Szerző megjegyzése:

Versfordítás by anyu. :)

Daniel és Kevin kibámult a Roxfort Expressz ablakán; figyelték, amint a vonat elhagyja a King’s Crosst, és hamarosan kiér Londonból. Éppen robbantósdit akartak játszani, amikor egy sötét hajú, szürke szemű fiú lépett be a fülkébe.

- Sziasztok, ööö… nem baj, ha ideülök? A többi fülke mind tele van.

Kevin és Dan vállat vont.

- Kösz – az újonnan érkezett ledobta poggyászát a Kevin melletti ülésre, és helyet foglalt. – Norbert vagyok. Norbert Devilsmoor-Malfoy.

- Malfoy? – kapott levegőért Daniel. – Draco Malfoy fia vagy?

- Nem, az öccse – mosolygott rájuk Norbert. – És ti kik vagytok?

- Daniel Potter – felelte Dan, miközben gyanakodva méregette a másik fiút. Apja sokat mesélt neki gyermekkori ellenfeléről… és ez elég volt Danielnek, hogy ne bízzon senkiben, akinek az ereiben Malfoy vér csordogál.

- Kevin Weasley – mondta Kevin egy csokibékán csámcsogva. Nem örült túlságosan, hogy egy fülkében kell utaznia egy Malfoyjal. Apái a kelleténél is többet meséltek neki arról a családról. – Szóval Norbert a neved, mi? Hallottam, hogy apád oda van a sárkányokért, de nem tudtam, hogy ennyire kedveli őket.

- Tessék? – vonta föl szemöldökét az ifjú Malfoy.

- Nem tudja – legyintett Daniel.

- Mit? – kérdezte Norbert.

- A régi roxforti vadőrnek volt egy Norbert nevű sárkánya… bár csak pár hétig – felelte Kevin. – Te biztosan nem ismered a régi vadőrt, ugye?

- Hagridot? Személyesen nem, de hallottam róla – vont vállat Norbert. – Apám sok mindent elmondott a Roxfortról.

- Le mertem volna fogadni. – Kevin savanyú képet vágott. – Először is megtanított rá, hogyan kell Piton professzor talpát nyalni, igaz?

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszolt az ifjabb Malfoy hideg mosollyal, és körülnézett. – Látom, mindkettőtöknek van baglya.

- Nem, ezek nem baglyok, hanem durrfarkú szurcsókok, csak jelmezbálba mennek – jelentette ki Kevin. – És a majom sem majom, hanem elvarázsolt hercegnő, aki akkor változik vissza, ha megcsókolod. Ki szeretnéd próbálni?

- Kevin! – Daniel megrovóan nézett unokatestvérére. – Ő Malfoy, de az nem jelenti azt…

- …hogy olyan gonosz vagyok, mint a többi Malfoy? – fejezte be a mondatot Norbert. – Kösz, Daniel, be fogom bizonyítani, hogy nem vagyok olyan rossz – tette hozzá kacsintva. – Egyébként nekem nem baglyom van, hanem hollóm. – Ezzel levette a magával hozott kalitka takaróját. – Ivónak hívják, és ugyanolyan jó levélhordásra, mint a baglyok. Vagy még jobb.

- Tipikus Malfoy. Máris felvág – sóhajtotta Kevin, mire Daniel bokán rúgta.

- Tehát… arra számítasz, hogy mardekáros leszel? – kérdezte Dan Norbertet.

- Valószínűleg. De azt sem bánnám, ha hollóhátas lennék. És ti? Biztosan griffendélesek, mi?

- Reméljük, persze – bólintott Daniel. – A Potterek és Weasleyk mindig griffendélesek voltak. Ahogy a Malfoyok mindig a Mardekárba kerültek.

- Nem kell Malfoynak szólítanotok – jegyezte meg Norbert. – Inkább a Devilsmoort használom. Az édesanyám leánykori neve. A bátyám örökli a Malfoy kúriát, én pedig a Devilsmoor birtokot, így jobban szeretem ezt a nevet.

- Ahogy akarod, Devilsmoor – morogta Kevin. – Még egy békát, Dan?

- Kösz. – Az ifjú Potter kinyitotta a kis dobozt, de amint kinyílt, a béka kiugrott belőle.

- Kapd el! – kiáltotta Kevin.

Daniel ugrálni kezdett, de túl alacsony volt, hogy elérje a békát, amely kifelé igyekezett a vonat ablakán.

- Petrificus Totalus! – szólt egy hang, és a béka megdermedt az ablakpárkányon.

Kevin és Daniel megfordult, és látták, hogy Norbert kinyújtott kezében tartja pálcáját. – Most megfoghatod, ha nem zavar, hogy nem mozog, míg rágod.

- Öhm… egyáltalán nem. Kösz. – Daniel levette a békát az ablakból. – Kéred a felét? – ajánlotta fel, két darabra törve a békát.

- Miért ne? – vigyorgott Norbert, és elvette csokoládé felét. Daniel visszamosolygott.

Kevin éppen mondani akart valamit, amikor egy lány tűnt fel az ajtóban.

- Varázsoltatok? – kérdezte érdeklődéssel.

- Nem, miből gondolod? – ráncolta szemöldökét Kevin.

- Fényt láttam felvillanni ebből a fülkéből. Igenis varázsoltatok! – következtetett a lány. Nem tűnt olyan parancsolgató típusnak, mint Hermione néni, inkább édes és egzotikus volt, hollófekete hajával. Barna szeme azt a benyomást keltette a fiúkban, hogy ázsiai, vagy legalábbis részben ázsiai.

- És mi van, ha igen? – vonta föl a szemöldökét Norbert. – Nem tilos, vagy igen?

- Nem. – A lány leült, mielőtt bármelyik fiú megjegyezhette volna, hogy nem látják szívesen. – Liu-Ling Chang vagyok. De hívhattok simán Liunak.

