|
20/2 része
2007.12.10. 20:52
Mikor csapattársai a földre engedték Dant, Piton professzor olyat tett, amit még soha, egyetlen diákkal sem: megveregette a hátát, és azt mondta: - Először örülök annak, hogy Harry Potter fia a Mardekárban van.
Mivel Daniel bután pislogott rá, folytatta:
- Igen, Potter, akármilyen furán is hangzik, örülök neki. Az alma nem esik messze a fájától. Ugyanolyan remek fogó vagy, mint azt apád volt.
- Hé, kösz, Perselus – szólt közbe Harry vigyorogva. Dan elfojtotta kuncogását, miközben összehasonlította apja hófehér fogakat kivillantó, szinte Gilderoy-szerű mosolyát Pitonéval. Valamit tényleg csinálni kellene azokkal a fogakkal! Hirtelen egy vigyor jelent meg a fiú arcán, és elhatározta, hogy újból megpróbálja: megpróbál még egyszer képzelni valamit a gyakorló órán kívül is. Elvégre senkinek sem ártana vele! Piton professzor ennél csúnyább úgysem lehet, úgyhogy… miért ne tenne egy próbát?
- Remek voltál, kisöcsém! – ölelte meg Lily.
- Igen, nagy volt, ugye? – tette hozzá Norbert, különös pillantást küldve a lány felé.
Lily elpirult, és a nyakában lógó, bolygókkal díszített láncot babrálva bólintott. – Te is nagy voltál, Norbert.
- Tényleg? – az ifjú Malfoy arca felderült.
- Tényleg – válaszolt a még jobban elvörösödött lány.
Hirtelen Liu Chang jelent meg Dan mellett. – Nos, gratulálok, Daniel – mondta.
- Kösz - bólintott a győztes fogó, és Gildát keresve elfordult, de ő – nyilvánvalóan – nem vett részt az ünneplésben.
Liu összevonta a szemöldökét. – Mi baja van velem? – motyogta.
- Semmi, csak már nem érdeklődik irántad, drágám – jelentette ki Norbert, és elkormányozta mellőle Lilyt.
- Hé, Dan, micsoda remek kapás volt! – hangzott fel James Lupin lelkes hangja. – Tényleg, hogy kaptad el ilyen csodásan? Hogy lehet, hogy annyival hamarabb észrevetted, mint a másik csapat fogója? Büszke vagy magadra… mmmmmmm? – James megpróbálta kinyitni a száját, de ajkai valamiért összeragadtak.
Daniel, diadalmas mosolyát elrejtve elsietett a fiú mellett, hogy utolérje Gildát.
- Gilda! – a kastélyhoz vezető út felénél érte utol a lányt.
- Mi van? – mordult fel az, meg sem állva a menetelésben.
- Miért siettél el? – kérdezte Dan. – Nem akartad megünnepelni a Mardekár győzelmét?
- Úgy érted: nem akartam megünnepelni a te győzelmedet? – hangzott az ellenséges válasz. – Kösz, nem. Menj vissza a rajongóidhoz, van belőlük elég, nincs szükséged rám is.
- Tévedsz – kapta el Dan a lány a karját, hogy megállítsa. – Szükségem van rád. Nem mint csodálóra, hanem mint barátra.
- A barátok nem sértik meg egymás érzéseit, úgy, ahogy te tetted!
- Egyszer már bocsánatot kértem érte, nem?
- Nem emlékszem rá, hogy megtetted volna!
- Akkor most megteszem: Gilda teljesen lökött voltam, te egyáltalán nem vagy annyira csúnya, és…
- Nem annyira csúnya? Ó, milyen kedves tőled! – kiáltott a lány.
- Úgy értem…
- Tudod mit? Nem érdekel, hogyan értetted! De hadd tegyem világossá számodra az én véleményemet!
Mielőtt Dan elugorhatott volna, vagy valahogy visszatarthatta volna a lányt, annak ökle olyan erővel vágta állon, hogy hanyatt esett a fűben.
- Hűha… - suttogta, miközben az elsiető lány után bámulva az állát masszírozta. – Szerelmes belém!
- Nos, hadd gratuláljak a Mardekár győzelméhez - szólt Sinistra Lupin professzor, kezet nyújtva Perselus Pitonnak.
- Köszönöm, Stella - rázta meg a feléje nyújtott kezet mosolyogva a bájitaltan tanár.
- Ö… Perselus? – pislogott az asszony.
- Igen?
- Mi történt veled…?
- Ö… hogyhogy? – kérdezte Piton, amikor az igazgató hirtelen megjelent mellettük.
- Ó, hát itt vagy, Perselus! – köszöntötte őt Albus. – Ö… új frizurád van?
- Nem – rázta a fejét Piton. – Amennyire én tudom, nem.
- Akkor… a talárod új? – kérdezte az igazgató.
- Nem – jött most már zavarba a bájitalok mestere, nem tudván, hogy mi ez az egész.
- Akkor… mi az? – Dumbledore a fejét vakarta. – Valami… furcsa van rajtad, Perselus.
- Furcsa?
- A fogai, igazgató úr – súgta Stella Sinistra Lupin.
- Ó, tényleg! – csapta össze a kezét az öreg varázsló. – Perselus, mondd, hogy csíz!
- Micsoda?
- Csíz. Mondd, hogy csíz! – könyörgött Albus.
- Ö… csíz – dörmögte Piton, végképp nem értve, hogy miről is van szó.
- Perselus! – az igazgató arca úgy ragyogott, mint a delelőn álló nap. – Csodálatos! Meg kell tanítanod engem is erre az új fogfehérítő varázslatra!
- Új micsodára? – pislogott a Mardekár ház feje.
- Nos, hát a varázslatra, amit a fogaidnál használtál – mondta Albus. – Csodálatos. Egyszerűen csodálatos.
- Mi a csodálatos? – rázta a fejét Piton zavartan.
