Draco Malfoy egy kényelmes karosszékben üldögélt bankja igazgatói irodájában, és egy a megbízottai által készített beszámolót tanulmányozott. Igazán elégedett lehetett – a beszámoló tanúsága szerint a bank kimondottan nyereséges volt, és a Malfoy család percről percre gazdagabb lett. Azon túl, hogy banknak sikerült elcsábítania a Gringotts ügyfeleinek több mint a felét, kapcsolatokat épített ki más külföldi varázslóbankokkal is, amelyeknek kedvezőbb kamatokat kínált, mint a Gringotts. Ez utóbbi mostanra komoly pénzügyi nehézségekkel küzdő vállalkozás lett.

Mindent egybevéve Draco elégedett és boldog ember lehetett. De mégsem volt az. Habár január óta egyetlen koboldot sem láttak a bankja közelében, egy koboldtámadás lehetősége továbbra is fennállt. Draco éppen ezért jó előre megtette az óvintézkedéseket arra az esetre, ha a koboldok megváltoztatnák a Malfoy & Malfoy bankkal szemben alkalmazott jelenlegi barátságos politikájukat. Számos tűz- és robbantásgátló bűbájt bocsátott a bankjára és otthonára, valamint Gabrielle házára (noha a lány nem tartotta ezt szükségesnek, mivel a koboldoknak fogalmuk sem volt titkos házasságukról, melyről még írásos dokumentációk sem léteztek).

Draco gondolatai a kezében tartott beszámolóról egy sarki kis virágüzlet felé kalandoztak. Mit csinálhat Gabie éppen? Ő eszébe jut egyáltalán? Remélte, hogy igen, mivel ő állandóan a lányra gondolt. – A fenébe – fújta ki a levegőt, és a pergamentekercset az asztalra csapta. Biztos nem is gondol rám! - füstölgött magában. Most, hogy Fleur visszajött, Gabie biztos a nővérével való beszélgetéssel van elfoglalva. Valószínűleg ma még eszébe sem jutottam! Jobban belegondolva lehetséges volt, hogy az ifjú Delacour kisasszony – azaz az ifjú Malfoy asszony – aznap még egyszer sem gondolt a férjére, mivel hogy még csak reggel nyolc óra volt. Valószínűleg még fel sem ébredt.

Draco elátkozta magát, amiért nem volt képes elterelni gondolatait a feleségéről. Amióta összeházasodtak – pontosan három hónapja – úgy érezte, hogy megőrül, ha nem érintheti meg Gabrielle-t… és eddig még nem érinthette meg. A lány azt ismételgette, hogy csak azért ment hozzá, hogy segítségére legyen a bajban, de házasságuk a következő januárban véget ér, anélkül, hogy valaha is lefeküdtek volna egymással.

Az ifjú varázsló a szemét dörzsölte – nem aludt túl sokat az éjjel – az igazat megvallva hónapok óta alig aludt valamit. És ennek oka Gabrielle. Gabrielle, Gabrielle, Gabrielle… mindig csak Gabrielle! A bankigazgató idegesen csapott az asztalra, majd varázsolt magának egy kávét – sürgősen szüksége volt valamire, ami ébren tartja azok után a zaklatott álmok után…

Ó, azok az álmok… Draco újra megragadta a jelentést, hogy megpróbálja elterelni figyelmét egy bizonyos fél-Véláról, és belemerüljön a számok csodálatos világába, de a hitelek és kötelezettségek számjegyei helyett csak Delacour kisasszonyt látta maga előtt. Behunyta a szemét, és megpróbált erősen koncentrálni a Neville nagymamájának ruháját viselő Piton professzorra, de Piton képét újra és újra a táncoló Gabrielle lágyan ringó alakja szorította háttérbe. Így jelent meg álmaiban – ahogy táncol, nevet, és magához inti őt, aztán lassan elkezd vetkőzni… - Még kávét – motyogta Draco, és egy újabb csésze fekete italt varázsolt maga elé, majd kimondta a Deminuo varázsigét. Nevetségesnek érezte, hogy újra használnia kellett ezt a bűbájt. Rég volt már, amikor tinédzserként „nedves” álmai voltak, és emiatt zavartan ébredt, de azok az álmok a kielégülés iránti leküzdhetetlen vággyal most újra visszatértek… A pokolba azzal a Vélával, aki visszautasította, hogy kielégítse vágyait!

