Szerző megjegyzése:

Igaz, hogy ez a trilógia az ötös könyv megjelenése előtt íródott, de mivel most javítottam át, Neville lányát átkereszteltem Alice-re, hogy legalább ennyiben megfeleljen az eredeti könyveknek.

Ötödik fejezet

Életében először, Daniel képtelen volt lenyelni a reggelijét. Borzalmasan éhes volt, de úgy érezte, azonnal kihányná, ha egy falatot is enne. A gyomra bukfenceket vetett, ahogy a tojásrántottát nézte, amelyet társai élvezettel faltak. Az órarendje böngészésével próbálta elterelni gondolatait amiatt érzett bánatáról, hogy mardekáros lett. Az órarend a következő volt:

Hétfő
09:00 – mágiatörténet (a Griffendéllel)
11:00 – gyógynövénytan (a Hugrabuggal)
Kedd
09:00 – átváltoztatástan (a Hugrabuggal)
11:00 – testnevelés (az összes elsős számára)
Szerda
11:00 – sötét varázslatok kivédése (a Hollóháttal)
23:00 – csillagászat (a Hollóháttal)
Csütörtök
11:00 – repülés (a Hollóháttal)
Péntek
09:00 – bájitaltan (a Griffendéllel)
11:00 – bűbájtan (a Griffendéllel)

- Mi a baj? – kérdezte Norbert szalonnával teli szájjal. – Nyugtalannak látszol.

- Hogy ne lennék nyugtalan? – sóhajtotta Daniel. - Tíz perc múlva bájitaltan. Bájitaltan! Pénteken! Milyen szörnyű…

- Félsz Pitontól, mi? – jegyezte meg a másik fiú, és narancslevet töltött magának.

Dan bólintott. – A frászt hozza rám az a pasi. Gyűlölte a nagyapámat, az apámat, és biztosan utálni fog engem is. Gyilkos pillantásokat vetett rám a tegnap esti lakoma alatt, és letolt, mielőtt lefeküdni mentünk. El se merem képzelni, mit művel majd velem az órán.

- Ne izgulj, Dan, mardekáros vagy. Nem fog pontokat levonni tőled, mert akkor az ő háza veszít pontokat. Biztonságban vagy.

- Nem - rázta fejét az ifjabb Potter. – Lehet, hogy a Mardekár ház biztonságban van, de én nem. - Vágyakozó tekintetet vetett a Griffendél asztalánál ülő nővérére, aki élénken beszélgetett Christopher Wooddal. A lány arca rózsásabbnak tűnt, mint általában. Nem kerülte el Daniel figyelmét, hogy a Hugrabug asztalától David Dursley keserves pillantásokat vet Lilyre és Christopherre. Mostanra Daniel megértette, hogy David kedveli a nővérét, és nem úgy, ahogy valaki a másod-unokatestvérét kedveli…

Lily azonban nem látszott észrevenni, hogy a Dursley fiú őt nézi. Yvette Weasley a hollóhátas asztalnál szintén nem vett tudomást róla, hogy Chris Wood lopva rápillantgat, míg Lilyvel beszélget.

- Mit nézel úgy? – kérdezte Norbert Dant.

Daniel szája gúnyos mosolyra húzódott. – A dupla háromszöget.

- A micsodát?

- A másod-unokatestvérem láthatóan kedveli a nővéremet, Lilyt. Lilynek egyértelműen tetszik Christopher Wood. Chris azonban az unokatestvéremet, Yvett-et kedveli.

- Érdekes – vont vállat a másik fiú. – Reméljük, Liu Changnak nem tetszik még más is – tette hozzá kacsintva.

Daniel elpirult, és lopva Liura pillantott, aki társalgásba merül Yvette-tel.

A termet hirtelen szárnysuhogás töltötte be.

- Megjött a posta – mondta Norbert, amint egy bagoly zöttyent le a tányérjára, és egy levelet pottyantott bele. – Ó… ez bocsánatkérő levél Pudgytól.

- Kitől?

- A házimanónktól – felelt Malfoy. – Pontosabban az én manóm. Apa nekem adta évekkel ezelőtt. Kicsit ügyetlen. El sem tudod képzelni, hányszor kell rászólnom, hogy megbüntesse magát! Tegnap majdnem lekéstem a vonatot miatta, tudod, apa túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy kikísérjen a King’s Crossra, és a manó hozott el. Le sem tudtam szidni rendesen, annyira siettem. Azt írja, hogy eltörte az orrát büntetésül, amiért későn hozott ki, és könyörög, hogy ne szóljak apának a bénázásáról.

- Miért ne?

- Mert apám nem olyan elnéző, mint én – vont vállat Norbert, és Daniel megborzongott, mivel már túl sokat hallott Lucius Malfoyról.

- Tényleg elnéző vagy a házimanókkal? Nem akarsz belépni a M.A.J.O.M.-ba?

- A rock bandába?

- Nem. Az eredeti M.A.J.O.M.-ba – felelte az ifjú Potter.

A M.A.J.O.M. az utóbbi évtizedben egész Európában elterjedt mozgalom lett. Míg Hermione otthon volt az ikrekkel, unatkozott, hisz nem volt más dolga a háztartáson kívül, tehát alapított egy társaságot a manó jogok támogatására… és nagy meglepetésére (és mindenki más nagy meglepetésére), a mozgalom olyan népszerű lett, hogy rengeteg varázslócsalád szabadon bocsátotta a manóit és fizetést adott a munkájukért.

A Varázslény Felügyeleti Főosztály anyagi támogatásával a mozgalom olyan sikeres lett, hogy - Ron legnagyobb rémületére -, a kamasz varázslók körében azt lett az új módi, hogy a talárjaikat, pólóikat, kviddics felszerelésüket, törülközőiket, esernyőiket és mindenféle ingóságukat a M.A.J.O.M. emblémájával díszítették. Tavaly egy új M.A.J.O.M. nevű zenekar mutatkozott be a Varázsszem rádióban, és hamarosan a fiatal boszorkányok és varázslók kedvence lett. Olyan együtteseket szorított háttérbe, mint a Walpurgis Leányai, a Bődült Boszorkánymesterek, és a Hoppanálj!

- Szó se lehet róla – rázta fejét Norbert. – Szeretem a bandát, de nem csinálok majmot magamból, azzal hogy a házimanók rabszolgasága ellen kampányolok. Az apám különben is megölne érte.

- Hé, srácok – lépett oda hozzájuk Gilda Lockhart – siessetek, különben elkéstek a bájitaltanról! – ezzel felkapta (M.A.J.O.M. emblémával díszített) iskolatáskáját, és elsétált.

- Oké, menjünk – sóhajtotta Daniel, aki úgy érezte magát, mintha az oroszlán barlangjába készülne, és követte Norbertet ki a teremből és le a lépcsőkön.

Valóban elkéstek, Piton tantermének ajtaja ugyanis már zárva volt, mire odaértek.

Daniel nagyot nyelt. – Most mi lesz?

- Nos… én Malfoy vagyok. Nem fog megbüntetni… - gondolkodott hangosan a barátja.

- Ez rám nem vonatkozik – húzta el a száját Daniel. – Nos, hát… - összeszedte a bátorságát, és bekopogott.

- Tessék! – hangzott fel Piton hangja bentről.

- Jobb, ha előremegyek – javasolta Norbert, és belépett, Daniellel a nyomában.

- Aha… Potter – mondta a bájitaltan tanár fenyegető arccal.

Azt persze nem mondaná, hogy „Aha, Malfoy” - gondolta Dan keserűen.

