- A… a feleséged? – kapott levegőért Ginny, miközben úgy érezte, hogy gombóc van a torkában.

- Igen – biccentett Harry. - A feleségem, akinek megmondtam, hogy ne jöjjön utánam, de nem vagyok meglepve, hogy mégis itt van. Olyan makacs, mint egy öszvér.

- Harry Potter, ne beszélj úgy rólam, mintha itt sem lennék! – csattant fel Phaedra. – Még szép, hogy utánad jövök, nem engedhetem, hogy ilyen könnyen elhagyd a Kört!

- Phaedra – sóhajtott fel Harry. - Nem fejeztem ki magam elég világosan, mikor azt mondtam, hogy kilépek?

- Ó, az nagyon is világos volt, de én nem engedem, hogy csak úgy kilépj! - válaszolta ingerülten a felesége. – Túlságosan belebonyolódtál már ahhoz, hogy kilépj, és ne feledd: ha te kilépsz, nekem is ki kell lépnem!

- Akkor találj magadnak egy másik társat – vont vállat Harry.

- Hah! Könnyű azt mondani, Harry! – dobbantott a lábával az asszony. – Mintha olyan könnyű lenne téged pótolni!

Ginny olyan gyorsan kapkodta a fejét köztük, hogy úgy érezte, mintha egy ping-pong meccset nézne. Fogalma sem volt róla, hogy a másik kettő miről beszél.

- Nem érdekel, hogy tudnak-e pótolni vagy nem, megmondtam, hogy kilépek! – kiabálta Harry.

- De hát a Kör! Nem hagyhatod cserben őket! Nem hagyhatsz cserben engem!

- És miért, ha szabad kérdeznem? – morgott Harry ökölbe szorított kézzel. – A Kör szépen cserbenhagyott, mikor Daffyt elrabolták, és nem úgy nézett ki, mintha nagyon igyekeztél volna kiszabadítani szegénykét!

- Mi? – sziszegte a fekete hajú boszorkány, dühtől szikrázó szemekkel. –Te most engem hibáztatsz? Segíteni próbáltam, és hadd emlékeztesselek rá, hogy én is ott voltam a végén!

- A végén, igen! – Harry smaragdzöld szeme összeszűkült dühében. Ginny még soha sem látta őt ilyen mérgesnek. – Mikor odaértél már túl késő volt!

- A pokolba, Harry! – vágta oda Phaedra könnyes arccal. – Ne merészelj engem okolni a késésért! Nem az én hibám volt, és nem is a tiéd! És ne gondold, hogy nekem nem fáj annyira, mint neked! Én is szenvedek!

Egy pillanatig Harry a szemöldökét ráncolva figyelte, szorosan összeszorította az ajkait, majd bólintott. – Bocsánat. Igazad van. De én tényleg nem megyek vissza veled. Nem akarom, hogy többé bármi közöm is legyen a Körhöz. Találj magadnak egy új társat és felejts el!

- Felejtselek el? – Phaedra szája megremegett. – Hogyan? Azok után, amiken keresztül mentünk? Miért hagysz el, Harry? Csak Daffy miatt? Ő volt az egyetlen kapocs kettőnk között? - szipogva letörölte a könnyeit. - Mondd Harry, szerelmes voltál belém valaha is?

Egy percre csönd állt be. Harry elfordította a tekintetét a feleségéről és mereven bámult a tűzbe.

Ginny nem tudta mit tegyen: menjen ki a szobából és hagyja magára a párt, vagy köszörülje meg a torkát? Az volt a benyomása, hogy mindkét Potter megfeledkezett az ő jelenlétéről.

Mikor a csend kezdett kényelmetlen lenni, Harry megszólalt és alig hallható hangon beszélni kezdett.

- Nem tudom, Phaedra. Nem tudok én már semmit. - Megfordult, hogy a feleségére nézzen, aki letörölte a könnyeit és most egy hercegnő méltóságával nézett rá. – Soha nem mondtam neked, hogy szeretlek, nem igaz, Phaedra?

- Nem. Most, hogy így belegondolok, valóban nem – válaszolta hidegen a nő.

- Én soha nem hazudtam neked. Nem tartozok neked semmivel, és te sem tartozol nekem semmivel. Szabad vagy.