Draco folytatta a kávé szürcsölését, miközben képzelete tovább szárnyalt.

- Hé, Draco, kapj el! – kiáltotta Gabrielle, és a karjába vetette magát, a szájára szorítva ajkát.

- Mmmmm, ez jól esik… - motyogta.

- Micsoda? – jött egy nem éppen gabrielle-es hang.

Draco kinyitotta a szemét, és Albus Dumbledore-t látta, amint lepillant rá.

- Ö… sajnálom. Azt hiszem, elszunyókáltam – kért bocsánatot az ifjú bankigazgató zavart arckifejezéssel. Dumbledore jól szórakozott, mivel még sosem látta elpirulni Dracót. Roxforti évei alatt mindig holt sápadtnak ismerte a fiút.

- Semmi baj, Malfoy úr, mindenkinek szüksége van néha egy kis lustálkodásra - mosolygott az igazgató. – Leülhetek?

- Természetesen – mutatott Draco az íróasztala előtti székre. – Olyan udvariatlan vagyok. Sajnálom, uram. Én azt hiszem, egy kicsit…

- Fáradt?

- Pontosan – bólintott a házigazda. – Nos, igazgató úr, mit tehet önért a Malfoy & Malfoy? Speciális ajánlataink vannak: ha egy hónapon belül folyószámlát nyit nálunk, roppant kedvező feltételekkel kaphat hitelt.

- Nem, Draco, köszönöm, nem a Malfoy & Malfoy miatt jöttem, hanem a maga segítségére lenne szükségem… nos, remélem nem bánja, hogy Dracónak szólítom?

- Természetesen nem, uram. Miben lehetek a segítségére?

- Az apjáról szeretnék érdeklődni.

- Mit szeretne tudni?

- Arra lennék kíváncsi, hol van jelenleg?

Draco vállat vont. – Amennyire én tudom, a Mágiaügyi Minisztérium megbízásából ment el valahova. Miért?

- Beszélnem kell vele. Feltétlenül – válaszolt Dumbledore.

- Megijeszt, professzor úr. Miért olyan fontos, hogy beszéljen az apámmal? Csinált valami… törvénybe ütközőt?

- Nem… legalábbis remélem, hogy nem. De ő talán tudja a választ a kérdésemre.

- Sajnálom, uram, de tényleg nem tudom, hol lehet jelenleg. Nem vagyunk kapcsolatban, amióta elhagyta az országot.

- Értem. De talán maga tud segíteni nekem.

- Én?

- Igen. Maga tudhat valamit.

- Miről? - ráncolta a szemöldökét a bankigazgató.

- Tatyana Fjodrovnáról.

- Tatyanáról? Úgy érti, arról az őrült orosz tyúkról, aki elvette Potter varázserejét?

- Igen, róla.

- Igen, természetesen tudok róla. Meghalt. Az Azgardban van eltemetve.

- Nem éppen.

- Mi az, ami nem? Nem halt meg, vagy nem ott lett eltemetve? – pislogott Malfoy. - Nem értem. Apám azt mondta, hogy ő személyesen temette el a nőt Azgard kertjében.

- Legalábbis ez az, amit önnek mondott – feltételezte Dumbledore. – De úgy tűnik, nem mondott igazat.

- Ezt hogy érti? - kérdezte Draco homlokráncolva.

- Meglátogattam a barátomat, Aaront Azgardban. Elmondta, hogy ő és a felesége varázslómúzeumot akarnak kialakítani a kastélyból. Ehhez szökőkutakat akartak építtetni a kertben, ezért felásatták. A Tatyana nyughelyét jelző szikla a mérnökvarázslók útjában volt, ezért kinyitották a sírt, hogy exhumálják a csontjait, de nem találták meg a csontvázát. Még egy koporsómaradvány sem került elő. Egyáltalán semmi.

- Úgy érti, hogy… nem is halt meg? – szűkült össze Malfoy szeme. – De… Aaron azt mondta, hogy végzetesen megsebezte egy karddal… meg kellett halnia.

