Szerző megjegyzése:

Ezt a fejezetet a nagypapám emlékének ’szentelem’, mint ahogy azt tettem minden fanfices oldalon, ahova ez a történet felkerült. Amikor 2003. augusztusában a kertben írogattam ezt a fejezetet (kézzel, mert akkor még nem volt laptopom), anyukám kiabálni kezdett, hogy a nagypapa rosszul lett. Eldobtam a füzetemet, és rohantam a mentőket hívni… de már későn érkeztek. Aznap láttam a thesztrálokat, ronda dögök. Sokkos állapotba kerültem, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne vegyek tudomást a tőlem néhány méterre fekvő, lepedővel letakart nagyapámról, amíg eljön érte a halottszállító… így leültem, ölembe vettem a füzetet, és folytattam ennek a fejezetnek az írását. Menekültem a való világ elől… mert a fanfiction világába mindig elmenekülhetek a fájdalom elől, legalább időlegesen…

- És most hova? – kérdezte Draco, miközben unottan játszott a villájával.

- Megpróbálom kitalálni, rendben? – csattant fel Phaedra a kezében lévő kis arany szerkezetet figyelve. - Az biztos, hogy tegnap itt voltak, ugyanebben az étteremben.

- De hol lehetnek most? – nyögte ki a partnere. – Kezd elegem lenni ebből az üldözősdiből!

- Akkor menj haza Angliába, senki sem tartóztat! – mondta a nő hidegen.

- Nem úgy gondoltam – motyogta a férfi.

- Remélem is – szikrázott Phaedra szeme és letette a nyomkövetőt a kék-fehér kockás asztalterítőre. – Ez így nem megy.

- Jó, hogy beismered – hangzott a csípős megjegyzés.

- Csak egyet tehetünk: meg kell kérdeznünk az embereket, hogy látták-e őket.

Nikias, az étterem tulajdonosa feltálalta nekik a két gyrost.

- Nik, mondja csak, nem látta mostanában a férjemet? – kérdezte Phaedra.

- Dehogynem, tegnap volt itt az unokatestvérével.

- Az unokatestvérével? Dudleyval…? – kezdett bele Draco, de Phaedra hallgatásra intette. A férfi valószínűleg nem jött rá, hogy Nikias Harry unokatestvéreként Ginnyről beszélt, és nem Dudley Dursleyről. Az is új és szokatlan volt Draco számára, hogy érti a görög nyelvet, mivel Phaedra kimondta rá a minden nyelv bűbájt, mielőtt elhagyták Nagy Britanniát.

- Igen, nagyon csinos unokatestvér volt, gondolom, ismeri őt Mrs. Creevey - felelte Nikias. Most már Draco is megértette, hogy Ginnyről lehet szó, mert Dudley Dursley – akit egyszer látott a King’s Crosson - igazán nem volt csinosnak nevezhető. De… hogy is hívta a tulajdonos Phaedrát? – ráncolta a homlokát Draco. Már kinyitotta a száját, hogy szóba hozza a „Creevey-dolgot”, mikor a nő olyan erővel rúgta sípcsonton az asztal alatt, hogy ráharapott a nyelvére és megszólalni sem tudott.

- Persze hogy ismerem a férjem unokahúgát – mosolygott a görög szépség kedvesen Nikiasra, míg Draco a fájdalomtól kigúvadt szemmel ült vele szemben. – De tudja Nik, van egy kis probléma a lánnyal.

- Probléma? – kerekedett el a tulajdonos szeme – Micsoda?

- Ó – Phaedra csüggedt arckifejezéssel sóhajtott – a lány egy kicsit… veszélyes. Eddig egy brit zárt osztályon volt, de megszökött… tulajdonképpen a férjem segített neki a szökésben – újra olyan drámaian sóhajtott, hogy Draco feltette magában a kérdést, egyáltalán megbízhat-e ebben a nőben? Phaedra gyönyörű volt, de szemmel láthatóan fondorlatos és kimondottan olyan, akivel nem szabad ujjat húzni.

