2003. augusztus, Grimmauld tér 12.


- Szóval, van egy gyereked a csalótól – szögezte le Ginny.

- Igen – bólintott Harry, kibámulva az utcára.

- Ez volt az, amit az utolsó Roxfortos évedben eltitkoltál előlem?

- Igen az – válaszolta zavartan Harry.

- Miért nem mondtad el? – suttogta a lány.

Harry most elfordult az ablaktól, és Ginnyre nézett.

- A barátnőm maradtál volna, ha elmondom?

- Hát persze! – vetette oda sértetten a nő.

- Nem vagyok benne biztos, Ginny – rázta a fejét Harry. – Akkor legalábbis nem voltam benne biztos. Teli voltam kétségekkel, teljesen magamba roskadtam… Tizenhét évesen apa voltam, és nem tudtam, hogy kezeljem a dolgot… fogalmam sem volt róla.

- De hát… azt mondtad, azért akartad annyira Daphnét, mert nem akartad őt is elveszíteni… a másik gyerek is meghalt?

- Ezek szerint te azt hitted, hogy a gyerek halála az, amit nem tudok feldolgozni… De nem így van… a másik gyerekem él… mégis elvesztettem őt.

- Láttad őt valaha?

- Személyesen nem. Csak fényképen – válaszolta Harry kétségbeesetten. – Az első évben minden hónapban kaptam róla fényképet. Most már csak évente, a születésnapján… azért küldik a képeket, hogy kínozzanak, hogy fájdalmat okozzanak… - és hogy emlékeztessenek, hogy ne csináljak semmilyen hülyeséget – tette hozzá gondolatban.

- De… miért tenné ezt veled bárki is? – suttogta Ginny. – Mint a kicsi apjának, jogod van őt látni!

Harry elfordította a tekintetét, mintha attól félne, hogy a lány megláthat valamit a szemében, amit inkább titokban tartana.

- Azt legalább tudod, hogy ki az anyja?

- Igen, tudom ki volt.

- Volt?

- Meghalt. Belehalt a szülésbe. Linda volt a neve.

- Ó… sajnálom.

- Nem kell. Én se sajnálom – morogta a férfi.

- De… de Harry! – nézett rá megbotránkozva a boszorkány.

- Ne nézz rám ilyen gyilkos tekintettel – válaszolta csendesen az ifjú varázsló. – Semmit sem tudsz róla. Megérdemelte, amit kapott.

Ginny hitetlenkedve rázta a fejét. – Mit kellene tudnom róla ahhoz, hogy ne sajnáljam?

- Semmit – Harry visszahúzódott az ablaktól, amely egy csattanással becsukódott.

A lány tudta, hogy a témát ezzel lezártnak tekintheti. Igen kényes pontra tapintott, és a férfi nem volt hajlandó többet beszélni a dologról.

- Rendben – bólintott - még csak azt mondd meg nekem, hogy a gyerek miért nem veled van, az apjával? Természetes lenne, hogy egy gyermeket az anyja halála után az apához küldenek.

- Elég volt a kérdésekből, Ginny! Már eleget mondtam neked, most te jössz.

Az asszony összerezzent, mert eszébe jutott a megállapodásuk miszerint, ha Harry mesél neki a Körről és Daffyról, ő cserébe elmondja, hogyan kényszerítették házasságra.

- Rendben – bólintott. – De inkább nem szóban mondanám el. – Mikor látta, hogy Harry kérdőn ráncolja a szemöldökét, hozzátette: - Belenézhetsz az emlékeimbe, ha szeretnél. De nem hiszem, hogy el tudnám mondani. Értesz a Legilimenciához, igaz?

- Igen, elégszer láttam már Pitont mint legilimentort, meg a Körben is tanultam róla – mormogta Harry. – Biztos vagy benne? Ha egyszer behatolok az emlékeidbe, mindent láthatok… még azt is, amit inkább titokban tartanál.

- A házasságomon kívül nincs más titkom, Harry. Hacsak te nem félsz, hogy esetleg én pillanthatok meg olyan dolgokat a te emlékeid között, amit inkább nem mutatnál meg nekem…

- Az nem valószínű. Ezalatt az öt év alatt megtanultam, hogyan zárjam le az elmém, úgyhogy te semmit sem fogsz látni az én emlékeim közül, én viszont látni fogom a tiédet… kezdhetem?

- Persze, kezdjük.

Harry bólintott, majd a pálcáját a vörös hajú lányra szegezte. – Legilimens.

A következő pillanatban már Ginny gondolatainak és emlékeinek ösvényén sétált.

o

- Az apád az én apám kezében van, Weasley – vigyorgott Draco Ginnyre – és ha nem tévedek, nagyon szenved.

Ginny szeme összeszűkült. – Miért beszélsz nekem erről? Látni akarod, ahogy összetörik a szívem?

