Már éjfél is elmúlt, mindenki régen elaludt, de Harry nem tudta lehunyni a szemét. Az ablakpárkányon ült, a tiszta, csillagos eget bámulta, és mélyeket lélegzett az illatos, hűvös levegőből. A roxforti parkban koncertező tücskök százait időnként az iskolai baglyok huhogása kísérte. A tó felszíne csillogott a holdfényben, mintha tündérek ezrei táncolnának rajta kecses, ringó mozdulatokkal.

Gyönyörű, varázslatos éjszaka volt, Harry mégis nyomorultul érezte magát. Míg a természet békésebb volt, mint valaha, az ő lelke nyugtalan volt, mintha vihar dúlna a szívében.

Újra és újra próbált megnyugodni, de hasztalan.

A fiát a Mardekárba osztották be. A Mardekárba!

Egyszerűen nem tudta elhinni! Az ég szerelmére, miért? Daniel egy Potter!

Harry tisztán emlékezett Daniel születése napjára… amikor olyan nevet választott neki, amely illik egy leendő griffendéleshez. Daniel Leonard. Daniel, a bibliai Daniel után, akit az oroszlánverembe vetettek, és sértetlenül jött ki belőle; és Leonard, a jelentése miatt: erős, mint az oroszlán.

Mélyet sóhajtott.

Mi romlott el? Mi késztette a Teszlek Süveget arra, hogy a Mardekárba ossza Dant?

- ”Hm. Nehéz ügy. Nagyon nehéz. Van bátorsága bőven, azt látom. Észből sincs kevés. Tehetsége is van, óh de még mennyi… és egy nagy adag bizonyítási vágy, ez érdekes… Nos hova tegyelek? – csengett a süveg hangja Harry fülében, húsz évvel azelőttről. – Ne a Mardekárba? Jól meggondoltad? Pedig ott nagyon sokra vihetnéd. Az alapok ott vannak a fejedben, és a Mardekár segítene elérni a célod…

Az alapok ott vannak a fejedben… ráncolta a szemöldökét Harry ”Azért vagy párszaszájú, mert Voldemort nagyúr - aki Mardekár Malazár legutolsó élő leszármazottja – maga is beszél a kígyók nyelvén. Minden jel arra mutat, hogy azon az estén, amikor a sebhelyedet szerezted, Voldemort képességei részben átszálltak rád.” Harrynek eszébe jutottak Dumbledore szavai, melyeket a baziliszkusz elpusztítása után hozzá intézett hozzá. – ”Voldemort belém helyezte lényének egy részét?”

Az ifjú varázsló hitetlenkedve rázta a fejét. Lehet, hogy ez az oka? Ez azt jelentené, hogy Daniel örökölte Voldemortnak azt a részét, amely Harryben megvolt?

De ha igen, akkor… Lily miért nem lett mardekáros? Ha volt Harryben valami a néhai Sötét Nagyúrból, akkor Lilyben, Danielben és az összes többi gyerekében is van…

Lily mégis griffendéles…

Harry nem tudta felfogni, egyszerűen nem tudta megérteni! Eszébe jutott a Nagytermen végigsöprő moraj , amikor a Teszlek Süveg kihirdette döntését:

- MARDEKÁR!

A nagyteremben mindenki felhördült. Daniel majdnem leesett a háromlábú székről, aztán idegesen nézett körül, mintha azt nézné, jól hallott-e. A többiek arckifejezése azonban azt mutatta, hogy jól hallott. A Mardekárba osztották be.

Ideges pillantást vetett az apjára, aki kővé dermedve, tátott szájjal, falfehér arccal ült a tanári asztalnál. Daniel egyszerűen nem bírta elviselni a tekintetét, így Kevinre nézett, aki pár méterrel odébb állt, és ugyanolyan döbbenten meredt rá.

- Hogyan történhetett ez? – tátogta Daniel az unokatestvérének, aki csak tompa arccal megrázta vörösbarna fejét.

