Egy hét telt el, mióta az Elíziumi Mezők csapata dicsőséges győzelmet aratott a Tartarosz fölött, és az alvilági élet kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba, már amennyire „életnek” lehet nevezni, mivel ott Harry, Hádész és Perszephoné kivételével senki sem élt.

Amúgy az alvilági élet Harry számára meglehetősen kellemes volt. Pár napig nem járt edzésre, mert egy hónapig nem volt újabb kviddics mérkőzés, és még a rabszolgahajcsár Godrik is egyetértett azzal, hogy csapatának szüksége van egy kis szabadidőre.

Tehát Harry Daffyval és a szüleivel töltötte napjait. Linda a meccs után két nappal meglátogatta, és sápadt, de határozott arccal kijelentette, hogy támogatja a férfi terveit, még ha lányuk valószínű feláldozásával jár is. - Az én kis angyalkám sokkal boldogabb lenne itt velünk, mint az apámnál - mondta, és ettől Harry kicsit megkönnyebbült, de tényleg csak egy kicsit. Tisztában volt vele, milyen nagy bátorság és eltökéltség kellett a lánynak ahhoz, hogy kimondja ezeket a szavakat, hiszen minden anya azt akarja, hogy gyermeke éljen és viruljon… de Linda tudta, hogy ha azt akarja, hogy apját megállítsák és ezzel megmentsék a világot, az bizonyos áldozatokkal jár.

Harry egyre jobban megkedvelte a nőt. Már cseppet sem érdekelte, hogy ő Voldemort lánya, mivel Linda jobban nem is különbözhetett volna az apjától. Harry már nem hibáztatta őt amiatt, hogy annak idején elcsábította őt. Tudta, hogy kényszer alatt cselekedett és minden erejével próbált ellenszegülni apja akaratának… épp csak nem volt elég erős. Tekintve, hogy csak egy tizenöt éves lány volt, akit teljesen a hatalmában tartott a világ leggonoszabb varázslója, az lett volna a csoda, ha képes ellenszegülni..

Biztosan nem lehetett könnyű neki, és Harry tisztelte azért, hogy volt elég lelkiereje kimondani: - Dönts helyesen, Harry, bármi történjék is.

És Harry elszánta magát, hogy úgy is tesz.

Bárcsak Cedric hamar visszatérne már, hogy elhagyhassa az alvilágot, és tudathassa barátaival és Ginnyvel, hogy él… valamint, hogy szembenézhessen Voldemorttal…

Annak ellenére, hogy jól érezte magát a másvilágon, Harry visszavágyott az élők világába. Úgy érezte, minden ott töltött nap időpocsékolás. Az egyetlen jó dolog az alvilágban az volt, hogy láthatta szüleit, Siriust és Daffyt, és megtudta, hogyan és miért használja Voldemort Amritát. Most, hogy tisztában volt az igazsággal Umbridge pennájáról és annak valódi céljáról, Harry úgy érezte, felrobban, ha továbbra is itt marad, üldögél és nevetgél, és nem tesz semmit a Sötét Nagyúr rémuralma ellen. Minden reggel elment az alvilág királynőjéhez elolvasni az újságokat, Voldemort újabb támadásának jeleit keresve. Eddig nem talált semmi gyanúsat, de elhatározta, hogy figyelemmel követi a híreket. Szerencsére Perszephoné mindig szívesen megosztotta vele az újságokat, így nem kellett a szemetesből kilopkodnia, mint Voldemort újjászületése után. A feszültség azonban majdnem olyan idegtépő volt, mint akkor régen. A disneylandi támadás borzalmas volt, és Harry azon is eltűnődött, a Sötét Nagyúr miért támadta meg Diggoryékat. Van a dolognak valami köze ahhoz, hogy Mrs. Diggory lánykori neve Papafotiu? Mit akarhat Voldemort a Papafotiu családtól? Bármennyire igyekezett is, nem tudott rájönni.