- Nagyszerű – fintorgott Kevin. Nem sokra tartotta a lányokat, mivel örökké csak bosszantották őt. Mindössze két lányt kedvelt: Viviane-t és Valentine-t, mert ők sosem viselkedtek úgy, mint a lányok.

- Én Norbert Devilsmoor vagyok – mutatkozott be az ifjabb Malfoy. – Ők pedig…

- Tudok beszélni, Malfoy! –szakította félbe Kevin. – Kevin Weasley vagyok.

- Örülök – felelt a lány, és a harmadik fiúhoz fordult. – És te?

- D…daniel – dadogta Dan, és valami forróság öntötte el a gyomrát.

- Milyen Daniel? - kérdezte Liu mosolyogva.

Daniel úgy érezte, a forróság a gyomrából szétterjed az egész testében. Ő sem tartotta sokra a lányokat, a lányok csak arra voltak jók, hogy az ember ugrathassa őket és nevethessen rajtuk. Eddig. Most azonban, hogy ez az egzotikus angyal rámosolygott, hirtelen elfelejtkezett arról, hogy egy csípős riposzttal kéne válaszolnia, vagy el kellene küldenie a lányt a fenébe, ahogy a nővérével, Lilyvel szokta. – P…potter – hebegte.

- Ah, akkor te biztosan Harry Potter fia vagy! – csapta össze kezét a lány. – Csodálatos! Édesanyám annyit mesélt az apádról! Jó barátok voltak a Roxfortban… remélem, mi is jó barátok leszünk, Daniel. – Liu ezzel fölállt, és kisétált.

- Én is remélem! – kiáltotta utána Daniel, de az ajtó már becsukódott.

- Hajjaj… Dannie belezúgott valakibe! – somolygott Kevin.

Daniel morcosan nézett rá, aztán Norberthez fordult, és megpróbált olyan nemtörődömnek látszani, amennyire csak bírt. – Szóval, honnan ismered azt a bűbájt? Haladóknak való, nem? Legalább egy évig kell gyakorolni, mielőtt végre tudod hajtani… ha jól hallottam.

- Nos, hát… kaptam egy kis iskola-előkészítő képzést – vont vállat Norbert, és zsebre tette pálcáját.

- Az apád fekete mágiára tanított, mi? – mondta Kevin.

- Természetesen nem! – csattant fel Norbert. – Miért tanított volna?

- Mert halálfaló, azért!

- Még mindig jobb, mint a te apád… apáid… tényleg, melyik is az igazi apád? Tudja egyáltalán az anyád?

- Fogd be! – Kevin vérvörös lett. Már túl sokan sértegették a családját a két-apás családmodell miatt. – Az én apáim legalább megbízhatóak, nem úgy, mint a tiéd!

- Megbízhatóak? – nevetett Norbert. – Két bohóc, akik viccboltot vezetnek?

- Viccboltot vezetnek, és tisztességesen keresik vele a kenyerüket, de a te apád minden, csak nem tisztességes! Hallottam róla eleget, ismerem a fajtáját! Az egész családod olyan! – köpte Kevin. – Velejéig romlottak vagytok mind!

- Kevin! – kiáltott rá unokatestvérére Daniel.

- Azonnal vond vissza! – kiabálta Norbert, és szürke szeme villogott a dühtől.

- Szó se lehet róla, te koszos Malfoy!

Ez már sok volt Norbertnek. Orrba vágta Kevint, aki cserébe sípcsonton rúgta őt.

- Hagyd abba! – Daniel hasztalan próbálta visszarángatni unokatestvérét Malfoytól.

Hirtelen kivágódott az ajtó, és egy sovány, barna hajú fiú futott be. Könnyűszerrel szétrángatta a verekedőket, és mindkettőnek jól behúzott menet közben. Daniel segíteni akart neki, de csak annyit ért el, hogy ő is kapott egyet az állára. Visszaesett az ülésére, és csillagokat látva fájó állkapcsát masszírozta. Amikor a csillagok végre eltűntek, felnézett, és látta, hogy a barna hajú fiú Kevin és Norbert közt áll, és visszatartja őket a verekedéstől. Lihegett, akárcsak az ifjú Weasley és Malfoy.

- Sajnálom – mondta Danielnek az ismeretlen fiú. – Nem akartalak megütni, véletlen volt. Csak őket akartam megállítani. Verekedni a vonaton… nahát. – Mindkettőre megrovó pillantást vetett. – Legyetek jó fiúk, és fogjatok kezet.

- Vele? – horkant föl Kevin. – Soha.

- Én sem fogok – felelte Norbert. – És mit képzelsz, ki vagy te, hogy megmondod, mit tegyünk?

- Én vagyok az, aki alaposan elver titeket, ha kényszeríttek rá – felelte a barna hajú fiú. – Jól van, ne fogjatok kezet, de ne merészeljetek verekedni, különben visszajövök! – ezzel kiment a fülkéből.

A két ellenfél a becsukódó ajtóra meredt, aztán újra egymásra nézett. Norbert szája vigyorra húzódott, és Kevin se tehetett róla, neki is mosolyognia kellett.

- Nem rossz bunyós, mi? – kérdezte.

- Nem rossz – bólintott Norbert. – Edzenünk kell egy kicsit, és legközelebb mi verjük el őt. Mit gondolsz?

- Rendben – bólintott Kevin. – Kérsz egy kis Bogoly Berti féle mindenízű drazsét, Malfoy?

- Devislmoor. Ha nem akarsz Norbertnek szólítani, hívj Devislmoornak.

- A Malfoy rövidebb – vigyorgott az ifjú Weasley, egy drazsét rágva. – Brrrr… csukamájolaj!

Amikor már egy egész csomag Bogoly Berti féle mindenízű drazsét és minden egyes csokibékát megettek, Lancelot Weasley jelent meg. Láthatóan mérges volt valami miatt.