- Gilderoy, hé Gilderoy, idejönne? – intett oda Dumbledore Lockhartnak.
- Igen, igazgató úr? – lépett hozzájuk ragyogó mosollyal a testnevelés tanár.
- Odaállna kérem Piton professzor mellé, és mondaná, hogy csíz? Te is, Perselus!
Gilderoy meglepetten, Piton morcosan nézett, és mindkettő zavarban volt.
- Nos, csíz! – engedelmeskedett Lockhart, és Perselus szánalmas arckifejezéssel követte példáját.
- Tényleg szenzációs! – lelkesedett Dumbledore. – Nem gondolja, Stella?
- Igen, valóban az – bólintott az asszony, erősen küszködve, hogy elrejtse vigyorát.
- Mi a szenzációs? – unszolta a válaszért Perselus az igazgatót, már szinte kétségbeesetten, az őrület határán.
- Szenzációs, hogy ebben az évben megvan az esélye arra, professzor úr, hogy ön nyerje meg a Szombati Boszorkány „Legbűbájosabb Mosoly” díját – szólt közbe Beryl Bradley, aki szintén kijött a meccsre, de eddig jó messze elkerülte Pitont.
- A micsodát? – kapott levegő után a bájitalok mestere.
- Az nem lehet, igazgató úr – jegyezte meg Lockhart. – Az az én címem.
- Valóban, Gilderoy? Akkor vessen egy pillantást Perselus mosolyára, kérem!
- Nem vagyok hajlandó mosolyogni rá – jelentette ki gyilkos pillantással Piton. - Még a te kérésedre sem, Albus.
- Akkor talán mosolyogna rám? – kérdezte Beryl.
- Mr. Bradley, nem csinálok bolondot magamból… - kezdte el a mondatot Piton, de Albus félbeszakította egy Rictusempra kiáltással. – Ez… hahaha… nem ér… hehe… nem ér, Albus… - fogta a hasát Piton, a nevetéstől kétrét görnyedve, miközben akaratlanul is kimutatta a fogait.
- Ez tényleg nem ér! – kapott levegő után Gilderoy Lockhart. – Az ő fogai vakítóbbak, mint az enyémek! – Látszott rajta, hogy teljesen sárga az irigységtől. – Hogyan csináltad ezt, Perselus? El kell árulnod nekem a titkot!
- Nincs semmiféle titok! – ordította Piton, miután kimondta magára a Finite Incantatem varázsigét, majd sarkon fordult, és elviharzott
- Önző. Azért nem akar beavatni bennünket is a titokba – morgolódott Gilderoy. - De kiszedem belőle, igazgató úr, esküszöm. Senki nem veheti el tőlem a Szombati Boszorkány Legbűbájosabb Mosolya címét!
Piton professzor! – eredt a gondnok az elsiető nyomába, alig tudva lépést tartani vele.
- Hagyjon békén, jó? – vágta oda a férfi, anélkül hogy megállt, vagy hátrafordult volna.
- De professzor?! – hangzott a kifulladt válasz.
A következő pillanatban a bájitaltanár megfordult. – A fogaim nem vakítóak, megértette?
A hirtelen kitörés meglepte a gondnokot, de nem vesztette el humorérzékét.
- De igen – mondta vigyorogva. – És nagyon szépek, tudja, professzor úr?
- Nem!
- Akkor győződjön meg róla! – a gondok egy kicsiny tükröt húzott elő a zsebéből, és Piton orra elé tartotta. A varázsló elfordította a tekintetét.
- Nézze meg! – követelte Beryl. A hangja ellenmondást nem tűrő volt, és Perselus – noha nagyon lassan – a tükör felé fordult, és belenézett. – Jó. És most mosolyogjon.
Piton gyilkos pillantással válaszolt, de engedelmeskedett – meg akarta tudni, meg kellett tudnia, hogy mi folyik körülötte. Kényszeredett mosolyra húzta a száját - ami igen nagy erőfeszítésébe kerülhetett, mert közben úgy nézett ki, mint akit kínoznak – aztán a látványtól nagyot ugrott.
- Nem… - kapott levegő után – lehetetlen.
- Lehetetlen? Úgy érti… nem is tudta, hogy fehérek a fogai? – vonta fel a szemöldökét Beryl. – Az meg hogy lehetséges? Az emberek általában emlékezni szoktak rá, hogy megmossák a fogukat, nem?
- De én nem… - dohogott Piton. – Úgy értem, megmostam, de… nem ennyire. Ez… ez nem az én fogsorom!
- Ó, dehogynem – válaszolta az asszony. – Én megismerem, az egyik első foga kicsit előbbre áll, mint a többi… és ez mindig is így volt.
- Nem tudtam, hogy ilyen nagy figyelmet fordított a fogaimra, Bradley úr – ráncolta a szemöldökét a varázsló.
- Nem is, de… semmi, ne is törődjön vele. Nagyon tetszenek az újak – mosolyodott el a gondnok, meleg barna szemét mélyen a férfi tekintetébe fúrva. – Jól állnak magának.
- Jól á… elég! Elég ebből, Bradley úr! – kiabált a bájitalok mestere.
- Miért? – küldött felé a lány egy ártatlan pillantást.
- Mert… nem tudom… nem tudom elviselni…
- Mit? – hajtotta félre a fejét a nő, kedvesen mosolyogva.
- Mert… a fene essen magába, Bert Bradley! – kiáltotta Piton professzor, s magához rántva az asszonyt, lecsapott az ajkára. Mielőtt Beryl elkezdte volna élvezni a csók ízét, Perselus megszakította a kapcsolatot, és elrohant, mintha ezer Lockhart kiabálná utána, hogy „én is olyan vakítóan fehér fogakat akarok, mint a tieid, Perselus!”