- Ó igen, mindenki így véli – válaszolt az iskolaigazgató. – De senki – még Aaron sem – látta őt holtan. A maga apja volt az utolsó, aki látta Tatyanát a „temetése” előtt. Ő mindenkinek azt mondta, hogy eltemette a boszorkányt a kertben, de akár hazudhatott is. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az apja valószínűleg nem mondott igazat, és Fjodrovna kisasszony még mindig életben van, mivel nem hiszem, hogy Lucius magával vitte volna a holttestét – ugyan, mihez kezdett volna vele?

- De mit kezdhetett egy élő Tayanával? – ellenkezett Draco.

- Jó kérdés. Fogalmam sincs – vont vállat Albus. – Talán Fjodrovna kisasszony kicsit jobban lett, és kikönyörögte az ön apjától, hogy hagyja őt életben, és engedje megszökni.

- Annak nem valami nagy a valószínűsége. Apám nem kimondottan emberbarát típus. Úgy értem… egy csomó pénzt adott a St. Mungónak és számos árvaháznak, de… azért tette, hogy tiszteletreméltó úriember benyomását keltse. Nem értem, miért segítene egy asszonynak, aki cserébe nem tud adni neki semmit. De… talán a pálcájával együtt temette el, mert azt hitte, halott. Aztán a nő az éjszaka közepén magához tért, észrevette, hogy egy koporsóban fekszik négy láb mélyen a földfelszín alatt, és kivarázsolta magát onnan…

- Ahogy már mondtam, koporsó sem volt a sírban – emlékeztette Dumbledore.

- Akkor… nem tudom. Lehet, hogy kimászott a sírból, és megsemmisítette a koporsót – Draco enyhén összerezzent. – Azt hiszem, túl sok horror történetet olvastam gyerekkoromban. Vagy… pontosan mikor is mondta ezt önnek Aaron?

- Tegnap. Miért?

- Tegnap nem április elseje volt, igazgató úr?

- Tudom. És meg is kérdeztem Aaront, hogy ez egy bolondok napi tréfa-e, de ő azt mondta, hogy nem is tudja, mi az a bolondok napja. Azt hiszem, hogy egymás ugratása április elsején azután jött divatba, hogy Aaront jégbe fagyasztották. Szeretném megtalálni Tatyanát, ha még életben van, mert jó okom van az hinni, hogy ő áll minden dolog mögött, ami szegény Harryvel történt.

- Milyen „minden dolog” mögött? – vonta össze szőke szemöldökét Draco.

- Nos, például hogy olyan bájitalt ivott, amitől összeveszett Lupin professzorral Halloweenkor. Azóta sem békültek ki. Aztán… a tűz.

- A tűz? – kapott levegő után Malfoy. – Miről beszél? Az a merénylet eredetileg ellenem irányult! A koboldok megőrültek, és…

Az öreg varázsló hallgatásra intette a fiatalabbat. – Téved, Draco. Azt csak a firkászok írták, hogy a koboldok összetévesztették a maga házát Harryével. De ők nem az objektivitásukról ismertek, ugyebár? Felfújták a dolgot. Az igazság az, hogy az igazi célpont a Potter-ház volt, de bárki tette is, azt akarta, hogy mindenki azt higgye, a koboldok az elkövetők. A házaik hasonlósága csak a segítségére volt…

- Na, várjunk csak egy percet! - vágott az öreg szavába Malfoy. – Úgy érti, hogy az életem, a bankom és a házam soha nem is volt veszélyben? Hogy minden óvintézkedésem felesleges volt? Hogy minden ok nélkül ülök itt rettegésben három hónapja? – a végén már szinte kiabált.

- Csillapodjon le, Draco, kérem! – emelte fel a kezét Albus, hogy lecsendesítse. – Nyugodjon meg, és hallgasson rám. Rémszem Mordon ötlete volt, hogy az egész esetet úgy állítsuk be, mintha maga lenne a célpont. És én egyetértettem vele. Sajnálom, hogy hónapokig bizonytalanságban hagytuk magát, de nem akartuk elmondani az igazságot. Főleg Harrynek nem. Kérem, ön is hallgasson róla.