- Hé, mi van, Lance, miért vagy ilyen mogorva? – kérdezte Daniel, látván unokatestére savanyú képét.

- Lancelot – javította ki az újonnan érkezett, olyan méltósággal igazgatva szemüvegét, amellyel egyedül Percy rendelkezett a családban (illetve csak addig, míg fia meg nem született). Lancelot alacsony, vézna fiú volt, vörösesszőke hajjal, és azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy mindent jobban tud, mint a többiek. Percy le sem tagadhatta volna, hogy ő Lancelot apja. – Hallottam, hogy verekedtetek.

- Én nem verekedtem – mondta Daniel. – Ők voltak – mutatott Kevinre és Norbertre.

- Nahát, Kevin! – Lancelot csúnyán nézett rá. – Miért kell neked állandóan keresni a bajt? Komolyan, egyre jobban hasonlítasz Fred és George bácsira!

- Inkább hasonlítsak rájuk, mint Percy bácsira – vigyorgott Kevin.

- Tájékoztatásul közlöm, hogy apám a Nemzetközi Máguskapcsolatok osztályvezetője, míg a tieid viccboltot vezetnek. Az én apám lehet, hogy mágiaügyi miniszter lesz, míg a tieid folyton kanárivá változtatják magukat. Könnyen megmondhatod, melyik apa különb.

- Igen, könnyen – bólintott Kevin. – Az enyémek.

- Ahogy akarod, de ne feledd, amit most mondtam, amikor a mágiaügyi miniszter fia leszek! – Lancelot kihúzta magát, hogy magasabbnak látsszék.

- Az lesz Nagy-Britannia varázslóinak gyásznapja, amikor az apád miniszter lesz – jegyezte meg Norbert. – Tájékoztatlak, hogy az én apámnak nagyobb esélye van a tisztségre, mint a tiednek.

- Miért? – vonta össze szemöldökét Lancelot. – Ki az apád?

- Lucius Malfoy – somolygott Norbert. – Norbert Devilsmoor-Malfoy vagyok.

- I… igazán? – Lancelot aggódva pislogott. – Ah… oké… Jobb lesz, ha átöltöztök talárba. Majdnem ott vagyunk.

Amint kiment a fülkéből, Norbert savanyú pillantást vetett Danielre. – Hogy bírtok ki egy ilyen alakot a családban?

- Nehezen – vont vállat Kevin. – De muszáj.

Dumbledore professzor érdeklődve méregette Lucius Malfoyt. – Minek köszönhetem a látogatását, Lucius?

- Nos, Albus… a fiamról van szó.

- Dracóról?

- Nem, Norbertről – felelte Malfoy. - Idén lesz elsős.

- Valóban? – vonta föl szemöldökét Albus, akinek százhetven éves kora ellenére is fiatalosan csillogott a szeme.

- Igen – bólintott Lucius. – És az a baj, hogy Narcissának és nekem titkos minisztériumi küldetés miatt több hónapra külföldre kell utaznunk… Nem is tarthatjuk a kapcsolatot a fiunkkal, mert a megbízatás szigorúan titkos … de persze önben megbízom annyira, hogy megemlítsem a dolgot. Nos, mint tudja, Norbert nagyon késői gyerek, ezért mindennél fontosabb nekünk… nem tudnánk elviselni, ha valami történne vele, míg távol vagyunk.

Dumbledore meglepetten hallotta, hogy Malfoyt szerető apaként hallja beszélni.

Lucius folytatta. – Mivel olyan sokáig távol leszünk, mindenféle kapcsolat nélkül, nem vehetjük biztosra, hogy jól van… ezért szeretném megkérni, hogy tartsa rajta a szemét, Albus. Nem kérem, hogy kivételezzen vele, vagy valami… csak vigyázzon rá helyettünk, rendben?

- Természetesen mindent megteszek, ami tőlem telik, Lucius, de… - Dumbledore tűnődni látszott egy pillanatig. – Úgy tudom, a másik fiuk, Draco épp most nyitott bankot Roxsmortsban. Nem meri rábízni az öccsét?

- Nos… nehéz erről beszélnem, de… a fiaim ki nem állhatják egymást. Nem tudom, miért… Draco nem ismeri el Norbertet testvérének. Gondolom, az bosszantja, hogy a családi örökség két részre oszlik majd. Norbertnek senkije sem lesz itt, akire számíthat. – Lucius kimondottan kétségbeesettnek tűnt. – Tartsa szemmel, Dumbledore, nagyon kérem.

- Rendben – mosolygott az idős igazgató, amikor hirtelen McGalagony professzor rontott be az irodába.

- Albus! Az elsősök mindjárt vízbe fulladnak!

- Micsoda?

- A csónakok… sorra elsüllyednek! – kiáltotta Minerva.

- Gyerünk! – szólt az igazgató, és McGalagonnyal a nyomában kisietett az irodából, hátrahagyva a döbbent Luciust.

Az összes kéznél lévő tanár már lent volt a tónál. Megpróbálták megállítani a csónakok süllyedését, és kimenteni a diákokat a már elsüllyedt csónakokból. A csónakok fele már elmerült a tóban, ráadásul minden látható ok nélkül.

- Nyavalyás csónakok! – káromkodott Aberforth Dumbledore, csurom vizesen botladozva a parton. Miután Hagrid elment, Aberforth feladata lett az elsősök átszállítása a tavon.

Kicsavarta a szakállát, és kisegített egy reszkető szőke kislányt a vízből. A kicsikén látszott, hogy halálra rémült.

Daniel, Kevin és Norbert egy csónakban ült a csinos Liu Changgal. Dan le se tudta venni róla a szemét, míg észre nem vette, hogy valami hideg borítja el. Meg volt lepődve, mert a vonaton inkább melege lett Liu jelenlétében. Miért fázik akkor most mégis?

Aztán a csónak másik három utasával együtt rádöbbent, hogy víz kezdett befolyni, és a csónak süllyedni kezdett.

