- Óó, el se hiszem, hogy már hétvége van! – sóhajtott boldogan Daniel. Kinyújtózott a tóparti fűben, és azt figyelte, hogyan kergeti a szél a bolyhos kis felhőket az égen. Az idő épp olyan csodálatos volt, mint előző nap, mintha még augusztus lenne, nem pedig szeptember.

- Ja, nagyon király, hogy csak egy napot kellett tanulnunk a hétvége előtt – bólintott unokatestvére, Kevin. – Szeptember elsejének mindig csütörtökre vagy péntekre kellene esnie, így rögtön a Roxfortba érkezésünk után élvezhetnénk a szabadidőt. Jut eszembe, hol van a kis mardekáros barátod, Norbert?

- A könyvtárban – felelte Dan – Azt mondta, utánanéz pár bájitalnak – tette hozzá fintorogva.

- Máris készül Piton órájára, mi? Nem is lesz vele óránk jövő péntekig! – szólt megbotránkozva Valentine. – Vigyázz ezzel a sráccal, Dan, még Piton-rajongóvá változtat téged!

- Azt hiszem, ez a veszély nem fenyeget – somolygott az ifjú Potter.

- Valahogy… az a srác olyan hátborzongató! – jegyezte meg Viviane – Úgy néz ki… mint egy vámpír!

- Vámpír? Norbert? – nevetett Daniel. – Jaj, ugyan már!

Valentine azonban nem hagyta annyiban. – Köztudott, hogy a Malfoyok a vámpíroktól származnak. Azért olyan sápadtak…

- Nem érdekel Malfoyék családfája – morogta Kevin. – Neked meg Dan… fokhagyma füzért kellene akasztanod a hálótermed falára, és egy kihegyezett karót tartani az éjjeliszekrényedben… csak a biztonság kedvéért.

Daniel türelmetlenül legyintett. – Ugyan már, srácok, Norbert nem veszélyes. Malfoy, az igaz, de kimondottan kedves. Megígérte, hogy segít nekem gyakorolni azokat a bűbájokat, melyek nehezen mennek. Amikor mások nevettek rajtam tegnap, ő megvédett, és bebizonyította, hogy igaz barát, szóval hagyjátok békén, jó?

- Rendben – vont vállat Valentine, miközben azt figyelte, ahogy az óriáspolip lustán lebeg a víz felszínén. – De ne mondd, hogy nem figyelmeztettünk, ha ez a Malfoy kölyök hátba szúr!

- Nem fog. Érzem – mondta Daniel higgadtan.

- Miért vagy olyan biztos benne?

- Nem tudom… van benne valami, amitől megbízom benne… valami, nem is tudom megmagyarázni. Mintha ezer éve ismerném… ez biztos hülyén hangzik, de így érzem – rázta fejét Dan. Ekkor észrevette apját, aki éppen átvágott a roxforti birtokon, Roxmorts felé tartva. Harry integetett, a gyerekek pedig visszaintegettek.

- Hová megy Harry bácsi? – kérdezte Kevin.

- Haza. Meglátogatja anyát és a testvéreimet – felelte Dan. - …és gondolom, elmondja anyának, hogy a Mardekárba kerültem.

- Miért, még nem küldött neki baglyot?

- Nem hiszem. Ezt jobb, ha személyesen mondja el anyának – mondta az ifjú Potter árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában. – Remélem, anya nem kap idegösszeomlást… - látván az együttérzést unokatestvérei arcán, Dan igyekezett témát váltani. – Még el sem meséltem a tegnap éjjeli kalandomat!

- Miféle kalandot? – kérdezte izgatottan Kevin. – Csak nem mászkáltál a folyosókon az éjszaka közepén?

- De, pontosan ezt tettem… - vigyorgott Dan, és előhúzott valamit a zsebéből. – Méghozzá ennek a segítségével

Kevin a pergament vizsgálgatta, amelyet Daniel kigöngyölt a füvön. – Mi ez?

Daniel megköszörülte a torkát, és pálcájával a pergamenre mutatott. – Esküszöm, hogy rosszban sántikálok.

Kevin, Viviane és Valentine szeme elkerekedett, amint a pergamen hirtelen megtelt girbegurba vonalakkal, és kirajzolódott belőlük a roxforti kastély és birtok térképe. Négy kis pont volt a tó partján, és egy kicsit nagyobb pont, „óriáspolip” felirattal a tóban.

- De kemény! A Tekergők Térképe! – ámult el Kevin.

Mind a négyen összedugták fejüket a pergamen fölött, hogy jobban lássák a térképet, és észrevették, hogy nemcsak négy pont van a tónál, hanem két másik pont közeledik feléjük „Lily Potter” és „Lancelot Weasley” felirattal.