Harry még Julius Caesart is megkérdezte, meddig nyújtott lelki támaszt szeretett Kleopátrájának, amikor annyi évszázaddal ezelőtt elhagyta az alvilágot. - Nos, az csak pár hétig tartott - felelte Julius, - de nem tudom, meddig tart, míg Cedric Diggory segít a szülein. Az én Kleóm nem volt olyan rossz állapotban, mint azok a szegény emberek…

Így Harry nem tehetett mást, mint várta Cedric visszatértét, és remélte, hogy a fiú betartja ígéretét, azaz meglátogatja Ginnyt és elmondja neki, hogy ő életben van.

- Nézd csak, Sirius bácsi mit csinál a kis Daphnénak!

- Óóóóóó ez gyönyörűűűűű! – örvendezett Daffy, amint Sirius egy tésztából készült nyuszi figurát mutatott neki. Sirius maga gyúrta házi kenyértésztából.

- Sirius, ne játszadozz a tésztával, jó? – szólt oda neki Lily kissé szemrehányó hangon, de aztán elkapta unokája tekintetét, és képtelen volt tovább haragudni. Teljes szívéből szerette a kislányt. Miután Harry megszületett, arról álmodozott, hogy lesz egy kislánya is, de ez az álma nem válhatott valóra, mert a végzet, azaz Voldemort közbeszólt. Most úgy érezte, megkapta a kislányt, akiről mindig is álmodozott.

- Nyuszi alakú kenyér! Nagyszerű, ugye Lily? – kérdezte Daffy, aki valamilyen okból kifolyólag nem tudta rászánni magát, hogy Lilyt „nagyinak” és Jamest „nagypapának” szólítsa. Talán azért, mert apjával egyidősnek látszottak? Végül is az alvilágban mindenki olyan korúnak látszott, mint amennyi halálakor volt, ott senki sem öregedett. Daphne számára az egészen olyan volt, mintha Lily a nagynénje, James pedig apja ikertestvére lenne. Ami Sirius bácsit illeti… ő határozottan a legjobb fej volt, akivel a kislány valaha is találkozott.

- Igen, nagyszerű, de nem vagyok biztos benne, hogy rendesen lehet majd szeletelni, ha kisül – mosolygott rá Lily. – Kérlek, gyúrd vissza kenyér alakúra, Sirius. És vigyázz kicsit Daffyra, ki kell teregetnem azokat – mutatott egy kosár frissen mosott ruhára.

- Igenis – morogta Sirius kissé bosszúsan, miközben begyújtotta a kemencét, hogy elég meleg legyen, mire a tésztát be kell tenni. Többször készített már kenyeret, de azelőtt sosem volt ott gyerek, és nem kellett olyan biztonsági intézkedésekkel foglalkoznia, mint becsukni a kemence ajtaját, mielőtt betenné a kenyeret. Lily gyakran panaszkodott, hogy Sirius gondatlanul végzi a házimunkát, de amíg a férfi hajlandó volt egyáltalán segíteni neki, Lily hagyta, hogy az önként vállalt munkát a maga slampos módján végezze.

- Segíthetek? – kérdezte reménykedve a kislány.

- Nem, édesem, nekem nem segíthetsz, de segíthetsz Lilynek a ruhákkal, vagy csak menj játszani. Azt hiszem, apád és James pár perc múlva megjönnek, akkor majd játszanak veled.

- Oké – biggyesztette száját Daphné és fogta a labdáját. Nagyon boldog volt a családjával, de most, hogy senki nem szórakoztatta, visszavágyott az óvodába a többi gyerekhez. Unottan pattogtatni kezdte a labdát, míg rá nem jött, hogy a falnak pattogtatni majdnem olyan jó, mintha valamelyik játszótársa dobná vissza. A falhoz dobálta, és amikor visszapattant, elkapta. Nemsokára hangosan nevetett, ahányszor a labda az arcába csapódott, vagy nem tudta elkapni. Egyszer különösen erősen vágta a falhoz a labdát, amely gellert kapott és átzúgott Daphne feje fölött a kemence felé. Éppen a kemence nyitott ajtaja előtt állt meg. A kislány, akinek még nem volt elég fejlett a veszélyérzete, utána szaladt, nem törődve a hosszú lángokkal, melyek ki-kicsaptak a sütő nyitott ajtaján.