Nyilvánvaló volt, hogy nem az ő csónakjuk az egyetlen, amelyik süllyed, mivel hamarosan rémült sikoltások töltötték meg a levegőt, és hangos vízcsobogás hallatszott.

Partraszálláskor Daniel nagyon sajnálta, hogy ilyen balszerencsésre sikeredett a csónakázás. Apja elmesélte neki a saját utazását a tavon át: azt, ahogy ő, Ron, Hermione és Neville először pillantotta meg a fenséges roxforti kastélyt; és azt, hogy milyen örömmel és tisztelettel töltötte el őket a látvány.

Danielnek és a többi elsősnek nem volt alkalma a kastély szépségét csodálni, mert az életükért kellett küzdeniük.

- Jól vagy? – kérdezte Liut, kisimítva szeméből csepegő fürtjeit.

- Aha, kösz – bólintott a lány szívet lágyító mosollyal, amitől Daniel majd’ elolvadt.

- Nos, mindenki megúszta egy jókora ijedtséggel, de nagyobb baj nem történt – mosolygott Minervára Albus, és az ázott gyerekek felé suhintott pálcájával.

A következő pillanatban minden ruha száraz volt.

- Csak azon csodálkozom, hogyan mehetett tönkre minden csónak… egyszerre? – jegyezte meg McGalagony, szemöldökét ráncolva.

- Jó kérdés – vont vállat Albus.

- Nagyon elszaporodott a nyáron a szú – vágott közbe Aberforth. – Hónapokig próbáltam kiirtani őket… ez lehet az oka, rengeteg apró lyukat rághattak a fába, olyan apró lyukakat, amelyek első látásra fel sem tűnnek… de a víz áthatol rajtuk.

- Ó, igen… ez elképzelhető – bólintott Albus. – De legközelebb, mielőtt áthozod az elsősöket a tavon, Aberforth, ellenőrizd a csónakokat – mondta fivérének enyhén szemrehányóan, aztán elindult a kastély felé.

Harry nem sokkal azután ért a kastélyba, hogy Dumbledore és a tanárok „kihalászták” az elsősöket a tóból. Míg a gyerekek odakint várakoztak, a tanárok négy személy kivételével helyet foglaltak a tanári asztalnál. Négy gazdátlan szék volt, kettő nyilván az igazgatóé és Hermionéé, de Harry kíváncsi volt ki foglalja el a maradék kettőt - biztosan a titokzatos új tanárok, akiket Hermione említett.

Harry örült, hogy újra látja Remust. Az egykori vérfarkas még mindig a sötét varázslatok kivédését tanította. Tíz évvel azelőtt megházasodott, és most volt egy nyolcéves fia, akit egykori barátja után Jamesnek nevezett el.

Harry meglepetten hallotta, hogy az igazgató engedélyezte, hogy Lupinék (Remus és Stella Sinistra Lupin) a kastélyban lakjanak gyermekükkel. De végül is miért ne, hiszen a tanároknak is lehet házastársuk, és gyerekeik… Harry talán csak azért furcsállotta a helyzetet, mert roxforti diákként nem ismerte a tanárok családját.

Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne, ha a felesége és mind a hat gyereke a Roxfortban lakna, de aztán elképzelte, amint a hármas-ikrek megnyúzzák Mrs. Norrist, és hálás volt, hogy még egy évig távol tarthatja az iskolától Rose-t, Richardot és Robertet. Azután… jöjjön, aminek jönnie kell.

Míg örült, hogy beszélgethet egyik asztalszomszédjával, Remusszal, meglehetősen bosszantotta, hogy másik oldalán Sybill Trelawney kapott helyet. Kíváncsi volt, hogy az a vén csaló miért nem ment már nyugdíjba, vagy miért nem rúgták ki.

Lupin elmesélte Harrynek a csónakos esetet. – Aberforth azt mondja, szú volt, de tudod, én nem vagyok biztos benne. Vannak bizonyos sötét varázslatok, amelyek ilyesmit okozhatnak…

- Ki akarná vízbe fojtani az elsősöket? – rázta fejét hitetlenkedve Harry.

- Fogalmam sincs. Reméljük, mégiscsak szú volt – felelte Remus. Amíg barátja izgalmas perui vakációjáról mesélt, Harry ivott egy csésze teát, amelyet a vacsora előtt szolgáltak fel a tanároknak. Amikor Remus éppen részletezni akarta, hogyan támadta meg feleségét egy őrült inka démon, Harry sikolyt hallott.

Jobbra fordult, és látta, hogy Sybill hamuszürke arccal fogja a csészéjét.

- Jól van? – kérdezte.

Trelawney nem válaszolt, csak remegő kézzel letette Harry csészéjét.

- Trelawney professzor, jól van? – ismételte.

- Jaj istenem, drágám… nem valami vidám csésze ez… megrázkódtatás, megrázkódtatás után, bánat, bánat után, és végül… veszély… szörnyű, halálos veszély… - motyogta a tanárnő, és szeme a teáscsészére tapadt.

- Tényleg? – Harry fölvette a csészét, és megvizsgálta benne a maradék teafüvet, miközben azon bosszankodott, hogy a házimanók nem szűrték le rendesen. – Megint a zordót látta? Mit látsz, Remus? – mutatta a csészét a másik tanárnak.

- Hm… lássuk csak… egy nyulat?

- Nos… - Harry újra a teafűre nézett. – Nekem inkább tevének tűnik. Vagy repülőgép? Nem tudom. – Vállvonogatva letette. – Ostoba jóslástan.

Hirtelen érezte, hogy egy kéz ragadja meg a karját.

- Tartsa… nyitva a szemét… Harry Potter – mondta Sybill remegő hangon, és elengedte a karját.

- Úgy lesz – fintorgott Harry, és megkönnyebbülve látta, hogy Albus Dumbledore belép a nagyterembe.