- Rendben – bólintott a bankigazgató. – Senkinek sem szólok róla – és gondolatban hozzátette: Különösen nem Gabrielle-nek. Ha megtudja, hogy nem vagyok veszélyben, még eltökéltebb lesz, hogy semmi szükség arra, hogy együtt maradjunk. – De… professzor úr… gondolja, hogy ha Tatyana Fjodrovna életben van, akkor ő az, aki felgyújtotta a Potter-házat? Úgy értem… miért tette volna? Potter sosem ártott neki, nem igaz?

- Közvetlenül nem – rázta a fejét Dumbledore. – De mint tudjuk, Fjodrovna egy kicsit… bolond. Nem tudom, hogy bomlott elméjével mit gondol Harry Potterről, aki nemcsak hogy ismét fiatal, de újra varázserővel is rendelkezik, míg az ő szerelme meghalt, és terve nem sikerült. Természetesen nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán van kapcsolat a Potter család tragédiasorozata és Tatyana hiányzó holtteste közt, de nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget.

- A fenébe is, nem szeretnék Potter bőrében lenni! – mondta Draco. - Sosem kedveltem, de… most sajnálom őt. Nem lehet jó érzés, ha lépten-nyomon egy őrült zombi követi az embert… Ó, és még egy kérdés, uram. Ha Tatyana az, aki mindezt elkövette, akkor miért… miért érte támadás Piton professzort? Az az asszony sosem ismerte Pitont, nemde?

- Nem, biztosan nem – válaszolta Albus. – Ez két külön dolog… de lehet köztük összefüggés. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy szerettem volna érdeklődni magától az apja felől. Nem viselkedett… furcsán, miután visszajöttek Azgardból?

- Furcsán? – csodálkozott Draco. – Csak olyan furcsán, mint mindig. Nem hiszem, hogy ebben tudnék segíteni önnek, professzor úr. Semmi furcsát nem vettem észre az azgardi kaland után. És még ha furcsán is viselkedett volna, én nem voltam ott, hogy szemtanúja legyek - tudja, hogy én elköltöztem a Devilsmoor kúriába az iskola elvégzése után, és alig látogattam a szüleimet. Sajnálom. Bárcsak segíteni tudnék.

- Azt hiszem, tudna segíteni.

- Hogyan?

- Tudjuk, hogy Lucius jelenleg nem elérhető, de a házimanói bizonyára igen. Ön is tisztában van vele, hogy a házimanók mindig tudják, mi zajlik a házban. Elmehetne, és kikérdezhetné a házimanókat az Azgardból való megérkezés utáni időkről. Biztos vagyok benne, hogy a manók nem tagadnák meg, hogy válaszoljanak magának, mivel maga is egy Malfoy.

- Rendben van, megpróbálom – egyezett bele az ifjú varázsló. – Amint tudok egy kis időt szakítani rá, elmegyek a Malfoy kúriába, ígérem.

- Köszönöm, Draco. Az nagy segítség lenne.

Ahogy Albus visszaindult Roxmortsból Roxfortba, két sipító hang állította meg.

- Dumbledore professzor, uram!

Megfordulva Dobbyt és Dinkyt látta állni a Potter-ház kapujában.

- Á, jó reggelt mindkettőtöknek – köszöntötte őket az igazgató mosolyogva.

- Jó reggel önnek is, professzor úr! – hajolt meg Dobby, és Dinky is hevesen bólogatott. – Beszélhet Dobby a professzor úrral?

- Természetesen. Miről szeretnél beszélni velem?

- Ö…- a házimanó fiú enyhén elpirult (Dinky már amúgy is teljesen vörös volt). – Dobby nem tudja, vajon Dumbledore professzornak van-e tudomása róla, hogy Dobby szerelmes Harry Potter házimanójába, Dinkybe.

- Igen, Dobby, hallottam róla – mosolygott Albus. - De… azt hittem, hogy Dinky már nincs Harry Potter alkalmazásában.

- Egy darabig Dinky nem is volt, professzor úr – mondta a lány házimanó. – De a gazda visszavette Dinkyt. Ő nem haragtartó, uram, hanem roppant nagylelkű és jószívű. Dinky visszakönyörögte magát, és Harry Potter megengedte Dinkynek, hogy visszamenjen.