- Na, már csak ők hiányoztak! – morogta Kevin, és Daniel a zsebébe süllyesztette a térképet. A Tekergők Térképe négyükön kívül nem tartozik másra. Lily valószínűleg, Lancelot pedig egészen biztosan beárulná őket, ha megtudná, mit rejtegetnek.

Lily és Lancelot lehuppant melléjük a fűbe.

- Hello, nővérkém – Daniel igyekezett közömbösnek tűnni. – Különösen csinos vagy ma reggel.

Lily csípőre tette a kezét, és gyanakodva méregette öccsét. – Mi van veled, Daniel?

- Hogyhogy mi van velem? – Dan angyalian ártatlan képet vágott.

- Nem az a típus vagy, aki kora reggel ilyen kedves hozzám – válaszolt a nővére. – Biztosan van valami takargatnivalód…

- Takargatnivaló? – nevetett Kevin. – Igen Lily, Dan azt a förtelmes titkot takargatja, hogy… tegnap beleszeretett Piton professzorba.

Lily szemrehányón nézett Kevinre, és visszafordult az öccséhez. – Tényleg, milyen volt az első bájitaltan órád?

- Szar – vont vállat Dan. – Piton pikkel rám.

- Vigyázz a szádra, Daniel – szólalt meg Lancelot, de senki sem figyelt rá.

- Rám is pikkel – mondta kórusban Viviane és Valentine.

- És rám is – tette hozzá Kevin. – De már te ismered, Lily… Rád is pikkel, ugye?

Lily elgondolkodott egy pillanatig. – Nem igazán. Nem tudom, miért, de… velem sosem volt szemét. Ellenkezőleg… mintha kicsit kedvesebb lenne hozzám, mint másokhoz… nem tudom, miért.

- Talán te meg tudnád mondani neki, mit kapsz, ha denevér petefészek kivonatot adsz főnixkönnyhöz és meghajtófű oldathoz? – vonta föl szemöldökét Viviane.

- Mit adok mihez? – nevetett zavartan Lily.

- Nahát – szólt Lancelot. – Lily, meg vagyok döbbenve. Azt hittem, te jó vagy bájitaltanból!

- Nem, nem vagyok az – pirult el Lily. – De Chris igen, és ő segít nekem, amikor kell.

- Óóóóó, Chris! – Dan a szívéhez kapott, egy elbűvölt lányt utánozva.

- Emlegetett szamár megjelenik! – mutatott Kevin a kastély felől közeledő párra. Christopher Wood és Yvette Weasley volt az, kéz a kézben.

Daniel oldalpillantást vetett dermedten bámuló nővérére, aki úgy elsápadt, mintha minden vér kifutott volna az arcából.

- Mennem kell – ugrott fel Lily, és elkerülve Christophert és Yvette-t, visszasietett a kastélyba.

- Még Mr. Bájgúnár Wood is jó valamire… megszabadított minket a nővéremtől – vigyorgott Daniel.

- Ja, megszabadíthatna Lance-től is – jegyezte meg Kevin.

- Menj a fenébe, Kevin! – Lancelot felállt, és elvonult.

- Vigyázz a szádra, Lance! – hangzott fel Dan, Kevin és az ikrek kórusa.

Amint Percy fia eltűnt, Daniel újra előhúzta a pergament a zsebéből.

- Szóval mondd csak, hogy került hozzád ez a kis drágaság? – érdeklődött Kevin. – Az apáim vég nélküli dicshimnuszokat zengtek róla… azt is mondták, hogy elkobozták Harry bácsitól.

- Úgy is van – bólintott Dan. – De tegnap megtaláltam, és most használhatjuk, amikor csak akarjuk.

Viv és Val pajkosan egymásra vigyorgott, szinte már látták lelki szemeik előtt, mi mindent követnek majd el egy ilyen térkép segítségével.

- Azért nagyon óvatosnak kell ám lennünk… Harry bácsi és anya tudja, hogyan működik – mondta Viviane.

- Apám miatt ne izgulj – mosolygott az ifjú Potter. – Megengedte, hogy használjuk.

- Micsoda? – Valentine levegőért kapott. – Harry bácsi tudja, hogy nálad van a térkép, és megengedte, hogy megtartsd?

- Ja.

- Az apád olyan király, Dan! – csapta össze kezét Viv. – De asszem a mi apánk is megengedné, hogy használjuk, ugye? – fordult ikertestvéréhez, aki rábólintott. – Mindenesetre anyának nem szabad megtudnia.

- Szóval, srácok, mikor használjuk először? – kérdezte Kevin, aki égett a vágytól, hogy minél előbb elkövessen valami szabályszegést. Le sem tagadhatta volna, hogy Fred és George fia…

- Azt hiszem, a következő hétvége épp jó lenne… - mondta Dan. – Lemehetünk Roxmortsba és vásárolhatunk a Mézesfalásban…

- …és meghívhatjuk Davie-t is! – tette hozzá Kevin, a feléjük sétáló másod-unokatestvérükre, David Dursleyre mutatva.