Daniel Potter az utolsó pillanatban ugrott be a magán kívül lévő professzor útjából egy lovagi páncél mögé. Alig hitte el, aminek az imént szemtanúja volt: bájitaltan tanára és a gondnok, amint csókolódznak. Az rendben van (vagy talán mégsem), hogy azok ketten véletlenül lefeküdtek egymással, de ez a csók…ez nem véletlen volt. Ez szándékos volt. Éppoly szándékos, mint mikor Daniel a képzeletével megváltoztatta Piton fogsorát.
Gilda még mindig nem beszélt Daniellel, és a fiúnak nagyon kezdett hiányozni a lány. Gilda ott volt, de csak testben, mert lélekben elérhetetlen volt a számára. És ez volt az, ami hiányzott. Szombat éjjel még álmodott is róla: ugyanaz az álom volt, amit ősszel egyszer már átélt: zuhant lefelé, és Gilda elkapta, és ez olyan jólesően meleg érzéssel töltötte el, és…
Hirtelen felült az ágyában, vágytól duzzadó férfiasságára meredve. – Nem… - suttogta. - Az nem lehetséges… nem lehet… nem lehet, hogy valamit is érezzen iránta… vagy mégis? Gyorsan Deminuót mormolt, és párnájára hanyatlott, miközben fejében egymást kergették a gondolatok… Hónapok óta szerelmes volt Liuba, és róla is voltak erotikus álmai… de azok közül egyik sem volt ilyen valóságos… Mindkét alkalommal, mikor Gildáról álmodott, szinte tapinthatónak érezte a testét, mintha ott lett volna mellette… de a lány most a saját ágyában alszik, és talán pont arról álmodik, mennyire megveti Daniel Pottert.
A fiú megrázta a fejét, és elhatározta, hogy ezen változtatni kell. Nem akart a lány ellensége lenni, azt akarta, hogy a barátja legyen. Vagy még több is?
Szó se lehet róla.
Nem akarja őt úgy, annak nem lenne… semmi értelme, ugyebár? Nem is igazán vonzó. Igaz, hogy elég okos (persze nem annyira, mint Hermione néni), és ráadásul kemény harcos, de… nem éppen ő volt Danielnek a tökéletes nőről alkotott ideálja.
A tökéletes asszony az ő véleménye szerint úgy néz ki, mint Narcissa Malfoy, a Norbert által az anyjáról mutatott képen – gyönyörű, törékeny, és nagyon nőies. Gildára ezek közül egyik sem jellemző. Talán nem volt kimondottan csúnya, de nem volt törékeny, és nagyon messze volt a nőiestől.
Mégis… miért érez így? Mit jelenthet mindez?
- Csupán lelkiismeret-furdalás – adta meg magának a választ. – Bűntudatom van, amiért a lelkébe tiportam. Ez minden. Legalábbis remélem.
Elhúzta az ágya függönyét, és a szemüvegéért nyúlt. Közben tekintete Norbert ládájára esett, amely nyitva állt az ágya mellett. Egy sóhajjal belenyúlt, és kivette belőle Malfoyné fényképét. Igen, állapította meg gondolatban, ő az a típus, aki tetszik nekem. Nem Gilda.
Norbert hollója, Ivo haragosan károgott, mintha azt mondaná, „hogy mersz másvalaki ládájában turkálni?”
- Psszt! Rendben van, visszateszem – suttogta Dan. Örült, hogy legalább Abu nem ébredt fel. Mikor visszatette a képet, a keze valami puhához ért, ami kék ruhába volt takarva. A láthatatlanná tévő köpeny.
Norbert biztosan nem bánná, hogy kölcsön veszi, ugye? - gondolta, és kiemelte a köpenyt a ládából, amiért Ivo újra figyelmeztetően károgott. – Visszahozom, ne aggódj – mondta halkan, és kilopódzott a hálóból.
Lockhart kisasszony kiáltani akart, de nem tudott, mert egy kéz tapadt a szájára.
- Psszt, csak én vagyok, Daniel! – hallotta a suttogást a sötétből.
- Mmmmh? – kérdezte a lány.
- Ígérd meg, hogy nem kiabálsz, és akkor elengedlek – jött a válasz.
A lány bólintott, és látta, amint a fiú alakja előtűnik az ágya körüli félhomályból. - Mi a fenét keresel itt, Dan? Ez a lányok hálóterme, ha nem vetted volna észre! És ez az én ágyam! Mit csinálsz az ágyamban… - ránézett fluoreszkáló karórájára – öt órakor?
- Semmi olyat, ami nem helyénvaló – mondta a fiú. – Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek - ezúttal igazából. És meg kell hallgatnod.
- Ó, tényleg? – tette karba a kezét a lány, és élénk kék szeme szikrákat szórt. – Nem hiszem, hogy olyan bocsánatkéréssel tudsz előállni, amit el is fogadnék.
- Lehet, hogy nem tudok… nem vagyok… kimondottan a szavak embere, tudod…
- Észrevettem – jött a mogorva válasz.
- Egyébként meg, engedd, hogy megpróbáljam, Gil… Nem szólok egy szót sem… legalábbis nem személyesen… hadd adjak neked valamit – szólt Daniel, és egy darab pergament nyomott a lány kezébe. – Csak olvasd el, jó? Ha elolvastad, és továbbra sem akarsz megbocsátani nekem, belenyugszom. De kérlek, adj nekem egy második esélyt.
- Úgy érted, egy harmadikat – emlékeztette a lány. – Kétszer sértettél meg.
- Kérlek! – nézett rá a fiú kérlelő tekintettel. Vonásait alig lehetett kivenni a sötétben, de ahogy meleg, barna szeme könyörögően pillantott Gildára, az olyan… aranyos volt.
- Rendben van – sóhajtott Gilda. - De most aztán tűnés! És ne ébreszd fel a többieket, nem akarom, hogy azt gondolják rólam, fiukat fogadok az ágyamban éjszaka!
Daniel bólintott, magára húzta a köpenyt, és elhagyta a hálót.