- Colin segített neki kijutni a zárt osztályról? – ráncolta Nikias a szemöldökét. – Ez nem vall rá, neki mindig a helyén van a szíve, nem hittem volna, hogy…

- Ó igen, Colinnak tényleg a helyén van a szíve, talán túlságosan is… az én drága férjem néha olyan lágyszívű tud lenni… Valószínűleg nem tudott ellenállni kedvenc unokahúga könyörgésének, aki mindenáron ki akart szabadulni onnan… és attól félek, a lány társaságában Colin veszélynek van kitéve. Annak a szegény lánynak az elméje akármikor elborulhat, és… és… - egy könnycsepp gördült le Phaedra arcán. Dracónak el kellett ismernie, hogy nem kevés színészi képességgel van megáldva. - Ezért akarom feltétlenül megtalálni őt Nik, ha tudna nekem segíteni ebben, nagyon hálás lennék.

- Nos – vakarta meg az állát Nikias – nem tudom pontosan, hova mehettek, de talán a Görög Varázsbűn-üldözési Felügyelet tud segíteni…

- A Varázsbűn-üldözési Felügyelet?

- Igen, ők is itt jártak tegnap – illetve ma hajnalban – és le akarták tartóztatni a férjét. Azt mondták, hogy megölt valakit, de én természetesen nem hittem nekik, Colin elvégre nem az a típus, ugye? – felelte az étteremtulajdonos. – Csak azt nem értem, hogy miért egy Dudley nevű fickót kerestek, de biztos összekeverték a neveket és nem a megfelelő személyt akarták őrizetbe venni…

- Nos, köszönöm, Nik, sokat segített - mondta Phaedra hálás mosollyal, de Draco látta, hogy nagyon sápadt.

- Örülök, hogy a szolgálatára lehettem – vigyorgott a tulajdonos, aztán kérdő pillantást vetett Dracóra, arra várva, hogy Phaedra bemutassa neki a társát.

Az asszony rögtön megértette a pillantást – Ó ő itt… Seamus, a férjem unokatestvére. A másik unokatestvére. Azért jött velem, hogy segítsen megmenteni Colint.

- Értem. Örülök, hogy találkoztunk – biccentette a férfi és azzal visszament a konyhába.

- Pottert – gyilkosságért – körözik? - suttogta elégedetten Draco – Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!

- Fogd be a szád Malfoy, vagy én fogom be! – sziszegte a boszorkány dühtől szikrázó szemekkel.

- Jaj, de megijedtem – fintorodott el Draco, de az arcán megjelent grimasz csak azt volt hivatva leplezni, hogy tényleg fél Phaedrától. Soha életében nem találkozott még ilyen gyönyörű és határozott asszonnyal, aki kész a lelket is kiverni abból, aki keresztezi az útját. Az ifjú varázsló az idős McGalagony, a sárvérű Granger és a harcos hercegnő Xena keverékét látta megtestesülni benne. (Bár soha, senkinek nem vallotta volna be, hogy lelkes Xena rajongó).

- Nos, akkor most merre megyünk Mrs. Creevey? – kérdezte gúnyosan, miközben gondolatban már a rácsok mögött látta ősellenségét.

- A Görög Varázsbűn-üldözési Felügyelet irodájába, természetesen – válaszolta az asszony. - És csak hogy tisztában legyél a tényekkel Malfoy, Harrynek minden joga megvolt, hogy megölje azt a nyavalyást, aki halálra kínozta a lányunkat.

Dracónak egy pillanatig úgy tűnt, hogy a gyengeség és a fájdalom árnyéka jelenik meg a boszorkány szemében, de ha így is volt, olyan gyorsan eltűnt, hogy nem figyelhette meg jobban. – Aha… rendben. Én is megöltem volna a gyerekem gyilkosát… de nem valószínű, hogy valaha is lesz gyerekem.

- Miért nem? Hamarosan visszakapod a feleséged, azt garantálom.

A varázsló türelmetlenül legyintett – Terméketlen.

- Mitől lett az?

- Először nem tudtam, miért nem esik teherbe, noha én minden tőlem telhetőt megteszek – mormolta Draco. – Egy idő után arra kezdtem gyanakodni, hogy valamilyen fogamzásgátlót szed a hátam mögött, de tagadta. Elmentünk tehát egy gyógyítóhoz, aki megállapította, hogy fiatal korában volt valamilyen petefészek gyulladása – talán túl sokáig tartózkodott egy hidegvízű tóban, vagy valami - és ettől terméketlen lett.

- Sajnálom – válaszolta Phaedra. – Gyere Draco, beszéljünk az aurorokkal.