- Potter, mozogjon már! – McGalagony megpaskolta a vállát, jelezve, hogy feltartja a többieket.

- Micsoda? – nézett fel Daniel. Olyan döbbent volt, hogy nem értette a tanárnő szavait.

- Menjen az asztalához – mondta Minerva, a jobb oldalon álló Mardekár-asztalra mutatva.

Daniel bólintott, aztán lassan felállt, levette a süveget, és elindult a jobboldali asztal felé, azon tűnődve, vajon McGalagony arckifejezése szánalmat fejezett-e ki? Vagy inkább félelemmel vegyes megdöbbenést? Nem tudta eldönteni.

Csak ment a Mardekár asztalához, ahonnan Norbert Devilsmoor-Malfoy már vidáman integetett neki.

Daniel lerogyott mellé, és arcát a kezébe támasztva aranytányérjába bámult.

- Daniel! – veregette hátba Norbert. – Mardekáros lettél!

Az ifjabb Potter oldalpillantást vetett új osztálytársára. – Úgy tűnik, örülsz neki – morogta vádló hangon.

- Hát persze, hogy örülök! – bólintott Norbert vidáman. – Megkedveltelek a vonaton, Dan. Nem voltál olyan szemét hozzám, mint az unokatestvéred… megvédtél, pedig jól tudtad, hogy Malfoy vagyok… ez azt jelenti, hogy barátok lehetünk.

- Barátok? – pislogott Daniel.

- Ja. Miért is ne? – felelte a másik fiú nevetve. – Csak képzeld el, mit fognak szólni a szüleink, amikor megtudják, hogy barátok vagyunk! Fel fognak robbanni a méregtől! Pláne az én drága bátyám! Hahaha! Meg fog őrülni, ha meghallja, hogy a legjobb barátom nem más, mint Harry Potter fia!

Daniel elfintorodott a gondolatra, hogy Norbertet a legjobb barátjaként mutatja be az apjának. Mit fog szólni hozzá?

Elszorult a szíve a gondolatra, mit érezhet most az apja: csalódottságot, dühöt… undort. Egy Potter a Mardekárban? Ennél nagyobb szégyent elgondolni sem bírt… majdnem akkora szégyen, mint kviblinek születni. A szülei elmondták neki, hogy kviblinek született, és csak később kapott varázserőt a durmstrang-tavi aranyhaltól. Daniel mindig is tündérmesének tartotta a történetet - valami szép és érthetetlen dolognak. Hirtelen azt kívánta, bárcsak kvibli maradt volna… akkor nem lenne most a Mardekárban.


Ezalatt tovább folyt a beosztási ceremónia, ámbár teljesen más hangulatban, mint Daniel beosztása előtt. A levegő szinte vibrált a megbotránkozástól és az ámulattól. A diákok alig várták, hogy a beosztás véget érjen, ezúttal még a vacsorát is kihagyták volna, csak hogy mielőbb lehetőségük legyen megvitatni az eseményeket.

Mind a négy Weasley (Viviane, Valentine, Kevin és Lancelot) a Griffendélbe került, bár Lancelot tiltakozott, hogy ő a Hollóhátba akar menni. Végül Kevin orrba verte, hogy elhallgattassa. McGalagony professzor azonnal levont tíz pontot a Griffendéltől a verekedésért. Kevint nem lehetett hibáztatni, nem vágta volna orrba Lancelotot, ha Daniel nem került volna a rivális házba, mert akkor Kevin nem lett volna olyan csalódott, hogy mérgét idegesítő unokatestvérén vezesse le. Tehát, a Roxfort történetében első alkalommal, a Griffendél mínusz tíz ponttal kezdte a tanévet.


