem vehettek volna fel alkalmazottakat? – kérdezte Harry, békáján rágódva. – Ptolemaiosz - nézett a kártyára. – Már nem gyűjtöd őket, ugye?

- Nem – nevetett Ron. – De a fiam igen.

- Akárcsak a hármas-ikreim. Milyen a te kártyád?

- Hm. lássuk csak… - Ron megfordította a kártyát. – Hehe… egy Harry Potteres kártya.

- Egy micsoda?

- Nézd meg magad, haver.

Harry elvette a kártyát, és elolvasta rajta a feliratot.

HARRY POTTER

A Kis Túlélő néven is ismeretes. Legyőzte Tudjukkit egyéves korában (akkor szerezte híres villám alakú sebhelyét), majd újra és újra megvívott vele, míg ő és felesége, Ginevra sikeresen végleg megszabadították a világot Tudjukkitől 1998-ban. Az utóbbi időkig Mr. Potter a Porpici SC jól ismert fogója volt.

- Mióta van saját kártyám? – vonta föl szemöldökét Harry. – Eléggé újnak kell lennie, hiszen csak három hónapja hagytam ott a Porpicit.

- Nem tudom – vont vállat Ron. – De én nagyon büszke lennék, ha saját kártyám lenne, úgyhogy hagyd abba ezt a rosszalló szemöldökráncolást.

- Nem is néztem rosszallóan… csak csodálkoztam.

- Meglepődtél a saját hírneveden? Ugyan, Harry, ne mondd, hogy még mindig nem szoktál hozzá!

Harry megrázta fejét. – Végül megszoktam, de soha nem élveztem, ugyanolyan jól tudod, mint én. A Lockhart-félék biztosan élveznék, de én nem…

- Ha már Lockhartról van szó… azt hallottam, hogy ő és a felesége visszatértek Angliába – mondta Ron. Gilderoy és Sunny az utóbbi tizenegy évet utazással töltötték, Gilderoy Lockhart-féle szépségszalonokat nyitva világszerte.

- Igen? – kérdezte Harry. – És?

- Emlékezz, haver… amikor elmentek, Sunny terhes volt. Ez tizenegy évvel ezelőtt volt. Találd ki, akkor ki jön a Roxfortba?

- Egy Lockhart gyerek? – nyögött fel Harry. Ez már sok volt neki. Tanítania kell a saját gyerekeit, Ron és Hermione vad ikreit, a kibírhatatlan okoska Lancelotot, Kevint, aki rosszabb, mint Fred és George együttvéve, és most még egy Lockhart kölyköt is…

Nos… Harry egy dologban biztos volt: unatkozni nem fog az előtte álló tanévben.

Következő