Egy pillanatig Ginny nem tudta, mi történt, amikor Harry elhoppanált a szobából, melyet az Atlantisz szállóban osztottak meg egymással. Emlékezett Harry megjegyzésére, miszerint azok a hülye halálfalók várhattak volna egy kicsit, mielőtt akcióba lendülnek, ezért úgy döntött, hogy nem várja meg, amíg a férfi visszatér, és ott folytathatják, ahol abbahagyták; hanem utánanéz annak, mi is történt odalent. Mert ugye mi van akkor, ha Harry akkora bajba kerül, hogy nem tud visszajönni, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta (azaz végre szerelmeskedjen vele)? Nem, ezt Ginny nem hagyhatta!

Így kezében pálcájával leviharzott a lépcsőn a bejárati csarnokba és azonnal látta, mi okozta a nagy durranást: a csodálatos kagylókból készült csillár lezuhant, és a helyén egy hatalmas lyuk tátongott a mennyezeten.

Az ifjú varázsló már javában csatázott négy köpenyes alakkal, akiknek a kapucnija a hátán lifegett, valószínűleg Harry jóvoltából. Ginny ugyanis sosem látott még olyan hülye halálfalót, aki önszántából tette volna közszemlére az arcát. Érdekes módon, az asszony nem találta őket ismerősnek, egyikük sem volt jelen a Rejtély és Misztériumügyi Főosztályon hét évvel ezelőtt, őket ugyanis minden további nélkül felismerte volna. Ezek minden bizonnyal újonnan toborzott halálfalók voltak - Voldemort valószínűleg új híveket szerzett, hiszen régi, hű embereinek egy része az Azkabanba került és csak párnak sikerült kitörnie onnan. Mindenképp szerencse volt, hogy Harry a Hermész Körének főhadiszállásán történt kudarcot követően egy varázslattal láthatatlanná tette a sebhelyét. Kétségtelen, hogy minden halálfaló felismerte volna őt arról a sebhelyről.

A köpenyes alakok egyike egy vörös színű átkot küldött Harry felé, aki a recepciós pult mögé ugrott, amely az átok hatására apró darabokra robbant szét, fedezék nélkül hagyva a rejtekhelyet keresőt. Két másik lábbilincselő átkot küldött feléje, de ő ugyanabban a másodpercben Capitulatust kiáltott, messze repítve ellensége pálcáit, miközben elugrott az átok útjából. A negyedik halálfalónak valahogy sikerült észrevétlenül mögé kerülnie, ami tekintettel Harry speciális, 360 fokos látómezejére, igencsak meglepő teljesítmény volt. A férfi pont azon volt, hogy elkábítsa őt, mikor Ginny úgy határozott, hogy újra alkalmazza jól bevált és sikeres rémdenevér rontását.

- Köszönöm, Gin! – villantott feléje egy mosolyt Harry, mielőtt elugrott egy taroló átok útjából.
A negyedik halálfaló, akinek arca két oldalán denevérszárny-szerű lebenyek csapdostak, áttántorgott a termen.

- Jaj, de undorító! – hangzott balról egy hang. Ginny odasandított, miközben fél szemmel Harry küzdelmét figyelte, és észrevette, hogy egy csomó ember kukucskál ki az étterem ajtaján. A megjegyzés a szirének egyikétől származhatott, aki az ajtóban állt, és látszott rajta, hogy nagyon élvezi a műsort.

Ginnynek nem volt ideje megkérdezni, hogy miért nem segít senki Harrynek a halálfalók elleni harcban, mert a gonoszok egyike rakétaként süvített át a termen, és majdnem nekiütközött. Az ifjú boszorkánynak az utolsó pillanatban sikerült leguggolnia, mielőtt a „rakéta halálfaló” egyenesen egy cserepes növénybe zuhant. Az nyomban köré fonta hosszú zöld leveleit, és piros bimbóit szájszerűen kinyitva csókokkal kezdte borítani a szerencsétlen ember testének minden porcikáját.

- Jól csináltad! – kiáltott a szirének egyike Harrynek az emberi rakéta-trükk láttán.

