|
3. Phaedra
2007.12.14. 19:49
Szerző megjegyzése:
Nagyon köszönöm eddigi kedves szavaitokat, jó érzés, hogy még mindig 'szívesen látott' szerző vagyok a HP fandomban :)
- Biztos vagy benne? – Fred hangja kételkedően csengett. – Gondolod, hogy bölcs dolog arra támaszkodni, amit Luna Lovegood mond? Mi van, ha ez is csak egy a szokásos képzelgései közül? Talán egy morzsás szarvú szapirtyót látott, és Harrynek nézte?
- Jaj, ugyan már, Luna fura, de nem bolond! – hallatszott Ron ingerült hangja.
- Lüke Luna – kuncogott George. – Oké, tegyük fel, hogy Harry tényleg visszajött. Akkor csak egy kérdés maradt…
- Hogy hol volt eddig? – találgatott Ron.
- Nem, hanem hogy mikorra rendezzünk neki egy hatalmas isten-hozott-újra-itthon bulit! – felelte mohón George.
- Nem hiszem, hogy örülne neki – mondta Ron komoran. – Luna azt mondta, eléggé mogorva volt, amikor látta. Szomorú és zárkózott. Állítólag alig viszonozta a köszönését, csak bólintott, és elment némi Doxiciddel.
Ginny, aki a lépcsőről hallgatta a beszélgetést, kénytelen volt a szájára szorítani a kezét, nehogy hangosan elkiáltsa magát, ’Akkor én tudom, hol van most!’
Persze, hogy tudta, hol másutt kellene Harrynek Doxicid, mint a Grimmauld tér 12-ben? Sirius a keresztfiára hagyta a házat a végrendeletében, de Ginny biztos volt benne, hogy Harry be sem tette a lábát a házba Sirius halála óta…
A lány szíve olyan hangosan dobogott, hogy csodálkozott a bátyjai nem vették észre, hogy hallgatózik. Hirtelen egy kezet érzett a karján, és megfordulva édesanyjára esett a pillantása.
- Gyere, drágám – suttogta Molly. – Menjünk vissza a szobádba, jó?
Ginny bólintott. Nem tudta, anyja mennyit hallott a fiúk beszélgetéséből, de sejtette, miről akar beszélni vele.
- Tudom, mit érzel most – mondta Molly halkan, becsukva maga mögött Ginny ajtaját.
- Nem, nem tudod – rázta fejét a lánya.
- Ginny – Molly az ágyhoz vezette, és mellé ülve, átkarolva a vállát. – Ne hazudj nekem. Látom a szemedben.
- Mit látsz? – Ginny mosolyogni próbált, de nem igazán sikerült.
- Fájdalmat. Zavarodottságot. Örömet. És a legtisztábban: szerelmet.
- Szerelmet? – biggyesztette az ajkát Ginny. – Nem hinném. Én… én nem vagyok szerelmes belé, anya. Már nem… én… én a férjemet szeretem. Igazán.
Molly rosszallóan ciccegett. – Van valami, amit egyikőtök sem tudott megtanulni - sem te, sem a bátyáid: nem tudtok hazudni anyátoknak. Mindenkinél jobban ismerlek benneteket, és látom, amit látok. Még mindig szereted Harry Pottert, ugyanúgy, mint régen az iskolában.
Ginny az anyjára nézett és mélyet sóhajtott.
- Ijesztő, hogy jobban ismersz engem, mint én magamat, anya… mert úgy tűnik, tudod, mit érzek, amikor én magam sem tudom, mit érzek. Az érzéseim olyan zavarosak, egyszerűen nem értem őket… Nem tudom, mit gondoljak, mit higgyek… már semmit sem tudok, anya… De egy dolgot tudok: beszélnem kell vele.
- Akkor beszélj vele – mondta Molly gyengéden, és Ginny meglepetten nézett rá. Azt várta, hogy anyja majd megpróbálja lebeszélni… de ehelyett inkább bátorítja. – Ha jól sejtem, tudod, hol keresd.