- Hűha, nem rossz, nem rossz! – füttyentett elismerően Kevin, mikor McGalagony professzor beengedte őket az előcsarnokba, hogy ott várakozzanak, míg a tanárok felkészülnek a fogadásukra.

- Igen, gyönyörű – bólintott Daniel is. Szeme szomjasan itta a csillogó lovagi páncélok, hatalmas mozgó festmények és a falak mentén lebegő gyertyák látványát. – Tényleg tökjó. Nem gondolod, Liu?

- Mi? – kérdezte a lány.

- A kastély. Nagyon klassz, nem?

- Ja, nagyon klassz – felelte a lány édes mosollyal. – Mi az, Kevin? – kérdezte hirtelen, mikor látta, hogy a fiú elbújik Norbert mögé.

- Az a srác – mutatott Kevin egy barna hajú fiúra. Ugyanaz a fiú volt, aki elverte őket a vonaton.

- Így nem leszel griffendéles, Kevin – állapította meg Daniel, bár ő sem érezte túl bátornak magát, amint megpillantotta az agresszív fiút.

- Még a griffendélesek is félhetnek… néha... – felelte Kevin, lassan előbújva Norbert háta mögül. – Emlékezz csak, mit meséltek Neville Longbottomról.

- Ez igaz – bólintott Dan. – Remélem, griffendéles leszek. Nem is tudom, mit csinálnék, ha a Hugrabugba kerülnék … tök ciki. Vagy még rosszabb… a Mardekárba.

- Nem minden mardekáros olyan rossz– vágott közbe Norbert.

- Nem, nem mind… csak 99 százalékuk - vigyorgott Dan. – Asszem öngyilkos lennék, ha abba a házba osztanának be.

Norbert rávigyorgott.

- Én hollóhátas leszek – szólt közbe Lancelot.

- Téged senki sem kérdezett – mondta Kevin.

- Akkor is hollóhátas leszek, mert én vagyok a legokosabb fiú a családban – húzta ki magát Percy fia.

- Tűnj el, Vízlipatkány – fordult hozzá Norbert, mire a fiú arca megrándult.

- Jól van, jól van. – Lancelot megigazította a szemüvegét, és hátrált pár lépést.

Hirtelen egy csomó kísértet suhant be a falon át az előcsarnokba. Az a kis szőke lány, akit Aberforth halászott ki a tóból, úgy megrémült, hogy majdnem elájult.

- Isten hozott a Roxfortban! – nevetett egy kövér kísértet, aki úgy nézett ki, mint egy szerzetes. – Te ott! – mutatott Danielre, aki nagyot nyelt.

- Igen? – kérdezte remegő hangon. Még sosem beszélt szellemmel.

- Nehogy azt hidd, hogy a Hugrabug olyan rossz, kis barátom! – mondta a Pufók Fráter. Én is hugrabugos voltam, és nézd mi lett belőlem!

- Szó se lehet róla, hogy Daniel olyan legyen, mint ő! – somolygott Kevin. – A szerzeteseknek kötelező a cölibátus!

Daniel elvörösödött, és Norbert szívből kacagott, oldalpillantásokat vetve Liu Changra.

- Az ott biztosan a Véres Báró! – kiáltotta izgatottan az „agresszív” fiú, egy morcos kísértetre mutatva, aki az előcsarnok másik végén lebegett.

- Jellemző – horkant fel Kevin. – Csak az ilyen fickók kedvelhetnek egy olyan szellemet, akinek a nevében a „véres” szó szerepel.

- Remélem, ez a srác nem kerül veled egy házba, Kevin – jegyezte meg Dan. – Bár… azt se szeretném, ha velem lenne egy házban.

- Huhú! Sziasztok, elsősök! – suhant le hozzájuk Fejnélküli Nick, és feldobta fejét a levegőbe, aztán elkapta, és megforgatta az ujján.

- Hello, Nick – üdvözölte Daniel és Kevin. A szüleik már meséltek nekik a Griffendél szelleméről.

- Te Harry Potter fia vagy, igaz? – villantott rá széles vigyort Nick. – Harry le se tagadhatná, hogy ő az apád, annyira hasonlítasz rá! Ó, a régi szép idők, amikor apád eljött az ötszázadik kimúlásnapi partimra! – sóhajtotta. – Aztán… amikor megverekedett Ron Weasleyvel, aki elválasztotta a fejemet a nyakamról! Csodálatos emlékek, barátaim, csodálatos emlékek!

- Most boldog kísértet vagy, Nick? – kérdezte Dan.

- A legboldogabb, apádnak és bácsikádnak köszönhetően! – bólintott vidáman Sir Nicholas de Mimsy Porpington, már amennyire bólintani tudott levágott fejével. – Én vagyok a Fejnélküli Futam új vezetője! Épp most választottak meg! – Büszkén kihúzta magát, és a fényes jelvényre mutatott, melyet ezüstös köpenyén, a körgallér alatt viselt. Habár a körgallér, amelynek a rosszul elvágott nyakát kellett takarnia évszázadokon át, mostanra elvesztette jelentőségét, Nick nem vált meg tőle, azután sem, hogy Ron rendesen lefejezte. Vagy talán a kísérteteknek nincs is más ruhájuk, mint amelyben meghaltak…?

- Gratulálok – vigyorgott Kevin.

- Ah, te a Weasley ikrek fia vagy, ugye? – csapta össze kezét Nick. – Nagyon kedveltem az apáidat, kölyök. Mindig örömmel töltött el a látvány, ahogy Fricset az őrületbe kergették!

- Tényleg, hogy van Frics? És a rémes vén macskája? – kérdezte Kevin, ahogy eszébe jutott a figyelmeztetés, hogy ne bosszantsa a gondnokot.

- Óóóóóóó… az meglepetés, gyerekecskék! – nevetett Nick, és eltűnt.

- Meglepetés? – fintorgott Dan. – Miféle meglepetés?