Neki azonban fontosabb dolga is volt, mint hogy odafigyeljen. A két megmaradt halálfaló egyike ugyanis egy újabb taroló átkot küldött felé, ami elől Harry lebukott, de ezúttal a szétrobbantott recepciós pult hiányában nem volt, ami az átoknak útját állja, és így az egyenesen az egyik hatalmas falnagyságú ablaknak ütközött, mely mögött közvetlenül a tenger volt…

Az ablaküveg fülsüketítő csattanással robbant szét, és a tengervíz szökőárként ömlött a hallba. Ginny mindenhonnan sikoltásokat hallott – azoknak az embereknek a sikolyát, akik az étteremből vagy a lépcsőkről nézték a jelentett – talán még a halálfalók is felkiáltottak.

Egy másodperccel az ablak szétrobbanása után hirtelen egy Tempus Glacietur! hallatszott Harry szájából és a szökőár megállt a hall közepén, megfagyva az időben. Mindenki, aki a „megdermesztett” hullámokat nézte, láthatta bennük a mozdulatlan szardíniákat, angolnákat és medúzákat.

A szó szoros értelmében fizikailag sem a víz, sem a halak nem fagytak meg, csak megálltak az időben, és nem mozdultak semmilyen irányba.

Eddig Ginny azt hitte, hogy csak embereket lehet megdermeszteni az időben, de most úgy tűnt, hogy tulajdonképpen bármivel meg lehet csinálni ugyanezt, még a természet erőivel is…

Azok, akik az előbb még sikítottak, most az ámulattól kiáltottak fel.

- Ez az, Nagy Fiú! – adott hangot tetszésének az egyik barna hajú szirén, akit Ginny legszívesebben a saját hosszú hajával fojtott volna meg.

A maradék két halálfaló, aki még harcképes volt, a pánik és döbbenet pillanatait használta ki, hogy összeszedje eszméletlen társait. Harry csak egy másodperccel késte le a Petrificus Totalusszal az a pillanatot, amikor a halálfalók elkaptak egy zsupszkulcsot, mely elszállította őket Atlantiszból.

- A francba! – dühöngött Harry, aztán körbenézett, és azt látta, hogy mindenki szájtátva bámulja a még mindig a levegőben lévő és a hallban szétáradni akaró, de erre képtelen tengervizet. – Ó, persze – intett pálcájával, mire a törött ablakok visszanyerték eredeti állapotukat, elzárva a kinti tengert attól a pár hullámtól, melynek sikerült betörnie az épületbe. Pálcájának második intésére a „megdermesztett” hullámok eltűntek, mintha sohasem lettek volna. A benne lévő halak a padlóra estek, melynek láttán egy az étteremből kikandikáló, szakács-sapkás alak elégedetten dörzsölte a kezét.

Ebben a pillanatban éljenzés tört ki a hallban, és a jelenlévők elismerésük jeleként tapsolni és fütyülni kezdtek. A recepciós, aki egy korintoszi oszlop mögül nézte végig az eseményeket, most előrejött és olyan hevesen rázta meg Harry kezét, hogy az attól félt, kiszakítja a helyéből.

- Csodálatos voltál! – lépett a szirének egyike mézédes mosollyal Harryhez.

- Igen, pont olyan csodálatos, mint minden másban is – tette hozzá egy másik.

- Igen – bólintott a harmadik, átölelve az ifjú varázsló derekát. – És igazán örülnénk, ha te most velünk újra…

Ginnynél ekkor betelt a pohár, és dühtől szikrázó szemmel fakadt ki: – Miért nem mondjátok a szemébe, hogy gruppenszex partira várjátok?

- Tessék? – nézett a szirének egyike homlokráncolva Ginnyre. - Mit értesz ez alatt?

- Miért, nem azt csináltátok a múltkor is? – csattant fel Ginny, pillantásra sem méltatva Harryt, akinek az arca percről percre vörösebb lett, látván, hogy a halálfalókkal folytatott küzdelmének minden tanúja érdeklődéssel figyeli a beszélgetést.

- Micsoda? – pislogott a legmagasabb szirén. – Mi csak énekeltünk vele.

- Énekeltetek, mi? - szikrázott Ginny szeme a dühtől - Feltételezem, elcsábítottátok az éneketekkel…

- Hát persze… megpróbáltuk – ismerte be a legfiatalabb – de kikosarazott bennünket. Tulajdonképpen Odüsszeusz óta ő az első ember, aki elutasított bennünket… csak annyit sikerült elérnünk, hogy elbájoljuk, de még elbájolt állapotában sem volt hajlandó…

- …és ezért csak énekeltünk vele – magyarázta a legmagasabb.

- Énekeltetek velem, és nem nekem? – kapott levegőért Harry.