- Ó, igen, anya – mosolygott Ginny. – De azt hiszem, a fiúk is tudják… és nem örülnék, ha felbukkannának ott és…
- …megzavarnának titeket – bólogatott Molly. – Ne aggódj, drágám, visszatartom őket, még ha Petrificus Totalust kell is kimondanom mindegyikükre.
- Szeretlek, anya – Ginny hálás arccal karolta át anyja nyakát. – Csodálatos vagy.
- Mi másra valók az anyák? – kacsintott Molly a lányára.
Ginny egy óra múlva ért a Grimmauld tér 11 és 13 elé. Amint megközelítette a két házat, egy harmadik épület bukkant föl közöttük, és egy ócska fekete ajtóhoz vezető kopott kőlépcső tűnt elő.
Kinyitotta az ajtót és belépett. A nemes és nagy múltú Black ház nappalija sötét és homályos volt, és mindenfelé pókhálók csüngtek. Rosszabb állapotban volt, mint évekkel azelőtt, amikor a Főnix Rendjének főhadiszállásaként működött. Akkoriban Sipor legalább a pókhálókat leszedte, de a manó már rég meghalt (Ginny akaratlanul is megkönnyebbült a gondolatra) és a Főnix Rendje már rég nem használta főhadiszállásnak az épületet.
Ahogy Ginny végighaladt a folyosón, lépte nyomán a padlóról kis porfelhők szálltak föl. A mindent elborító porban Ginny pálcájának fényében tisztán kirajzolódott egy pár lábnyom.
Harry lábnyomai.
A lány szíve gyorsabban kezdett dobogni, ahogy ahhoz az ajtóhoz közeledett, amely alatt vékony fénycsík látszott.
Mielőtt odaért az ajtóhoz, valami furcsa hangra lett figyelmes, amely a baloldali falon lévő festmény felől érkezett. Fölemelte pálcáját, és majdnem eldobta, amikor hangtalan nevetőgörcs tört rá: a festményen ugyanis Sirius Black elbűvölő édesanyját látta, akinek szája rejtélyesen összeragadt, megakadályozva szokásos káromkodását. Az egyetlen hang, amit képes volt kiadni, a ’mmmmmmmppphhh’ volt. Vajon Harry volt az, aki végül elhallgattatta a festmény, ami senki másnak nem sikerült addig? - tűnődött Ginny és az ajtóhoz lépett.
Éppen meg akarta fogni a kilincset, amikor az ajtó kitárult, mintha távirányítóval működne.
- Miért nem vagyok meglepődve, hogy itt látom, Mrs. Malfoy? – szólalt meg egy hűvös hang az ajtónak háttal álló karosszékből.
- Talán mert nem is látsz engem – felelte Ginny, azon tűnődve, hogyan vehette észre Harry az érkezését.
- Látom önt, Mrs. Malfoy – mondta a férfi a karosszékben.
Nem tűnik túl boldognak, hogy itt vagyok - gondolta Ginny, aztán összeszedte magát és a kandallónál álló két karosszékhez sétált, melyek egyikében Harry ült.
Ginny lehuppant az üres székbe és ránézett a férfira. Az első, ami a szemébe ötlött az volt, hogy Harry nagyon szépen lebarnult, a másik pedig az, hogy morcosan néz rá. Próbálva figyelmen kívül hagyni a férfi mogorvaságát, Ginny megszólalt. – Úgy néz ki, nincs mágikus szemed, mint Mordonnak. Akkor hogyan látsz át az ajtón és a szék hátán?
- Vannak más módszerek is. De biztos vagyok benne, nem azért jött, hogy a különleges látásomat vitassuk meg – felelte a varázsló hidegen, erősítve Ginnyben az érzést, hogy nem látják szívesen Harry házában.
- Igaz – bólintott a lány a tűzbe bámulva. – Másért jöttem ide.