- Nem, látni akarom, ahogy a hősnőt játszod, hogy megmentsd az apádat.

- Mi az ára? – nyelt egyet a lány. – Tudod, hogy nincs pénzünk…

Draco élesen felnevetett. – Pénz? A Malfoyoknak több van belőle, mint amennyit el tudnál képzelni!
- Akkor? Mit akarsz az apám szabadságáért cserébe?

Draco ördögi vigyorral lépett közelebb. – Téged.

o

- Ezennel rámruházott hatalmamnál fogva házastársaknak nyilvánítalak bennetetek – mondta ragyogó mosollyal Diggle atya az ifjú párnak. – Megcsókolhatod a menyasszonyt.

Ginny erősen összeszorította az ajkait, lehetetlenné téve Draco számára, hogy igazi csókot adjon neki.

Miután az ifjú férj ajkai találkoztak az övével, gyorsan elfordította a fejét, és az első dolog, amin megakadt a tekintete, az az Odú kertjében, félig egy bokor takarásában megkövülten álló Harry volt. A fiú fekete haja még kócosabb volt, mint rendesen, a szemüvegének az egyik lencséje eltörött, vágások és horzsolások borították szutykos arcát, de mélyzöld szeme izzott, csak úgy sugárzott belőle a megrázkódtatás, a gyűlölet és az undor. Ginny hirtelen úgy érezte, mintha egy jeges kéz szorítaná össze a szívét.

Kiáltani akart neki, hogy ’nem is szeretem Dracót, engem belekényszerítettek ebbe a házasságba!’ . Legszívesebben odarohant volna hozzá, de Draco erősen fogta a kezét, és megakadályozta. Ginny gyorsan végignézett az édesanyján és a családtagjain, hogy vajon ők is látták-e Harryt, de úgy látszott, hogy nem. A lány újra odapillantott, ahol Harryt látta az előbb, de a fiú már eltűnt. Azon tűnődött, hogy a fiú vajon tényleg ott volt-e, vagy egy illúzió tréfálta meg kimerült elméjét.

o

Épp a ’lagzit’ tartották az Odúban (ami azt jelentette, hogy Molly vonakodva tálalta fel Dracónak és Luciusnak az ételt, miközben a Weasley fiúk ’esküszöm, hogy megölöm őket’ pillantásokat váltottak), mikor Amos Diggory feje jelent meg a kandallóban.

- Amos? – Mrs. Weasley ijedtében majdnem elejtette a merőkanalat.

- Molly, hol van Arthur? – kérdezte a fej.

- Öööö… nem tudom – hazudta az asszony, miközben eltakarta a Malfoyokat, így Amos nem tudta, hogy olyan információkat ad át Mollynak, amelyeket nem kellene.

A Minisztériumban mindenki azt hitte, hogy Arthur szabadságon van – legalábbis Molly ezt a mesét találta ki, mivel nem akarta kockáztatni Arthur életét, amíg az a Malfoyok kezében volt.

- Akkor, Molly, találd meg amilyen gyorsan csak lehet! – sürgette az asszonyt Amos. - A Minisztériumnak minden dolgozójára szüksége van.

- Miért, mi történt?

- Volt egy ütközet Vele, Akit Nem nevezünk Nevén – jött a válasz.

Lucius és Draco nyugtalan pillantásokat váltott.

- Harry Potter is benne volt, úgy hallottuk. A legtöbb halálfalót elkapták az aurorjaink, és már útban vannak Azkabanba. Caramel viszont meghalt… és sajnos Dumbledore is.

- Dumbledore halott? – kapott levegőért Molly, kezét a szívére szorítva.

Lucius Malfoy kezdte magát kényelmetlenül érezni a nő háta mögött. Azon a bolond Caramelen keresztül sikerült kihozatnia magát az Azkabanból… Viszont ha a miniszter meghalt, valószínűleg vissza fogják őt küldeni a börtönbe… arról nem is beszélve, hogy ha a Sötét Nagyúr még él, meg fogja büntetni, amiért nem volt ott, hogy segítse őt Potter ellen.

- Igen. Dumbledore meghalt a támadásban. Ahogy Caramel is… kétségtelenül rossz helyen volt, rossz időben… úgyhogy most nincs miniszterünk, és a Wizengamot perceken belül megkezdi az új miniszter-választást. Miután a férjed a Wizengamot tagja lett, meg kell jelennie és leadni a szavazatát.

- Ne haragudj, Amos, de… de fogalmam sincs, hogy hol van Arthur – dadogta Molly. – Mi… mi van Tudodkivel? És Harryvel?

- Mindketten eltűntek. Semmit sem tudunk róluk.

- Remélem, Harry jól van – sóhajtotta Mrs. Weasley.

- Szóval, Molly, ha látod Arthurt, mondd meg neki, hogy hoppanáljon a Minisztériumba!