- Tényleg? – Phaedra kihúzta magát és a férfi elé állt. – Akkor mit gondolsz erről? – azzal felemelte a jobb kezét rajta a jegygyűrűjével. Ekkor Ginny tekintete Harry jobb kezére vándorolt, de nem látott rajta jegygyűrűt.

- Ez kérlek, egy szimbólum – mondta a fiatal varázsló – ahogy a mi házasságunk is csak szimbolikus.

- Soha nem jelentett neked többet, mint egy szimbólumot, igaz? – kérdezte a nő szomorúan.

- Sajnálom – rázta meg a fejét Harry.

- Rendben. - Phaedra felemelte a fejét. - Értettem. És, most ha nem bánod, keresek magamnak egy szobát ebben az óriási házban.

- Ha akarsz – vont vállat Harry és figyelte, ahogy a nő elhagyja a szobát.

- Miért marad? – kérdezte Ginny, miután az ajtó döngve bevágódott.

- Mert nem az a fajta, aki könnyen feladja – válaszolta Harry, miközben visszasüppedt a karosszékbe.

Ginny meglepődött ezen a nemtörődöm magatartáson… mintha Harry nem is lenne meglepve, hogy még mindig itt látja őt. Ginny valahogy azt várta, hogy Harry majd megborzong a szavaitól, ahogy rádöbben, hogy ő végig itt volt… de nem. A férfi nyilvánvalóan egy másodpercre sem feledkezett el arról, hogy ő itt van, és egyáltalán nem bánta, hogy tanúja volt egy házastársi veszekedésnek. Vagy ha zavarban érezte is magát, nem mutatta. Talán Ginnynek nem volt igaza, mikor azt gondolta, hogy Harry soha nem tudta elrejteni az érzéseit: kétségtelenül megtanulta - ha nem is teljesen, de részben biztosan.

- De… te világosan elmondtad neki a véleményedet, nem? Talán lassú a felfogása?

- Nem. - Harry visszadőlt a párnák közé. - Gyorsabb a felfogása, mint a legtöbb nőnek, akit valaha ismertem. Kivéve talán Hermionét. Csak kicsit nehéz meggyőzni. Mondtam neki, hogy már napokkal ezelőtt kiléptem, de nem akarja elfogadni, utánam jött, és addig fog követni, amíg fel nem adom. De ez az, ami soha nem fog bekövetkezni.

Ginny meg akarta kérdezni, hogy ’addig fog követni, amíg csak élsz?’, de mégse tette. Bizonyos okokból kifolyólag nem volt féltékeny Harry feleségére – hiszen a férfi soha sem szerette azt a nőt, nemigaz? Végül is mindkettőjük boldogtalan házasságban él, ő Dracóval, Harry Phaedrával. Nem Harry boldogtalansága miatt, de mégis egy fajta elégtételt érzett.

- Tudod – szólalt meg – nem értettem túl sokat abból, amiről beszéltetek. Honnan léptél ki? Mi az a kör? Kicsoda Daffy?

Az első két kérdésnél Ginny nem vett észre semmit Harry vonásain, azok teljesen kifejezéstelenek maradtak, azonban az utolsó kérdésnél egy sötét árnyék suhant át az arcán.

- Nem a te dolgod – mondta a varázsló. - Menned kéne.

Ginnytől azonban nem volt olyan könnyű megszabadulni. – Üzletet ajánlok, Harry.

A férfi felhúzott szemöldökkel nézett rá.

- Játsszunk nyílt kártyával. Mondj el mindent ezekről a dolgokról, és én elmondom, hogy Draco mivel kényszeríttet a házasságra.

Egy pillanatig látszott, hogy Harry a lány vonásait figyeli, miközben a láthatatlan fogaskerekek gyorsan forogtak a fejében.

- Rendben. Kérdezz.

- Miféle körből léptél ki?

- A neve Hermész Köre. Kisebb, mint a Főnix Rendje, de hatékonyabb… legalábbis legtöbbször – tette hozzá keserűen Harry. – Ez egy görög szervezet a mágikus bűncselekmények ellen.

- Tudodki ellen dolgoznak? – kérdezte Ginny.

- Csak részben. A mágikus bűncselekmények minden fajtájával foglalkoznak, mint afféle rendőrség, de ez nem egészen… legális.