- Aha – vigyorgott a legfiatalabb szirén. – Bűbájunk hatására természetesen úgy viselkedtél, mint egy részeg, és mit csinál egy részeg? Énekel…

- Csak nem mondod komolyan, hogy mi… - kezdte Harry.

- …énekeltünk, méghozzá a „What shall we do with a drunken sailor”-t, kvartettben. Nagyon kellemes bariton hangod van, ha megjegyezhetem – hangzott a válasz.

Harry tátott szájjal bámult Ginnyre, aki hasonlóképp le volt döbbenve. A férfi arcán hirtelen széles vigyor terült szét. – Nem tettem meg! Nem tettem meg Gin! – megragadta a megkönnyebbült lányt és szorosan átölelte. Ginny a nyakába vigyorgott és vissza kellett fognia magát, hogy elő ne adja a „Megúszta, megúszta, megúszta!” című tánc új verzióját, hangosan énekelve a „Nem kefélte meg őket!” szöveget. Mindketten megkönnyebbültek. Ginnyt eléggé zavarta a tény, hogy Harrynek dolga volt azzal a Lindával (aki ráadásul még Voldemort lánya is) és Phaedrával, épp ezért megkönnyebbült, hogy ennek a három kétes hírű nőnek nem sikerült lehúzni róla a nadrágot.

- Szégyen és gyalázat, hogy elvitték magukkal azt a másik kettőt - jegyezte meg a legfiatalabb szirén. – Az a szegény Aphrodité Liliom most elvesztette a csókpartnerét.

A jelenlévők némelyike nevetésben tört ki és a cserepes növény felé pillantott, mely elég kókadtnak tűnt.

o

Mikor Harry és Ginny aznap éjjel lefeküdt, már hajnali három óra volt, és mindkettőjüknek csak az alváson járt az esze.

- Kíváncsi lennék, hogy azok a halálfalók miért robbantották fel a csillárt – mondta Ginny, miközben magára húzta a takarót.

- Ezt keresték - húzott elő valamit Harry az ingéből. – Fogadok, hogy a plafonban volt elrejtve, a csillár fölött. Az egyik halálfalótól csentem el, észre sem fogja venni a hiányát, amíg vissza nem ér Angliába. Képzeld el Voldemort arcát, mikor megtudja! – vigyorgott kárörvendően.

- De… mi ez? – nézett Ginny tágra nyílt szemmel a férfi kezében lévő pergamenre. – Lehet, hogy ez az…

- Annak kell lennie – bólintott Harry, miközben kigöngyölte a pergament az ágyon.

A rajta lévő varázsige ógörög betűkkel íródott és nagyon komplikált volt.

- És még van, aki azt hiszi, hogy a halhatatlanság eléréséhez csak ambróziát kell enni! – mormolta az ifjú varázsló.

- Szent cikesz, Harry, ha Tudodki ezt kézhez kapja, akkor akár halhatatlanná is válhatott volna! – kapott levegő után az asszony.

- Igen - hangzott a komor válasz. – És nekünk gondoskodnunk kell róla, hogy ez itt soha ne kerülhessen a kezébe.

- Megsemmisítjük? – javasolta Ginny.

- Pontosan – bólintott a férfi, és a levegőben lebegtetve a pergament Piroinitio!–t mondott ki rá.

Ahogy a pergamen hamuvá égett és kis kupacot képzett a moszatszőnyegen, úgy hamvadtak el Voldemort reményei a halhatatlanság megszerzésére.

o

Mielőtt Harry eloltotta a gyertyákat, Ginny ásítva megszólalt:

- Van itt még valami, amit nem értek.

- Micsoda? - kérdezte a fiatalember gyengéden, és lefeküdt a hatalmas kagylóágyra a lány mellé.

- Annyi ember volt ott lent, és egyikük sem tett semmit, csak figyelték, ahogy küzdesz. Miért?

- Feltételezem, olyanok voltak, mint az átlagos görög varázslók, akik gyűlölik a harcot.

- Gyűlölik a harcot?

- Aha – válaszolt Harry, és a lányt átölelve arcát annak hajába rejtette. – A görög varázslók barátságosak… általában túl barátságosak ahhoz, hogy szeressék a harcot. Persze vannak köztük olyanok is, akik nem mondanak nemet egy jó kis csetepatéra, de azok a bűnözők, az aurorok és a Kör tagjai. A többi túl… lusta, túl puhány.