- Sajnálom, hogy elkéstem tanár úr – mondta végül.

- El tudom képzelni, mennyire sajnálja – tette karba a kezét Piton.

- Nem ő tehet róla, professzor úr! – mondta Norbert. –Az én hibám. Engem büntessen meg, ne őt!

Piton szája megrándult, és az arca belső küzdelmet tükrözött: vonjon le pontokat a saját házától és büntesse meg Potter és Malfoyt is, vagy hagyja annyiban a dolgot? Nevetséges lenne, ha a Mardekár is mínusz ponttal kezdené az évet, akár a Griffendél.

- Ezúttal eltekinthetünk a büntetésről, de ezt csak Mr. Malfoy erkölcsi tartásának köszönhetik.

- Miféle erkölcsi tartásnak? – hördült föl Kevin Weasley a terem túlsó végében. A mardekárosoknak és a griffendéleseknek együtt volt bájitaltan órája, mint mindig.

Piton csúnyán nézett Kevinre, és ez elhallgattatta a fiút.

- Hol tartottam, amikor Malfoy és Potter félbeszakítottak? – tűnődött a professzor.

Lancelot Weasley keze a levegőbe lendült. – Azt mondta a tanár úr, hogy a bájitalfőzés nem ostoba pálcasuhogtatás.

- Nem téged kérdeztelek, Weasley – mordult rá Piton. – Pontosan tudom, mit mondtam nektek. Tehát… megtaníthatom nektek, hogyan kell elbódítani az elmét, elzsongítani az érzékeket… palackba zárni a hírnevet, dicsőséget forralni, és dugó alá zárni a halált.

- Ez dögunalom – suttogta Viviane Kevinnek. – Anya szerint ugyanezt mondta, amikor ő volt elsős.

- Ugyan már, mit vártál tőle? – vont vállat Valentine. – Nem néz ki olyan fantáziadúsnak, mint aki minden évben új szöveget talál ki.

- Weasley kisasszony… és Weasley kisasszony – szólalt meg Piton. – Megosztanák velünk a gondolataikat? Nyilván rendkívül érdekesek.

A rendszerint beszédes ikrek meghunyászkodtak, és lesütötték a szemüket.

- Nem? – vonta föl szemöldökét Piton. – Akkor talán tudnak válaszolni pár kérdésre… de nem… nem maguk. Kérdezzük a későn jövőket. Potter!

- Igen, uram? – nézett föl Daniel, pontosan tudva, mi következik.

- Mit kapok, ha denevér petefészek kivonatot és főnixtollat adok meghajtófű oldathoz? - Lancelot ismét felnyújtotta a kezét.

- Nem tudom, uram – felelte Dan.

- Malfoy?

- Ha nem bánja, tanár úr, jobban szeretem, ha Devilsmoornak hívnak, az édesanyám neve után – mondta Norbert angyali arccal. – És sajnálom, de nem tudom a választ.

- Akkor próbáljuk újra, Potter. Mit okoz a viszály főzet a fogyasztójának, melyek a hozzávalói és milyen az íze?

Daniel mérgesen pillantott Lancelotra, aki majdnem leesett a székéről, olyan hevesen jelentkezett.

- Nem tudom, uram.

- Weasley? – fordult az ikrekhez Piton.

- Melyikünk? – kérdezte Valentine.

- Maga – mutatott Piton Viviane-re.

- Nem tudom, uram – vont vállat Viv.

- És maga? – kérdezte a tanár Valt.

- Én sem tudom.

Piton szeme összeszűkült. – Tudja valaki a választ valamelyik kérdésemre?

Lancelot annyira nyújtózkodott, amennyire csak bírt, már majdnem felállt.

- Rendben, Weasley, világosítson fel minket – mondta zord arccal Perselus.

- Denevér petefészek kivonatból, főnixtollból és meghajtófűből olyan bájital készül, amellyel a boszorkányok a nem kívánt gyermekáldástól szabadultak meg a középkorban, amikor még nem találták fel a KeinKind bájitalt és az Anti-conceptus bűbájt – felelte Percy fia, aki szemüvegét igazgatva, büszkén nézett körül, látván a zavart a többiek arcán.

Piton kelletlenül bólintott. – Így van. És a második?

- Nos, a viszály főzet természetesen viszályt kelt. Ha két személy iszik belőle azonos időben és egy órán belül találkoznak, akkor veszekedni kezdenek, még ha addig igen jó barátok voltak is. A hozzávalók: fátyolka, doxy méreg, darabolt aszúfüge, unikornis kanca teje, és egy kevés mágikusan feltuningolt méz, azért, hogy elvegye a keserű ízt. Tehát a viszály főzet általában nagyon édes – ragyogott Pitonra a fiú.

- Jól van – bólintott a professzor.

Az óra hátralévő részében a diákok egy egyszerű hajnövesztő italt készítettek.

Piton fel-alá sétált a teremben, lehordta a griffendéles Nigel Baileyt, mert túl sok angolna szemet tett az üstjébe és az megolvadt. Piton rögtön a gondnokért küldött, hogy feltakarítsa a mocskot. Persze egy pálcasuhintással el tudta volna tüntetni, de láthatóan tartani akarta magát saját megállapításához, miszerint a bájitaltan nem ostoba pálcasuhogtatás.

Daniel és Norbert a Weasley gyerekek közelében dolgoztak.

- Egy árva pontot se adott Lance-nek! – füstölgött Kevin. – Bezzeg ha egy icipici mardekáros lett volna, biztos legalább tizenöt pontot kapott volna!

- Újabb előítélet a Mardekár ellen, Weasley? – horkant fel Norbert.

- Miért? Talán nincs igazam? – köpte Kevin. – Ti ketten elkéstetek, de Piton nem vont le egy árva pontot sem a Mardekártól. Ha Daniel giffendéles lenne, őt már megbüntette volna, téged pedig nem. Most, hogy ő is mardekáros, Piton nem akart pontot levonni a házatoktól a késés miatt.

- Úgy beszéltek, mintha engem okolnátok, amiért a Mardekárba kerültem! – vágott vissza Daniel.

- Nem vádolunk téged, Dan – csitította Valentine. – Tudod, hogy szeretünk. Csak nehéz elhinni… itt kéne lenned velünk a Griffendélben.

- Ja – értett egyet Viviane. – Ide tartozol, nem a nyálas Mardekárba.

- Ezt magyarázd a Teszlek Süvegnek – sóhajtott Daniel. Kinyílt a tanterem ajtaja és feltűnt Bert Bradley, a gondnok.

Dan figyelte, amint Bradley feltakarítja a megolvadt üst maradványait, azon tűnődve, hogyan bírja el egyáltalán a jókora felmosót ez a cingár, csont és bőr fickó. Bár nem látszott elég erősnek ilyen munkához, mégis szép munkát végzett: egy árva bájitalfolt sem maradt a padlón.

Amint Bert Bradley elhaladt Daniel mellett egy vödör piszkos vízzel, odavetett egy megjegyzést:

- Ha neked volnék, nem tenném bele a glicerint és a salétromsavat, különben felrobban.

- Tessék? – vonta föl szemöldökét a fiú.

- Azt mondtam, fel fog robbanni, ha beleteszed a glicerint és a salétromsavat – mutatott Bradley a fiolákra Dan kezében. – Az ott glicerin a kezedben… felismerem a szagáról, de könnyű összetévesztened azzal az üvegcsével ott. – Ezzel egy denevér májolajjal teli tálra mutatott, aztán Dan üstjébe pillantott. – Látom, már beletetted tévedésből a H2SO4,-et, nyilván összetévesztetted azzal a dologgal ott a másik palackban… öö, azzal a tatuepével, vagy mivel…

Piton professzor odalépett hozzájuk.