- Igen, professzor úr, és Dobby szereti őt – karolta át a barátnőjét a házimanó. – Dobby szereti őt, és el akarja venni feleségül. Így… Dinky és Dobby úgy gondolta… talán ön elvégezné az esketést. Dobby emlékszik, hogy ön már három párt is összeadott Harry Potter esküvőjén, mivel a Minisztérium engedélyt adott önnek az ilyesmire… és nagyon megtisztelne, ha megtenné ezt a szívességet Dinkynek és Dobbynak.

- Nagyon szívesen, Dobby – válaszolt Albus. - Mikor akartok összeházasodni?

- Minél előbb, annál jobb - pirult el még jobban Dinky, kezét enyhén domborodó pocakján tartva.

- Ó, már értem – az igazgató mindentudóan bólintott. – És hol lenne a ceremónia?

- Harry Potter azt mondta, hogy meg lehet tartani az ő házában – mondta Dobby. – Nem lesz nagy ünnepség, uram, csak a Potter család és természetesen Hermione kisasszony és Ron úr lennének ott. Az esküvő után Dobby is a Potter házban fog lakni. Harry gazda azt mondta, szívesen ad fizetést, csak Dobbynak meg kellett ígérnie, hogy a jövőben óvatosabb lesz.

- Óvatosabb? – vonta össze szemöldökét Dumbledore.

- Nos… - bámulta a cipője orrát a házimanó – Dobby és Dinky nem vigyázott a házra, amikor a tűz kiütött. De Harry gazda a szavát vette Dobbynak és Dinkynek, hogy a jövőben jobb házimanók lesznek. Remélhetőleg Dumbledore professzornak nem fog hiányozni Dobby munkája a Roxfortban.

- Azt hiszem, az iskolában épp elég házimanó van. Biztos vagyok benne, hogy boldog leszel Harry házában, Dobby.

- Dobby is így gondolja, uram! – csapta össze a kezét örömében a manó. – Dumbledore professzor ráér jövő szombaton az esküvői ceremónia elvégzésére?

- Szombaton… szombaton… azt hiszem, arra a napra még nem terveztem semmit. Nagyon szívesen összeadlak benneteket.

- Minnnnniiie…

- Mit akarsz? – kérdezte Minerva, fel sem nézve a dolgozatok javításából.

- Minnie, beszélj velem, kérlek! – könyörgött Aberforth.

- Hagyj koncentrálni, vagy sosem leszek kész ezzel! – csattant fel a felesége.

- Segíthetek?

- Nem, Aberforth, nem tudsz! Átváltoztatástanból csak odáig terjed a tudományod, hogy hogyan lehet egy kecskét nővé változtatni!

- De azt be kell látnod, hogy igazán szép kis átváltoztatás lehetett, ha a drága bátyám nem vette észre a csalást!

- Ó, igen, valóban tökéletes lehetett – horkantott Minerva. – Éppoly tökéletes, mint a tegnapi kis átverésed, nemde?

- Tudod, hogy mi a te problémád, Minnie?

- Nem – mondta az asszony, és figyelmét ismét a papírlapokra fordította.

- Az, hogy nincs humorérzéked. És Albusnak sem.

- Ezen vitatkozhatnánk. Albusnak igenis jó érzéke van a humor iránt. Az övét humorérzéknek lehet nevezni, de a tiédet hülyeségnek.

- Ugyan már, drágám, ne mondd, hogy annyira nem tetszett a tegnapi kis tréfám – sóhajtott Aberforth.

- Miért? – nézett fel hirtelen a boszorkány, dühtől szikrázó szemekkel. – Boldognak kellett volna lennem, hogy elhitetted Albusszal, hogy hagyom magam teherbe ejteni ilyen vén fejjel? Van egyáltalán fogalmad róla, milyen borzasztóan éreztem magam? És szegény Albus! Éppolyan zavarban volt, mint én! Mit gondolsz, mi történt volna, ha a bátyádon kívül valaki más is hall az állítólagos terhességemről? Az egész iskola rajtam nevetett volna!