- Nem mehetünk a Mézesfalásba, mert bezárt és most eladó – mondta Valentine.

- MICSODA? – hördült fel a két fiú. – NEM!

- De igen – sóhajtotta Viviane. – Olyan szomorúak voltunk, amikor bezárt… és apa is.

- Tehát, beavassuk a titkunkba Davie-t? – kérdezte Viviane, amint az ifjabb Dursley egyre közelebb ért.

- Azt hiszem, inkább ne – szólt Dan.

- Miért ne? – kérdezték az ikrek. – Nagyszerű tekergő lenne!

- Azt nem kétlem, de szereti Lilyt, és előbb-utóbb elkotyogja neki.

- Micsoda? – hördült föl Kevin. – Szereti Lilyt?

- Igen – sóhajtotta Daniel, és újból eldugta a térképet. – Szegény srác. A viszonzatlan szerelem olyan gáz.

- Hé, srácok! – ült le a fűbe David. – Mi ez a szomorkodás, mi?

- Gyere, lépj be a Reménytelen Szerelmesek Klubjába, Davie – somolygott Kevin.

- Miről beszélsz? – kérdezte a Dursley fiú, szőke szemöldökét összevonva.

- Te és Lily… - kezdte Viviane.

- …Dan és az a hollóhátas tyúk… - folytatta Kevin.

- Nem tyúk, hanem Liunak hívják! – vágott vissza Dan.

- Asszem kettőtöknek van közös témátok – szólt Kevin fölállva. – Jöttök a konyhába egy kis pót-reggelit kunyerálni, lányok? Apáim elmondták, hogy lehet bejutni.

Az ikrek felpattantak és csatlakoztak hozzá.

- Később beszélünk a tudodmiről, Dan – mondta Val.

- A miről? – pislogott David, pufók arcáról érdeklődés sugárzott.

- Semmi – rázta a fejét a másod-unokatestvére. - Mondd csak, Dave, mióta szereted a nővéremet?

- Mióta szereted azt a hollóhátas csajt? – hárított Davie.

A két fiú egymásra somolygott. – Megyünk velük a konyhába?

- Hát persze!

Ezzel a többiek után szaladtak.

Harry betért egy vajsörre a Három Seprűbe, mert úgy érezte, hogy mielőtt hazahoppanál, szüksége van egy kis szíverősítőre, hogy képes legyen szembenézni Ginnyvel és elmondani neki (olyan közömbösen, amennyire csak lehet), hogy Daniel mardekáros lett.

A hatvanas éveiben járó Madame Rosmerta még mindig nem nézett ki harmincötnél többnek. Neki és Siriusnak már egy évtizede viszonya volt egymással, ami azt jelentette, hogy Sirius havonta körülbelül egy hetet Roxmortsban töltött Rosie-val.

Harry néha arra gondolt, kár, hogy Rosie-nak és Siriusnak nincsenek gyerekeik (Sirius csodálatos apa lenne), de ha jobban belegondolt, be kellett ismernie, hogy hat gyerek a Black kúriában még sok is. Másrészt, ha Madame Rosmerta gyerekneveléssel töltené az idejét, ki vezetné a kocsmát?

Harry körülnézett a Három Seprűben, és rögtön felfedezett egy ismerős alakot: Gabrielle Delacourt. A kislány, akit tizenhét évvel ezelőtt kimentett a roxforti tóból, mostanra fiatal nővé érett, méghozzá rendkívül csinos nővé.

Ő is észrevette Harryt, és odaült az asztalához.

- Szia, ’Arry.

- Hello, Gabie. Rég nem láttalak.

- Igen – bólintott a lány mosolyogva. Harrynek az a benyomása támadt, hogy a lány még elbűvölőbb, mint a nővére, Fleur. Arca nem volt olyan vékony és hegyes, mint Fleuré, inkább kerek, mint egy babáé. Hullámos szőke hajával és nagy kék szemével a Barbie babákra emlékeztette őt, amelyekkel általános iskolai osztálytársnői játszottak. Míg Fleur hideg szépség volt, mint valami gondosan kifaragott jégszobor, Gabrielle valóságos kis napsugár benyomását keltette, amely megolvasztja a jeget… benne valahogy több volt a szív...

- Mondd csak, mi szél hozott erre? – kérdezte Harry.

- Fleur vihrágboltját veszetem a távollétében – felelte a lány. – Aszt ’iszem, akkohr is mahradok még egy ideig, ’a majd visszatéhr.

- Nagyszerű, akkor gyakran látjuk egymást.