- Mi a baj, Potter?

- Semmi, tanár úr… Mr. Bradley szerint összetévesztettem a denevér májolajat a glicerinnel és a tatuepét a H2… H2… elfelejtettem-mivel – vont vállat Daniel.

- H2SO4, kénsav – fejezte be Bert a fiú mondatát.

Piton vett egy kis bájitalt a merőkanállal, majd hagyta visszacsöpögni az üstbe. – Hm… valóban. – Meglepett pillantást vetett a fiatal gondnokra. – És mit mondott Mr. Bradley, mi fog történni, ha beleöntöd a glicerint és a salétromsavat?

- Azt mondta, fel fog robbanni – válaszolt Dan.

- Persze, hiszen a glicerin, a salétromsav és a kénsav a nitroglicerin alapanyagai – mondta közönyösen a gondnok. – Ezeket a veszélyes anyagokat elzárva kéne tartani az elsősök elől, professzor.

Piton arckifejezése meglepettről döbbentre változott. – Ó, persze… ezek a kénsavas és glicerines palackok bizonyára tévedésből maradtak itt… az én hibám. – Azonnal összekapkodta a palackokat, és visszafordult Mr. Bradleyhez. – Hm, be kell valljam, még sosem találkoztam olyan gondnokkal, aki értett volna a bájitalokhoz... – jegyezte meg csodálattal.

- Ó, én nem igazán értek a bájitalokhoz, Mr. Piton – felelte Bert. – Hogyan is érthetnék? Mugli vagyok.

- Akkor honnan tudta…?

- Mielőtt ide jöttem dolgozni, egy mugli iskolában tanítottam… kémiát – felelt Bert, és kisétált a vödrével.

- Még egy mugli gondnok? – ráncolta a szemöldökét Norbert, amint a diákok kiözönlöttek a pincéből. – Nem értem Dumbledore-t. Miért ragaszkodik hozzá, hogy mágiamentes embereket alkalmazzon?

- Nemt’om… - vont vállat Daniel. Nagyon meglepte, hogy olyasvalaki, mint Piton, elismerje, hogy tévedésből veszélyes anyagokat hagyott elöl a tantermében, ráadásul egy egyszerű gondnok előtt ismerje el! – De láttad, Piton hogy bámult arra a pasira?

- Nem, hogyan?

- Nem igazán tudom leírni… tisztelettel, azt hiszem.

- …és tudjuk, milyen nehéz elérni, hogy Piton tiszteljen valakit – fejezte be barátja.

- Pontosan – bólintott Dan. – Mi is lesz a következő óránk?

- Bűbájtan. Az apáddal.

- Ó.

- Nem látszol túl boldognak tőle – jegyezte meg Norbert.

- Persze, hogy nem. Az apám. Nagyszerű bűbájtanból, de… nem örülök neki, hogy ő a tanárom. A többi diák azt mondhatja, hogy kivételez velem, vagy valami. Apa ugyan nem az a típus, de… mégis… olyan ciki.

- Azt hiszem, megértelek. Attól félsz, hogy apuka kicsi fia leszel a bűbájtan órán.

- Olyasmi – bólintott Daniel. És attól is félek, hogy béna leszek bűbájtanból - tette hozzá gondolatban.

Potter professzor élete első tanórája rendben ment, a harmadikos hugrabugosok meglehetősen tehetségesek voltak bűbájtanból. Harry nagy meglepetésére unokaöccse, David Dursley bizonyult a legjobbnak. Különben nem kellett volna meglepődnie ezen, hiszen hallotta Dudleytól, hogy a gyerek már kilenc hónapos korában röptette a tortát.

Mindazonáltal Potter professzor kicsit aggódott második órája miatt az elsős griffendélesekkel és mardekárosokkal. Nem igazán örült neki, hogy egyszerre két osztályt tanítson, de Hermione és McGalagony heteket töltött az órarend elkészítésével, így Harry nem látta értelmét vitatkozni Minervával az osztály-beosztásokról.

- Először is, Isten hozott az első bűbájtan órátokon! – üdvözölte Harry a griffendéleseket és mardekárosokat. – Akik nem ismernének, Potter professzor vagyok.

Némelyek kuncogni kezdtek: ki ne ismerné Harry Pottert?

Miután Harry felolvasta a névsort és igyekezett megjegyezni a diákokat név szerint, elkezdte a tanítást.

- Nos, ma az alapokkal kezdjük. Csak a pálcátokra lesz szükség. Gondolom, valamennyien eregettetek már szikrákat a pálcátokból, amikor megvettétek Ollivandernél. Szeretném, ha újra megpróbálnátok. Tehát szikraesőt kérek.

- Ez átkozottul könnyű! – húzta el a száját Norbert.

- Nem várhatod, hogy a vidító bűbájt tanítsa az első órán! – vetette oda rosszalló arccal Gilda Lockhart.

- Ki kérdezett téged? – csattant fel az ifjú Malfoy, és megsuhintotta a pálcáját, amely ezüst és zöld szikrákat lőtt ki.

Daniel is megpöccintette a pálcáját, és neki sikerült néhány vöröses-arany színűt kibocsátani. Az összes gyereknek sikerült szikrákat lövellni, leginkább vörös, sárga és zöld színűeket.

- Jól van, látom, mindenkinek sikerült – mosolygott a gyerekekre Potter professzor. – De tudjátok, az is fontos, milyen szikrákat állítunk elő. Például, ha veszélyben vagyunk, piros szikrákat küldünk fel… Meg kell tanulnotok bizonyos színű és méretű szikrákat produkálni. Most azt kérem tőletek, hogy cikesz nagyságú kék szikrákat varázsoljatok. Így. – Megsuhintotta a pálcáját, és az azonnal királykék, dió nagyságú szikrákból álló esőt bocsátott ki. – Rajta, próbáljátok meg.

Némelyik diáknak sikerült a feladat, másoknak azonban gondot okozott a szikráik színe vagy mérete.

- Potter professzor? – Nigel Bailey, az üstolvasztó fiú a bájitalóráról, feltette a kezét. – Van olyan varázsige, amely segít a kívánt színű és méretű szikrákat előállítani?

- Nincs, Mr. Bailey – rázta fejét Harry. – Ez olyan alapszintű dolog, hogy a varázslók nem fáradtak azzal, hogy varázsigét találjanak ki rá. Ez olyasmi, amit ösztönösen csinálunk. Próbálj koncentrálni. Hunyd le a szemed, ha kell, és képzelj magad elé dió nagyságú kék szikrákat.

- Rendben – bólintott kissé bizonytalanul Nigel. Daniel figyelmesen nézte a griffendéles fiút, ugyanis remélte, hogy megtanulja tőle, hogyan kell „koncentrálva” elvégezni a bűbájt. Ő is ugyanazzal a problémával küzdött, mint Nigel: szikrái nem lettek kékek, ráadásul borsó nagyságúak maradtak.

Egy perc összpontosítás után Nigel Bailey sikerrel járt, és diadalmasan rámosolygott Potter professzorra.

Daniel igyekezett Nigel taktikáját utánozni: lehunyta szemét, és elképzelte a kívánt színű és méretű szikrákat, aztán megpöccintette pálcáját, és kinyitotta a szemét.