- De hát… az áprilisi bolondok napjának az a célja, hogy megnevettesse az embereket! – érvelt a férje. - Mellesleg az emberek nemcsak rajtad, hanem rajtam is nevettek volna! És én egyáltalán nem bántam volna!

- Pedig kellett volna – morgott az asszony. – Hogy lehetsz ilyen vén fejjel ekkora bohóc? Hogy hazudhatod, hogy apa leszel, mikor bármelyik percben megszülethet a második dédunokád? Azt hittem, felnőttél… legalábbis egy kicsit, Aby – sóhajtott a professzorasszony, akinek dühét mostanra lehangoltság váltotta fel.

- Drágám… - az öreg varázsló letérdelt a felesége elé, és megfogta a kezét. – Sajnálom. Nem akartalak megsérteni téged, vagy Albust. Csak nem tudtam ellenállni a kísértésnek, amikor megkérdezte, hogy vagy. Nem terveztem el előre, de… amikor feltette a kérdést, hirtelen támadt az ötlet, és… nem tudtam visszafogni magam. Tudom, hogy az első feleségem is azért hagyott el, mert az ő elvárásához képest túl nagy bohóc voltam – komor arccal nagyot sóhajtott. – Én próbáltam, és próbáltam megváltozni, Minnie, megpróbáltam megváltozni, hogy ne veszítselek el téged is, de a régi szokásokat nehéz levetkőzni, és a régi személyiséget nem lehet kicserélni. De… ha van valamilyen bűbáj, vagy bájital, ami komolyabbá tehet, akkor kész vagyok használni, ha kívánod… mert nem akarlak elveszíteni.

- Nem, Aberforth - szipogott az asszony, miközben könnyek csillogtak a szemében. – Sosem kívánnám, hogy vesd alá magad bármi ilyesminek… ha valamely bűbáj vagy bájital hatására komolyodnál meg, akkor… akkor már nem lennél ugyanaz. Akár hiszed, akár nem, szeretlek. A rossz tulajdonságaid ellenére is szeretlek. Vagy… fogalmazzunk úgy, hogy a hibáiddal együtt. Nem foglak elhagyni azért, mert az vagy, aki vagy, illetve azért, mert olyan vagy amilyen, de hadd kérjek tőled valamit: nem kell megváltoznod, csak… mielőtt bármit csinálsz, amit te jópofának ítélsz, gondold át! Mielőtt cselekszel, mérlegeld, hogy mások miként vélekednének róla. Ez minden, amit kérek tőled.

- Megpróbálom, Minnie, esküszöm – emelte ajkához felesége jobbját a férfi. – Köszönöm.

- Ne köszönj nekem semmit, csak hagyj békében tizenöt percig. Tényleg ki kell javítanom ezeket a teszteket. Megígértem a diákjaimnak, hogy holnap visszakapják.

Ekkor az ablak felől kopogás hallatszott: egy bagoly kért bebocsátást.

- Óóóóó, Minnie! Bagoly jött az unokámtól, harmadik Aberforthtől! – kiáltott izgatottan az idős varázsló. – Azt írja, hogy megszületett negyedik Aberforth! Hurrá! Ismét dédnagypapa lettem! Nézd ezt a varázsfényképet, hát nem tündéri? Azt hiszem, rám hasonlít!

- Tényleg nagyon aranyos… pont úgy, mint te – mosolygott a felesége az újszülött fényképe láttán. – Meg kell mutatnod Julie-nek.

- Természetesen, kiscicám, de most ünneplünk! – kapta fel Minervát a székéből a férje, és áttáncolt vele a szobán.

- Aberforth! – kacagott az asszony. – Engedj el! Nekem még ki kell…

- …javítani a teszteket, tudom – forgatta a szemét a férfi. – De csak egy üveg pezsgő után, amit Madam Rosmertánál fogunk meginni. Ezt meg kell ünnepelnünk! Gyere,drágám!

Mielőtt Minerva tiltakozhatott volna, Aberforth kimasírozott vele a szobából, ki a kastélyból, Roxmorts irányába.

Szerda este Daniel, Gilda és Norbert elhatározta, hogy visszamegy Griffendél kamrájába. Előzőleg egy cseles bénító varázst bocsátottak Hisztis Myrtle-re, hogy a szellem ne zavarhassa meg őket.