Gilda nem tudott újra elaludni – és nem is akart –, nagyon kíváncsi volt Dan levelére. Tudni akarta, hogy egykori barátja miért lopódzott be a hálószobájába. Meg kell majd kérdeznie tőle.
Megragadta a varázspálcáját, elmotyogta a Lumost, és kis fényt varázsolt a pergamen fölé.
A szája is tátva maradt, amikor meglátta a szöveget. Szent ég, Dan verset írt neki! De mikor? Éjjel? Egész éjjel fennmaradt, hogy megírja? Nos, valószínűleg, mert a vers így szólt:
Itt van már a hajnal, ülök az ágyamon,
és a szavakat mondatokká fonom.
Bár tudnám érzéseim leírni szebben,
Tudom, hibás vagyok, ellened vétettem.
Tudod, Gil, bűntudat az, amit most érzek,
Vádolom magamat, vétkem van, temérdek.
Kacaghatsz rajtam, Gil, nevezhetsz hazugnak,
de a kínzó érzések csak bennem maradnak.
Gyűlölöm magamat, ezt a durva személyt,
De kérlek, kegyelmezz, és adj még egy esélyt.
Megbántam én régen, mindent, amit mondtam,
Amit itt leírok, hidd el, minden úgy van:
Lehet, hogy egy Véla néha sokkal szebb,
de te kedves vagy, és százszor eszesebb.
Igaz barátom vagy, és hiányod most fáj,
Ha jól elvagy nélkülem, az bizony nagy kár.
Nem vágyok már többé csinos pofikákra,
Csak az én régi, kedves cimborámra.
Szeptember óta megkedveltelek,
Te leszel az, akit sosem feledek,
Bármi történjék is velem az életben.
Te voltál az, akit mindig is kedveltem.
Gilda teljesen odavolt. Daniel Potter valóban írt neki egy költeményt? Még mindig nem tudta elhinni, pedig a pergamen Dan összetéveszthetetlen macskakaparásával ezt bizonyította. A két utolsó sor elolvasásakor érezte, hogy vér szökik az arcába. A fiú kedvelte őt. Kedvelte!
Na várjunk csak egy kicsit! A vers azt mondta, kedveli, nem azt, hogy szereti. Nagy különbség!
Gilda megpróbált újra elaludni, de nem tudott. Félórai forgolódás után kibújt az ágyból, felvette a köntösét, és lement a társalgóba, remélve, hogy a mindig pislákoló tűz mellett megmelegedhet. A Mardekár hálóterme elég hideg volt, de a társalgót mindig fűtötték, és most melegségre vágyott a legjobban.
Meglepetésére a kandallónál Daniel ült, és a tűzbe bámult. Beléptekor a fiú felnézett, ajkán bizonytalan kis mosoly játszott. – Hello. Ilyen korán felkeltél?
- Igen… mivel egy gonosz kis fickó felébresztett. Ismered? – válaszolt Gilda, leülve a szemben lévő zöld karosszékbe.
- Egy alacsony, kócos, fekete hajú, barna szemű, szemüveges fickó? Fogalmam sincs, ki lehet az.
- Ó, lehet, hogy te nem ismered… de én igen. Egy szemtelen, néha teljesen kibírhatatlan kölyök, beképzelt és önző, és… - látva a fiú arcán megjelenő rémületet, Gilda elmosolyodott. - …de mindezek ellenére kedvelem. Néha szörnyen idióta, de ha akar, normális is tud lenni. És… azt hiszem, költői hajlamai vannak.
- Tényleg? – vigyorgott Daniel.
- Ó, igen… ha egy kicsit csiszolja a képességét, csuda jó költő lehet belőle.
- Tehát… tetszett a versem? – hangzott a reménykedő kérdés.
- Igen, eléggé tetszett. Nem feledtette el velem a sértéseket, de... egy csomó idődbe – egy éjszakádba – kerülhetett, hogy megírd, ezért úgy vélem, meg kell bocsátanom neked – válaszolt Gilda. A tűz fénye különböző mintákat festett az arcára, megvilágította rövid barna haját, vöröses-barna árnyalatot kölcsönözve neki. Szeme a szokottnál jobban csillogott – talán a tűz fénye vagy valami más hatására, Daniel nem tudta. Csak azt tudta, hogy a lány nagyon… aranyos. Talán még csinos is. Ahogy a tűz tükörképe a szemében táncolt, a lány túlviláginak, szinte elérhetetlennek tűnt… Daniel mégis meg akarta érinteni. Óvatosan az arca felé nyúlt az egyik kezével, várva, hogy visszahúzódik, vagy ellöki a kezét, de a lány csak ült ott mozdulatlanul, miközben a fiú ujjai megérintették a bőrét. Hagyta, hogy Dan megsimogassa az arcát, és úgy tűnt, még élvezi is. Lehunyta a szemét, és megbillentette a fejét, hogy arca teljesen belesimuljon a fiú tenyerébe. Daniel csodálkozott, hogyhogy nem vette eddig észre, hogy Gildának milyen szép hosszú szempillái vannak. Lehunyt szemével a szempillái különösen hosszúnak és sűrűnek tűntek – talán egyiptomi őseitől örökölte őket. Ha más nem is, de a szemei kimondottan nőiesek és csodaszépek voltak. Ugyanolyan színük volt, mint Gilderoyénak, de a formájuk Anck-sun-Amunéra hasonlított – egy kicsit ferde vágásúak voltak, olyanok, mint az ősi egyiptomi falfestményeken szereplő embereké.
Mielőtt Gilda kinyithatta volna a szemét, valami meleg és puha érintést érzett az ajkán – és ezúttal nem Dan keze volt az.
Félig kinyitotta a szemét, és különösen hosszú szempilláin keresztül még látta, amint a fiú elpirulva visszahúzódik.