- Megmondom neki – bólintott az asszony idegesen.

Mire Diggory feje eltűnt a lángokból, és Mrs. Weasley megfordult, Lucius már talpon volt.

- Köszönöm az élvezetes vacsorát, Molly – mondta hidegen a szőke férfi. – Jobb, ha most megyek. Draco, Ginny, sok boldogságot kívánok – tette hozzá enyhe gúnnyal a hangjában, majd dehoppanált.

o

- Azon gondolkodom, hogy vajon a Wizengamot képes lesz-e új minisztert választani az apád nélkül – jegyezte meg Draco gúnyosan, ahogy Ginnyt kalauzolta az Abszol út egyik legelegánsabb szállodájának nászutas-lakosztálya felé.

- Mikor fogjátok szabadon engedni az apámat? – követelte a lány. – Teljesítettem a megállapodásunkat, hozzád mentem, úgyhogy most neked kell teljesítened a te részedet. Engedd szabadon apát!

- Majd holnap. A nászéjszakánk után – vigyorgott a férfi, amitől Ginnyn hányinger vett erőt.

- Rendben – vett egy mély levegőt. – Legyünk túl rajta.

- Örömmel – Draco pupillái kitágultak a vágytól.

Ginny megborzongott a fiatalember ölelésében, majd igyekezett nem gondolni arra, hogy a férfi mit is csinál vele…

o

Harry megmerevedett, majd pillantása találkozott Ginnyével.

- Azt hiszem ez olyasmi, amit inkább nem néznék meg.

- Én meg inkább nem emlékeznék rá – helyeselt a lány.

- Folytathatom?

- Természetesen.

o

Mikor Ginny másnap reggel felébredt, a férjét maga mellett találta az ágyban, mélyen elmerülve a Reggeli Próféta olvasásában.

A lány becsukta a szemét, és próbált nem gondolni az előző éjszaka eseményeire, de a fájdalom, amit érzett, lehetetlenné tette számára. Igyekezett visszaemlékezni az álmára, és hirtelen rájött, hogy Harryről álmodott. Az a Harry azonban, akit álmában látott, nem az a Harry volt, akit annyira szeretett, hanem az, akit a bokorban látott, és aki vádló tekintettel nézett rá - olyan tekintettel, mely némán vádolta: ’Elárultál Ginny!’

- Felébredtél? – szólalt meg Draco.

- Igen, pedig bárcsak meghaltam volna álmomban – morogta vissza a boszorka.

- Miért? Semmi okod arra, hogy szerencsétlennek érezd magad, drágám. A Reggeli Próféta írja, hogy múlt éjjel az aurorok rajtaütöttek a Malfoy-kúrián. Úgy látszik, a Wizengamotnak apád nélkül is sikerült új minisztert választania, és Őminisztersége Kingsley Shaklebolt nem bízik túlságosan a családomban.

- És nincs igaza? – kérdezte Ginny szarkasztikusan.

- Ezenkívül megtalálták apádat a tömlöcben. Most a Szent Mungóban van.

Ginny ösztönösen megragadta a férfi karját. – Hogy van?

- Ne aggódj, túléli.

- És végre szabad! – Ginny elégedett sóhajjal süppedt vissza a párnájába.

- Igen, szabad… - mondta vontatottan Draco. – A félreértések elkerülése végett, drágám, ugye nem várod el tőlem, hogy téged is szabadon eresszelek?

- Én… ezt meg hogy érted? – Ginny gombócot érzett a torkában.

- Úgy, hogy szerintem azt tervezted, hogy elválsz tőlem, amint lehet… Ó, igen, az arckifejezésed elárulta, hogy igazam van… de ne reménykedj. A feleségem vagy, és életed végéig az is maradsz!

- Mitől vagy ebben annyira biztos? – ült föl Ginny, karba téve a kezét. – Az apám szabad, elmehetek a Varázsbűnüldözési Hivatalhoz, és elmondhatom nekik, hogy zsarolással kényszerítettél ebbe a házasságba!

- Vágyálom, drágám – mosolygott Draco önelégülten. – Ne haragudj, hogy elkeserítelek, de ez soha nem fog bekövetkezni.

- Miért nem? – ráncolta a szemöldökét Ginny.

- Hallottál már a Párkákról?

- Természetesen igen. A Párkák, vagy más néven Sorsistennők szövik és vágják el az élet fonalát a görög mitológiában.

- Pontosan, ahogy mondod. De lefogadom, hogy nem hallottál még a Párkák átkáról, a Végzet Varázsról…

A lány ijedten rázta meg a fejét.

- Nos hát… - Draco letette a Reggel Prófétát, majd kényelmesen elterpeszkedett a párnákon – az azt jelenti, hogyha szerzel valakitől egy hajszálat, és kimondod rá a Végzet Varázst, a kezedben tartod az illető életét. Ha elvágod a hajszálat, az illető meghal.