Sirius abban a hitben, hogy a gyerek nyugodtan játszik a labdájával, dudorászva gyúrta a tésztát, amikor hirtelen kiáltást hallott.

- Daffy!

Megpördült és meglátta Harry, aki éppen elrántotta a gyereket egy hosszú lángcsóva elől, így a láng őt csapta meg.

- Harry! – futott oda James. Nyilván éppen akkor érkeztek, amikor a gyermek Sirius háta mögött a kemence közelébe ment.

Lily szaladt a szobába. – Mi történt?

- Semmi, csak az idióta keresztapám nyitva hagyta a nyavalyás kemenceajtót, és hagyta Daffyt körülötte játszani! Majdnem megégett szegénykém! – csattant fel Harry, kislányát a karjában ringatva. – Jól vagy, édesem?

- Én jól vagyok, apu. De te… te megégtél!

- Tényleg? – kérdezte Harry a levegőbe szagolva. – Nos, valami határozottan megégett.

- Az inged ujja! – mondta Lily ámulva. – Nagy lyukak vannak rajta, de a bőröd… semmiféle seb nem látszik rajta.

- Tényleg? – Harry az ingujjára pillantott. – Hm, tényleg.

- Csodás reflexeid vannak, Harry – veregette meg a vállát az apja. – Kár, hogy a pálcádat az emeleten hagytad, azzal könnyen elolthattad volna a tüzet… tényleg Sirius, hogy hagyhattad az unokámat ilyen veszélyes helyen játszani?

Sirius próbált szégyellősen vigyorogni, de James ellentmondást nem tűrő arckifejezéssel meredt rá. – Sajnálom, nem igazán vagyok hozzászokva, hogy gyerekekre vigyázzak… nem fordul elő többet, ígérem.

- Talán szerencsém volt, hogy a Dursleyék neveltek föl, és nem te? – nézett csúnyán keresztapjára Harry. – Nyilván rám sem vigyáztál volna jobban.

- Nézd, igazán sajnálom… nem gondoltam, hogy a kicsi közel megy ahhoz a hülye kemencéhez! – kért elnézést Sirius.

- Rendben, csak… ezentúl vigyázz rá jobban – válaszolt Harry, majd leült és ölébe vette Daphnét. – Olyan sokat jelent nekem… tudom, hogy nem halhat meg újra, de nem akarom, hogy baja essék… Pláne nem azok után, amin keresztül ment - tette hozzá gondolatban.

- Hogyhogy nem égetted meg magad, apu? Emlékszel, amikor megégettem magam a születésnapi tortám gyertyájával? Nagyon fájt! – mondta Daphne, göndör fejét apja mellkasára hajtva.

- Ezt nem értem – rázta fejét Harry. – Tulajdonképpen már azon is meglepődtem, hogy a gurkó, amely eltalált, nem okozott sérülést… alig éreztem a becsapódást. És most sem éreztem a lángokat, hogy égetnek… ha egyáltalán megégettek.

- Pedig biztos megégettek. Az inged rémes állapotban van, itt egy jókora lyuk rajta – felelte az anyja aggódó arccal, majd betette a kenyeret a kemencébe és becsukta az ajtaját.

- Tudjátok, azt hiszem, meg kéne kérdeznem Dumbledore-t. Ő talán tudja a választ… vagy ha ő nem, Hádész biztosan… - szólt Harry. – Roppant különös…

- …és tiszteletünk és hálánk jeléül, ezennel leleplezem az emlékművét.