Lily ugyanolyan döbbent volt, mint mindenki más. David Dursley a Hugrabug asztalától bátorító pillantásokat vetett rá, de hiába. A fiatal lány olyan ideges volt, hogy hozzá se nyúlt az ízletes vacsorához, csak bámult az apjára, aki félórával a beosztás után még mindig döbbentnek látszott. Látta, hogy Remus Lupin és Hermione beszélnek hozzá, nyilvánvalóan próbálják megnyugtatni, de apja csak rázta a fejét. Lily észrevette, hogy Harry hozzá sem nyúlt az ételhez. El se merte gondolni, mit szól majd Ginny a Teszlek Süveg döntéséhez. Biztosan elájul szegény.

Még Ron és Hermione élénk ikerlányai is szokatlanul csendesek voltak a vacsora alatt, csak olyasmiket mondtak, mint „kérem a sót”. Lilynek úgy tűnt, hogy Kevin kimondottan le van törve. A fiú ugyanis karjára támasztott állal, dühösen méregette a terem túlsó felében Norberttel beszélgető Danielt. Egyedül Lancelot találta meg a hangját:

- Én mindig mondtam nektek, hogy Daniel semmirekellő, nem? Csak bosszantani tudja az embereket, nem csoda, hogy abba a házba került.

- Fogd be, vagy a Griffendél még több pontot veszít! – morogta oda neki Kevin.

- Különben is, Lance, csak te voltál az, aki mindig bosszankodott Daniel miatt – tette hozzá Valentine. – Én mindig kedves, jó humorú fiúnak tartottam őt.

- Pontosan – bólintott Viviane. – Nem számít, melyik házban van, az öcséd akkor is jófej, Lil.

- Kösz – mondta Lily erőltetett mosollyal. - Igazán nem értem, miért került a Mardekárba. Úgy értem… igaz, hogy sünit rakott az ágyamba, de az ő korában lévő fiúk ilyenekkel bosszantják a nővérüket… ez nem jelenti azt, hogy gonosz… csak pajkos, de ő nem elég rossz ahhoz, hogy mardekáros legyen.

- Biztos vagy benne? Én például sosem tettem sünt senki ágyába – húzta ki magát Lancelot, és már épp belekezdett volna egy újabb szónoklatba Daniel viselt dolgairól, amikor Viv bokán rúgta.

Lily tekintete hirtelen Piton professzorra esett, aki szemlátomást érdeklődni kezdett Daniel Potter iránt. Lily összerázkódott. Daniel Piton házában van! Ez nem is jutott előbb eszébe! Ismerve a bájitaltan tanárt, megsajdult a szíve az öccséért. A bájitaltan professzor eléggé elviselhetetlen tanárnak is, el se merte képzelni, milyen kibírhatatlan házvezető lehet… és mekkora hatalma lesz Daniel fölött! Lily természetesen tisztában volt vele, hogy Piton kivételez a mardekáros diákokkal, de vajon kivételez-e majd Harry Potter fiával is?

Lily megrázta a fejét, és úgy döntött, jobb, ha nem is képzeli el a leendő kapcsolatot öccse és legkevésbé kedvelt tanára közt.

Miután az iskolaévnyitó ünnepség befejeződött, a diákok és a tanárok (az utóbbiak kissé vonakodva) elénekelték a Roxfort himnuszát, és mindenki elindult a hálókörlete felé. Míg Kevin, Viv, Val és Lancelot a barátságos vörös-arany szőnyegekkel és kárpitokkal berendezett griffendéles klubhelyiségbe ment, Daniel Pottert nem más vezette le a pincébe, mint Piton professzor.

Jó pár perces séta után az álmos mardekárosok egy dohos kőfal előtt álltak meg.

- Veneum velox! – mondta a házvezető tanár, és a rejtett kőajtó félresiklott, felfedve a Mardekár klubhelyiségét.

Daniel, aki oly sokat hallott a griffendéles klubhelyiség barátságos, meleg színeiről, csak elhúzta a száját. Ennek a klubhelyiségnek durva kőfala volt, magas mennyezetéről ezüstláncon kerek zöldes lámpák lógtak. Az egyetlen barátságos dolog a gondosan megmunkált kandallóban pattogó tűz volt.

Piton professzor a klubhelyiségből nyíló sötét folyosóra vezette a diákokat. A folyosó végén két lépcső még mélyebbre vitt.