- És mi van azokkal a szirénekkel? – motyogta a nő.

- Mi lenne velük?

- Ők nem segíthettek volna?

- Nem valószínű. A sziréneknek nincs olyan varázsképességük, mint a mágusoknak. Ők el tudják bűvölni az embereket az énekükkel, de ennél többre nem képesek.

- És téged mégsem sikerült nekik elbűvölniük – mormolta Ginny elégedetten.

- Talán, mert nem akartam megcsalni a feleségemet… - érkezett a válasz.

- Most nem csalod meg őt – velem?

- De, azt hiszem igen… de egyáltalán nincs miatta bűntudatom… furcsa, ugye?

- Nem… egyáltalán nem furcsa – felelte az asszony álmosan és elaludt Harry karjában.

Reggel sikerült időben felébredniük, úgyhogy épp elérték a hippobuszt, mely pont le akarta csatlakoztatni a beszálló folyosót a hotel bejáratáról.

- Várjanak! – kiabálta Harry, miközben Ginnyvel a folyosó felé szaladt.

- Majdnem megint elkéstél, Neville! – vigyorgott Megara, miközben az új beszállók a folyosón keresztül betántorogtak a busz belsejébe.

- Majdnem, de nem egészen. Jó reggelt, Meg – lihegte Harry.

- Úgy hallottam, kész hős lettél és megmentetted a szállodát az éjjel – mondta a kalauzlány bűbájos mosollyal.

- Meg kellett tennem, ha egyszer olyan hülyék voltak, hogy nem törhetetlen üveget tetettek az ablakaikba – válaszolt Harry. - De tényleg, az ember azt hinné, hogy van annyi eszük, hogy átok-biztos üveget használnak.

- Úgy hallottam, hogy az építtető átvágta a hoteltulajdonost. Az üveget törhetetlenként adták el neki, de most kiderült, hogy nem az. Most nagy bajban van, hogy az ablaküvegeket ki kell cseréltetnie törhetetlenre. Ó, Neville, ha nem lettél volna ott… olyan bátor voltál! – mondta Megara, és olyan szaporán rezegtette szempilláit, hogy Harry teljesen elszédült a látványától. Oldalpillantást vetett Ginnyre, hogy lássa, bosszantja-e Megara kihívó viselkedése, de ezúttal nem látott féltékenységet a szeplős arcon.

Ginny maga is meglepődött rajta, hogy semmiféle féltékenységet nem érez. Harry alig pár órája vallotta be neki, hogy még mindig szereti őt. A kagylófotelben folytatott beszélgetés biztonsággal és elégedettséggel töltötte el, és ahogy rágondolt, a féltékenység értelmetlen hülyeségnek tűnt. Nem számított, hogy Harry kivel feküdt le, flörtölt vagy énekelte a „What shall we do with a drunken sailor” -t, egyedül az számított, hogy csak őt szereti, és senki mást.

Ginny a kalauzlányra villantotta legragyogóbb mosolyát, és teljes lelki nyugalommal elindult, hogy keressen két helyet. Igaz, hogy Harry ijesztő meséje Voldemort csapdájáról és zsarolásáról kicsit elhalványította örömét, és annak a veszélye, hogy Draco bármikor megölheti az apját, kimondottan nyugtalanítóan hatott rá, de mindezen nehézség dacára mégis mosolygott, és sugárzó boldogsága átragadt utastársaira.

- Csodálatos vagy ma – súgta a nyakába Harry, miután leült mellé.

- Tényleg? – mosolygott szégyenlősen a férfira, aki alig tudta visszafogni magát, hogy ne csókolja addig, amíg bírja szusszal. De mivel mindenki láthatta őket, kénytelen volt türtőztetni magát. Így csak szoros ölelésbe vonta az asszonyt, és a feje búbját csókolta meg, mikor az a vállára hajtotta a fejét.

A morcos kalauzlánnyal a fedélzetén hippobuszuk tovább szelte a habokat Délosz irányába.

Tíz óra körül érkeztek meg Déloszra, ahol ők voltak az egyedüli utasok, akik partra szálltak. A hippobusz folytatta útját délnek, Parosz szigete felé.

Délosz sivár sziget volt, melyen nem voltak épületek, vagy bármi más, de népszerű meditáló helynek számított. Ha valaki békét és nyugalmat akart, akkor Déloszra ment.