Látva Ginny rémült arckifejezését, Draco elégedett vigyorral folytatta: – És találd ki, kinek a haja van a birtokomban ezzel az ördögi kis bűbájjal ellátva?

- Nem lennék meglepve, ha az enyém lenne! – nézett rá lesújtó tekintettel a lány. – Múlt éjszaka, mikor oly szánalmasan játszottad a tigrist, jó sok hajamat kitépted. Minden szeretőddel ezt csinálod? Megkopasztod őket?

Draco azonban láthatóan nem sértődött meg felesége lekicsinylő megjegyzése miatt. Még mindig vigyorgott.

- Honnan veszed, hogy a te hajszáladat szereztem meg? Tudom, hogy nem tartod olyan sokra az életedet, Ginevra… és talán meg is kockáztatnád a halált… de lefogadom, hogy az apád életét többre tartod…

- Az nem lehet… ugye nem? - sápadt el a lány.

- Biztosíthatlak róla, hogy igen. Az apám megszerezte, majd végrehajtotta azt a bűbájt Arthur Weasley egyik kitépett hajszálán… Ez egy nagyon ritka sötét varázslat, csak néhány kiválasztott ismeri… és sajnálatos módon nincs ellenátka. Úgyhogy akár tetszik, akár nem, az apád élete az én kezemben van, szóval, ha azt akarod, hogy életben maradjon, akkor légy engedelmes kis feleség… Mrs. Malfoy.

o

Harry nyelt egyet, majd Ginnyre nézett. – Miért nem mondtad el? Talán valaki segíthetett volna… Valaki a Rendből…

A lány csak a fejét rázta. – Még nem láttál mindent.

o

- Ó… és mielőtt az az ötleted támadna, hogy beszélj az embereknek a Végzet Varázsról, engedd meg, hogy meséljek neked még egy nagyon hasznos kis átokról, amit rád szórtam, míg aludtál.

- Miféle átokról beszélsz? – kérdezte Ginny idegesen. Már fogytán volt a türelme, és a nyavalyás férje meg itt gúnyolódik vele... – Retkek fognak kinőni a fülemből, ha elmondom valakinek? Vagy ’IMÁDOM A SZURCSÓKOKAT’ felirat jelenik meg az arcomon?

- Nem. Ha a ’Végzet Varázs’ kifejezés elhagyja a szádat, a nyelved kiszakad a szádból, így biztos lehetsz benne, hogy ez volt az utolsó dolog, amit életedben kimondtál. Ha pedig megpróbálod leírni, leszárad a kezed, így szintén ez volt az utolsó dolog, amit leírtál.

- Csodálatos, hogy mennyire IMÁDSZ engem, drága férjem – fintorgott Ginny, próbálva fenntartani a lazaság álarcát, a szíve azonban a torkában dobogott.

- Ezenkívül, a Minisztérium valószínűleg kérdezni fog apád fogságáról, úgyhogy az ártatlanságomat kell tanúsítanod. Meg kell győznöd továbbá a szüleidet és bátyáidat, hogy semmi közöm az emberrabláshoz. Teljesen ártatlan vagyok, értetted?

A lány sápadtan bólintott.

- Ártatlan vagyok, vagy az apád meghal.

- Értettem, Draco.

o

- Szóval ezért nem mondtad el senkinek… - motyogta Harry.

- Igen. Ezért kértem, hogy nézd meg az emlékeimet, ahelyett, hogy elmesélném őket. Senki másról nem tudok, aki értene a Legilimenciához, kivéve Pitont, de benne nem bízom annyira, hogy ilyen dolgokba engedjek neki betekintést…

- Vajon miért? – engedett meg magának egy erőtlen mosolyt Harry. – Mondd csak, próbáltad már megkeresni ezt a hajszálat?

- Hát persze! – sóhajtotta Ginny. – De sose sikerült. Draco jól elrejtette.

- Mi van, ha…

- Mire gondolsz? – ráncolta a szemöldökét Ginny.

- Arra, hogy ez blöff is lehet… Elvégre a Malfoyok mindig ügyesen hazudtak…

- Ez nekem is eszembe jutott… De nem hiszem, hogy blöff. Bárcsak az lenne…

- Szóval, feltételezzük, hogy a Végzet Varázs valóban létezik… Nagyon veszélyesen hangzik… De nem tudom elképzelni, hogy ne legyen ellenátok… kell lennie valami módjának, hogy megszüntessük…

- De hol találhatjuk meg a módját? – kérdezte a lány kedvetlenül.

- Hol? Hát Görögországban!

- Görögországban?

- Végül is, az átok maga is az ókori görög mitológiából ered, nem igaz? Szerintem, vissza kell mennünk a gyökerekhez.

- Visszamennünk? Többes számban?