Vörösek. Még mindig vörösek, és kicsik.

Megadóan felsóhajtott. – Sosem fog sikerülni – motyogta, és irigyen figyelte, amint Lancelot Weasley pompás kék szikrák özönével árasztja el a tantermet. Kevinnek, Valentine-nek és Viviane-nek szintén nem volt problémája a feladattal. Az összes mardekárosnak is sikerült.

- Béna vagyok – sóhajtotta Dan.

- Nem vagy – mondta Gilda.

- De igen! – vágott vissza Dan.

- Ó, a kicsi Danny vinnyogni kezd! Miért nem szaladsz apucihoz? – somolygott Donald Rookwood a szomszédos asztaltól.

- Fogd be, ha nem akarod, hogy pofán verjelek! – mordult rá Norbert a másik mardekáros fiúra. – Daniel csak egy kicsit… indiszponált, de meg tudja csinálni. Igaz, Dan? – Ellentmondást nem tűrő pillantást vetett barátjára.

- Aha – bólintott Daniel, a koncentrálástól ráncos homlokkal, és végül kibocsátott néhány hatalmas kék szikrát, melyek véletlenül felgyújtották Gilda Lockhart talárját.

- Segítség! – sikított a lány.

Potter professzor azonnal tűzoltó bűbájt szórt a lány ruhájára.

- Ki tette ezt? – kérdezte összevont szemöldökkel a tanár úr.

- Én, apa. – Dan a szokásos méreténél is kisebbre zsugorodott. – Úgy értem, Potter professzor.

- Baleset volt, tanár úr – védte a barátját Norbert. Harry most először vette szemügyre alaposabban a Malfoy fiút. Ő volt az, akinek segített felszállni a vonatra a King’s Crosson, anélkül, hogy köszönetet kapott volna érte. Ez a fiú bámulta annyira a sebhelyét.

Harry összevonta a szemöldökét. Ez a fiú nem is tűnt Malfoynak. Egyedül a szeme volt összetéveszthetetlenül Malfoy-szerű: hidegszürke, épp olyan, mint Luciusé. Másrészt, Harry hallotta, hogy Malfoyéknak vámpír ősei is voltak, nem csoda hát, hogy a fiúnak ilyen sötét a haja. Arca pont olyan sápadt volt, mint a család többi tagjáé. Egy fiú vámpír ősökkel… és ez a fiú láthatóan a fia barátja lett. Harry megborzongott.

- Jól van, Lockhart kisasszony? – fordult végül Gildához.

- Igen, uram – bólintott a lány.

Amikor az osztály az első varázsigét (Lumos) kezdte gyakorolni, Daniel zavartan közelebb hajolt Gildához. – Sajnálom. Nem akartalak felgyújtani.

- Semmi baj – vont vállat a kislány. – Tegnap véletlenül megütöttelek a vonaton. Most te gyújtottál fel. Kvittek vagyunk.

Ebédidő volt, de Daniel nem volt éhes. Egész nap nem evett semmit, de mégis úgy érezte, nem bírna legyűrni egyetlen falatot sem - bűbájtan után pedig még inkább az volt az érzése.

Elrontotta. Olyan egyszerű dolgot sem volt képes végrehajtani, mint a megfelelő szikrák elővarázslása.

Együttérzésből Norbert sem ebédelt.

Harry a tanári asztaltól jól látta, hogy fia hiányzik a Mardekár asztalától, és sejtette, hogy miért.

- Minden rendben, Harry? – kérdezte Hermione.

- Nem igazán, Herm – rázta a fejét a fiatal varázsló.

- Nem ment jól az első két órád? – kérdezte a boszorkány aggódva.

- Azokkal nem volt baj – vont vállat Harry. – David Dursley nagyon tehetségesnek bizonyult. Nem is gondoltam, hogy ilyen ügyes.

- Akkor miért vagy ilyen szomorú?

- Daniel – sóhajtotta az ifjú apa.

- Mi történt vele? – ráncolta a szemöldökét Hermione. – Mármint azon kívül, hogy a Mardekárba került és borzalmas bájitaltan órája volt…?

- A legegyszerűbb bűbájt sem tudja rendesen végrehajtani, Hermione. – Harry letette a kanalát, ugyanis elvesztette az étvágyát. – Először egyáltalán nem tudott kék szikrákat produkálni, és mikor végre sikerült neki, felgyújtotta a Lockhart lány talárját. Nem is ez a fő baj, úgy értem, nem minden varázsló olyan nagyon tehetséges, de… a lényeg az, hogy le van törve miatta. Láttam a szemében a fájdalmat, Herm. Valószínűleg a mosdóban üldögél magába roskadva.

- Nem hiszem – rázta a fejét amaz. – Nem az a típus, aki letörik. Túlságosan hasonlít rád, Harry. Erős fiú. Sok mindent elvisel. Most biztosan el van keseredve, de majd erőt vesz magán. – Bíztatóan megszorította a férfi kezét. – Bízz benne.

Harry félszegen bólintott, újra a ragulevesre fordítva figyelmét. – Ah, jut eszembe, honnan tudod, hogy Dannek borzalmas bájitaltan órája volt?

- Viv és Val mondta, hogy Piton nem kedveli Dant, az biztos. De az én gyerekeimet és Kevint se szereti. Csak a szokásos Piton-féle viselkedés.

Harry szája mosolyra húzódott, aztán egyből elkomorodott, amint Aberforthre és Minervára nézett. A pár mindkét tagja olyan volt, mint aki karót nyelt. Ó, szegény ördög, gondolta Harry, és szíve szánalommal telt meg Aberforth iránt. Biztos megint összeveszett McGalagonnyal. De tényleg megmondhatta volna neki, hogy már volt egy felesége.

- Az ebédnek már vége, és én majd’ éhes halok! – nyafogott Norbert, miközben ő és Daniel lefelé sétáltak a folyosón. Dan remélte, hogy a sétától jobb kedvre derül, de eddig sajnos nem javult a hangulata.

- Nem kértelek, hogy gyere velem sétálni. Menj, és ebédelj meg. Én nem vagyok éhes – felelte Dan.

- Nem hagylak egyedül ebben az állapotban. Még esetleg… - Norbert hangja elhalt.

- Esetleg mit? Öngyilkosságot követek el? – Daniel hangja hideg és gúnyos volt.

- Az ég szerelmére, Dan! – Norbert megragadta a karját. – Ne is mondj ilyet!

- Ne izgulj, nem akarok kárt tenni magamban… pláne, hogy nem is tudnék. Képtelen lennék olyan bűbájt alkalmazni, amivel árthatnék magamnak, amellett az anyám bele is halna, ha ilyet tennék. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki.

- És mi a helyzet az apáddal? Nem halna bele ő is?

- Valószínűleg – hajtotta le a fejét Daniel. – Ha meggondolom, mennyi mindent tett már eddig is értem…

- Mit tett érted? …mármint azon kívül, hogy ő nemzett? – kérdezte Norbert, és látszott, hogy mulat valamin.

Az ifjabb Potter mélyet sóhajtott. – Nos… azt hiszem, elmondhatom neked.

- Mit?

- Kviblinek születtem.

- Asszem apám említett valami ilyesmit… de aztán ő maga is kételkedni kezdett benne, amikor hallotta, hogy végül is van benned mágia. Pontosan mi az igazság?