- Nagyon valószínű. – mosolygott a lány. – ’Arry… asszem, még meg se köszöntem, ’ogy akkohr megmentetted az életemet… - pirult el. – Úgy szégyellem magam, már réges-rhég meg kellett volna köszönnöm.

Kipirult arcával kimondottan édes volt.

- Már megköszönted, Gabrielle – felelte az ifjú varázsló. – A tekinteteddel, amikor Ron és én kihalásztunk a tóból… láttam a hálát a szemedben. Néha nincs szükség szavakra, hogy elmondjuk, mit érzünk.

- Olyan megéhrtő vagy, ’Arry – sóhajtotta a lány. – Báhr minden férfi olyan le’etne, mint te… - álmodozó kifejezés ült ki az arcára, amint kezébe támasztva arcát kinézett az ablakon. Harry látta, mit néz olyan rajongással: egy nagy márványépületet, magas oszlopokkal, és timpanonján a Malfoy & Malfoy felirattal.

Harry nemsokára elbúcsúzott Delacour kisasszonytól, és felállt az asztaltól. Az ajtóhoz menet meglepetten látta Bert Bradleyt, az új roxforti gondnokot, amint az asztalánál ülve teljesen elmélyed a Kémiától a bájital-készítésig című könyvben.

Harry el sem tudta képzelni, hogy valaki (Pitonon kívül) érdekesnek találhatja a bájitaltant. Így csak hitetlenkedve csóválta a fejét, és kiment a kocsmából.

Harry a Black kúria előszobájába hoppanált. Alig tett két lépést, amikor valamiféle láthatatlan csapda elkapta, és máris fejjel lefelé lógott a plafonról.

Amint a pálcáját kezdte keresni, három apró alak viharzott le a lépcsőn, botokkal hadonászva, mintha igazi varázspálcák lennének.

- Most elkaptunk, gonosz halálfaló! – kiáltotta egyikük.

- Igen, most nem lógsz meg! – tette hozzá a másik.

- Rád uszítjuk a dementorokat! – kiáltotta lelkesen a harmadik, a kislány.

Harry alig találta a pálcáját, mert valósággal kétrét görnyedt a nevetéstől, már amennyire kétrét görnyedhet valaki, akit a bokájánál fogva fellógattak. Suhintott a pálcájával, és a következő pillanatban keresztbe font karral állt a lábán, és próbált rendreutasítóan nézni. Nemigen sikerült neki.

A három gyerek azonban nem hagyta békén a „gonosz halálfalót”.

- Velünk jössz Kornélia Caramelhez, a mágiaügyi miniszter asszonyhoz! – mondta Rose Potter, pálcáját határozottan Harryre szegezve.

- Hát szabad így fogadni szegény apátokat? – vonta össze a szemöldökét Harry.

- Nem kérdeztünk, te koszos halálfaló! – csattant fel Robert.

- A varázsbűn-üldözési főosztály elé viszünk! – tette hozzá Richard. – Mozgás!

Harry az ég felé emelte a szemét, és beletörődött, hogy a hármas-ikrek legújabb időtöltése az aurorosdi. Amikor ezek hárman a fejükbe vettek valamit, nem volt olyan erő a Földön, ami lebeszélhette volna őket…

A türelmes apa tehát hagyta, hogy gyerekei a szomszédos szobába vezessék, ahol a kis Lea egy akkora széken trónolt, mely Hagridnak is elég nagy lett volna.

A hármas-ikrek meghajoltak a „mágiaügyi miniszter asszony” előtt, aki méltóságteljesen intett apró kezével. – Álljatok föl, hűséges aurorjaim.

- Méltóságos asszonyom… elkaptuk ezt a gonosz halálfalót, aki a Black kúria előszobájában settenkedett – lépett elő Richie. – Mit csináljunk vele?

- Vessük az Azkabanba! – mondta Lea szigorúan.

- Meg is kínozzuk? – javasolta Rose buzgón.

- Öö… inkább ne – rázta fejét Lea, hosszú fekete fürtjei csak úgy röpködtek a feje körül. Amikor abbahagyta a fejrázást, haja éppen olyan rendetlen lett, mint az apjáé. Olyan édes volt, hogy a „fogoly” szíve majd’ elolvadt.

- Elvegyük a pálcáját is, Caramel úrnő? – kérdezte Robert.

A „miniszterasszony” megdöbbent. – De… akkor… hogyan akadályozza meg, hogy a dementorok megcsókolják? – Nagy zöld szemei megteltek könnyel. – Nem akarom, hogy a dementorok megcsókolják aput! – Leugrott hatalmas székéről, Harryhez rohant, és kis karjaival átölelte a lábát. – Nem engedem, hogy bántsanak, apu!

- Köszönöm, hercegnőm. – Harry, Leát felkapva, próbálta leküzdeni legkisebb lánya naivitása miatti nevethetnékjét. Annyira bájos volt.