- Persze, hogy többes számban, te meg én, Ginny. Te nem mondhatod ki az átok nevét, vagy súlyos következményei lesznek… hacsak Malfoy nem blöfföl, de én inkább nem kockáztatnám meg, hogy kipróbáljuk. Mindenesetre én vagyok az egyetlen, aki tud a dologról, ezért csak én segíthetek. Én pedig ismerem Görögországot.

- Nem lesz ez túl veszélyes?

- Az életem sosem volt veszélytelen. Semmitől sem félek… vagyis… majdnem semmitől. Mellesleg, semmi sem tenne boldogabbá, mint hogy felbosszantsam Malfoyt.

Ginny a férfire vigyorgott. – Köszönöm, Harry.

- Akkor ezek szerint Görögországba megyünk… csomagolj nyári ruhát, szalmakalapot, naptejet meg napszemüveget. Egyébként… tudsz hoppanálni?

- Öööö… sajnos nem – rázta a fejét a lány.

- Hogyhogy nem?

- Azért nem, mert Draco otthon akart tudni maga mellett, mint engedelmes kis feleséget… Amikor közöltem vele, hogy be akarom fejezni a tanulmányaimat, magántanárt vett fel mellém… de az nem volt ugyanaz. A magántanár nem tanított nekem sötét varázslatok kivédését, bűbájtant és átváltoztatástant… csak mágiatörténetet és ősi rúnák tanulmányozását… Szerintem Draco félt tőle, hogy ha elég magas szintet érnék el sötét varázslatok kivédésében, talán ellene fordulnék, az apámra bocsátott szörnyű átok ellenére is… vagy ha bűbájtant és átváltoztatást tanulnék, talán fognám magam, és csótánnyá változtatnám őt…

- Amit meg is érdemelne – jegyezte meg Harry.

- Nem tanulhattam bájitaltant sem, nehogy megmérgezzem őt… Draco teljesen paranoiás lett… mindig előkóstoltatja az ételt és italt a házimanókkal.

- Malfoy paranoiás… - mormogta elgondolkozva Harry. – Bárcsak fel tudnánk ezt használni ellene, hogy megfizessünk minden szenvedésért, amit neked okozott!

Szomorkás mosoly jelent meg az asszony arcán, és megfogta Harry kezét. – Köszönöm a megértésedet.

- Nincs mit köszönnöd, Ginny. Csak viszonzom a szívességet. Hatodéves koromban te voltál az egyetlen, aki megértett engem. Úgy látszik, az a sorsom, hogy most én legyek az egyetlen, aki megért téged. Sok mindenen mentünk már keresztül, és senki sem értett meg minket… ezért van szükségünk egymásra.

- Nem, Harry. Itt csak nekem van szükségem rád. Neked miért lenne szükséged rám?

- Mert te vagy az egyetlen, aki megértett… és per pillanat amire leginkább szükségem van, az az, hogy megértsenek.

- Számíthatsz rám – válaszolt gyengéden a nő. – De ha azt akarod, hogy igazán megértselek, akkor teljesen meg kell nyílnod előttem, nem lehetnek titkaid.

Harry lenézett összekulcsolt kezükre. – Talán egyszer az a nap is eljön, amikor nem lesznek előtted titkaim. De még nem jött el az ideje.

- Türelmes leszek – válaszolt csendesen Ginny, és felállt a karosszékből, hogy a férfi mellé üljön. Egy ideig csak ott ültek egymás mellett, érezvén egymás testmelegét, egymás szívverését…

Harry hirtelen felállt, mintha valamit érzett vagy hallott volna, és valóban, a következő pillanatban kivágódott az ajtó, és három vörös hajú férfi lépett be, akiket egy rózsaszín hajú nő és két ’kevésbé színes’ egyéniség követett.

- Csak nem gondoltad, hogy magadnak tarthatod meg Harryt, kishúgom? – kérdezte vidáman Fred.

- Anya nem tartott vissza titeket? – érdeklődött Ginny.

- De, megpróbálta… csak meggyőztük, hogy nyugodjon le – válaszolt Ron.

- Aha, most pihen egy kicsit … - tette hozzá George.

- …a sóbálvány átok jótékony hatása alatt – bólogatott Fred.

- Ilyesmit csinálni szegény anyukátokkal! – méltatlankodott Hermione. – Isten hozott itthon, Harry!

- Isten hozott, öregem – mondta Ron is.

- Szia, Harry! – mosolygott szélesen Tonks. – Még szerencse, hogy Remy meg én épp Hermionénél voltunk látogatóban, amikor a fiúk mesélték, hogy visszajöttél!

- Bizony, semmiképp sem hagytuk volna ki a lehetőséget, hogy lássunk téged – tette hozzá Lupin ragyogó mosollyal. Harry nem is emlékezett, mikor látta ilyen boldognak ezt az embert… talán soha. Aztán észrevett valamit a vérfarkas gyűrűs ujján, és Tonksén is.