- Lányok hálótermei jobbra, a fiúké balra. Mindenki ágyba! – szólt a házvezető tanár hűvösen.

Daniel figyelte, amint Gilda Lockhart a lépcsőhöz ér. A lány elég vidámnak látszott. A fiú egyszerűen nem tudta megérteni, hogy örülhet bárki annak, hogy mardekáros.

- Potter, mondtam valamit! – hallotta Piton professzor szigorú hangját. Borzadva felnézett.

- Tessék, professzor?

- Jobb lesz, ha odafigyel, amikor beszélek, Potter! – mordult rá Perselus. – Fejezze be a lézengést, és menjen aludni, holnap nehéz nap lesz.

- Igen, tanár úr – bólintott Daniel, és legszívesebben belerúgott volna valamibe - leginkább Pitonba.
Amint elindult lefelé a lépcsőn, hallotta, hogy a tanár utána szól:

- És próbáljon meg nem bajba kerülni, Potter, a saját érdekében!

Miért gondolja, hogy bajba kerülök? Sóhajtotta Dan. Csak mert az apám fia vagyok?

- Hé, mi ez a duzzogás, Dan? – kérdezte széles mosollyal Norbert. – Gyerünk, álmos vagyok.

Az ifjabb Potter követte Malfoyt lefelé a lépcsőn, egy mindkét oldalon zöld ajtókkal szegélyezett folyosóra. Minden ajtón nagy ezüst kígyó volt, és a kígyók valahogy mozogni látszottak, amint a gyerekek elhaladtak mellettük.

Daniel nehéz szívvel lépett be a folyosó végi terembe, amelyben öt baldachinos ágyat látott, sötétzöld bársonyfüggönnyel és ezüst rojtokkal. Körös-körül a falakon számos égő fáklya biztosította a világítást, mivel a hálóteremnek nem volt ablaka. Daniel egy pillanatig úgy érezte, élve temették el ebben a földalatti kamrában. Nem volt valami örömteli gondolat.

A poggyászát már lehozták a szobájába. Helena kalitkája az ágy mellett állt. Az ágytakarón egy zöld és ezüstszínű sál és egy hasonló színű nyakkendő feküdt. Daniel megadó sóhajjal vetette magát az ágyára, amikor hirtelen egy majom ugrott a vállára.

- Abu! – nevetett, első alkalommal, mióta beosztották új házába. A majom Daniel arcához dugta szőrös fejét, és hosszú, bolyhos karjával átölelte a nyakát. A fiú gyengéden megpaskolta Abut, roppant hálás volt a közelségéért. – Kösz – motyogta, majd lefejtve magáról a majmot, vetkőzni kezdett.

Míg ő az ablakok és a holdfény hiánya miatt búslakodott, Norbert már pizsamára vetkőzött, és bebújt a zöld takaró alá. Hollóját, Ivót kiengedte a kalitkájából, mire a madár a fiú párnájára telepedett.

A másik három szobatársuk kíváncsi pillantásokat vetett Danielre; láthatóan nem értették, mit keres egy Potter a Mardekárban.

- Jerry Travers vagyok – mutatkozott be egyikük. – Te vagy a Potter fiú, mi?

- Öö, igen – bólintott Daniel –, és ti…? – fordult a másik két fiúhoz.

- Donald Rookwood – felelte egy rókaképű fiú. – És nem értem, hogy kerülsz ide, Potter.

- Én sem – jegyezte meg a harmadik fiú. – Iago Rosier vagyok különben.

- Én sem értem – vont vállat Daniel. – Tényleg nem. De mit gondoltok… lehetünk barátok?

- Barátkozni egy Potterrel? – horkant fel Donald Rookwood. – A szüleid küldték a nagypapámat az Azkabanba! Hogy képzeled, hogy a barátod leszek?