- Talán Frics szerzett egy új macskát – vont vállat Norbert. – Vagy feleségül vette a régit.

- Nem, egész biztosan nem – hangzott fel egy ismerős hang a hátuk mögül.

- Hermione néni!

- Sziasztok, drágáim – mosolygott rájuk Hermione. – Csak elhoztam az unokatestvéreiteket.

Viviane és Valentine csúnyán néztek az anyjukra. – Nem kellett hozni minket, anyu. Tudjuk az utat Roxmortsból a Roxfortba. Komolyan. Már nem vagyunk gyerekek.

- Nem vagytok gyerekek? – vonta föl szemöldökét anyjuk. – Akkor bizonyítsátok be, és kerüljétek a bajt. Ez rátok is vonatkozik – nézett Danielre és Kevinre.

- Anyu, miért gondolod mindig azt, hogy bajba keveredünk? – tette karba a kezét Valentine.

- Mert Weasleyk vagytok – mosolygott rájuk Hermione. – Na, legyetek jók, és ígérjétek meg, hogy nem kezdeményeztek kajacsatát a lakomán.

- Nem vagy ám vicces, anyu – biggyesztette az ajkát Viviane. – De megígérjük.

Harry megkönnyebbülten látta, hogy Hermione megérkezett, és remélte, hogy eltereli gondolatai Sybill ostoba jóslatáról.

- Szia, Harry – üdvözölte a nő, és leült Trelawney mellé.

- Szia, Herm. Elhoztad az ikreket? – kérdezte Harry Sybill feje fölött, mintha a jóslástan tanárnő ott sem volna.

- Igen – mosolygott Hermione. – És megígértettem velük, hogy nem kevernek bajt. Ugyanezt megígértettem a fiaddal és Kevinnel is.

- Nem lesz könnyű nekik, Herm – felelte. – Mivel a mi gyerekeink, nem elég, hogy a mi lázadó génjeinket örökölték, de úgy is érzik, hogy… meg kell felelniük az elvárásnak. Ezért lesznek bajkeverők. – Ennél a résznél Sybill savanyú képet vágott, és javasolta Hermionénak, hogy cseréljenek helyet. Úgy is tettek.

- Zavarna, ha csínytevők lennének? – kérdezte Hermione Harryt. – Ha bajkeverő lenne belőlük?

- Nos… emlékszem, aznap, amikor Dan született, Fred és George megesküdött, hogy a Roxfort történetének legnagyobb csínytevőjét nevelik belőle… aznap egyáltalán nem bántam… kimondottan büszke voltam. De most… egyszerűen frászt kapok a kilátástól, hogy a fiam bajba keveredik.

- Olyan nagy bajba nem kerülhet, Harry. Tudodkinek régen vége, és senki sem tör a fiad életére. Csak akkor lehet baja, ha Piton megmérgezi. – Látván a rémületet Harry arcán, Hermione kuncogni kezdett. – Csak vicceltem, Harry. Piton még mindig rémes, de nem tenne ilyet egy gyerekkel… még a tiéddel sem.

- Ezt örömmel hallom – vigyorgott amaz, míg Trelawney még savanyúbb arcot vágott. – Szóval, elmondod végre, kik az új tanárok?

- Személyesen Albus fogja elmondani… perceken belül.

Harry éppen válaszolni akart, amikor kitárult a nagyterem ajtaja, és betódultak az elsősök.

Amint felsorakoztak a tanári asztal előtt, Albus Dumbledore szólásra emelkedett.

- Legyetek üdvözölve ezen a csodálatos estén! Holnap új iskolaév kezdődik, és remélem, hogy jól fogjátok érezni magatokat… a tanárok minden tőlük telhetőt megtesznek majd, hogy megkedveljétek, és második otthonotoknak tekintsétek a Roxfortot.

- Mintha Piton mindent megtenne, hogy megkedveljük… - súgta Daniel Kevin fülébe, aki vigyorogva bólintott.

Az igazgató folytatta: - Mielőtt megosztanék veletek néhány jó hírt, hadd emlékeztesselek benneteket, hogy a kastély melletti Tiltott Rengeteg továbbra is tiltott. És most, a jó hírek első része: ettől az évtől kezdve mindenkinek lehet saját seprűje, még az elsősöknek is, és így természetesen bekerülhetnek a házuk kviddics csapatába!

Szavait örömteli kiáltások és heves taps követte, főleg az elsősök részéről.

- A második dolog, amit tudnotok kell: idén négy új tanár lép be a tantestületbe. Örömmel tudatom veletek, hogy Harry Potter lesz az új bűbáj tanárotok.

Mindenfelől izgatott sikkantások hallatszottak.

- Az én apám! – mondta griffendéles társainak büszkén, kicsit elpirulva Lily Potter.

- A második új tanár… - nézett körül Albus. – Nos… ő még nem érkezett meg, talán meghibásodott a seprűje… nos, különben ő lesz az új repülés tanárotok, és kviddics bíró… Neville Longbottom!

- Neville? – Harry majdnem leesett a székéről. – Hah! Hát ezért nem mondtad meg, Hermione!

- Nem akartam elrontani a meglepetést – mosolygott a boszorkány.

- Aúúú… csak nézz rá Pitonra – kuncogott Harry, aki attól félt, elpattannak a bordái az elfojtott nevetéstől. – Neville a kollégája lesz! Kénytelen lesz… udvariasnak lenni hozzá!

Hermione belekuncogott a teájába, amint elképzelte, hogy Piton „udvariasan” viselkedik Neville-lel.