- Ti ketten összeházasodtatok?

Remus és Tonks rábólintott. – Már kéthetesek vagyunk!

- Nahát, gratulálok! – Harry megölelte a Lupin házaspárt.

- Hé, mi nem kapunk abból az ölelésből? – kurjantották a Weasley ikrek.

- Dehogy nem! – Harry őket is megölelte, végül két legjobb barátjához fordult.

Ron egy ’jó téged egy darabban látni, de hol a jó bánatban voltál eddig?’ arckifejezéssel nézett rá, Hermionénak viszont könnyek csillogtak a szemében.

Harry magához húzta és szorosan a keblére szorította a barátait. Amikor visszahúzódott, Hermione már hangosan zokogott, Ron pedig még a korábbinál is idiótábban vigyorgott.

- Jó téged viszontlátni, öregem.

- Téged is. Jaj, Hermione, ne sírj!

- Hogy ne sírjak? – csattant fel a lány. – Öt évre eltűntél, és egy árva szót sem szóltál, Harry! Azt sem tudtuk, életben vagy-e! És akkor hirtelen megjelensz, és elvárod, hogy ne sírjak!

- Ó, Hermione… - Harry ismét magához húzta a lányt, aki a vállába zokogott.

- Hé, elég már ebből! – Ron gyengéden lefejtette Harry karját a lányról.

- Csak nem vagy féltékeny, Ron? – somolygott Harry.

- Én? Neeeeem – legyintett pirulva Ron.

- Dehogynem az – szipogta Hermione. – A féltékenység olyasmi, amiből még nem sikerült kinőnie.

- Még jó, hogy nem, amikor mind a mai napig levelezgetsz Vickyvel, Harryt meg úgy ölelgeted! – vetette oda Ron.

Harry az égre emelte a tekintetét, de kimondottan élvezte két legjobb barátja vitáját. Pont, mint a régi, szép időkben…

- Jut eszembe – fordult Lupinékhoz – mi most a neved, hogy férjhez mentél, Tonks?

- Továbbra is Tonks, már túlzottan megszoktam, hogy lecseréljem – vont vállat a nő.

Ebben a pillanatban hangos rikácsolás hangzott fel a folyosóról. Harrynek felettébb ismerősnek tűnt a rikácsoló hang.

- Csak nem Csikócsőr? Őt is elhoztátok?

- El – bólintott Remus. – Tudod, mióta öreg barátom Sirius meghalt, én vigyáztam Csikóra. Most meg, hogy hallottuk, hogy itt vagy, gondoltuk, talán szívesen látnád.

- Persze, megyek és beengedem – válaszolt Harry, és épp azon volt, hogy kinyissa az ajtót a hippogriffnek, amikor George hangja töltötte be a termet:

- Figyelmet kérek!

Mindenki az ikrek felé fordult, akik egy hatalmas dobozt tartottak a kezükben (akkora volt a doboz, hogy mind a négy kezükre szükség volt, hogy elbírják – Harrynek fogalma sem volt, hogy hozhatták be a szobába anélkül, hogy ő észrevette volna). A dobozt nagy piros szalaggal kötötték át.

- Ez meg mi? – tudakolta Harry.

- Ez egy ’Isten Hozott Itthon És Boldog Utószülinapot Ajándék’ – mondta széles vigyorral Fred. – Remélem, nem bánod, hogy csak egy ajándékot kapsz tőlünk kettő helyett?

- Én nem Dudley vagyok – válaszolt Harry, amint az ikrek az asztalra helyezték óriási csomagjukat.

- Harry, ne… - suttogta Hermione, de Ron csibészesen csillogó szemekkel leintette.

Ginny, ismervén az ikreket, aggódó pillantást vetett Harryre, aki azonban észre sem vette, és szemmel láthatólag azt is elfelejtette, hogy Gredben és Forge-ban nem kéne megbíznia.

Harry a csomagot vizsgálva lehajolt. – Ketyeg – jegyezte meg. – Hadd találgassak: bomba?

Az ikrek savanyú pillantást váltottak, majd ismét Harryre néztek. – Ez nem fair, öregem. Meg akartunk lepni.

- Hát, az sikerült. Még sosem kaptam bombát szülinapi ajándékként. Köszönöm. – Ezzel megrántotta a szalagot, hogy kinyissa a dobozt.

- Harry, ne… - rebegte Hermione.

A következő pillanatban felrobbant a doboz, mindenkit, az összes bútort, a falakat és az ablakot is élénk rózsaszín masszával bevonva.

Néhány másodpercig senki sem szólt. Harry levette a szemüvegét. Rózsaszínre festett arcából kivilágított a két ovális folt, ahol a szemüvege felfogta a mázat. Megnyalta az egyik ujját.

- Ez málnakrém! – vigyorgott, és a fogai csak úgy világítottak rózsaszín massza borította arcában.