- Az igazság az, hogy kviblinek születtem – sóhajtotta Daniel. – Aztán apa kifogott egy mágikus aranyhalat a Durmstrang tavából… egy olyan kívánságteljesítő aranyhalat. Apa kívánsága az volt, hogy minden leszármazottjának legyen varázsereje. Szóval így kaptam varázserőt. De eredetileg nem volt. Ezért voltam olyan béna ma bűbájtanon. Biztos vagyok benne, hogy el fogom szúrni átváltoztatástanon és sötét varázslatok kivédésén is… egyszerűen nincs bennem elég mágia.

- Aúú, ez gáz – rázta a fejét Norbert. – A varázserőd nem igazán a tiéd… csak ajándékba kaptad? Ez elég bosszantó lehet!

- Az is. El se tudod képzelni, mennyire – mondta keserűen az ifjú Potter. – Az unokatestvéreim mindig jobbak nálam. Még a mugli származású másod-unokatestvérem, David is. Oké… most már tudod. Megértem, ha többé nem akarsz a barátom lenni…

- Tudod, hogy tök hülye vagy? – szólt rá az ifjabb Malfoy.

- Nos, a nővérem, Lily is mindig ezt mondja… - vont vállat Dan.

Norbert a szemét forgatta. – Úgy értem, hülye vagy, ha azt gondolod, hogy nem akarok a barátod lenni. Nem érdekel, ha kevésbé jó varázsló vagy… és tudod, mit? Segítek neked mindenben, ami nem megy túl jól neked. Minden rendben lesz, végül is azok a szikrák is sikerültek…

- Ja, de felgyújtottam Gildát.

Norbert legyintett. – Az nem számít. Megérdemelte… lökött, önelégült tyúk. Még mindig fáj néhány helyen, ahol megütött. Örülök, hogy felgyújtottad – tette hozzá kacsintva.

Danielnek muszáj volt vigyorognia. – Tényleg segítesz nekem? Gyakorolsz velem?

- Hát persze. Barátok vagyunk, nem?

Az ifjú Potter bólintott. - Barátok vagyunk. Bár még mindig nem tudom elhinni, hogy a legjobb barátom egy Malfoy.

- Azt lefogadom – somolygott Norbert. – Oké, most, hogy leesett a kő a szívedről, visszamehetnénk ebédelni végre?

- Nos… mehetnénk… - mondta Daniel, aztán hirtelen megállt egy ajtó előtt, és arcára kiült a meglepetés.

- Mi történt? A Nagyterem a másik irányban van – emlékeztette barátja, de Dan nem figyelt rá, csak lenyomta az ajtó kilincsét. Nem nyílt ki. – Miért akarsz bemenni oda?

- Nem is vettem észre, hogy ilyen messzire eljöttünk a nagyteremtől – mondta Dan. – Csak most jöttem rá, melyik szoba ez… vagyis, hogy melyik lehet...

- És? Miféle szoba ez?

- A szüleim egykori szobája.

- Mi?

- Anya és apa itt laktak, amikor hetedikesek voltak.

- Micsoda? – Norbert hitetlenkedve nézett. – Együtt laktak, amikor diákok voltak? Dumbledore megengedte nekik?

- Persze, hiszen házasok voltak. Legalábbis azt hiszem, ez az a szoba… csak nem tudom kinyitni az ajtót.

Norbert vállat vont – Alohomora!

Az ajtó kinyílt, és feltárta a nefelejcskékre tapétázott szobát, melynek közepén egy kis emelvényen egy antik könyv feküdt.

- Hűha, a roxforti nyilvántartó könyv! – füttyentett Norbert csodálattal.

- Akkor ez tényleg az ő szobájuk – bólintott Dan. - Anyának és apának meg kellett osztania a szobát a könyvvel. Az ágyuk biztosan ott állt – mutatott a sarokba.

- Még talán te is itt fogantál ebben a szobában? – tette hozzá komisz mosollyal a barátja.

- Nem hinném – rázta fejét az ifjú Potter. – Hónapokkal a szüleim esküvője előtt fogantam, ők pedig csak a házasságkötésük után költöztek ide.

- Aha. Szóval a nővéred Lily és te még azelőtt jöttetek, mielőtt a szüleitek a házasság szent kötelékében egyesültek volna?

Daniel kissé elpirult. – Ja. Apa és anya egy kicsit… meggondolatlanok voltak, azt hiszem.

- Nem csak kicsit. – Norbert Devilsmoore Malfoy körülnézett a szobában. – Hm… mi ez? – odalépett egy bíborszínű drapériával borított lapos tárgyhoz, melyet vastag porréteg fedett. Meghúzta a takarót, amely a földre hullva egy tükröt fedett fel.

Hatalmas tükör volt, faragott aranykerettel. A tetejére ívben egy feliratot véstek.

Edevis amen ahze erkyt docr amen.

- Óriási! Ez Edevis tükre! – mondta Dan csodálattal. – Azóta akartam megnézni, mióta apa mesélt róla!

- Edevis?

- Szívedé – vont vállat Dan. – Visszafelé kell olvasni.

Norbert kezdte kibetűzni a szöveget. – Nem arcod tükre ez, hanem a szívedé. Hát ez meg mit jelent?

- Egyszerű: állj elé, és megmutatja a szíved leghőbb kívánságát. Csak neked mutatja meg, úgyhogy titokban tarthatod.

Norbert a tükör elé lépett, és belenézett. Szeme egy pillanatra megvillant a meglepetéstől, vagy ijedtségtől? Daniel nem tudta. Talán egyik sem. Norbert különben sem látszott meglepettnek: mintha már rég tudta volna, mi a szívének leghőbb vágya.

- Mit látsz? – kérdezte Dan.

Az ifjú Malfoy megrázkódott, aztán szembefordult új barátjával. – Ó… csak magamat… a szüleimmel és a bátyámmal Dracóval. Mint egy boldog családot.

Dan megértően bólintott. Biztosra vette, hogy Norbertet nem szeretik eléggé a szülei, és hallotta, hogy Draco kimondottan megveti az öccsét. Nem csoda, hogy Norbert a legjobban egy szerető és törődő családot szeretne.

- Te jössz.

Daniel a tükör elé lépett, és szája gúnyos mosolyra húzódott. – Tudtam.

- Mit? Mit mutat neked?

- Magamat, mint nagyszerű varázslót… mint griffendélest… idősebb vagyok, és úgy nézek ki, mint… apa.

- Ő a példaképed, ugye?

- Hát persze. Olyan akarok lenni, mint ő. Nem akarok olyan híres lenni, de szeretnék olyan bátor és tehetséges lenni… de sosem leszek az.

- Pesszimista – rázta fejét Norbert. – De tényleg. Rendben leszel. És ha nem, majd én tanítalak, ahogy megígértem.

Daniel erőltetetten elmosolyodott. – Meg kell mondanom Kevinnek, hogy nem minden mardekáros gonosz. Igazán. Még soha nem volt ilyen jó barátom.

Mikor elfordult, hogy megvizsgáljon egy lezárt szekrénykét, nem láthatta Norbert szánakozó ajakbiggyesztését.

- Ez is zárva van – jegyezte meg Dan.

- Akkor próbáld meg kinyitni – javasolta a barátja. – Első lecke: Alohomora. Rajta!

Az ifjú Potter bólintott, pálcáját a zárra szegezve. - Alohomora!

Az ajtó meg sem mozdult.

Látván Dan csalódottságát, Norbert legyintett. – Csak azért nem megy, mert a hangsúly a „mo”-n van, nem az „al”-on. Próbáld újra.

- Alohomora!

A szekrényke ajtaja felpattant, felfedve a benne rejlő számos apró tárgyat.