- Csodálatos – mondta Ginny, ahogy azt nézte, amint a reggeli nap sugarai az azúrkék hullámokon táncolnak, olyan benyomást keltve, mintha zafírok milliárdjai lebegnének a felszínen.

- Aha – bólintott Harry, kezét szemellenzőként használva a nap sugarai ellen.

- Erről jut eszembe, még mindig nem kaptam meg a napszemüvegemet, a szalmakalapomat és a napvédő krémemet, amit Angliában ígértél – jegyezte meg Ginny huncutkás mosollyal. – Nézd csak meg a bőröm, leégett és kiszáradt a Delphoiba vezető úton – ezzel megmutatta pucér karját, ami valóban vörösebb volt a szokásosnál. A víz alatt a férfi nem vette észre, de most a nap fényénél jól látszott.

- Ne adjak rá inkább puszit? – vonta fel szemöldökét Harry.

- Hát az nagyon sok pusziba kerülne, mert a karom, a nyakam, az arcom, a lábam… mind le van égve – válaszolta huncutul a lány.

- Probléma egy szál se – húzta magához Harry – mindegyiket megpuszilom.

- De mielőtt elkezded, én megfürödnék, olyan piszkosnak érzem magam. Utoljára Budapesten volt alkalmam zuhanyozni. Szeretnék a tengerben is úszni egyet. Fordulj el, kérlek!

- Forduljak el? - pislogott a fiatalember. – De minek?

- Mert le akarok vetkőzni… teljesen – hangzott a válasz és Harry nem tudta eldönteni, hogy a lány kipirosodott arcbőre a nap sugarainak, vagy jelenlegi zavarának köszönhető. Azt sem értette, hogy miért jött zavarba attól, hogy levetkőzzön előtte – elvégre Budapesten egy szál kombinében flangált előtte. Aztán meg, ha a halálfalók nem szakították volna félbe őket, bizonyára tovább jutottak volna a csókoknál és ölelésnél, és akkor biztos Ginny maga vette volna le a ruháit, vagy hagyta volna, hogy levetkőztessék… akkor meg, most mit húzódozik?

- Miért gondolod, hogy eddig még nem lestem át a ruhádon? – kérdezte Harry ártatlan arckifejezéssel.

- Harry Potter! Csak nem mertél…?

- Nem, csak látni akartam a reakciódat – intett a férfi.

- Nagggyon vicces – rázta a fejét Ginny – fordulj meg, kérlek!

- Megfordulhatok, ha akarod… de mint tudod, átlátok a fejemen – emlékeztette őt Harry.

Mikor Ginny csúnyán nézett rá, védekezően felemelte a kezét – Rendben. Becsukom a szemem és megígérem, hogy nem lesek.

- Köszönöm – mosolygott Ginny és vetkőzni kezdett.

Bármilyen nehezére is esett Harrynek, hogy ne leselkedjen, engedelmesen csukva tartotta a szemét. Gondolatban azonban élethűen látta azt, ami a valóságban a szeme elé tárulna. Néha hasznos dolog, ha az embernek élénk a fantáziája...

Jó tíz perces várakozás után Harry vízcsobogást, majd két homokban mászkáló láb közeledését hallotta, ami azt jelezte, hogy Ginny visszatért.

A lány felkapta a pálcáját a földről és ruháira mutatva Suvickust mondott, aztán felvette őket.

- Kinyithatom már a szemem?

- Igen – felelte az asszony és lehuppant mellé a homokba.

- Rendben - kapta fel a pálcáját Harry, és a következő percben a leégett szeplős vörös orrocskán egy napszemüveg csücsült, Ginny fejét hatalmas karimájú szalmakalap fedte és még egy homokba szúrt nagy tengerparti napernyő is került föléje.

- Ez meg mire volt jó? Piknikezünk? – érdeklődött Ginny napszemüvege kerete fölött fixírozva őt.

- Nem, én is úszni megyek, és nem akartam, hogy közben komolyan leégj a napon… - válaszolta a gáláns varázsló, és elkezdte kigombolni az ingét, mely a homokban landolt. Hamarosan a zokni, és a farmer is követte. Amikor Harry elkezdte lehúzni magáról az alsónadrágot, a lány megszólalt:

- Ö… elforduljak?

- Csak ha akarsz, de nem muszáj – vonta meg a vállát Harry, miközben megvált utolsó ruhadarabjától is.