- Szabadúszó szervezet?

- Igen, egy nonprofit szervezet, amely egy jobb világért dolgozik – itt Harry egy ironikus mosolyt küldött a lány felé – mintha a világ megérdemelné, hogy jobbá tegyék… Nem panaszkodhatok, végül is a Kör minden tekintetben veri Dumledore szánalmas Főnix Rendjét.

Ginny nem tudta, hogy reagáljon erre a cinikus megjegyzésre. – Milyen tekintetben veri a Rendet?

- Jobbak az összeköttetései és biztonságosabb. Minden tag aláír egy mágikus szerződést, és ha valaki elárulja, akkor…

- ÁRULÓ felirat jelenik meg az arcán? – találgatott vigyorogva Ginny.

- Nem. Agyoncsapja egy villám, ahogy az áruló szavak elhagyják a száját. Zeus Átka a neve és elég hatásos. Miután egyszer valaki megpróbálta semmibe venni az átkot és elhamvadt, senki nem kísérletezett vele többet.

Ginny megdöbbenten kapkodott levegőért. – És… te beszéltél nekem a Körről, ez nem árulás?

- Nem, mert nem beszéltem neked a Kör terveiről és titkairól. Az nem titok, hogy a Kör létezik, így ha csak az általános tevékenységéről beszélek, nem árulom el. A Görög Mágiaügyi Minisztérium tud róla és elnéző az akcióikkal szemben. A Minisztériumi dolgozók nem túl boldogok, mikor a Kör előbb keríti kézre a bűnözőket, mint az ő aurorjaik, de hagyják működni, amíg segít nekik tisztán tartani a mágikus világot a söpredéktől.

- Csak Görögországban működik? – kérdezte kíváncsian Ginny.

- Nem, az egész világon, de a főhadiszállás Görögországban van. Phaedrával voltunk már kiküldetésen az USA-ban, Brazíliában, Egyiptomban, Olaszországban, Norvégiában, Guatemalában, Kínában, Mongóliában, Ausztráliában, Hawaii-in… és még sok más helyen.

Ginny csodálkozva nézett rá. – Hogy tudtad teljesíteni a küldetésed, ha nem is beszéled azoknak az országoknak a nyelvét?

- Könnyen – vonta meg a vállát Harry. – Van egy bűbáj, ami lehetővé teszi, hogy megértsd az adott nyelvet, és hogy a hallgató megértse azt, amit te mondasz neki az anyanyelveden, még akkor is, ha az illető pápuai. A bűbájt a Kör egyik tagja találta ki, több mint ötszáz éve, de nem túl sok varázsló tud róla. Nem tudom, hogy Dumbledore tudott-e erről… talán, de kétségeim vannak efelől.

- Miért? – kérdezte Ginny, aki nem tudta elképzelni, hogy Albus Dumbledore nem tudott volna valamiről.

- Mert Hagridnak nehézségei akadtak, mikor az óriásokhoz ment. Tudod, legtöbbjük egyáltalán nem beszél angolul. Hagridnak szerencséje volt, hogy valaki tudott fordítani neki. Valószínűnek tartom, hogyha Dumledore ismerte volna ezt a bűbájt, akkor használta volna Hagridon és Madam Maxime-on, hogy megkímélje őket a nyelvi nehézségektől. Egyébként szerintem a bűbáj kitalálója az ötletet a Bibliából vette.

- A Bibliából? – pislogott a nő. Nem tudta elképzelni, hogy a Bibliának mi köze lehet a mágiához.

- Igen – bólintott Harry. – Az Új Testamentumból. Mikor a Szentlélek leszállt a tanítványokra, a saját nyelvükön prédikáltak, és az emberek megértették őket, akármelyik országból származtak is.

- Tudod, már megint megijesztesz – mondta Ginny. – Titkos ügynök vagy, olyan bűbájokat tudsz, amilyeneket Dumbledore sem…

- Nem mondanám magamra, hogy titkos ügynök vagyok – rázta meg a fejét Harry. – De valóban többet tudok, mint Dumbledore. Különleges látásom van mágikus szem nélkül, bizonyos esetekben pálca nélküli varázslatot is képes vagyok végrehajtani, stb., stb.…

- Pálca nélkül nyitottad ki nekem az ajtót? – nézett rá elkerekedett szemekkel Ginny.