- Úgy tűnik, itt tartják azokat a dolgokat, melyeket a diákok elvesztettek.

- Vagy talán a veszélyesebb varázstárgyakat tartják itt! – szólt Dan izgatottan. El volt ragadtatva, hogy sikerült kinyitnia az ajtót.

- Nos, akkor lássuk. – Norbert előhúzott egy furcsa formájú tárgyat. – Csak egy gyanuszkóp. Egyáltalán nem veszélyes.

- Mi van, ha megbabonázták?

Norbert vállat vont, és visszatette a gyanuszkópot a szekrénybe. – Ez meg mi?

- Fogas frizbi? Ajaj, vigyázz, még leharapja az ujjad! – a frizbi tényleg mocorogni kezdett és a fogát csattogtatta, úgyhogy Norbert olyan gyorsan dobta vissza a szekrénykébe, ahogy csak tudta.

Daniel közben előhúzott egy ártatlannak látszó pergamendarabot, és érdeklődve tanulmányozni kezdte.

- Tedd vissza, semmi érdekes nincs rajta, üres – mondta csalódottan Norbert.

- Talán láthatatlan tintával írták, vagy attól fedi fel magát, ha ráírunk valamit… nemt’om, de egy próbát megér.

Dan az asztalra tette a pergament, és a táskájából előhúzott egy pennát meg egy üveg tintát. Belemártotta a pennát a tintába, és írni akart valamit. A penna hegye majdnem hozzáért a pergamenhez, amikor szavak tűntek fel rajta.

- TESZED LE RÖGTÖN!

Dan eldobta a pennáját meglepetésében.

- Miért? – kérdezte.

- Mert tönkreteszel mindent, amit alkottunk, ha összetintázod ezt a pergament!

- Miért, mit alkottatok? – kérdezte Norbert vontatott hangon.

- Hogy mit alkottunk? – tűnődött a pergamen. – Végül is megmutathatjuk neked… csak mondd ki a varázsszót.

- A varázsszót? – a két fiú zavarodott pillantást váltott.

- Öö… mutatkozz meg! – próbálkozott Norbert.

- Tárd fel varázsodat! – tette hozzá Dan.

- Szezám tárulj?

- Vizualicus!

- Csinálj már valamit, te nyavalyás…

- Csss… nyugodj meg, Norb – csitította felingerelt barátját Dan. – Ez az ostoba kis holmi nem akar mutatni nekünk semmit. Hagyjuk itt… vagy uszítsuk rá a fogas frizbit, és nézzük, hogyan szaggatja darabokra a pergament? – tette hozzá csintalan vigyorral.

Norbert szeme felragyogott a gyönyörűségtől. – Nem gondoltam volna, hogy egy Potter ilyen is lehet… azt hittem, ti Potterek mind szentek vagytok, de kellemesen csalódtam.

Dan megrázta a fejét. – Az egyetlen szent köztünk, Potter gyerekek közt a nővérem, Lily. A hármas-ikrek mindegyike egy kis szörnyeteg, és még a legkisebb húgom, Lea is képes az őrületbe kergetni a szüleimet… Én a magam részéről messze vagyok a szenttől. Lily gyakran mondja, hogy rémes vagyok. Szóval nyugodt szívvel állíthatom, esküszöm, hogy rosszban sántikálok.

Norbert rávigyorgott, aztán hirtelen levegőért kapott. – Nézd! – mutatott a pergamenre.

A Bűbájos Bajkeverők Kelléktára
büszkén prezentálja
Holdsáp, Tapmancs,
Féregfark és Ágas urak művét:
A TEKERGŐK TÉRKÉPE

- A Tekergők Térképe? – Daniel szeme elkerekedett a meglepetéstől. – Ezt nem hiszem el! Azt hittem réges-rég eltűnt vagy megsemmisült!

- Miért? Mitől olyan nagy szám ez? – A barátja tüzetesen megvizsgálta a négy névvel ellátott pergament.

- Mitől olyan nagy szám? – mordult fel Dan. – Ez a legkirályabb dolog a világon! Apáé volt egy évig, aztán az ifjabb Barty Kupor, Rémszem Mordonnak álcázva magát megszerezte tőle. Soha többet nem kapta vissza. Nagyon sajnálta, mert ez a kis gyöngyszem – bökött a pálcájával a pergamenre -, sok csínytevésben segített neki.

- Hogyan segített neki? – csodálkozott Norbert.

Mintegy válaszként a pergamenen a négy név helyett vonalak jelentek meg, attól a ponttól kiindulva, ahol Dan pálcájának hegye a térképhez ért. A vonalak a roxforti kastély bonyolult térképébe rendeződtek.

- Hű de kemény! – kiáltott fel Norbert, látván két feliratozott pöttyöt a „bíbor szoba” feliratú helyiségben. A két pötty felirata pirinyó betűkkel „Daniel Potter” és „Norbert D. Malfoy” volt.

De ajjaj, egy harmadik pötty közeledett, méghozzá egy „Harry Potter” feliratú pötty.

- Ohó… az apád – suttogta az ifjú Malfoy.

- Még nem fordult be a sarkon – jegyezte meg Dan. – Még van időnk meglógni. Gyerünk.

A két fiú kifutott a „bíbor szobából” (mely valóban bíbor színű volt egykor, mielőtt még nefelejcskékre festették volna, ezért a térkép is a régi nevén mutatta).

Dan nem emlékezett, hogy valaha életében ilyen gyorsan futott volna. Ő és Norbert épp elérték a lépcsőt, amikor Harry befordult a folyosóra.

- A francba, nyitva hagytuk az ajtót! – káromkodott Norbert, amint lesiettek a lépcsőn a Mardekár klubhelyiségébe.

- Na és? Apa nem tudja, ki volt ott – vont vállat Dan. – Biztonságban vagyunk… és ez a kis szépség is – szorította magához a térképet, mintha az a világ legértékesebb kincse volna.

- Hogyhogy apád nem találta meg a térképet, amíg abban a szobában lakott?

- Az a szekrényke az elkobzott varázstárgyakkal biztos csak akkor került a szobába, miután a szüleim elvégezték az iskolát. Valószínűleg az egész szobát többször átrendezték. Úgy értem, például kivitték az ágyat…

Norbert bólintott, amint odaértek a bejáratot rejtő kőfalhoz. – Veneum velox!

A klubhelyiségben egy árva lelket sem találtak, az időjárás ugyanis túl kellemes volt, és senkinek sem volt kedve bent kuksolni.

A fiúk ledobták magukat a zöld kárpitozott székekre a pattogó tűz elé. Míg odakint melegen sütött a nap, a földalatti helyiségben hűvös volt, ezért állandóan égett a tűz.

Dan letette a pergament a kisasztalra, és megnézte, hogy vajon tényleg csak ő és az ifjabb Malfoy vannak-e a közelben. Valóban egyedül voltak.

- Apa sokat mesélt arról az időről, amikor a térképet használta – mondta – Azt hiszem, soha nem bocsátotta meg annak az alaknak, hogy elvette tőle.

- Ha ez enyém lett volna, én sem bocsátottam volna meg annak a Kupornak. – értett egyet Norbert. – Jut eszembe, kik ezek: Holdsáp, Nagymancs és… öö, elfelejtettem…?

Daniel nevetésbe tört ki. – Tapmancs a neve, és egyébként Sirius Blacknek hívják. Holdsáp nem más, mint a jó öreg Lupin professzor, ami pedig Ágast illeti… ő volt a nagyapám.

- James Potter?

- Aha.