- Csupa fül vagyok. – Harry kissé lejjebb csúszott a karosszékben, mintha egy érdekes meséhez helyezkedne el.
- Azért jöttem, hogy beszéljek veled – felelte Ginny határozottan.
- Akkor beszéljen. Hallgatom – vont vállat a férfi.
A nő megrázta a fejét. – Beszélgetni jöttem ide, és ahhoz legalább két ember kell.
- Igazán? – Harry felegyenesedett ültében és kihívóan nézett rá. – Akkor beszélgessünk, Mrs. Malfoy.
- Kérlek, Harry ne szólíts így.
- Miért ne? Nem ez a neve? – A varázsló ártatlanul oldalt billentette a fejét, de a szeme határozottságot sugárzott.
- Igen, de… - a nő hangja elhalt. A dacos kifejezés a férfi arcán felingerelte, mintha Harry szándékosan kötekedne vele… - Nem lehetnél kedvesebb hozzám, mikor öt hosszú év után először találkozunk?
- Kedvesebb? – vonta föl szemöldökét a varázsló. – Természetesen, hölgyem. Kíván egy csésze teát?
- Tudod jól, hogy nem erre gondoltam – vonta össze szemöldökét a nő.
- Persze, hogy tudom. – Harry kissé előrehajolt, hogy egyenesen Ginny szemébe nézhessen. – Csak kedvem támadt gúnyolódni önnel, ahogy minden Malfoyjal szoktam. A Malfoy-idegesítés roppant szórakoztató időtöltés.
A férfi smaragdzöld szemébe nézve Ginny azonban nyomát sem látta benne a jókedvnek. Csak fájdalmat látott benne.
- Mi történt veled, Harry? – suttogta. – Megváltoztál.
- Milyen jó megfigyelő vagy. – A férfi ingerülten visszahanyatlott a székbe. – Mindig is kiváló megfigyelő voltál, Ginny…
- Mert te sosem tudtad elrejteni előlem az érzelmeidet! – vágott vissza amaz.
- És mit gondolsz, most mit próbálok rejtegetni? – kérdezte közömbösen Harry.
- Bánatot – felelte Ginny halkan.
- Jól látod. És ha nem bánod, most szeretnék egyedül maradni a bánatommal. Tulajdonképpen ezért jöttem vissza…
- Miért jöttél vissza?
- Épp most mondtam, nem? Hogy távol legyek mindenkitől, aki idegesít.
- És mi lehetne alkalmasabb hely az önsajnálatra, mint ez a ház? – felelte a nő élesen, a szemtelen válaszoktól ingerülten.
- Semmit sem tudsz arról, hogy mi történt velem – sziszegte Harry. – Ha tudnád, nem beszélnél ilyen gúnyosan az önsajnálatról.
- Akkor mondd el, hogy tudjam! – tette karba a kezét a boszorkány.
A férfi azonban csendben maradt, száját összeszorította. Most tűnt fel Ginnynek, mennyit öregedett: bár nem voltak ráncok az arcán, sem ősz szálak hollófekete hajában, mégis sokkal idősebbnek látszott... mintha nem csak öt év telt volna el, mióta utoljára találkoztak, hanem legalább tizenöt… Harry most felnőtt férfi volt, komoly és szigorú-külsejű. Ginny eltűnődött, vajon min mehetett keresztül ez az ember, ami ilyen gyökeresen megváltoztatta… Azon is eltűnődött, vajon az ő házassága Dracóval hozzájárult-e Harry változásához…
- Mondd el – suttogta.
- Inkább te mondd el, miért mentél hozzá Malfoyhoz! – vágott vissza a fiatalember.
Ginny elsápadt.
- Ha olyan rettentően szerelmes voltál belé, elmondhattad volna, én megértettem volna! De ahogy megtudtam… az teszi megbocsáthatatlanná.
- Ha tudnád valójában mi történt, megbocsátanál!
- Akkor mondd el, hogy tudjam!