- Sajnálom. Nem kellett volna – motyogta. – Ez csak egy… csak egy… „újra-barátok-vagyunk-csók” volt, rendben?
- Rendben – bólintott a lány. – Azt hiszem, vissza kellene mennem a hálószobába… a lányok hamarosan felébrednek, és ha itt találnak veled… apa nem örülne, ha rajtakapnának egy fiúval.
- De… nem is csináltunk semmit – vont vállat az ifjú Potter. – Csak kibékültünk. Ez minden.
- Igaz – mosolygott Gilda, és felállt. – Azt hiszem, a kibékülés jobb, mint a harc, nem igaz?
- Sokkal. Különösen, ha a harcban az is benne van, hogy behúzol egyet, ó nagy egyiptomi harcos! Az állkapcsom még mindig sajog – masszírozta meg az állát Daniel.
A lány lehajolt, hogy megvizsgálja, de nem látott rajta kék és zöld foltokat. – Semmi baj, nem is látszik.
- De még mindig fáj – biggyesztette le az ajkát a fiú. ¬– Talán, ha megpuszilnád, jobb lenne.
- Álmodj csak, Daniel – vágott egy grimaszt a lány, és elindult a lépcső felé.
- Mit szólnál egy ma esti barlangkiránduláshoz? – szólt utána a fiú. Úgy értem… természetesen Norberttel együtt.
- Benne vagyok – bólintott Gilda. – Jó éjszakát. Azaz… jó reggelt.
Daniel a délelőtt legnagyobb részét és a kora délutánt Viviane-nal és Valentine-nal töltötte. Gilda valamiért egész nap kerülte őt, és Norbert Lilyvel csámborgott valamerre (amiről persze Dan nem tudott).
- Láttad ma már Piton professzort? – kérdezte Val suttogva.
- Nem. Kellett volna?
- Nos…- az ikrek cinkos pillantást váltottak, aztán mindketten vigyorogni kezdtek.
- Mi van? – ráncolta a szemöldökét a fiú.
- Akkor… még nem láttad Pitont a tegnap reggeli meccs óta? – kérdezte Viv.
- Nem. Miért? Mi van vele?
- Megváltozott – suttogta Valentine, noha nem volt senki a közelben.
- Mit értesz az alatt, hogy megváltozott?
- A fogai. Képzeld… fehérek. És ragyognak. Egyszerűen… szívdöglesztő.
Dan elfintorodott. – Szívdöglesztő? Piton? Vicceltek?
- Dehogy! Persze, te, mint fiú, nem veszed észre az ilyen változást, de mi lányok igen, és az a véleményünk, hogy olyan aranyos lett.
Dan az égre emelte a szemét. Talán mégsem kellett volna fehérré képzelnem azokat a fogakat, gondolta.
Kevin Weasley épp akkor fordult be a sarkon, és megvető pillantást küldött Daniel felé.
- Szia, Kevin, gyere, csatlakozz hozzánk, épp Pitont tárgyaljuk ki – intett oda neki Viviane.
- Nem csatlakozok hozzátok addig, amíg ő is veletek van – mutatott az ifjú Weasley az unokabátyjára.
- Ne izgulj, Kevin, már megyek is. Nyugodtan megtárgyalhatod Piton elbűvölő mosolyát.
- Piton milyét? – nézett a fiú felvont szemöldökkel az ikrekre, mikor Dan elment. – Elbűvölő? Piton mosolya? Mit zagyváltok itt össze?
- Hát… csak nézd meg magad – vigyorgott Viviane Kevinre, és a mogorva arckifejezéssel közelgő bájitaltan tanárra. – Jó napot, professzor úr. Micsoda gyönyörű napunk van!
- Igen. Nagyon szép, Weasley kisasszony – mordult Piton, és elsietett.
- Ezt egyszerűen nem hiszem el! – kapkodott levegő után Kevin. – Alig nyitotta ki a száját, de a fogai… szinte vakítottak!
- Látod, erről beszéltünk – mondta Valentine. – Fogadjunk, hogy Lockhart professzor azt mérlegeli, milyen módon legyen öngyilkos. Vagy már meg is tette, ezért nem láttuk ma egész nap.
- Kellett neked az ördögöt a falra festeni! - mondta Kevin, és egy közeledő rózsaszín taláros alakra mutatott. - Ó, jó napot, Lockhart professzor!
Gilderoy csak bólintott, és láthatóan rosszkedvűen elsietett mellettük.
- Ezek nem látszanak ma túl boldognak – vigyorgott Viv.
- Kíváncsi lennék rá, miért? – jegyezte meg Val.
- Nos, Lily, mi a véleményed Piton új mosolyáról? – kérdezte Norbert. A csillagvizsgáló toronyban álltak kézen fogva.
- Piton micsodájáról? – vonta fel a szemöldökét a lány.
- Ne is törődj vele – intett a fiú. - Senkinek sincs olyan elbűvölő mosolya, mint neked.
- Tényleg? - pirult el Lily.
- Tényleg… - Norbert előrehajolt, hogy megcsókolja, amikor valaki megköszörülte a torkát.
- Harry? – kapott levegő után a lány, amikor apja megjelent a lépcső tetején.
- Lily? Norbert? Megkérdezhetem, mit kerestek itt?
- Izé… - Norbert gyorsan elengedte a lány kezét. – A kilátásban gyönyörködünk, Potter professzor. Nagyon szép innen a táj, nemde?
- Kétségtelenül – mondta Harry csípőre tett kézzel. – De, tudnátok anélkül is élvezhetitek a kilátást, hogy egymás kezét fogjátok és csókolóztok.
- Ööö… igen – bólintott a fiú.
- Norbert, valamit meg kellene beszélnem a lányommal… négyszemközt.
- Értem, uram – bólintott az ifjú Malfoy, és lesietett a lépcsőn.
- Szóval – mondta Harry.
- Szóval mi? - kérdezte Lily, összefonva háta mögött a kezét.