- Nem vagyok hercegnő – szipogott Lea. – A mágiaügyi miniszter asszony vagyok.

- De nem túl jó miniszter asszony – ráncolta szeplős orrát Rose. – Az olyan minisztert, aki megkegyelmez egy halálfalónak, le kell váltani. Bizalmatlansági indítványt nyújtok be a jelenlegi mágiaügyi miniszter asszony ellen!

- Hol tanultatok ti ilyen kifejezéseket? – vonta föl szemöldökét Harry.

- Percy bácsitól, ki mástól – vont vállat Rob.

- Persze, ki mástól – forgatta szemét Harry. – Tehát, mi az ítéletem, ó, nagy aurorok?

- Asszem, most az egyszer lemondunk az Azkabanba küldésedről, apa – felelte Richard.

- De jó nekem – sóhajtotta Harry, és karján Leával fölfelé indult. – Hol van édesanyátok? És Sirius?

- Ginny még alszik, gondolom – érkezett Sirius hangja a gyerekszobából. – Szia, Harry.

- Szia, keresztapa. – A két férfi kezet rázott.

- Olyan… vörös a fejed. Mi történt veled? – kérdezte Sirius.

- Gondolom a vér a fejembe szállt, amikor az én drága kis aurorjaim fellógattak a plafonra. Tényleg… - fordult a hármas-ikrekhez. – Hol tanultátok ezt a csapda-bűbájt?

Sirius elpirult. – Azt hiszem, erről én tehetek. Szórakoztunk egy kicsit a kölykökkel.

- Szórakoztatok, mi? – ráncolta szemöldökét Harry. – Minden vendéget azzal üdvözöltök, hogy bokájánál fogva fellógatjátok a plafonra?

Sirius vállat vont. – Nem igazán. A gyerekek külön neked tartogatták az eljárást… de ne gondold, hogy egyedül te szenvedsz a házban! – tette hozzá sietve, mielőtt Harry további megjegyzéseket fűzhetett volna a „számára tartogatott eljárásról”.

- Miért, ki más?

- Nos… például tegnap sárkány-szelídítőt játszottak… és nekem kellett a sárkányt játszanom – ismerte be Sirius.

- Elég jó kis Norbert voltál – vigyorgott Rose.

- Norbert? – Harry arcáról eltűnt a bosszúság, és valami értelmezhetetlen kifejezés ült ki rá.

- Mi az, Harry? – kérdezte aggódva a keresztapja.

- Gyere, elmondom – szólt a fiatal bűbájtan tanár. – Ti négyen menjetek szépen játszani, és ne zavarjatok minket.

- Oké, menjünk, csípjük el Dinkyt a konyhában! Ő lesz a gonosz banya, aki kirabolta a Gringottsot, és megyünk letartóztatni! – jelentette be Robert.

- Nagyszerű! – tapsikolt Rose, és a hármas-ikrek elrobogtak a konyha felé.

- Várjatok meeeeg! – kiabált a kis Lea, és olyan gyorsan futott utánuk, ahogy csak apró lábai bírták.

Amint a gyerekek nevetése elhalt, Harry és Sirius elhelyezkedett a díványon.

- Szóval, mondd csak, mi aggaszt?

Harry mélyet lélegzett. – Danielt a Mardekárba osztották be.

Halk sikoly hallatszott, és a kért férfi megfordult. A még hálóköntöst viselő Ginny Potter állt az ajtóban, szívére szorított kézzel.

- Gin! – Harry odafutott hozzá, és karjaiba zárta.

- Harry… jól… jól hallottam? – krákogta az asszony, kibontakozva az ölelésből.

- Sajnálom, de igen – felelte a férje, és a díványhoz vezette.

- Hogyan… hogyan történhetett ez? – kérdezte Ginny, valósággal remegve. – Úgy értem, miért?

- Ezt senki sem tudja – rázta a fejét Harry. – Megkérdeztem Dumbledore-t, és neki fogalma sincs, aztán megkérdeztem a Teszlek Süveget, de az nem válaszolt.

- Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg Sirius.

- Miért, gondolod, hogy nekem igen? – felelte Harry szarkasztikusan.

- Akkor Piton a házvezető tanára! – lehelte Ginny, amint leesett neki a tantusz.

- Igen, Piton a házvezető tanára, és új legjobb barátja egy Malfoy! – felelte a férje.

- Egy Malfoy? – Ginny és Sirius testületileg levegőért kapott.

- Eegen… a srác neve Norbert. – vont vállat Harry, és úgy döntött, nem teszi hozzá, hogy a fiú a frászt hozza rá. Különben is, butaság megijedni egy gyerektől… még akkor is, ha az a gyerek mardekáros, és ráadásul Malfoy.