Ginny pont be akarta zárni a Mézesfalást, mikor megérkeztek a földalatti alagúton keresztül, és épphogy csak sikerült az utolsó két vevő után kisurranniuk az ajtón, mielőtt Ginny kitehette volna a „zárva” táblát.

Harminc perccel később újra a kamrában voltak.

- Bárcsak ki tudnám nyitni anélkül, hogy mindig meg kelljen szúrni az ujjamat! – panaszkodott Daniel, vérző ujját szopogatva, míg Gilda a vörös márvány asztalon fekvő nyitott naplóhoz rohant.

- Nos… lássuk csak, hol hagytuk abba az olvasást? – futott végig a lány szeme a lapon. – Aha!

Kérlek téged – nem is kérlek, könyörgök –, hogy életedet Godwin Potter néven folytasd – nem pedig Godwin Griffendélként. Senki nem tudhatja meg, hogy valaha is gyermeket nemzettem…

Már említém az imént, hogy nékem is megadatott a látnoki képesség. Ez nagyon ritka adottság a férfiak esetében, általában csak az asszonyok bírják, így én szerencsésnek mondhatom magam, hogy én is rendelkezem véle. Életem során nem vala túl sok látomásom, de az a néhány, ami volt, valósággá lészen – például előre látám, hogy a legjobb barátom majdan ellenségem lészen, ami meg is történt vala. Azt is megjövendölém, hogy Hedvig korai halált hal majd, és Malazár újra asszonyt hoz a házhoz. Továbbá azt is előre látám, hogy az én egykori legjobb barátom majdan meg fog ölni engem. Ezért biztos valék benne, hogy Malazár keze vágja el életem fonalát. És végül, láttam még egy nagyon fontos dolgot: hogy a fiam egykoron Képzelő lészen.

Biztos azon tűnődöl, hogy mi légyen az a Képzelő. Nos, Godwin, az egy felettébb ritka varázsló típus, aki puszta képzeltével váltá valóra a dolgokat.


Gilda felnézett. – Hé, Dan, ez arra emlékeztet engem, amikor felrobbantottad a cikeszt. És megfagyasztottad a pókokat.

- Mondtam már neked, Gil, hogy az nem én voltam – rázta a fejét a fiú. - Nem sokat tudok a Képzelőkről – hazudta –, de szeretnék többet is megtudni róluk… Úgyhogy folytasd!


A mesterem, Merlin sokat tudá a Képzelőkről, mivel bejárta vala az egész világot. Szerinte Európában eddig csak négy Képzelőt tartottak számon, és még pár tucatot más földrészeken. A legtöbbjük Perzsiában élt vala, de nem biztos, hogy ez mind igaz lőn – sosem fogjuk megtudni, mivel az utóbbi két évszázadban egyetlen Képzelő sem látá meg a napvilágot. Úgy tűnik, valahogy kihaltak. Senki sem tudja, hogyan lészen egy varázslóból Képzelő, de feltehetően különböző útja-módja vagyon annak, hogy valaki a Képzelés tudományát birtokolja. Én nem tudom, hogy lészen belőled Képzelő, csak azt tudom, hogy az leszel. És nagyon büszke vagyok rád, fiam. Mivel a varázslók közt Perzsiában fordult elő a legtöbbször eme adottság, az ottani Képzelők úgy határozának, hogy összegyűjtik képességük minden tudományát, és kőoszlopokba vésik az utókor számára. Egy Vivian nevű angolszász boszorkány, aki évekig azon a területen élt vala, és kutatásokat végeze az ókori Perzsia varázslókultúrájának témakörében, megfejté a perzsa kőoszlopok jeleit, és elhatározá, hogy papírra vet mindent, amit csak a Képzelőkről kideríté. Később az abban a térségben élő barbár törzsek megsemmisíték az oszlopokat.