- Ó, fogd be, Rookwood! – csattant fel Jerry Travers. – Az a nagyapád baja, hogy történetesen ott volt a Stonhenge-nél, amikor Harry Potter felesége elpusztította Tudodkit! Csak a saját ostobaságának köszönheti, hogy az Azkabanba került.

- Óóóóóó, nézd, ki beszél! – köpte Donald. – A te bácsikád is halálfaló volt, mint az én nagypapám és Rosier nagyapja!

- …és mint Malfoy apja! – Iago Rosier, egy nagyon világosszőke hajú fiú, az ágyán békésen heverésző Norbertre mutatott, aki békésen simogatta Ivo hátát.

- Igazad van, Rosier – felelte Norbert nyugodtan. – De az apámat sosem kapták el.

- Persze, hogy nem, hiszen a Szt. Mungóban volt, kivonva a forgalomból, amikor a stonhenge-i mészárlás lezajlott! – emlékeztette Rookwood.

- Ó, igen, lehet. Jó apának, hogy majdnem megőrült Voldemort Nagyúr Cruciatus átkától – vigyorgott Norbert.

- Kimondtad a nevét! – kapott levegőért Travers.

- És aztán? Voldemort meghalt! – vont vállat az ifjú Malfoy. - Csak nem félek kimondani egy halott pasi nevét?

- Szerencséd van, Malfoy – bosszankodott Iago Rosier. – Az én nagyapámat megölte Rémszem Mordon. Csak annak örülök, hogy eltorzította Mordon orrát, mielőtt meghalt!

- Ja, a régi szép idők, amikor az őseink halálfalók voltak… - sóhajtotta Rookwood.

Daniel oldalpillantást vetett Norbertre, és meglepetten látott valamiféle titkolózó mosolyt a fiú arcán.

- Oké, a halálfaló ősök téma lezárva, srácok! – jelentette ki Norbert. – Hogy lehettek olyan hülyék, hogy pont Harry Potter fia előtt dicsekedtek a halálfaló felmenőitekkel?

Jerry, Donald és Iago átható pillantást vetettek Danielre, mielőtt bebújtak zöld takaróik alá.

- Ne vedd őket komolyan, Dan – súgta új barátjának Norbert. – Nem örülnek ám annyira, hogy az őseik a Sötét Nagyúr követői voltak. Inkább szégyellik… csak titkolják… Azért hablatyolnak a „régi szép időkről”. Nem gondolják komolyan.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Daniel bizonytalanul. – Úgy hangzott, mintha komolyan gondolnák. Attól félek, nem sok barátom lesz a Mardekárban.

- De itt vagyok neked én – kacsintott rá Norbert. – Na, hagyjuk abba, Pöttöm, holnap bájitaltannal kezdünk… legalábbis úgy hallottam.

Az ifjú Potter felnyögött, és magára húzta a takarót. Abu befészkelte magát a karja hajlatába, és Daniel úgy fogta, mint egy plüssállatot. Elhatározta, hogy kiűzi a zavaró gondolatokat a fejéből… legalább holnap reggelig, amikor majd szembe kell néznie Pitonnal a bájitaltan órán. Levette a szemüvegét, az éjjeliszekrényre tette, majd lehunyta szemét, és maga elé képzelte a bűbájos Liu Changot.

Míg Daniel mély álomba merült, Harry döntésre jutott: beszél Albus Dumbledore-ral! Ő tudni fogja a választ a kérdéseire.

Mikor kiment a szobájából, már hajnali egy óra volt.

Útközben találkozott Hóborccal, aki ellopott egy zsák borsót a konyháról, és éppen azt szórta szét a folyosón, hogy reggel az emberek elcsússzanak rajta. Amikor a kopogó-szellem megpillantotta az arra tartó Harryt, őrülten vihogni kezdett:

Potter, te rosszcsont, hát apuka vagy,
De ha jól hallottam, problémád nagy,
Tán bele is őrülsz, te szegény árva,
Hogy fiad berakták a Mardekárba!
Büszke apaként mennyit vártál tőle,
S most gonosz varázsló lesz majd belőle!