- Hát persze, a legújabb találmányunk, a Málnabomba – magyarázta George. – Egészen pici dobozokban állítjuk elő, aztán a vevő csak ráküld egy bazibumm bűbájt, mielőtt átadja az ajándékot a gyanútlan áldozatnak. Remek szülinapi ajándék mindenkinek, aki egy csepp humorérzékkel is rendelkezik.

- Remek ötlet. És még finom is… - Harry tovább nyalogatta a kezét.

- A színe is nyerő – tette hozzá Tonks, ahogy egy apró zsebtükörben nézegette málnakrémes külsejét. – Mit gondolsz, Remy, illik hozzám ez a szín? Szerintem igazán menő. Jobb, mint a világos rózsaszín vagy a lila… ez a kettő közötti árnyalat.

- Én minden színt szeretek rajtad, Tonks – mosolygott Remus, és megcsókolta a feleségét. – És minden ízt is…

- Hallottátok? Én vagyok Remus Lupin Minden Ízű Tonksa! – vigyorgott az ifjú feleség.

Harry nem is emlékezett, mikor nevetett ilyen jót utoljára… valószínűleg Daphne halála előtt.

Megrázta a fejét (minek következtében nagy adag málnakrém loccsant le a hajáról), hogy kiűzze a szomorú gondolatokat a fejéből, legalább a mai napra.

- Tudod, igazán megérdemelted, hogy egy málnatorta a képedbe robbanjon – jegyezte meg Ron, ahogy talárja ujjáról nyalogatta a krémet.

- Hát, ha egy málnakrémes süti robban az arcomba, az még mindig jobb, mint a Mimbulus Mimbeltonia – vont vállat Harry.

- Mindegy, a lényeg, hogy megérdemelted. Csak úgy leléptél, és egy szóval sem adtál hírt magadról! – szólt Ron vádló hangon.

- Tudom, és sajnálom – válaszolt Harry.

- Hát remélem is, hogy sajnálod! – pirított rá Hermione, aki tetőtől-talpig málnakrémmel borítva hiába próbált komolynak tűnni. – És remélem, kielégítő magyarázatot adsz nekünk.

Harry sóhajtva törölte meg az arcát, mire jókora krémcseppek záporoztak a földre.

- H…Harry! – Hermione a férfi homlokára mutatott. – Eltűnt a sebhelyed!

- Dehogy, csak el van rejtve – válaszolt Harry, és rápillantott Ginnyre, aki tudta, milyen nehéz a számára ezekről a dolgokról beszélni, és sejtette, hogy Harrynek semmi kedve most a barátai kedvéért újra felidézni szomorú emlékeit.

A következő pillanatban azt látta, hogy a többiek mind úgy állnak körülötte, mintha sóbálvány átok sújtotta volna őket.

- Ne aggódj, csak megdermesztettem őket az időben – szólt Harry.

- Hogy mit csináltál? – kapott levegőért Ginny.

- Megállítottam számukra az időt. Látod? – ezzel Harry Remusra és Tonksra bökött, akik csókra csücsörített szájjal hajoltak egymás felé, amikor a rontás elérte őket. – Hát nem aranyos?

- De hát… olyanok, mintha szobrok lennének!

- Ha megdermednek az időben, akkor olyannak is kell lenniük.

- Miért tetted ezt?

- Azért, mert túl sokat kérdeztek. Mellesleg, időnk sincs megválaszolni a kérdéseiket, mennünk kell.

- Értem, de… hogyan csináltad? – nyelt egyet Ginny. – Egészen megijesztenek a képességeid, Harry. Mintha… hatalmas erővel rendelkeznél…

- Pedig szó sincs róla – legyintett a férfi. – Minden fura dolog, amit tőlem láttál – Mrs. Black szájának betapasztása, a hátrafelé is működő röntgenlátás és az idő megdermesztése – mind-mind olyasmi, amit a Körben tanultam. Valójában a röntgenlátásom még csak nem is tanult képesség, csak egy bonyolult varázslat, amit a szemüvegemre bocsátottam, hogy visszapillantó tükörként is tudjon funkcionálni. Nincs bennem a világon semmi különleges. Sosem volt.

- Hogy mondhatsz ilyesmit? Te mindig is különleges voltál!

- Csak, mert az anyám áldozata miatt van a homlokomon egy nyavalyás sebhely? Talán az egyetlen érdekes dolog bennem az, hogy állítólag az a sorsom, hogy vagy megölöm Voldemortot, vagy meghalok a keze által… de szerintem nem fog megtörténni.

- Mármint az, hogy megölöd, vagy hogy ő megöl téged?

- Az, hogy én megölöm őt.

Ginny a homlokát ráncolta, és zavarodottan méricskélte a varázslót. – Teljesen megkavarsz, Harry. Csak nem arra gondolsz, hogy neki nagyobb esélye van megölni téged, mint neked őt?