- Megtudhatom, hogy mi volt ez az imént?
- Mire gondolsz?
- Arra, hogy nagyon nem tetszik, aminek az előbb szemtanúja voltam!
- Arra gondolsz, hogy… randizom vele?
- Nem – rázta meg a fejét Harry – arra, hogy kihasználod őt.
- Kihasználom? – ráncolta a szemöldökét a lány. – Ezt hogy érted, Harry?
- Pontosan tudod, hogy értem, ifjú hölgy! Tudom, hogy Christopher Wood az, aki tetszik neked, és te megpróbálod féltékennyé tenni ennek a fiúnak a felhasználásával. Ez nincs így jól, Lily! Egy tisztességes lány soha nem folyamodik ilyen eszközökhöz!
- Akkor lehet, hogy én nem vagyok tisztességes lány! – hangzott a durcás válasz.
- Tudod jól, hogy nem úgy értettem. Csak azt akartam mondani, hogy nem lenne szabad játszanod annak a szegény fiúnak az érzelmeivel.
- Melyik szegény fiúra gondolsz? Chrisre vagy Norbertre?
- Mindkettőre. Légy őszinte, Lily! Mondd meg Norbertnek, hogy nem kedveled őt.
- De kedvelem! Tényleg!
- Ha tényleg kedvelnéd, akkor nem hoztad volna föl a csillagvizsgálóba az orrom előtt. Azt akartad, hogy utánatok jöjjek, és megszidjalak. Provokálsz engem, Lily. És én nem tudom, hogy miért. Mondd el! Mi van veled?
- Semmi! - csattant fel a lány. – Tinédzser vagyok, ha nem tudnád, és megbolondultak a hormonjaim!
- Annak, hogy bolondot csinálsz abból a szerencsétlen fiúból, és provokálod az apádat, semmi köze a megbolondult hormonjaidhoz! – mondta Harry szigorúan, és beült az ablakmélyedésbe. – Gyere, Lily, ülj te is ide.
- Miért?
- Mert szeretnék beszélni veled, mint apa a lányával.
- Ugyan már, Harry! Ne akarj nekem felvilágosító előadást tartani a madarakról és a méhekről!
- Nem arról akarok beszélni veled – mondta csendesen a férfi, smaragdszínű szemével a lánya hasonló színű szemét kutatva.
- Akkor meg miről?
- Rólad. Arról, hogy mi zajlik benned. Valami történt veled, Lily, és én szeretnék neked segíteni. Mondd el, miben segíthetek?
- Segíteni nekem? – köpte a lány a szavakat. – Évekig nem foglalkoztál velem, Harry, és most hirtelen a csodálatos, gondoskodó apukát akarod játszani?
- Nem igaz, hogy nem törődtem veled. Igenis törődtem. Mindig is fogok.
- De nem annyit, amennyit szerettem volna! – hangzott a vádló tekintettel adott válasz. - Mindig mint a jó kislányra gondoltál rám, olyasvalakire, aki jó és elég fegyelmezett ahhoz, hogy különösebb figyelmet kelljen rá fordítani. Minden idődet Daniellel, az ikrekkel és Leával töltötted, de soha nem velem! Sokat foglalkoztál Dannel, a szegény kis fél-kviblivel… sok időt töltöttél az ikrek megfegyelmezésével, mert szükségük volt rá, és sok időt töltöttél Leával, mert ő volt a legkisebb, a kis aranyos… de velem soha. Még a meg nem született fiaddal is többet foglalkoztál, mint velem! Rajtam egyszerűen mindig keresztülnéztél, Harry!
- Ezért nem hívtál soha apának? – suttogta a férfi a hallottaktól döbbenten.
- Talán – vonta meg a vállát a lány. – Soha nem éreztem úgy, hogy az apám vagy.
Harry úgy érezte, mintha egy tőrt döftek volna a szívébe. És ennek fő oka az volt, hogy Lilynek igaza volt. Legalábbis részben. – Te… te már nem emlékszel rá, de amikor kicsi voltál, az apádnak tekintettél. És akár hiszed, akár nem, és mindig ugyanúgy szerettelek téged, mint a testvéreidet. Ezért, ha te úgy érezted, hogy elhanyagollak, akkor bocsánatot kérek érte. Valóban több időt kellett volna veled töltenem, de ahogy magad mondtad, te mindig a jó kislány voltál, aki soha nem csinált semmi galibát, aki nem panaszkodott semmiért… akin soha nem látszott, hogy nagy szüksége lenne rám. Anélkül is boldognak tűntél, hogy én állandóan a nyomodban járkáltam volna. Úgy véltem… hogy csak haragudnál, ha követnélek… és azt hinnéd, hogy nem bízom meg benned eléggé… - Harry a lánya arcát vizsgálta, megpróbálva értelmezni annak arckifejezését, és hirtelen rájött, hogy sikerült megértenie őt. – Ezért… provokáltad ki, hogy feljöjjek utánatok? Hogy a nyomodban legyek? Hogy éreztessem veled…
- …hogy van apám. Igen. – Egy árva könnycsepp gördült le a lány arcán. – Fel akartalak bosszantani, hogy megszidhass. Azt akartam, hogy… úgy viselkedj, mint egy normális apa, mert egy normális apa megszidja a gyerekeit – letörölte a könnycseppet. – Szükségem volt rád, apa. Szükségem van rád.
- Ó, Lily – állt fel Harry, és szorosan átölelte a lányát. Bűntudatot érzett, és ugyanakkor meg is hatódott, mivel a lánya végül is kimondta, hogy „apa”. – Bocsáss meg nekem, kicsim, kérlek. Rettenetes apád voltam, tudom, de… adj lehetőséget, hogy helyrehozhassam a hibámat.
- Rendben, apa – mosolygott a lány. – De… mi lesz most Norberttel?
- Mondd meg neki az igazat – javasolta Harry, és felajánlotta a zsebkendőjét.