- Draco kényszerített – felelt Ginny egyszerűen. – Én nem akartam… kényszerítettek.
- Kényszerítettek? – vonta föl szemöldökét Harry. – Megkérdezhetem, hogyan?
- Nem, nem kérdezheted – biggyesztette ajkát Ginny, tudván, hogy már többet mondott, mint kellett volna.
- Jól van, akkor nem hiszek neked – Harry vállat vont és megtörölte a homlokát - elég meleg volt a tűz mellett.
Ginny elképedt.
- A sebhelyed!
- Ja, hogy az – legyintett Harry.
- Eltűnt!
- Nem, csak álcáztam.
- Miért? – ráncolta homlokát Ginny.
- Miért ne? – kérdezett vissza a másik.
- Biztosan megvolt az oka… de nem akarod elmondani.
- Kivételesen jó megfigyelő vagy ma – morogta a férfi.
- Oké, ha nem akarod elmondani, legalább azt mondd el, hol voltál ennyi évig, és mit csináltál, miért nem válaszoltál a baglyainkra…
- Hol voltam? Majdnem mindenhol. Mit csináltam? Majdnem mindent. Miért nem válaszoltam a leveleitekre? Mert nem olvastam őket. Nem érdekelt, amit bármelyiketek mondani akart… úgy éreztem, elárultál Ginny, és nem akarom hallani a szánalmas bocsánatkérésedet! – Ginnyre sandított, és látván a bosszús kifejezést a nő arcán, megengedett magának egy félmosolyt. – Homályos válasz cserébe a homályos válaszért, amit tőled kaptam.
- Kölcsönkenyér visszajár–t játszol velem, Harry? – nézett morcosan Ginny.
- Igen. Mindenért ugyanúgy fizetek vissza, ahogy én kaptam. Szemet szemért, ismered a mondást.
- Megijesztesz, Harry.
- Ne aggódj, nem vagy egyedül vele. Sokan ijesztőnek találnak. – A varázsló felállt és járkálni kezdett a szobában. – Az igazat megvallva néha én is megijedek magamtól.
- Az igazat megvallva… - sóhajtotta Ginny. – Emlékszel, amikor mindig igazat mondtunk egymásnak mindenről?
- Alig – felelte amaz komoran. – Nagyon régen történt.
- Én még nem felejtettem el – hangsúlyozta Ginny.
- Jó neked. Az azt jelenti, hogy nincs annyi gondod, mint nekem. – Abbahagyta a járkálást és szembe fordult a boszorkánnyal. – Gondolom Mrs. Malfoyként nincs túl sok dolgod. Miről szól az életed, Ginny? Partikról? Jótékonysági estekről? A legújabb párizsi divatnak megfelelő ruhák vásárlásáról? Szőke hajú, elkapatott kis kölykök neveléséről?
Ekkor Ginny szeme dühösen felvillant.
- Érzékeny pontra tapintottam, vagy mi? – nézett rá tűnődően Harry.
Ginny lassan felállt, s a keze ökölbe szorult.
- Nekem nem lehet gyerekem, Harry – sziszegte a nő összeszorított fogain át.
- Jó neked.
- Jó? – csattant fel az asszony. – Ez az elképzelhető legrosszabb dolog!
- Vannak rosszabb dolgok – felelte Harry komoran. – Vannak rosszabb dolgok, mint hogy képtelen vagy a gyerekszülésre, hidd el.
- Honnan tudod? – sziszegte Ginny, és könnyek buggyantak ki a szeméből. – Te férfi vagy az ég szerelmére! Nem tudhatod, milyen érzés annyira vágyni egy gyerekre, hogy majd’ belebolondulsz…
- Te nem tudsz semmit, Ginny – rázta fejét Harry. – De ha életed legnagyobb vágya egy gyermek, fogadj örökbe egyet. Az árvaházak tele vannak gyerekekkel, akik éheznek a szeretetre, amelyet a saját szüleik nem adtak meg nekik… vagy talán ragaszkodsz egy kis aranyvérű Malfoyhoz?