- A tanári kar harmadik új tagja nem egészen új, már tanított itt egy évet, bár idén új tárgyat fog tanítani, méghozzá a testnevelést. – Dumbledore körülnézett, és látta a meglepetést a diákok arcán. – Nos, talán meglep benneteket, hogy felvettük a testnevelést a tantárgyak közé, de bízzatok bennem, bölcs döntés volt. Eddig a kviddicsen kívül semmi sportolási lehetőség nem volt, és mindazoknak, akik kimaradtak a házak csapataiból - körülbelül kilencszáz diáknak - semmiféle testedzésre nem volt lehetőségük. A tanári kar arra a következtetésre jutott, hogy mindenkinek szüksége van egy kis mozgásra, legalább egy héten egyszer. Tehát… testnevelés órákat tart nektek…

Ebben a pillanatban a nagyterem ajtaja kicsapódott, és nem más lépett be rajta, mint a lila talárjai egyikét viselő Gilderoy Lockhart, hetykén félrecsapott, halványlila varázslósüvegben.

- Üdvözlet mindenkinek, remélem, nem késtem el! – integetett a tanári asztalhoz közeledve.

- …Lockhart tanár úr – fejezte be a mondatot Dumbledore.

- Neeeem! – csapott a homlokára Harry. – Albus csak viccel!

- Nem, dehogy – felelte Hermione, álmodozón tekintve a még mindig rendkívül jóképű Lockhartra.
Gilderoy ragyogó mosollyal üdvözölte Harryt, mielőtt elfoglalta volna helyét Albus bal oldalán.

Amint a gyerekek moraja elhalt, az igazgató folytatta beszédét.

- A negyedik a sorban pedig Bert Bradley, az új gondnok! – mutatott az asztal végén ülő kistermetű, fiatal, fiús arcú fickóra. Harry nem is vette észre korábban.

- Micsoda? Frics már nincs itt? – Harry meg volt döbbenve.

- Nincs – rázta a fejét Hermione, míg a diákok a levegőbe hajigálták süvegüket örömükben, hogy nem látják többé Argus Fricset. – Mrs. Norris elpusztult a nyáron, és az öreg nagyon letört tőle. Azt mondják, bele is őrült. Tudod, szabályosan szerelmes volt abba a macskába. És nem csak egy óra időtartamra… – kacsintott rá a fiatalemberre.

- Ne is emlékeztess rá, Hermione! – morogta Harry. Még mindig élénken élt emlékezetében az a bájitaltan óra, mikor Piton erőszakkal megitatott vele egy főzetet, és ő belehabarodott Mrs. Norrisba. – Azt hittem, nem élem túl… - sóhajtotta, és figyelte, ahogy McGalagony behozza a Teszlek Süveget a Nagyterembe.

- Most pedig a beszédem legfontosabb része következik – folytatta az igazgató. – Hiszitek, vagy sem, a nyáron Madam Cvikker, míg a könyvtárat rendezgette, megtalálta iskolánk alapító okiratát. Azt az iratot, melyet rég elveszettnek vagy megsemmisültnek gondoltunk. Eddig abban a hitben voltunk, hogy a Roxfort körülbelül ezer éves. Most Madam Cvikkernek, és a fellelt iratnak köszönhetően tudjuk, hogy idén pontosan ezer éves.

Hangos moraj töltötte be a termet.

- Igen, az alapító okirat keltezése 1011, Halloween napja. Mardekár Malazár naplója szerint, amelyet könyvtárosunk szintén megtalált, az alapkövet a négy alapító Halloweenkor helyezte el… és a kastély a következő év május elsejére készült el. Ekképpen… - Albus szája mosolyra húzódott – jó okunk van ünnepelni. Iskolánk alapításának ezredik évfordulójára ünnepségsorozatot rendezünk a Roxfortban a tanév folyamán.

Szavait éljenzés és izgatott kiáltozás követte.

- Kérlek, hadd folytassam – az igazgató csendre intette a tömeget. – Köszönöm. Mint már mondottam, az iskola alapítása két időponthoz kötődik: Halloweenhoz és május elsejéhez, így különleges halloweeni ünnepséget tartunk, és egy még különlegesebbet május elején. Ma este nem bocsátkozom részletekbe, mert feltételezem, hogy már majd’ éhen haltok. Kérem, csak még húsz percet várjatok, míg a beosztási ceremónia véget ér. Minerva, kérem a süveget.

Sybill Trelawney apró sikollyal a szívéhez kapott.

- Jól van? – kérdezte Harry, aggódást színlelve.

- A süveg… a süveg… - motyogta Sybill.

- Látomása van, Sybill? – kérdezte Hermione. Töltött egy pohár vizet, és Trelawney kezébe nyomta.
A jóslástan-tanárnő bólintott. Harry vállat vont, és egy ne-vedd-őt-komolyan pillantást vetett sógornőjére, míg Hermione egy ne-izgulj-sose-vettem-komolyan pillantással válaszolt.

Minerva az elsősökhöz fordult. – Név szerint foglak szólítani, és a fejetekre teszem a süveget. A süveg megmondja, melyik házban lesztek… de persze csak a szokásos évi Teszlek Süveg dal után.

Hátralépett, hogy a diákok jobban lássák a süveget, amely hirtelen életre kelt és énekelni kezdett:


Eljött hát a nagy nap, és ti itt álltok,
Szédülve, remegve egy szóra vártok.
Félnivalótok nincsen itt gyerekek,
Amíg halljátok, ahogy én fecsegek.

Azt hiszitek, vén, bolond kalap vagyok,
Aki egész nap csak tesped és gagyog.
De fejfedők közt én vagyok a legjobb,
Kit a roxforti beosztáshoz kaptok.

Griffendél tornyában laknak a bátrak,
Kik merészek és sosem tétováznak.
Aki képes életet menteni,
A Griffendélnél még sokra viheti.

Ki szereti a nagylelkűséget,
Az igazságot tartja fő erénynek,
A szenvedőket mindig gyámolítja,
Annak a Hugrabugba visz az útja.

Ki válaszadásnál soha nem hezitál,
Kinek esze vág és soha meg nem áll,
Kinek még egy trollnál is több az esze,
Annak bíz a Hollóhátban a helye.