- De… - fújta ki az orrát a lány – az a probléma, hogy… nem tudom, mi az igazság… én… én nem tudom, mit érzek… kedvelem őt. Mindig olyan érzést kelt bennem, hogy… különleges vagyok…
- Ez is az én hibám – sóhajtott az apa. – Szükséged volt rá, hogy valaki odafigyeljen rád, és hozzá menekültél. Az én dolgom lett volna éreztetni veled, hogy különleges vagy, nem ezé a fiúé. Minden az én átkozott hibám.
- Apa! – vigyorgott Lily. – Az apák nem káromkodhatnak a gyerekeik előtt!
- Igazad van – mosolygott az ifjú varázsló. – Elnézést kérek. Azt hiszem, van még mit tanulnom a szülői feladatokról.
- Nem mintha nem lett volna elég időd, hogy megtanuld – jött a válasz.
- Igen… de azt hiszem, túl korán kezdtem, Lily. Túl fiatal voltam, majdnem gyerek, amikor apa lettem… és attól tartok, még mindig nem nőttem fel a feladathoz. Talán sosem fogok… de megpróbálok, ígérem.
- Tedd, vagy ne tedd! Ne próbáld! – szólt a lány.
- Igen, igen, Yoda mester! – nevetett Harry, átölelve lánya vállát. - Gyere, menjünk le. Még el kell mennem Roxmortsba. – Ginny és a gyerekek az előző héten visszaköltöztek a frissen renovált házba, de Harrynek még nem volt ideje hogy meglátogassa régi-új otthonát.
Lily bólintott, és lesétált a lépcsőkön az apjával, akit most legalább már apának szólított. Egy kicsit fura volt neki a megszólítás, de biztos volt benne, hogy hamarosan hozzászokik. – Csókolom anyát, Leát és az ikreket, rendben?
- Ismét találkozunk, Potty? – kérdezte Draco Malfoy, aki épp virágmagot szórt egy virágágyásba.
- Malfoy – bólintott Harry, amikor észrevette. – Hogy vannak a virágaid?
- Kösz, remekül, amióta a szomszédom nem vagdossa le őket.
- Ó, ne izgulj Malfoy, amíg a kerítésen átnövő virágod nem tetűs, a szomszédod biztosan nem fogja levágni.
- Ugyanez vonatkozik a te bokraidra – hangzott a kaján válasz. – Apropó, Potter, igazak a hírek Piton fogairól?
- Milyen hírek? – vonta fel a szemöldökét Harry. Kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy Perselus Pitonnal törődjön, ezért fogalma sem volt róla, hogy miről beszél a szőke férfi. Mielőtt megkérdezhette volna, Draco csutakoló bűbájjal a kezét és arcát kezdte tisztítani. Harry a kapu felé sandított, és hirtelen rájött, hogy szomszédja miért kezdett olyan eszeveszett tisztálkodásba: Gabrielle Delacour állt Draco kapujánál, és beintegetett a kertbe.
- Ó, itt van Gabie! – kapott levegő után Malfoy. – Sajnálom, Potty, hogy be kell fejeznem a csevegést…
- Megszakad a szívem - válaszolt Harry egy grimasszal, és figyelte, ahogy az ifjú Malfoy a kapuhoz siet. Ginny beszámolt neki a gyűrűről, amit Gabrielle visel, de erősen kételkedett benne, hogy egykori ellensége valóban elvette a lányt. Ha összeházasodtak volna, akkor együtt élnének ugyanabban a házban, nemde?
Vállat vont, és elfordult a szomszédjától és a fél-Véla lánytól, majd elindult a saját háza felé.
Az épületet az eredeti állapotába állították vissza, és az új festéssel talán még jobban nézett ki, mint korábban. A kerti tavat ismét feltöltötték vízzel, a tavirózsa levelén béka brekegett. Minden idillikus volt, kivéve…
Tekintete az egyik fa alatti kis sziklára esett – a sziklára, melyen Hedvig neve állt.
Harry szíve összeszorult, ahogy elhaladt mellette, de megpróbálta elhessegetni a hirtelen rátörő szomorúságot. Ez nem a gyász ideje volt; egy csodás estét akart eltölteni a családjával, különösen a feleségével. Háromhavi cölibátus kissé túl sok volt számára, és úgy vágyott az asszony közelségére és érintésére, mint ahogy a szomjazó vágyik egy csepp vízre a Szaharában.
Ezalatt Daniel is szomjazott valamire, noha nem tudta volna megmondani, mi az. Hiányérzete volt, de… mi után? A Gildával történt reggeli találkozás után valahogy ürességet érzett. Megkönnyebbült, hogy a lány megbocsátott neki, de egész nap nem látta őt. Gilda nem volt ott sem a reggelinél, sem az ebédnél, sem a vacsoránál. Csak vacsora után jelent meg, és látszott rajta, hogy nagyon örül valaminek.
- Megtaláltam – jelentette ki.
- Mit? – kérdezte Daniel és Norbert egyszerre.
- A Visualicus Noxus varázsigét, amivel a sötétben is láthatunk, anélkül, hogy a Lumost kelljen használnunk.
- Mi a csudának van szükségünk rá? – ásított Norbert.
- Ó, ne légy olyan fafej – szólt a lány. - Hogy a csudában mehetnénk keresztül észrevétlenül Roxmortson? Viselni fogjuk a láthatatlanná tévő köpenyedet, igaz? De elég furán nézne ki, ha pálcáink végén kis fénnyel mászkálnánk a köpeny alatt. Az emberek elég gyanúsnak tartanák. Ha egy fény úszik a levegőben, akkor varázslónak is lennie kell, aki megidézte. Könnyen lebukhatnánk.
- Meg kell hagyni, van benne valami. Jó, hogy van köztünk valaki, akinek esze is van - válaszolt az ifjú Malfoy.