- Én nem ragaszkodnék, de Draco… - Ginny elfordította a tekintetét, és letörölte a könnyeket az arcáról. – Ő saját gyereket akar… és ha én nem adhatom meg neki, máshol keresi.
- Ó… - Harry ledobta magát az egyik székbe. – Miért nem lepődöm meg ezen? Malfoy már a Roxfortban is fűvel-fával...
- Tényleg? Nem is tudtam – ismerte be Ginny.
- De nem látszol letörtnek a hírtől – jegyezte meg Harry kissé meglepve.
- Miért lennék? Nem érdekel kivel fekszik le, amíg engem békén hagy.
- Akkor megtudhatnám, hogyan szándékoztál gyereket szülni neki? – kérdezte Harry gúnyosan.
Ginny az égre emelte a tekintetét, majd leült a másik karosszékbe, újra szemben Harryvel. – Sosem szerettem őt, Harry. Kényszerítettek, hogy hozzámenjek, és mindig is undorodtam az érintésétől… de olyan üres az életem, hogy azt reméltem, megfoganok… Gyermekre vágytam, hogy betöltse az üres életemet. Egy gyermekkel, akit szerethetek, könnyebben elviseltem volna az életemet Dracóval. Feltételezem, Narcissa is így érzett, mikor megszülte Dracót… a fia elviselhetőbbé tette az életét Luciusszal.
- Honnan tudod? Ő mondta neked?
- Hogyan mondhatta volna? Meghalt, mielőtt összeházasodtunk Dracóval… Ezt csak feltételezem a fiával való kapcsolatáról… ezt… ezt érzem.
- Érdekes. – Harry az alsó ajkát rágta. – Narcissa nekem olyan felsőbb osztálybeli hölgynek tűnt, aki tökéletesen elégedett a helyzetével.
- A látszat csalhat – mutatott rá Ginny. – Pont, mint az én esküvőm… - Harryre pillantott, és látta, hogy a férfi megdermedt. – Kívülről úgy látszott, boldog menyasszony vagyok, de belülről ordítottam a fájdalomtól… Főleg, amikor észrevettelek az Odú kertjében, ahogy azzal az űzött arckifejezéssel rám néztél… éreztem, hogy a szívem darabokra törik, még hallottam is a csörömpölést… Ki akartam tépni magam Draco karjából, és odafutni hozzád, elmagyarázni mindent… de nem tudtam.
- Miért? – suttogta Harry.
- Én… nem mondhatom el… - szipogta Ginny.
Harry meg akarta fogni a nő kezét, és bátorítóan megszorítani, de visszatartotta magát. Ez az asszony Draco Malfoy felesége… Malfoy érintette őt, és ez elég volt ahhoz, hogy Harry viszolyogjon tőle… Bár, ha visszagondolt a hatodik roxfortos évére, a lány nem undorodott megérinteni őt, még akkor sem, amikor elmondta neki sötét titkát… De nem… jobb nem is gondolni arra, korholta magát Harry. Különben is, ha Ginny a teljes igazságot tudná, neki sem lenne többé kedve őt, Harryt megérinteni. A férfi néha undorodott magától, amikor arra a dologra gondolt… Ginnynek soha nem szabad megtudnia. Senkinek sem szabad megtudnia…
És ha jobban belegondol, miért kéne egyáltalán vigasztalnia a nőt? Ginny hagyta el őt öt évvel ezelőtt, ő törte össze a szívét, és most vonakodik elmondani, miért tette… ez a kényszer-házasságos sztori valahogy bűzlik… miért kéne elhinnie? Csak, azért mert Ginny gyönyörű szemei tele voltak könnyel, mikor elmesélte? Mi van, ha a nő megtanult színészkedni? Malfoy lévén mostanra nyilván tökélyre fejlesztette a színlelést, Draco bizonyára még leckéket is adott neki belőle… Harry elfintorodott a gondolatra, hogy mi minden másban adhatott Draco leckéket Ginnynek…
- Ginny – szólalt meg végül, kényszerítve magát, hogy figyelmen kívül hagyja a gombócot, amely attól nőtt a torkában, hogy sírni látta a nőt. – Azt mondtad, beszélgetni jöttél ide, de amikor bizonyos dolgokról jön szó, azt mondod, nem beszélhetsz róluk…
- Te sem beszélsz valami készségesen bizonyos dolgokról – mutatott rá amaz.