Hirtelen csattanás hallatszott a konyhából: a hármas-ikrek bizonyára valami erőszakos módszert alkalmaztak szegény Dinky letartóztatására.

- Megyek, utánanézek, mit művelnek, mielőtt lerombolják az egész házat – szólt Sirius, és lehoppanált a konyhába.

Férj és feleség egyedül maradt.

Harry szorosan magához ölelte Ginnyt, és a halántékát csókolgatta.

- Mi… mi lesz az én kicsikémmel, Dannel a Mardekárban? – szipogta az anya.

- Már nem kicsike – Harry bíztatóan simogatta a hátát. – Boldogulni fog, hidd el nekem. Erős, mit az oroszlán.

- Oroszlán? – az asszony szomorúan mosolygott rá. – Látod, oroszlánról nevezted el, mégis mardekáros lett.

- Ja… milyen ironikus, ugye? – rázta fejét Harry. – Az biztos, hogy nem lesz könnyű dolga a Mardekárban, de elboldogul majd. Piton nem mer majd szemétkedni vele, amíg a közelben leszek.

Ginny kis nevetést hallatott. – Szeretném látni, amint Piton professzor egyenrangúként kezeli Potter professzort!

Harry szája somolygásra húzódott. – Aha… de nem ezt lenne a legérdemesebb megfigyelni… én azt szeretném látni, amint Neville-t kezeli egyenrangúként.

- Neville-t?

- Persze, te nem tudod. Képzeld, Neville az új repüléstanár és kviddics bíró.

- Ezt nem hiszem el! – Ginny arca felragyogott. – Neville? Ez tényleg csodálatos! Ronnak, Seamusnak és Deannek is tanítania kéne a Roxfortban, és a régi csapat újra együtt lenne.

- Ha már a régi csapatról van szó… találd ki, ki jött vissza tanítani?

- Ki?

- Hát Gilderoy Lockhart.

Ginny hitetlenkedve nézett a férjére. – Gilderoy? De mit tanít? A sötét varázslatok kivédését Remus tanítja, nem?

- Gilderoy egy teljesen új tárgyat tanít: testnevelést.

- Micsodát?

- Testnevelést. Mugli tantárgy, de Dumbledore úgy döntött, szükséges. Szerinte minden diáknak szüksége van egy kis testmozgásra, és én tökéletesen egyetértek vele. De a tanár-választás… hmm… Egyébként meg tudod, hogy az aerobic edzés minden Gilderoy Lockart szépségszalon szolgáltatásai között szerepel, így Gilderoy biztosan sokat tud a témáról…

- Értem – mosolygott Ginny. – Reggeliztél már? Éhen halok.

Harry kellemes, többé-kevésbé nyugodt napot töltött otthon, gyerekeivel játszva. Miután dühöngő rénszarvast kellett alakítania, amelyet derék rénszarvas-szelídítők foglyul ejtenek, a család ebédhez ült, melyet a Dinky, a házimanó tálalt fel.

Az étel igazán ízletes volt, de a gyerekek nyafogtak, hogy nincs desszert.

- Dinky állandóan ezt csinálja mostanában! – méltatlankodott Richard. – Folyton elhanyagolja a kötelességét! Tegnap elfelejtette feltálalni a vacsorát! Ma megfeledkezett a desszertről!

- Igen, és folyton elfelejti kimosni a zokninkat, és kitisztítani a baglyok kalitkáját! – tette hozzá Rose.

- Apa, meg kéne tanítanod kesztyűbe dudálni ezt a házimanót! – csapott az asztalra Rob.

- Ssssss! – Harry a szája elé tette a mutatóujját. – A falnak is füle van! Ugye nem akarod, hogy Hermione néni megtudja, mit mondtál szegény Dinkyről?

- Még Hermionénak is be kell látnia, hogy Dinkyt meg kellene büntetni – jegyezte meg higgadtan Sirius. – Elég jól megfizetjük, és ő mit csinál? A szobájában üldögél és leveleket ír. Még a baglyainkat is használja, amikor azt hiszi, nem látjuk.

Harry felvonta a szemöldökét. – Dinky leveleket ír? Kinek?

- Fogalmam sincs – rázta fejét a felesége. – Mondtam a gyerekeknek, hogy ne kérdezősködjenek… végül is az ő dolga...

- Hermione nagyon büszke lenne rád, drágám – mosolygott Harry Ginnyre.

- De akkor sincs desszertünk! – nyafogott Lea. – Azt ígérted, hogy hozol édességet Roxmortsból, de nem hoztál! Rossz apu!

- Nem tudtam hozni, édesem, és megvan az oka – mondta az apja.

- A Mézesfalást bezárták, és éppen eladó – bólintott Sirius.

- Te tudtad? Végig tudtad, és nem szóltál nekem? – Harry vádlón meredt keresztapjára.