- Igen. És ugyanúgy hallgattattam el Mrs. Blacket is.

- Láttam – kuncogott Ginny. – Elrejtetted a sebhelyedet?

- Muszáj volt. Nem hiszem, hogy simán futkoshattam volna a bűnözők után a híres sebhelyemmel, nem igaz? Anélkül viszont senki sem tudta, hogy ki vagyok. Elég kellemes volt úgy élni, hogy az emberek nem bámultak örökké tátott szájjal.

- Miért, nem ismertek föl téged a nevedről?

- Nemigazán. Főleg mivel álnevet használtam.

Ginny csodálattal vegyes aggodalmat érzett. Harry olyan dolgokról beszélt neki, amelyek szinte megrémítették őt, de mindezt olyan hanyagul, mintha titkos ügynöknek vagy úgynevezett ’illegális rendőrnek’ lenni a legtermészetesebb dolog lenne a világon.

Ginny azonban nem akarta kimutatni az érzéseit az üggyel kapcsolatban, ezért megpróbált olyan hétköznapian viselkedni, amennyire csak lehetséges. – Tetszik nekem ez a Kör, biztos nagyon érdekes lehet – mondta elgondolkodva. – De miért léptél ki, hm? És miért mondta a feleséged, hogy ha te kilépsz, neki is ki kell?

- Mert a Körben párokban dolgozunk. Amikor a tagok párokat alakítanak, egy Követő Bűbájt alkalmaznak a másikon, amely segít nekik egymásra találni, ha elszakadnak a küldetés során. Mióta elhagytam a Kört, a Követő Bűbáj köztem és Phaedra közt egyre csak gyengül. Ezért került neki egy napba, hogy megtaláljon engem. Mindenesetre most, hogy kiléptem, hamarosan új társat kell találnia, mert ha nem, akkor el kell hagynia a Kört, mert biztonsági okokból nem hagyják egyedül dolgozni.

- Miért léptél ki? – kérdezte újra Ginny.

Újra egy árnyék jelent meg Harry arcán, és Ginny nem volt biztos benne, hogy jól tette-e, mikor újra feltette ezt a kérdést. Azonban Harry – noha vonakodva – beszélni kezdett:

- Egy hete történt… - mondta kissé habozva. – Egy szicíliai bűnöző, akit Phaedrával üldöztünk, elrabolta Daffyt, hogy megbosszulja rajtunk, amiért elkaptuk a bátyját. Vendetta, ahogy azt olaszul mondják… - Látva Ginny zavart arckifejezését, hozzátette: – Daffy a Daphne rövidítése… a lányunk.

- A lányod? – suttogta a nő.

Harry bólintott. – Én találtam meg először a bűnözőt, még Phaedra előtt, és megtámadtam a pasast. - Látszott, hogy Harry szemei elfátyolosodnak egy pillanatra, de visszapislogta a könnyeket. – Egy őrült volt, Ginny… megkínozta… megkínozta a lányomat… egy négyéves kislányt… Mikor láttam a fájdalomtól görcsberándult kis testét a földön, hallottam a nyöszörgését, az agyamat elborította egy mindent elsöprő düh, és… és ráküldtem arra az átkozott alakra a Cruciatust… először, mióta Bellatrix Lestrangen használtam. – Szünetet tartott, keresve a szavakat. – Akkor… sikerült megfelelően használnom. Amikor először, sikertelenül próbálkoztam az átokkal, Bellatrix mondta, hogy komolyan kell gondolnom, fontos, hogy tényleg fájdalmat akarjak okozni… és akkor komolyan gondoltam. Percekig… percekig kínoztam azt a mocskot, és élveztem az ordítását… - Harry nyelt egyet és a tűzbe bámult, hogy pillantása nehogy találkozzon Ginnyével. – Soha nem éreztem még ahhoz foghatót, Ginny… Ördöginek, szadistának, embertelennek éreztem magam… de tudtam, hogy megérdemelte. Aztán… aztán megöltem.

A fiatal boszorkány megragadta a székének a karfáját.