Harry bólintott, kissé szomorúan. – Hiányzik az az idő, amikor olyan nyitottak voltunk egymás felé, Ginny.
Kis mosoly tűnt fel Ginny ajkán. – Ez azt jelenti, hogy még emlékszel azokra az időkre…
- Emlékszem. Bár csak a boldog időkre emlékeznék… de nem… az élet sosem olyan könnyű, sosem igazságos.
- Pláne Harry Potternek, igaz? – kérdezte Ginny szomorú mosollyal.
- Nekem, és azoknak, akiket szeretek.
Ginny eltűnődött, vajon ő is azok közé tartozik-e, akiket Harry szeret, de a fiatalember arca olyan kifejezéstelen volt, hogy semmit sem tudott leolvasni róla. Kezdte azt gondolni, hogy értelmetlen volt idejönni, hiszen semmit nem tudott meg, amit akart, és Harry olyan távolinak és cinikusnak tűnt, hogy Ginny attól tartott: soha többé nem kerülhet közel hozzá. A férfi őt vádolja azzal, hogy rejteget valamit, holott ő biztos volt benne, hogy a férfi még többet rejteget. Bárcsak minden úgy lenne megint, mint amikor ötödikes korában ő és Harry összejöttek…
De a boldogságuk rövidéletű volt. Az utolsó éve elején Harry már rejtegetett valamit előle, és Ginny sosem tudta kiszedni belőle. A fiú aggódni látszott valamiért, mintha szégyenkezett volna… de most másmilyen volt. Nem aggódó, hanem teljesen összetört; nem szégyenkező, hanem önvádtól fuldokló… mi változtathatta meg ennyire?
Azt hiszem jobb, ha megyek, és sosem jövök vissza - mondta magának Ginny. Épp föl akart állni, amikor a szoba ajtaja megnyikordult. Mivel Ginny az ajtónak háttal álló székben ült, nem látta ki lépett be.
Harry azonban nem tűnt meglepettnek a látogató láttán.
- Elég soká tartott, hogy megtalálj – mondta közömbösen.
- A nyomkövető bűbáj nem működik tökéletesen, mióta kiléptél a Körből – felelte egy női hang türelmetlenül, és Ginny kihajolt a székből, hogy a hang tulajdonosára nézzen.
Az ajtóban egy magas, fekete hajú, kreolbőrű nő állt nagy sötétbarna szemekkel. Ginny azt mondta volna, csinos, ha nem lett volna olyan nyúzott a külseje. Hullámos fekete haja rendetlen volt, arca kimerültséget és szenvedést tükrözött. Különös módon az arckifejezése Harryére hasonlított.
A nő észrevette a karosszékből kipillantó Ginnyt, mert így szólt: - Gondolom, Miss Weasley? Vagyis… Mrs. Malfoy?
- Ismerjük egymást? – állt föl Ginny szemöldök ráncolva.
- Nem, maga biztosan nem ismer, de én sokat hallottam magáról – felelte a nő és odament hozzájuk. – Harry mindent elmondott magáról.
- Harry? – Ginny kérdően nézett a fiatal varázslóra. – Bemutatnál minket?
Harry a másik nőre nézett, majd vissza Ginnyre, és látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.
- Phaedra, ő Ginevra Malfoy. Ginny, ő itt Phaedra Potter.
- Potter? – pislogott Ginny.
- Ööö, igen. – Harry kissé elpirult. – A feleségem.
Legyetek olyan jók és véleményezzétek!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