- Fiscella! – mutatott Harry a pálcájával Hóborcra, és ugyanazt a szájkosár-bűbájt hajtotta végre, amelyet Aberforth használt a kopogó-szellemmel szemben tizenegy évvel azelőtt.

- Mmmmmmhhh! – tiltakozott Hóborc, vadul cibálva a szájkosarat, amely nem akart lejönni.

Harry kicsit jobb kedvre derülve folytatta útját, végül megállt a Dumbledore ajtaját őrző kőszörny előtt.

- Öö… cukorpenna? – kérdezte, és azt kívánta, bár megkérdezte volna a jelszót Albustól előző este. – Nem? Akkor… Bogoly… ah nem, azt utálja. Lássuk csak… bűvös bizsere? – a kőszörny továbbra sem mozdult. Harrynek hirtelen eszébe jutott, hogy Albus két szeletet is evett Percy és Penelope esküvőjén a melaszos tortából… - Melaszos torta?

A kőszörny életre kelt és félreugrott, felfedve a liftként mozgó csigalépcsőt. Harry rálépett, és felvitette magát az igazgató szobájához.

Mielőtt még bekopoghatott volna a griff alakú bronzkopogtatóval, hangokat hallott bentről.

- De miért, Albus? – ez Aberforth hangja volt. – Miért nem mondtad meg, hogy van egy fiam?

- Mert a volt feleséged, Michele kért meg, hogy ne tegyem – válaszolt Albus nyugodtan ingerült fivérének.

- De miért nem akarta, hogy tudjam?

- Ugyan már, Aberforth, ne tégy úgy, mintha nem emlékeznél, milyen rossz viszonyban voltál Michele-lel! Nagyon csúnyán bántál vele, ismerd csak el… folyton csavarogtál a semmirekellő cimboráiddal, aztán részegen állítottál haza… persze, hogy Michele-nek elege lett, és beadta a válókeresetet! Amint megszabadult tőled, olyan messzire költözött tőled, amennyire csak lehetett…

- …a fiammal a hasában? – füstölgött Aberforth.

- Igen – felelte Albus. – Nem mondta el neked, mert ismert téged. Ugyanolyan jól, mint én ismerlek, Aberforth.

- Ezt meg hogy érted?

- Ugyan már, öcsém… emlékezz csak, milyen voltál harminc évesen… gondatlan, önfejű, bolond… egyáltalán nem voltál apának való, ismerd be. Ha valaki képes tréfából nővé változtatni egy kecskét, az távolról sem érett, és te, öcsém, a lehető legtávolabb voltál az érettségtől. Sose értettem, mit lát benned Michele… nem úgy bántál vele, mint egy feleséggel, inkább, mit egy játszótárssal… elege lett, és én tökéletesen megértettem őt. Tehát hallgattam a terhességéről.

- És… hová… hová ment?

- Amerikába. Seattle-ben telepedett le, és nevelte a fiát, az ifjabb Aberforth-t.

- Aberforth-t? – az öreg varázsló hangja megremegett. – Hát… hát rólam nevezte el a fiunkat?

Albus elhallgatott egy pillanatra. – Fogalmad sincs miért, ugye? Ó öcsém… szeretett téged. Elege volt belőled, mégis szeretett az élete végéig. Soha többé nem ment férjhez.

- Az… az élete végéig? Meghalt?

- Igen, tizenöt évvel ezelőtt meghalt. A fiad megírta nekem Michele halálát. Sajnos tavaly ő is elhunyt, de az unokád, a harmadik Aberforth Angliába költözött a feleségével és a kislányával, Julie-val.

- Julie… - szipogott Aberforth. - Az a cingár, szőke kislány… rögtön észrevettem, amikor leszállt a Roxfort Expresszről… olyan szeretetreméltónak tűnt… nem tudom megmagyarázni, Albus, de egyből meglágyította a szívem…

- Nos… ez érthető. Ő a dédunokád.