- Hát persze – bólintott Gilda. – Mert én százszor eszesebb vagyok, igaz, Daniel? – vigyorgott a fiúra, aki elpirult, mikor a lány egyik verssorának a felét idézte.
- Igen. Nos… akkor megyünk, vagy sem?
A Tekergők Térképének segítségével átosontak az alagúton a Mézesfaláshoz. Úgy tűnt, hogy Gilda nem hiába töltötte az egész napot a könyvtárban – talált egy varázsigét, amellyel sikerült kinyitnia a Mézesfalás bejárati ajtaját, mely nem csak mágiával, hanem mugli módra is le volt zárva. A másik varázsige is nagyszerű volt – miután kimondta magára és a fiúkra, mindannyian képesek voltak tisztán látni a sötétben a varázslat hatásának megszűntéig, ami tíz órás időtartamot jelentett.
- Amikor múltkor elmentünk a kúthoz, szólnunk kellett volna neked is, hogy gyere velünk – súgta Norbert a lánynak, akit láthatóan meglepett annak varázstudása. – Talán te megakadályozhattad volna, hogy Dan beleessen.
- Ha megakadályozta volna, most nem tudnánk Griffendél titkos kamrájáról – suttogta vissza Daniel.
Lassan araszoltak előre Roxmorts főutcáján, mivel a köpönyeg takarásában nem mozoghattak gyorsabban.
Amikor a Malfoy házhoz értek, két alakot vettek észre a kapuban, akik meglehetősen közül álltak egymáshoz.
- De most tényleg, Gabrielle, miért utasítasz el? Már több, mint három hónapja házasok vagyok, és még mindig nem volt meg a nászéjszaka! – nyavalygott egy férfi hangja.
- És egyáltalán nem is lesz meg. Már megmon’tam, nem? ’Ázasság van, szex ninsen. Bíhrd ki.
- De Gabie… - sóhajtott a férfi, és gyengéden magához húzta a lányt.
- Ez egy vahrázspálca a zsebedben Dhraco, vagy ennyihre öhrülsz, ’ogy lát’atsz? – kérdezte az.
Gilda önkéntelenül kuncogni kezdett, majd hirtelen a szája elé kapta a kezét.
- Mi volt az? – engedte el a feleségét Draco, és a kezében tartott varázspálca kis fényénél körülnézett.
- Nem látok semmit… - mondta Gabrielle. – Talán egy egéhr volt, vagy egy… göhrény.
- Egy görény? – horkantott bosszúsan Draco, és Danielnek is a szájára kellett tapasztania a kezét, hogy elfojtsa kitörni készülő nevetését. Ron bácsikája révén jól ismerte a pattogó görény történetét.
A három lopakodó elhaladt a két szőke mellett, és a Potter ház elé ért. A szülők hálószobájának ablaka nyitva volt, és elég félreérthetetlen hangok szűrődtek ki rajta.
Dan örült, hogy a köpeny alatt nem lehetett látni pirulását. Gyorsabb haladásra nógatta társait, hogy ezzel is elejét vegye Norbert esetleges kaján megjegyzéseinek.
- Nos, hát ez az a kút? – kérdezte Gilda a lent tátongó mélységbe bámulva. A Visualicus Noxus varázslatnak köszönhetően Norbert minden nehézség nélkül megtalálta a második barlangba vezető átjárót. Úgy tűnt, hogy a Harry által varázsolt kötélhágcsót itt jártuk óta senki sem távolította el.
- Micsoda felelőtlenség apa részéről, hogy itt hagyta – jegyezte meg Daniel, miközben ereszkedni kezdett rajta lefelé. A másik kettő követte.
Húsz perc múlva már a halvány fénnyel derengő ajtó előtt álltak.
- Az még rendben, hogy valakinek Griffendél leszármazottjának kell lennie ahhoz, hogy kinyissa az ajtót, de… hogy a csudába tudom bebizonyítani, hogy én is Griffendél örököse vagyok? – morfondírozott Dan.
- Add ide a kezed – szólt Norbert.
Dannel fogalma sem volt, hogy barátja mit forgat a fejében, de engedelmesen kinyújtotta a jobb kezét. Norbert hozzáérintette pálcája hegyét Dan mutatóujjának hegyéhez.
- Au! – Daniel visszarántotta a kezét, és látta, hogy egy vércsepp jelenet meg az ujjhegyén. – Ezt meg miért csináltad?
- Egyszerű – válaszolta Norbert, és ismét elkapva Dan kezét, barátja vérző ujját az ajtón lévő kicsiny mélyedésbe nyomta. A következő másodpercben az ajtó még erősebben, szinte vakító fénnyel kezdett világítani, majd lassan, nagyon lassan, hangos nyikorgással feltárult. Az ajtókeret még mindig vakító fehér fényt árasztott, úgyhogy nem látták tőle, mi van a kamra belsejében.
Daniel kétkedő pillantást küldött barátja felé. – Honnan tudtad?
Norbert az ég felé emelte tekintetét. – Ne mondd, hogy nem vetted észre, hogy az a kis bemélyedés az ajtón pont egy ujjhegy alakját formázza? Teljesen nyilvánvaló volt, hogy mit kell tenni. Egyébként az apám megtanított pár dologra a vér mágikus felhasználásával kapcsolatban…
- Tudod, néha szinte megijesztesz – hitetlenkedett Daniel.
- Ne ijesztgessétek egymást, hanem mozduljatok már meg! – szólalt meg Gilda.
- Ö… rendben – állt félre az ifjú Potter, hogy maga előtt beengedje a lányt.
- Nem – mosolygott az. – Ez a te előjogod. Végül is te vagy Griffendél örököse.
Daniel vállat vont, mély lélegzetet vett, és belépett a fehér fénybe.
Tudom, hogy a Főnix rendje szerint fiúk nem mehetnek be a lányok hálótermeibe, de jól tudjátok, hogy ez még a Főnix előtt íródott.
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