Aki fondorlatos, ravasz és cseles,
Aki valóban körmönfont és eszes,
Kinek pénz, hatalom, hírnév a vágya,
Annak itt bizony Mardekár a háza.

Kíváncsi vagy rá, hogy hova tartozol,
Milyen ésszel és hogyan gondolkozol?
Meghallod a választ, amit kinyögök,
Csak tégy a fejedre, varázslókölyök!


Amint a dal befejeződött, mindenki udvariasan tapsolt.

- Tehát a hollóhátasoknak okosabbnak kell lenniük egy trollnál? – somolygott Kevin. – Akkor van esélyed oda kerülni, Lance!

- Lancelot! – felelte Percy fia dacosan.

McGalagony megköszörülte a torkát. – Tehát felolvasom a neveteket, idejöttök, leültök erre a háromlábú székre, és a fejetekre teszem a süveget. – A listájára nézett. – Atkinson, Rowan.

Egy magas, raszta-frizurás fiú lépett elő, leült, és McGalagony fejére tette a süveget.

- HUGRABUG!

- Bailey, Nigel.

- GRIFFENDÉL!

- Chang, Liu-Ling.

- HOLLÓHÁT!

Daniel lelkesen tapsolt. – A Hollóhátba kell kerülnöm! Oda kell!

- Egy perce még griffendéles akartál lenni – emlékeztette Kevin.

- Ó, fogd már be! – Dan csúnyán nézett rá, aztán követte a tekintetével Liut. Le se tudta venni a szemét a kislányról, aki odaért a hollóhátasok asztalához, és egy balerina kecsességével foglalt helyet.

- Dumbledore, Julie – olvasta Minerva.

Amint McGalagony kiejtette a nevet, az egész Nagyterem elnémult. „Dumbledore?” Még Minerva is meglepettnek látszott. Megigazította a szemüvegét, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy jól olvasta-e.

Nem volt tévedés, Julie Dumbledore nevét írták a listájára.

Egy szőke kislány - arckifejezése, mint egy rémült mókusé - sietett oda hozzá, és lerogyott a székre.

- HUGRABUG! – a kicsi lány megkönnyebbült mosollyal fogadta a döntést, és elfoglalta helyét új háza asztalánál.

Aberforth zavarodott pillantást vetett a fivérére. – Nem is tudtam, hogy unokád van, Albus – mondta kortyolva egyet a vajsöréből.

- Nincs is – felelte Albus. – Neked van.

Aberforth kiköpte az italát, és olyan hevesen kezdett köhögni, hogy kis híján megfulladt. Albus jóságos mosollyal veregette a hátát, míg Minerva, aki nem hallotta a beszélgetést, folytatta a beosztást.

- Flint, Lavinia.

Egy meglehetősen beképzeltnek látszó lány lépett elő, elegáns mozdulattal lesimította hosszú haját, és úgy ült le a székre, mintha aranytrónus lenne.

A süveg nem fontolgatta a helyét sokáig, a Mardekárba küldte, és a lány láthatóan elégedett volt a választással.

- Az a lány pont úgy néz ki, mint Blaise Zabini – jegyezte meg Kevin.

- Persze, hogy, hiszen az ő lánya… és azé a Marcus Flinté. – Daniel undorodó arcot vágott.

- Nem csoda, hogy abba a házba került.

- Még mindig azt hiszitek, hogy a Mardekár olyan rémes? – cicegett Norbert. – Buta előítélet.

- Ni csak, ki beszél. A leendő mardekáros.

Eközben McGalagony tovább olvasta a neveket, és a Teszlek Süveg folytatta a diákok beosztását a házakba.

- Lockhart, Gilda.

Az „agresszív” fiú jött előre.

- Gilda?????? – Kevin és Norbert egyszerre kapott levegőért.

- Tehát lány? – tátotta el a száját Daniel is. – Ezzel a balhoroggal?

A fiú azonban lánynak bizonyult, és ha jobban megnézték, be kellett ismerniük, hogy volt valami lányos a megjelenésében… de nem sok. Rövid haja volt, és a testalkata kicsit sem tűnt nőiesnek.

Gilda Lockhart önelégülten ült a széken, és várta a süveg döntését. Harry Gilderoyra nézett, aki feszülten figyelte a lányt - a lányát. Harry még nem látott olyan lányt, aki ilyen kevéssé hasonlított volna az apjára. Barna haja volt, keveréke Gilderoy szőke és Anck-sun-Amun fekete hajának. Egyedül a szeme színe volt az, amely valami hasonlóságot mutatott az apjáéval.

- MARDEKÁR! – kiáltotta végül a süveg.

- Ó, ne! – sóhajtotta Norbert, míg Harry Gilderoyra nézett. Az új testnevelés tanár nem látszott döbbentnek a Süveg választásától.

- Nocsak, nocsak, Devilsmoor, griffendéles lennél inkább, most, hogy ő a Mardekárba került? – gúnyolódott Kevin.

- Szó se lehet róla – húzta ki magát az ifjabb Malfoy, és előrement, amint Minerva őt szólította.

A Teszlek Süveg alig ért a homlokához, máris azt kiáltotta: - MARDEKÁR!

- Mondtam, hogy ott leszek – vetette oda Norbert Danielnek, amint elhaladt mellette, és leült a háza asztalához.

- Nash, John!

- HOLLÓHÁT!

- Oleson, Nelly!

- HUGRABUG!

- Parris, Tom!

- GRIFFENDÉL!

- Potter, Daniel!

Daniel érezte, hogy elszorul a szíve.

- Hé, minden rendben lesz! – Kevin hátba veregette, látván, hogy unokatestvére milyen sápadt.

Daniel lassan odament a székhez, leült, és az igazgatóhelyettes asszony a fejére tette a süveget.

Néhány pillanatnyi csend következett… Harry a tanári asztalnál keresztbe tette az ujjait.

- MARDEKÁR!

Következő