Amennyire én tudom, Vivian könyvének csak két példánya lészen. Az egyik az ő leszármazottainak birtokában vagyon, a másik Merlinnél. Merlin azonban megbíza engem, hogy halála után vigyázzak erre a különleges könyvre. Fiam, én most terád hagyom ezt a kötetet. A legfelső polcon találhatod meg – remélem, segítségedre lészen abban, hogy kiváló Képzelő váljék belőled. Számos más könyv is vagyon a polcon, évekig gyűjtögetém őket. Biztos valék benne, hogy mindegyik hasznos lészen a tanulmányaidhoz.

Édes fiam, most be kell fejeznem eme üzenetet. Sok boldogságot kívánok néked egész életedre, légy olyan sikeres varázsló, mint amilyen apád vala. Sose felejtsd el, hogy büszke vagyok rád és szeretlek!

apád,

Griffendél Godrik


Alig fejezte be Gilda az olvasást, mikor Daniel már a könyvszekrénynél állt, és a különböző könyvek címét olvasta. Hirtelen leemelte az egyiket a polcról.

- Ez az! – kiáltotta – „A KÉPZELŐ” – írta Vivian Vablatsky.

- Vajon Cassandra Vablatsky egyik őse? – tűnődött Norbert.

- Nem tudom. Lehet – vont vállat Dan, a könyv lapjait forgatva. Furcsa módon ez volt az egyetlen könyv a kicsiny könyvtárban, melyet nem fedett vastag porréteg. – Ez remek! – kapott levegő után, mikor elolvasta a fejezetcímeket: „Hogyan fejleszd Képzelő tudományodat” és „Ha már azt hiszed, hogy felkészült Képzelő vagy, rájössz, hogy még sokat kell tanulnod”. – A fiú nagyon örült, hogy rábukkant erre a könyvre, épp akkor, mikor tudta jól, hogy április végére kifogynak a tananyagból. Ebből a könyvből tökéletességre fejlesztheti képességét, és minden idők legnagyobb Képzelőjévé válhat!

- Hé, itt hiányzik egy lap! – jegyezte meg, és magához intette barátait. – Nézzétek, valaki kitépte!

- Miért akarna valaki kitépni egy lapot egy ilyen könyvből? – kérdezte Norbert.

- Fogalmam sincs – rázta a fejét Dan.

- Mi lehetett azon az oldalon? – tűnődött Gilda, a kitépett lap előtti oldalon lévő utolsó szavakat olvasva: Milyen módon i-

- "Milyen módon micsoda?"

- Valószínűleg a szó a másik oldalon folytatódott, de azt kitépték – vélte a lány. – Lehetett például idéz… vagy… időz… vagy akár igazol. Lehetett egy csomó másik szó is.

- Rejtélyes – vonta össze a szemöldökét Daniel. Miért tépne ki valaki találomra egy lapot? És miért nem vitte el az egész könyvet, ha szüksége volt rá? Miért csak egyetlen lapot?

- Ki tudja - vonta meg a vállát Norbert. – Különben is, egy csomó könyv van itt, amit megnézhetünk. Például… itt van ez Godrik őseiről. Hűha, jó nagy családfád van, Dan! Még a Malfoyoknak sincs ilyen régi varázslócsaládjuk. Még a végén irigy leszek!

De Dan már nem figyelt rá, úgy tűnt, hogy elgondolkodott valamin. – Tudjátok…

- Mit?

- Nem hiszem, hogy Potterék valaha is megkapták Griffendél baglyát, melyben beszámolt nekik ennek a kamrának a létezéséről.

- Miből következtetsz erre? – kérdezte a lány.

- Amikor Dumbledore beszámolt nekem és szüleimnek a származásunkról, említette, hogy Godwin Potter Képzelő volt, de azt mondta, nem volt semmilyen könyve, amiből megtanulhatta volna, hogyan használja varázserejét, ezért mindig ösztönösen cselekedett. Ha Godwin tudott volna erről a kamráról, akkor megtalálta volna Vivian Vablatsky könyvét, és abból tanult volna… nem gondoljátok?

- Lehetséges – vont vállat Norbert. – Talán a Godrik által küldött bagoly elpusztult az úton… talán egy másik madár prédájává vált. Számít ez ma már?

- Nem – rázta a fejét Dan. – Azt hiszem, vissza kellene mennünk az iskolába. A csillagászat egy óra múlva kezdődik.