- Hűha. És mi van ezzel a Féregfarkkal? Asszem már hallottam róla valahol.

- Biztosan hallottál róla… halálfaló volt, mint az apád. Nem sértésnek szántam, de…

Norbert nevetve legyintett. – Nem sértődtem meg. Tökéletesen tisztában vagyok vele, mi volt az apám. Mint mindenki más is. Tudod… néha azon tűnődöm, hogy lehet szabadlábon, ahelyett, hogy az Azkabanban ülne.

Az ifjú Potter vállat vont – Talán sok pénzt adományozott a varázsló árvák javára, és az a tetű miniszter futni hagyta cserébe.

Norbert kuncogott. – Tökéletesen igazad van. Caramel minden idők legnagyobb tetűje. Egyszerűen nem értem, miért választják mindig újra.

- Az emberek hajlamosak azt választani, ami a legrosszabb nekik – mondta Dan komolyan. – Vegyük például ezt a Féregfarkot. Ő is a legrosszabbat választotta: Voldemortot követte. Legalább a végén jóvátette.

- Hogyan?

- Feláldozta magát az apámért.

Norbert összeráncolta a szemöldökét. – Féregfark? Azt gondoltam volna, hogy ahhoz túl gyáva.

- Gyáva volt, de a végén megváltozott. – Daniel bizonytalanul nézett barátja szemébe. – Honnan tudod, milyen volt Féregfark?

- Apámtól hallottam róla – vont vállat az ifjú Malfoy, figyelmét visszafordítva a térképre. – Trükkös kis holmi, az biztos. Nélküle apád elkapott volna, és a Mardekár szegényebb lenne ötven ponttal.

- Nos, azért nem lenne olyan szörnyű, nem? – nevetett Dan. – A Griffendél mínusz tíz ponttal kezdte az évet, mert McGalagony nem tűrte, hogy Kevin megüsse Lancelotot.

A két fiú beszélgetéssel és nevetgéléssel töltötte a délutánt és Daniel nagy meglepetésére már nem érezte magát annyira elkeseredettnek, amiért mardekáros lett.

Mire a vacsora ideje elérkezett, Dan rosszkedve majdnem teljesen elmúlt.

Mivel egész nap éhezett, Daniel annyit evett a húsos haséból vacsorára, hogy megfájdult a gyomra. A hálóteremben lévő többi fiú már mélyen aludt, amikor ő még mindig nem tudta lehunyni a szemét. Csak dobálta magát órákon keresztül.

Éjféltájban kezdte magát annyira rosszul érezni, hogy elhatározta, lemegy Madame Pomfreyhez, és kér valami emésztés-segítőt. Megesküdött magában, hogy soha többé nem eszik ennyit lefekvés előtt.

Felkelt baldachinos ágyából, felvette a szemüvegét és a papucsát. Amint megfogta a Tekergők Térképét, Abu fölébredt.

- Cssss! – Dan a szájára szorította az ujját, felkapta a pálcáját meg a térképet, és lábujjhegyen kiosont a szobából.

Rövid lépcsőmászás után kezdte magát jobban érezni. Talán csak egy kis mozgásra volt szüksége, és már nem is kell az iskolai nővérhez mennie.

Épp azon volt, hogy visszafordul a hálótermébe, amikor hirtelen ötlete támadt: mi lenne, ha megint visszamenne a tükörhöz?

Különben is, csak pár méterre volt a „bíbor szobától”…

Vetett a térképre egy pillantást, hogy ellenőrizze, nincs-e valaki a közelben, és a zárt ajtóhoz lépett.
- Alohomora! – suttogta, ezúttal a megfelelő szótagot hangsúlyozva.

Az ajtó kinyílt.

Dan az asztalra tette a térképet, és odaszaladt a tükörhöz, melyet most nem borított bíborszínű lepel.
Belenézett, és félig meglepett, félig csalódott volt. Tükörképe nagyon Harry Potter-szerű volt, csakúgy, mint pár órával azelőtt, és továbbra is griffendéles oroszlánnal díszített talárt viselt.

Ez azt jelenti, hogy még mindig griffendéles akarok lenni, gondolta keserűen. Mindegy, milyen jó barátja Norbert, mégis arra vágyik, hogy az unokatestvéreivel legyen.

Egy pillanatig elképzelte, milyen lenne griffendélesnek lenni: nemcsak egy barátja lenne, hanem több. Nem lenne zavarban, amiért a legegyszerűbb bűbájt sem tudja végrehajtani rendesen, a Griffendélben ugyanis megengedett, hogy kicsit ügyetlen legyen az ember, míg a Mardekárban ez megbocsáthatatlan bűn… Ha griffendéles lenne, nem bánná, ha a mardekárosok kinevetnék, mert cserébe utálhatná őket.

Összeráncolta a szemöldökét. Tényleg tudná utálni Norbertet?

Valószínűleg nem.

Megmagyarázhatatlan módon sosem találta ellenszenvesnek az ifjú Malfoyt. Nem tudta volna pontosan meghatározni, de mintha valami köteléket érzett volna kettőjük között. De fogalma sem volt, mi lehet az.

Nem tűnődhetett rajta tovább, mert valaki megköszörülte a torkát a háta mögött.

Daniel ereiben megfagyott a vér. Nagyot nyelt, lassan megfordult, és szembe találta magát… az apjával.

Harry Potter hanyagul az ajtófélfának támaszkodott, és a karján ülő Abut simogatta.

- Nos? – kérdezte.

- Ah… - Dan csak ennyit tudott mondani. – Mit keres itt Abu?

- Követett téged – vont vállat Harry, és Abu leugrott a kezéből. – Tudod, pontot kéne levonnom a Mardekártól, de tekintve, hogy még nincs miből levonnom… - Háta mögött összekulcsolt kézzel közelebb lépett. – Azt hiszem, furán nézne ki, ha a Griffendél és a Mardekár is mínuszponttal kezdené az évet, így eltekinthetünk ettől. Ami a büntetésedet illeti, fiatalember…

- Apa, úgy értem… Potter professzor, meg tudom magyarázni.

- Hagyd a professzor részt, négyszemközt vagyunk – felelte Harry mosolyogva. – Mindazonáltal, igazán szeretném hallani, miért nyitottad ki ezt az ajtót kétszer is, és miért nyitottad ki a szekrénykét, loptad el a térképet, és jöttél vissza most…

Daniel zavartan pislogott. – Honnan tudsz a térképről?

Harry az asztalra mutatott. – Először is, ott hagytad az asztalon bekapcsolva, ami nagy felelőtlenség a részedről.

- Nem tudtam kikapcsolni! – vágott közbe Dan. – Azt sem tudom, hogyan kapcsoltam be, honnan tudnám kikapcsolni?… öö, sajnálom. – Lehajtotta a fejét, amint rájött, milyen udvariatlanul félbeszakította az apját.

- Azt hiszem, véletlenül kimondtad: esküszöm, hogy rosszban sántikálok, és ezzel kapcsoltad be. A kikapcsoláshoz azt kell mondanod, hogy csíny letudva! - felelte Harry szigorú arccal. – És ha megengeded, szeretném folytatni. Tehát az első nyom a látható helyen heverő térkép volt, a második: mikor ebédidőben láttam, hogy a szoba ajtaja tárva-nyitva áll, észrevettem, hogy a szekrényke ajtaja is nyitva van. És mit találtam a szekrénykében? Veszélyes és elkobzott dolgokat. Csakúgy, mint Frics szobájában annak idején… - álmodozó kifejezés jelent meg Harry arcán, amint eszébe jutott látogatása a régi gondnok szobájában a második roxforti éve alatt.