- Igen… gyilkos vagyok, Ginny. Azelőtt soha senki életét sem vettem el. Üldöztem őket, elkábítottam őket, megdermesztettem őket, de… soha nem öltem meg senkit. Percekig álltam a holtteste mellett, mikor meghallottam Daffy nyöszörgését és rájöttem, mit tettem. Odarohantam hozzá és a karjaimba vettem… rám nézett azokkal a nagy zöld szemeivel és azt mondta: „annyira fáj, apu”… - Harry most már nem próbálta meg visszatartani könnyeit, így azok szabadon csorogtak le az arcán. – A karomban halt meg, Ginny. Phaedra és a Kör többi tagja túl későn érkezett… csak engem találtak egy holttest mellett térdelve, egy másik halottal a karjaimban… nem tudtak segíteni. Akármilyen csodálatosak is voltak, nem tudták megmenteni a lányomat… Birtokában voltam az összes tudásuknak, mégse tudtam megmenteni Daffyt.

Harry ekkor felállt és járkálni kezdett a szobában. – Többet már nem éreztem magam közéjük valónak. Főleg mivel Phaedra vont be a Körbe és az egyetlen dolog, ami miatt Phaedrával maradtam, az Daffy volt…

- Te csak… te csak azért házasodtál vele össze, mert…

-… terhes lett, igen – bólintott Harry. - Szerintem szándékosan csinálta, hogy magához láncoljon, de soha nem haragudtam rá ezért. Nagyon akartam azt a gyereket… hogy legyen valakim, akit szerethetek, annyira, amennyire az én szüleim szerettek engem, amíg éltek… Daffy volt a szemem fénye, és nélküle már értelmetlen az életem…

Ginny felállt és megszorította Harry kezét, amit az hálásan fogadott.

Most értettette meg, hogy mit is akart mondani Harry azzal, hogy van annál rosszabb dolog, mint hogy valaki nem képes gyereket szülni… Látni, ahogy meghal a gyermeked sokkal, de sokkal rosszabb…

- Sajnálom, Harry – suttogta.

- Nem a te hibád – rázta a fejét a férfi. - Minden az én hibám.

- A tiéd? – suttogta Ginny. – Ezt meg hogy érted? Te megpróbáltad megmenteni, nem igaz?

- Igen… de sokkal egyszerűbb lett volna nem vállalni ezt a gyermeket…

- Miről beszélsz? – ráncolta a szemöldökét a nő.

- Az igazságról – válaszolta Harry. – Mikor… mikor tudomást szereztem Phaedra terhességéről, ő javasolta, hogy vetessük el. Biztos voltam benne, hogy csak azért esett teherbe, hogy maga mellett tartson, és ha nem akartam volna mellette maradni, akkor elvetette volna a gyereket. De… én nem engedtem neki. Nem akartam ezt is elveszteni. Az ujjaival idegesen beletúrt rakoncátlan hajtincseibe és beleharapott az alsó ajkába. – De most azt kívánom, Phaedra bárcsak megszabadult volna tőle, és akkor nem tört volna össze a szívem.

- Harry… - szólt Ginny csendesen. – Mit értesz az alatt, hogy elveszteni ezt is?

Harry az ablakra nézett, amely kitárult, feltételezhetően pálca nélküli varázslattal, mivel Harry nem vette elő a pálcáját, és még csak meg sem érintette az ablakot. Ahogy a zsaluk kinyíltak, fény árasztotta el a sötét szobát. A fényben ezernyi porszemcse táncolt, melyek úgy fénylettek, mint valami arany eső.

Harry érezte, hogy ez a fényesség egy kicsit a szívébe is beszüremlik és bátorságot önt belé…

- Van még egy, Ginny.

- Még egy? – ráncolta a szemöldökét - Phaedrától?

- Nem.

- Akkor… - Ginny szeme tágra nyílt, ahogy egy csapásra megértette. - Akkor a Névtelen Lánytól?

- Igen – bólintott Harry, s miközben az ablakpárkányra támaszkodva a ragyogó napsütésben fürdette az arcát, gondolatban visszatért a hatodik roxfortos évébe…

A következő - rendkívül HOSSSZZZZÚÚÚÚ – fejezetben kis kirándulást teszünk Harry hatodik roxforti évébe (amely természetesen teljesen más, mint a Félvér Hercegben, hiszen jóval azelőtt íródott).

BÚÉK minden kedves olvasómnak, és most: tessék véleményezni! :)

Következő