- De igen, pontosan erre gondolok – válaszolt a férfi egy ’ejtsük a témát’ pillantással, így Ginny nem is firtatta tovább a dolgot.

Egy percig egyikük sem szólalt meg, és az egyetlen zajt a talárjukról csöpögő málnakrém földet érésének halk toccsanásai okozták.

- Amiről beszéltünk, mielőtt a többiek megérkeztek… - törte meg a kellemetlen csendet Harry – Szóval… segíteni fogok neked, Ginny. Legalábbis… megpróbálom.

- Én nem tudok elhoppanálni Görögországba – emlékeztette a boszorkány.

- Tudom. – Harry, pálcájának egyetlen suhintásával felébresztette a Lupin házaspárt.

Mintha mi sem történt volna, mintha meg sem dermedtek volna az időben, Remus és Tonks ajka csattanós csókban találkozott, és csak akkor hagyták abba a heves csókolózást, amikor Harry hangosan megköszörülte a torkát.

- Mi történt? – Remus kelletlenül fordult el a feleségétől és körbenézett. – Mi folyik itt?

- Ne aggódj, kutya bajuk sem lesz – válaszolt Harry, ahogy a Weasley fiúk és Hermione ’szobra’ felé bökött a fejével. – Szeretnék egy apró szívességet kérni tőled, Remus.

- Ki vele, Harry – vigyorgott Tonks, aki szemmel láthatólag roppant jól érezte magát a ’málnakrém-pakolásban’.

- Szeretném kölcsönkérni Csikócsőrt.

- Hát hogyne… de miért, ha szabad megkérdeznem? – érdeklődött Lupin.

- Nos… ezt nem szívesen árulnám el… egyelőre. De biztosíthatlak, hogy semmi rosszban nem sántikálok.

- Rendben, kölcsönadom, de hozd ám vissza egy darabban!

Tonks a plafonra emelte a tekintetét. – Remy odáig van azért a hippogriffért, mintha csak a tulajdon fia volna…

- Hiába na, igazi apa-típus vagyok – válaszolt a férje.

- Mire célozgatsz, édes? – tudakolta csibészes mosollyal Tonks.

- Seeeeemmire… - mosolygott vissza ártatlanul a férje.

- Akkor köszönöm, Remus. – Harry még egyet suhintott a pálcájával, mire a Lupin házaspár ismét megfagyott az időben. – Ezek szerint már van járművünk, milady. Készen áll az utazásra?

- De hát semmit sem hoztam magammal! – tiltakozott Ginny. – Nincs nálam se nyári ruha, se naptej…

- Majd veszünk neked mindent Athénban. Ismerek egy remek kis bevásárló utcát az Akropolisz lábánál. – Ezzel kivezette Ginnyt a szobából, maguk mögött hagyva a rózsaszín, csöpögő krémmel borított társaságot.

- De most hogy fognak…?

- …felébredni? Ne aggódj, az időfagyasztó bűbáj egy átmeneti verzióját használtam. Kábé fél óra múlva magukhoz térnek. Á, szia, Csikó!

A hippogriff kíváncsi pillantást vetett rájuk.

- Ja, tényleg… - Harry enyhén meghajolt az állat felé, minek következtében Csikócsőr felismerte, és viszonozta a főhajtást. – Elvinnél minket Görögországba, öregfiú?

- Harry, most aztán magyarázattal tar… - kezdte Hermione, amint magához tért. – Öööö… Harry?

- Hova tűnt? – nézett körbe Ron is. – És Ginny?

- Lefogadom, hogy megszöktek! – csapta össze a kezét Fred. – A kis csibészek!

- Ugyan már, Fred, miből gondolod, hogy megszöktek? – vonta össze a szemöldökét Hermione, majd magára bökött a pálcájával: - Suvickus!

- Háááát, együtt tűntek el, nem? – vigyorgott George.

- Igen… és szerintem Csikót is magukkal vitték – tette hozzá Remus.

- De mikor? – töprengett Hermione. – Egy pillanattal ezelőtt még itt voltak! Mikor léptek le?

A jelenlevők épp ’ki tudja?’ pillantásokat váltottak, amikor kivágódott a terem ajtaja.

- Hát tudod, Harry, most aztán… - egy fekete hajú nő jelent meg, és torpant meg az ajtóban. – Maguk meg kicsodák?

- Maga kicsoda? – kérdezték az ikrek.

- Én Harry felesége vagyok.

- A MIJE?

- Jaj nekem… ez egyre zavarosabb lesz… - motyogta Hermione.

- Nem mondod… - tette hozzá egy grimasz kíséretében Ron.

A ‘bomba ajándékba’ ötlet az Addams Family-ből származik.

Következő fejezet: irány Görögország!

Vélemények? ;)

Következő