– Nem tudtam, hova tették a térképet, miután az ál-Mordon elvette tőlem, de a tanárok részéről ésszerű volt a többi elkobzott holmi közé rakni… - folytatta Harry. - Dumbledore tudta, hogy a térkép az enyém, de nyilván azt gondolta, nem lenne helyes visszaadni nekem… úgy tűnt volna, mintha kivételezne velem, és még több szabályszegést engedne meg nekem. Az hiszem, Dumbledore-nak igaza volt, hogy nem adta vissza… Szóval, amikor láttam, hogy a szekrényke ajtaja nyitva van, rájöttem, hogy aki itt volt, időben el tudott tűnni… nyilvánvaló volt, hogy valaki megtalálta a térképet. Tudtam, hogy az ajtó zárva volt, mert a nagyterembe menet láttam, és feltételeztem, hogy a „tettesek” egy perccel azelőtt hagyták el a szobát, mielőtt én odaértem, pláne, mert a lábdobogást is hallottam… pont akkor tűnhettetek el szem elől, amikor odaértem, de a lépéseitek még visszahangzottak a folyosón. Nem tűnhettetek volna el, ha nem tudjátok, hogy jön valaki. És honnan tudhattátok? A térképről. – Látván fia döbbent arcát, Harrynek nevetnie kellett. – Daniel… egy teljes évig használtam ezt a térképet, és a segítségével több alkalommal is sikerült meglógnom Piton elől.

- De honnan tudtad, hogy én voltam itt ebédidőben?

Harry előhúzott a talárja zsebéből egy elegáns sastoll pennát. – Ezt itt felejtetted. Szerencse, hogy én találtam meg, és nem mondjuk Piton.

Daniel átvette a pennát az apjától, és elátkozta saját butaságát. Meglepetésében ejthette el, amikor a térkép „rákiáltott”. A pennára, melyet Harrytől kapott a születésnapjára, még a nevét is rávésték.

Zavart pirulással tette zsebre. – Kösz, apa.

Harry bólintott. – Csak egy tanács: legközelebb, ha éjjeli sétára indulsz, gondoskodj róla, hogy a majmod nem menjen utánad, mert gyanús lehet a tanároknak. Fél szemed mindig tartsd a térképen, hogy ne érjenek kellemetlen meglepetések.

- Ez azt jelenti, hogy megtarthatom? – ragyogott fel Dan arca.

Harry ajka mosolyra húzódott. – Nem hiszem, hogy én olyan jól tudnám használni, mint te. Tanárként el kellene koboznom, de egykori tekergőként csak bátoríthatlak a használatára. De ha bármely tanár elkap a zsebedben a térképpel, jegyezd meg, hogy nekem fogalmam sincs, honnan szerezted. Értetted?

- Természetesen – bólintott buzgón Dan. – Fogalmad sincs, hogy megtaláltam a térképet.

- Rendben. Használd, de igyekezz kerülni a bajt.

Dan vigyorgott. – Mivel a te fiad vagyok, kétlem, hogy el tudom kerülni a bajt.

- Legalább próbáld meg – mondta Harry, most már komolyabb arcot vágva. – Ami a tükröt illeti…

- Én… nagy varázslóként láttam magam… és griffendélesként, mint te – bökte ki Dan. Úgy érezte, el kell mondania valakinek - valakinek, aki nem mardekáros, mint ő… és ki értené meg jobban, mint a saját apja?

- Nagy griffendéles varázslóként? – visszhangozta Harry.

- Igen… - hajtotta le a fejét Dan. – De ez mindig így marad… csak vágy, nem a valóság.

- Nos, részben – felelte Harry, fia mellé lépve. Most, hogy mindketten a tükörbe néztek, normál képüket látták. A tükör végül is egyszerre csak egy ember vágyait mutathatja.

- Részben? – kérdezte Dan.

- Igen – felelt az apja, kezét a fiú vállára téve. – Azon nem változtathatsz, melyik házba osztottak, de még mindig lehet belőled nagy varázsló.

- Hogyan? – sóhajtotta Dan. – Nem vagyok elég tehetséges, és soha nem is leszek.

- A tehetség nem minden – rázta a fejét Harry. – Sok tehetséges varázsló elvesztegette a képességét, és mások, akik nem annyira tehetségesek, igazán jónak bizonyulnak.

- Nevezz meg egyet – mondta a fiú lemondóan.

- Neville Longbottom, például – felelte Harry. – Jobb példát nem is találhatsz. Mondhatom, kicsit sem volt tehetségesebb nálad, és nézd meg, mi lett belőle! Híres kviddics játékos, és most professzor.

A fiú ráncolta a homlokát. – Asszem ettől jobban kéne éreznem magam… de nem megy.

- Nem vigasztalásként mondtam, fiam – válaszolt Harry szigorúan. – Azért mondtam, hogy eszedbe jusson majd, ha eljön az ideje. És hidd el, hogy egyszer el fog jönni.

Daniel nem igazán értette a lényeget, de bízott az apjában, aki bölcs és ésszerű dolgokat mondott neki. De mégis… egy apa-tanár, aki segítséget ad fiának-diákjának a szabályszegéshez, tekinthető-e bölcsnek és ésszerűnek?

- Apa… - szólalt meg végül a fiú. – Mit látsz a tükörben, ha belenézel?

- Jelenleg… kettőnket.

Dan odébb akart lépni, hogy apja szembesülhessen szíve leghőbb vágyával, de Harry maga mellett tartotta, kezét a fiú vállán pihentetve.

- Nem akarok belenézni többé. Neked sem kéne. Sokan elsorvadtak, némelyek még meg is őrültek ez előtt a tükör előtt.

- Tényleg? – képedt el a fiú.

- Igen. Egy bölcs öregember szavait idézve: rossz úton jár, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni. Soha ne felejts el élni, fiam.

A fiú kissé bizonytalanul bólintott. – Félsz, hogy megőrülsz?

- Én? Nem. – Harry elmosolyodott – Túl sok minden van, amit kívánok… és túl sok olyan, amiről azt kívánom, bár sosem történt volna meg… nem én őrülnék meg, hanem a tükör, ha megpróbálná megmutatni az összes nagy vágyamat.

Daniel tudta, hogy apja lezártnak tekinti a témát, és ellépett a tükör elől. – Ó, nézd Abut! – mutatott a majomra, amely a tükör előtt illegette magát és nyáladzott. – Lefogadom, hogy egy hatalmas banánhajót nyalogatva látja magát! – lehajolt, és megfogta a majmot, amely visítani kezdett, nem akarván ott hagyni a tükröt és a banánhajót. – Gyerünk, Abu!

- Mondtam, hogy bajkeverő – jegyezte meg Harry. – Otthon kellett volna hagynod.

- Szó sincs róla. Hiányoznék szegénynek… ugye, Abu? – cirógatta Dan a majmot, amely jobban-hiányzik-a-banán-hajó-mint-te képet vágott. – És megígérem, hogy nem jövök vissza – tette hozzá, elfojtva egy ásítást.

- Így már jobb. – Harry átnyújtotta neki a pergament. – És most gyerünk lefeküdni, ifjú tekergő!

- Mi lesz a büntetésemmel? – vonta fel a szemöldökét Dan.

Harry nevetve rázta a fejét. – Kifelé, kis csirkefogó. És figyeld a térképet, ha nem akarsz beleszaladni Pitonba!

Következő