- Nos, persze, hogy tudtam, két héttel ezelőtt láttam, amikor Rosie-nál voltam – felelte Sirius. – Elfelejtettem megemlíteni, sajnálom.

- Elfelejtetted? – vonta össze szemöldökét Robert. – Elfelejtettél egy ilyen fontos dolgot?

- Miért zárt be a Mézesfalás? – kérdezte Ginny.

- Ron szerint a tulajdonosok megöregedtek, és hátralévő éveiket a Bahamákon akarják tölteni, vagy valami ilyesmi – vont vállat Harry.

- Elég baj – sóhajtotta Sirius. – Roxmorts nem lesz a régi a Mézesfalás nélkül.

- Mi lenne, ha… - kezdte Ginny, aztán tétován elhallgatott.

- Micsoda?

- …ha megvennénk a Mézesfalást?

- Megvenni a boltot? – képedt el Harry.

- Miért ne? Eladó, nem? – kérdezte a felesége.

- Nos… igen, de…

- Még egy árva sarlót sem költöttem el a családi örökségemből – mondta Ginny.

Tizenhárom évvel ezelőtt Ron kedvenc házifurkásza, Vendelin, egy hatalmas láda aranyat talált Molly káposzta-ágyásában, az Odú kertjében. A ládát Harold Weasley ásta el, a Weasley család őse, aki a tizenhetedik században élt, és összeütközésbe került a lázadó koboldokkal. Elásta a családi kincseket a Weasley család vidéki birtokán, és külföldre menekült. A kincset 1998-ig nem is találták meg.

– Különben is – folytatta Ginny -, már csak négy gyerek maradt itthon velem, és ők egész nap eljátszanak egymással, nem igénylik az anyjukat olyan nagyon, és Dinky elvégzi az összes házimunkát, én meg… unatkozom. Szükségem lenne valamilyen időtöltésre. A Mézesfalás vezetésével szépen elfoglalnám magam. Meg tudsz érteni?

- Megértem, persze – mondta Harry –, de… tényleg meg akarod venni a Mézefalást?

- Nos… - vigyorgott Ginny.

Hirtelen mind a négy gyerek felélénkült.

- Igen, anya, vedd meg! – kiáltotta Rose.

- Vedd meg, anyuci, vedd meg! – tette hozzá Lea lelkesen.

- Tök király lenne! – kiabálta Richie.

- Nyugi, nyugi gyerekek! – csitította őket Sirius. – Ne befolyásoljátok a szüleiteket, hadd döntsenek maguk.

- Oké… - somolygott Robert. – Hagyjuk apát úgy dönteni, hogy anyának meg kell vennie a boltot…

A nap hátralévő része a Mézesfalás-láz jegyében telt el. A gyerekek egyre azt ismételgették, hogy csodás ötlet lenne megvenni az üzletet, de Harry és Ginny úgy döntöttek, hogy majd később, kettesben beszélik meg a dolgot.

Bár Lea elaludt ebéd után, a Potter szülőknek lefekvésig nem volt módja megvitatni a Mézesfalás témát, mert a hármas-ikrek, apjuk legnagyobb rémületére, kitalálták, hogy medimágust játszanak, és meg akarták operálni Dinkyt. Harrynek muszáj volt közbelépnie, hogy megmentse szegény házimanót a hasfelmetszéstől.

- Ha jobban belegondolok… egyáltalán nem hangzik rossz ötletnek – mondta Harry este, amint felhúzta a pizsama felsőjét, és bemászott az ágyba a felesége mellé. – A család Roxmortsba költözhetne, és akkor állandóan a közelemben lehetnél…

- Működik az a piszkos fantáziája, Potter úr? – nevetett Ginny.

- Piszkos fantázia? Neeem… - nevetgélt Harry, és megcsókolta Ginny orra hegyét. – De tényleg szeretném, ha a közelemben lennél… Majdnem minden este meglátogathatnálak…

- Tényleg piszkos a fantáziád – vigyorgott az asszony. – A változatosság kedvéért tényleg szeretnék csinálni valamit… Szeretek itt lakni, és a gyerekekkel foglalkozni egész nap, de… szükségem van valami másra is. Dolgozni akarok, Harry. Meg tudsz érteni?

- Persze, hogy meg tudlak érteni. Tudod, hogy modern felfogású fickó vagyok. Nem bánnám, ha dolgoznál, én mézeskalács-hercegnőm.

- Mézeskalács-hercegnő? Ez aranyos – Ginny magához húzta a férfi arcát, és szenvedélyesen megcsókolta. – És most… mi is van azzal a piszkos fantáziával, én mézeskalács-huszárom?

- Nem kéne nektek ágyban lenni? – morogta Sirius a Harry és Ginny szobája előtt görnyedező, és fülüket az ajtóhoz tapasztó három alaknak.