- Hogy… hogy mondjam ezt el Minervának? – kérdezte Aberforth idegesen. – Nagyon dühös lesz, ha megtudja, hogy egyszer már megházasodtam… és sosem említettem neki…

- Ez a te problémád, öcsém – felelte Albus közömbösen.

- Ó, nagyszerű, köszönöm a támogatást, bátyus! – morogta Aberforth. Az ajtóhoz viharzott, és agresszív mozdulattal feltépte.

- Ó, szia, Aberforth – vigyorgott szégyellősen Harry. Látva az idős varázsló dühét, kissé megrándult az arca.

- Harry, fiam!

- Én… igazán nem akartam hallgatózni, csak Dumbledore professzorral szerettem volna beszélni… tudom, hogy elég késő van, de…

- Nem kell elnézést kérned, Harry, gyere be – mondta Albus.

- Köszönöm. Viszlát, Aberforth – Harry biztatóan rámosolygott öreg barátjára, tudván, hogy Aberforth ugyanolyan zaklatott, mint ő. Átkozott családi problémák.

- Foglalj helyet, kérlek – Albus az asztallal szemközt álló székre mutatott. Harry leült és körülnézett. Semmi sem változott, mióta utoljára járt itt… amikor Albus visszaküldte őt a Dursley-ékhez a roxforti „újságíró-támadás” miatt.

Még mindig ott voltak a zakatoló és furcsa hangokat adó kis ezüst szerkezetek, és a Roxfort korábbi igazgatóinak és igazgatónőinek portréi is ott függtek még a falakon. Fawkes békésen aludt megszokott ülőrúdján, és még mindig ott volt az üvegszekrény Griffendél kardjával… meg persze ott volt a Teszlek Süveg is.

Dumbledore látta, hogy Harry tekintete megpihen a süvegen.

- Azt akarod megkérdezni, miért osztotta a süveg a Mardekárba a fiadat – szólalt meg az igazgató. Nem kérdés volt, hanem állítás.

- Igen, professzor – bólintott Harry.

- Szólíts Albusnak, Harry. Elvégre kollégák vagyunk – az öreg varázsló jóindulatúan mosolygott rá. Az egyik egykori igazgató felébredt keretében, és alaposan megnézte magának a roxforti tantestület új tagját.

- Köszönöm, Albus – bólintott Harry. – Igazad van… Azt akarom tudni… meg kell tudnom…

- Akkor ne engem kérdezz, hanem őt. – Dumbledore a Teszlek Süvegre mutatott.

- Szabad?

- Persze… háromszor már felvetted, miért ne vennéd föl negyedszer is?

A fiatal varázsló odament a süveghez, és remegő kézzel a fejére helyezte. Akkor sem volt ilyen ideges, amikor azt kérdezte a süvegtől, hogy helyesen döntött-e, amikor a Griffendélbe osztotta be őt.

Behunyta szemét, és várta az ismerős hangot, amely nem is váratott sokáig magára.

- Megint találkozunk, Harry Potter?

Nos, igen, gondolta Harry Kérdeznem kell valamit.

- Akkor csak rajta! - bátorította a süveg.

Miért osztottad a fiamat, Danielt a Mardekárba?

- Mert nem küldhettem máshová.

Nem küldhetted máshová? Miért? Azt még megérteném, hogy nem hugrabugos típus, de… nem elég bátor, hogy griffendéles legyen? Vagy nem elég eszes a Hollóháthoz?

- Túl sokat kérdezel… és nincs válasz. Nem szándékozom megváltoztatni a döntésemet, Harry Potter. A fiad remekül illik a Mardekárba.

- Tévedsz. – Harry lehúzta a süveget a fejéről, és visszatette a háromlábú székre. Amint levette a süveget, elsőnek az egyik régi igazgatót látta, aki ébren volt a képkeretében és aggódni látszott. Ismerősnek tűnt Harrynek. Aztán beugrott neki, Dippet professzor volt az, akit másodikos korában egy elvarázsolt naplóban látott. Ez a tény hirtelen rossz érzéssel töltötte el… mintha a néhai igazgató tudná, amit Dumbledore-tól akar kérdezni… az esetleges Voldemort-féle örökségről.