Ginny érezte, hogy elönti a hőség, és biztos volt benne, hogy lángol az arca, noha a napernyő teljes árnyékot adott.

- Kitisztítanád a ruhám, mire visszajövök? A nők ehhez sokkal jobban értenek – mondta Harry, észre sem véve a lány szégyenlős pillantását.

- Mi? – rezzent össze amaz – Öööö… persze. Mondd… miért viszed be magaddal a pálcád a tengerbe? - kiáltott utána, miközben Harry begázolt a vízbe.

- Hogy ki tudjam védeni a medúzákat – jött az odavetett válasz.

- Medúzákat? Figyelmeztethettél volna, akkor én is magammal vittem volna a pálcámat! – kiáltott bosszúsan Ginny, de nem volt biztos benne, hogy a fürdőző hallja-e mondandóját, mert közben lebukott a víz alá.

Fél perc után Ginny aggódni kezdett, mivel a férfi még mindig nem jött föl a felszínre… mi van, ha belefulladt? Egy távoli emlék villant fel benne: egyszer már várt arra, hogy élve felbukkanjon a vízből…

Ezúttal nem volt szükség több mint egy órára, körülbelül 1 perc után Harry felbukkant, de Ginnynek ezt az időt is éppoly rossz volt kivárni.

Most hogy figyelte, amint a férfi a víz felszínén háton lebeg és lazán mozgatja a lábait, hogy előrehaladjon, Ginny korholta magát: milyen butaság is volt arra gondolnia, hogy Harry belefulladt! Teljesen egészségesnek nézett ki, ahogy a vízcseppek legördültek széles mellkasán…

Ginny nagyot nyelt mikor rájött, hogy tulajdonképpen nem a férfi mellkasa az, ami igazán megragadta a figyelmét…

Még a napernyő alatt is kiverte a víz. Eddig még soha nem érzett hasonlót… Roxfortban, mikor Harry barátnője lett, túl fiatal volt ahhoz, hogy igazi vágyat érezzen iránta, Draco meztelen teste láttán pedig csak undort érzett. Nem mintha Draco nem lett volna vonzó - kívánatos volt ő, csak nem neki. Úgy érezte, mintha a Harryvel töltött pár nap alatt asszonnyá érett volna. Már nem az az ártatlan kislány volt, aki randevúzott vele, nem is az a frigid „na-legyünk-már-túl-rajta” jégkirálynő, melynek a férje ismerte… most igazából nőnek érezte magát, egy asszonynak, aki legszívesebben csatlakozott volna kedveséhez, hogy a vízben vadul szeretkezzen vele egészen addig, míg az összes medúza békésebb vizekre nem menekül a közelükből.

Harry hirtelen hasra fordult és úszni kezdett a part felé. Ginny azonnal elkapta róla a tekintetét, és úgy tett, mintha a napernyő élénk színei kötnék le a figyelmét.

- Nem tisztítottad ki a ruhámat? - kérdezte a férfi, mikor a piszkos, izzadt, és a harcban megpörkölődött ruhakupachoz ért.

- Ó elnézést, elfelejtettem – motyogta továbbra is a napernyőt bámulva az asszony, mert attól félt, hogy ha ráemeli tekintetét, elveszti önuralmát, és akkor ki tudja, mikor találják meg az Istenek Sorát.

- Elfelejtetted? - Harry láthatóan jól mulatott magában – mi a csodával voltál közben elfoglalva?

- Semmivel – válaszolta Ginny, nem túl meggyőzően, aztán pálcájával a ruhákra mutatva kimondta a varázsigét.

- Köszönöm - mondta Harry és Ginny nagy megkönnyebbülésére gyorsan felöltözött. – Mennünk kell, ha meg akarjuk találni az Istenek Sorát, nem gondolod?

- De, indulhatunk – bólintott a nő és elfogadta a feléje nyújtott kezet, mely felhúzta ültéből. – Hol kezdjük?

- Nos, ez a sziget nem olyan nagy, igaz? A görög istenek helyében én valamilyen titkos helyet kerestem volna, valahol arra, a sziklák közt – mutatott Harry egy sziklás hegyre, mely a sziget közepén emelkedett.

Kézen fogva elindultak feléje.

Tudom, tudom, nem függővég. De majd a következő…! ;) Addig is, vélemény kéretik :)

 

Következő