- Sssss! – csitította Rose. – Anya és apa nem tudhatja meg, hogy hallgatózunk!

Black karba tette a kezét. – Elmondanátok, mi az ördögöt hallgattok?

- Anya és apa… játszik – mondta Robert émelyítően ártatlan képpel.

- És mit, hm… „játszanak”? – vonta össze szemöldökét Sirius.

- Tarzant és Jane-t – suttogta Richard. – Tapaszd ide a füled, és meghallod a dzsungel-zajokat, amiket hallatnak.

- Nem tapasztok semmit sehova, de megígérem, hogy lelógatlak a plafonról, ha nem takarodtok az ágyatokba azonnal! – Sirius fenyegetően a gyerekek felé suhintott a pálcájával, ezzel szétrebbentette őket. Amint a három pár láb dobogása elhalt, Sirius valóban az ajtóra tapasztotta a fülét. Miután meghallotta az első mondatot („Harry Potter, te vad oroszlán!”), úgy döntött, elmegy aludni, de csak azután, hogy egy kellemes hideg zuhanyt vett.

- Oroszlán? Azt hittem, rénszarvast fogsz mondani…- mosolygott feleségére Harry, nem is sejtve, hogy odakint hallgatóznak. Arckifejezése örömteliről hirtelen rémültre vált.

- Mi az? – kérdezte Ginny zavarodottan.

Harry nyelt egy nagyot, vérvörösre pirult, és felemelt valami… csepegő dolgot. – Asszem, elszakadt, drágám.

- Elszakadt? – felesége elsápadt, mivel pontosan tudta, hogy ez mit jelent.

- Én… nem tudom, hogy történhetett… még egyszer sem fordult elő… - hebegett Harry. – A fenébe!

Harry és Ginny, lévén mindketten párszaszájúak, elképesztően termékenyek voltak. A párszaszó enciklopédiája szerint, ha egy párszaszájú férfi egy párszaszájú nővel szeretkezik, elkerülhetetlen, hogy az asszony teherbe ne essen, nem számít, milyen fogamzásgátló bűbájt használnak. Attól fogva, hogy ezt megtudták, Harry és Ginny minden alkalommal óvszert használt, amikor együtt voltak, mivel ez volt az egyetlen módja a terhesség elkerülésének. Nem mintha olyan nagyon szerették volna… óvszer nélkül határozottan kellemesebb volt, de egyszerűen nem volt más megoldás.

Harry még emlékezett arra az éjszakára, mikor a kis Lea fogant: Ginny és ő Floridában ünnepelték a hetedik házassági évfordulójukat. Miután Disneylandben töltötték a napot, Ginny szenvedélyesen megcsókolta őt, és azt mondta: - Tudod, Harry, ahogy a sok gyerek közt sétáltam a vidámparkban, azt gondoltam… nekünk is lehetne még egy. Nem voltam terhes már négy éve… és szinte hiányzik.
Harry akkor el volt ragadtatva az ötlettől… azt jelentette, hónapokig „normálisan” lehetnek együtt. A kisbaba születése után azonban folytatták a védekezést. Az utolsó terhesség nagyon kimerítette Ginnyt, és úgy döntöttek, Lea lesz az utolsó gyermekük.

De a sors közbeszólt.

- Akkor azt hiszem, elkezdhetünk neveket keresgélni… - suttogta férje fülébe a leendő anya.

Harry mélyen a szemébe nézett. – Gondolod, hogy meg tudsz birkózni még egy terhességgel, Gin? És mi lesz a bolttal? Tudod vezetni abban az állapotban?

Ginnynek nevethetnékje támadt. Harry olyan aggodalmasnak látszott: alsó ajkát harapdálva egy kisfiúra hasonlított. Olyan édes volt...

- Gyere ide – Ginny magához húzta, és megcsókolta. – Ne aggódj, szerelmem. Megoldom… együtt megoldjuk.

- Kétségkívül megoldjuk… - próbált mosolyogni Harry -… de el se merem képzelni, mit szólnak majd a gyerekek, amikor megtudják…

- Meghoztuk a döntésünket – jelentette be Harry a reggelinél.

- Ééééééés? – kérdezte kórusban Rose, Richie, Robert és Lea.

- Ha még nem adták el, megvesszük a Mézesfalást, és Roxmortsba költözünk – mondta az anyjuk.

- HURRRRÁÁÁÁÁÁ!!!

- Más bejelentenivalónk is van – tette hozzá Harry, hogy lecsillapítsa a felajzott Potter gyerekeket.

- Micsoda? – nézett rájuk kíváncsian Sirius.

- Nos… Ginny és én… - Harry megfogta felesége kezét, és megszorította. - …babát várunk.

- MEGINT????????

 Következő