- Nos, sikerült megtudni valamit? – kérdezte Albus.

- Nem. – Harry lerogyott az igazgatóval szemben lévő székre, és hátat fordított Armando Dippetnek. – A süveg nem indokolta meg. De… talán te meg tudod mondani… vagy nem?

- Harry… - Albus mélyet sóhajtott. – Megértem, hogyan érzel most. Bizonyára szörnyen hangzik a számodra, de ha a süveg azt gondolja, hogy a Danielnek jó lesz a Mardekárban, akkor jó is lesz.

- Attól félek… - Harry hangja elakadt.

- Mitől?

- Attól, hogy a fiam rajtam keresztül bizonyos dolgokat örökölt Voldemorttól.

- Ó – lehelte az öreg varázsló. – Nos… ez nem lehetséges.

- Nem? – vonta föl szemöldökét Harry, akárcsak Dippet a festményen.

- Nem. Varázserőt és tulajdonságokat kaptál Voldemorttól, amikor először meg akart ölni, de az egyszerű mágia-átvitel volt, a varázslat beépült a testedbe, a sejtjeidbe, de biztos vagyok benne, hogy a DNS-edbe NEM. Benned van, de nem adhatod át az utódaidnak. Ne téveszd össze a mágiát a genetikával. A varázserő, amelyet Voldemorttól kaptál, nincs jelen sem a fiadban, sem a többi gyermekedben. Daniel nem párszaszájú, ugye?

- Nem, egyik gyerekem sem az – mondta Harry kissé megkönnyebbülve. Dippet professzor is jobb kedvűnek tűnt.

- Látod? Mind Ginny, mind te párszaszájúak vagytok, de varázslat révén kaptátok a képességeteket, nem örökséggel. Te úgy jutottál hozzá, hogy a rád küldött halálos átok nem sikerült, a feleséged pedig akkor kapta, amikor visszahoztad az alvilágból Apófisz fáklyájával. Ha ez a képesség örökölhető lenne, a gyermekeid beszélnének párszaszóul. De nem beszélnek. – Albus tanulmányozta a fiatal varázsló aggódó arcát. – Nem kell aggódnod emiatt. A fiadnak egy árva kromoszómája sincs Voldemorttól.

- Biztos vagy benne?

- Tökéletesen.

- De akkor… miért került a Mardekárba? – erősködött Harry.

- Fogalmam sincs róla… de biztos vagyok benne, hogy a fiadból nem válik sötét varázsló – kacsintott Harryre. – Különben sem olyan szörnyű dolog a Mardekárban lenni. A tulajdon öcsém is ott volt.

- Aberforth? – Harry igazán meg volt lepve.

- Nos, igen – bólintott Albus. – Talán ezért űzte velem az a csúnya tréfát… - megrázkódott. Harry elfojtotta a kuncogást, tudván, mi volt az a csúnya tréfa. Szegény Albus…

- De az öcséd nem volt… hm… gonosz, ugye? – kérdezte.

- Gonosz? Nem – nevetett az igazgató. – Bajkeverő volt… majdnem akkora, mint az apád, Sirius, Remus és Peter együttvéve. Szerette bosszantani az embereket, és azt hiszem, ezért osztották a Mardekárba. De nem… soha nem volt gonosz. Még egy példa… öö… tudtad például, hogy Gilderoy Lockhart is mardekáros volt?

Harry szája somolygásra húzódott. – Miért nem vagyok ezen meglepődve?

- Na vajon miért… - kuncogott Albus.

Fawkes hirtelen felébredt álmából, két rövid rikácsolás-félét hallatott, aztán újra elaludt.

- Hajnali két óra van. Azt hiszem, ideje lefeküdnöd, ha tanítani akarsz holnap… öö, pontosabban, ma – mondta Dumbledore.

Harry elhúzta a száját. – Kakukkos órának használod Fawkest?

Következő