A mágiaügyi miniszter, Kingsley Shacklebolt, a magas fehér lepellel borított tárgyra szegezte pálcáját, mire a lepel a földre hullt, felfedve Harry Potter életnagyságú szobrát.

A tömegben néhányan levegőért kaptak, páran felzokogtak, míg megint mások csak levették varázsló süvegüket, és tisztelettel néztek a szobor kőarcába. Vagy egy percig csak szipogás, és az újságírók pennájának sercegése hallatszott, aztán a mágiaügyi miniszter újra megszólalt.

- Legjobb barátjától, Ronald Weasleytől úgy tudom, a Kis Túlélő egyszer azt mondta, hogy életének az volt a legboldogabb időszaka, amikor itt élt, a Roxfortban. Ez a szobor maradjon tehát itt az idők végezetéig, itt a Roxfortban, ahol Harry mindig olyan boldog volt. Álljon itt örökké, a kviddics pálya felé nézve, ahol oly sok meccset nyert a Griffendél fogójaként… Mivel nem látogathatjuk meg a sírját, hiszen nem létezik, legyen ez a szobor Harry Potter sírjának jelképe. Emlékeztessen minket ez az emlékmű arra, hogy még a legnagyobbak is elbukhatnak, és senki sem halhatatlan… Emlékeztessen Harry Potterre, aki minden tekintetben példát mutatott nekünk! – Itt egy bizonyos Piton professzor felhorkant, sarkon fordult és elvonult. – Harry bátor volt, segítőkész, és hatalmas volt a szíve. Emlékezzünk rá hősként, jó barátként, és kiváló varázslóként.

Ron lenyelte a gombócot a torkában, amikor Kingsley azt mondta „jó barát”, és zsebkendőt adott Hermionénak, hogy megtörölje a szemét.

A Weasley szülők, az ikrek és Percy, Ron és Hermione mögött álltak. Mrs. Weasley csendesen sírt. Még Fred és George sem volt önmaga aznap - aki ismerte őket, megmondhatta, hogy sosem látta a két csínytevőt ilyen letörtnek.

- Ég veled, drága barátunk és befektetőnk – mormolta George. – Neked köszönhetjük a vagyonunkat, öreg haver…

- Igen. Remélem, látsz és hallasz minket onnan föntről – mutatott az égre Fred. – Hé, Harry, a következő találmányunkat rólad nevezzük el, oké?

Percy egy szót sem szólt, csak bámulta a cipőjét, mintha úgy érezné, nem érdemli meg, hogy ott legyen. Már rég megbánta, hogy Caramel oldalára állt, és Harry ellen dolgozott évekkel azelőtt… hiszen Harrynek mindvégig igaza volt.

Remus és Tonks kézen fogva állt. Egyikük sem sírt, de mindketten nagyon sápadtak voltak. Senki sem látta még Tonksot sötét hajjal, de a temetésre nem akart rózsaszín vagy lila frizurát viselni. Ez egyszer nem is volt tüskés a haja, hanem elegánsan lesimított, és hollófekete.

A leghangosabban Hagrid szipogott és fújta az orrát; bozontos szakállát egészen eláztatták a könnyek. Hedvig a vállán ült lehajtott fejjel, és borostyán-sárga szemét bánatosan lesütötte.

- Hadd kérjem fel Minerva McGalagonyt, Harry egykori házvezető tanárát, a jelenlegi roxforti igazgatónőt, hogy szóljon pár szót – folytatta a miniszter.

Minerva szokatlanul sápadt arccal lépett fel az emelvényre, amelyről Shacklebolt beszélt. – Nem is tudom, hol kezdjem… - az igazgatónő hangja kissé megremegett, pedig nem volt az a típus, akit cserbenhagynak a szavak. – Emlékszem… emlékszem, amikor először láttam Harryt, aznap, amikor megölték a szüleit. Albus mostohaszülőkhöz adta őt, és én kifejeztem afeletti aggodalmamat, hogy a Kis Túlélő talán nem lesz megfelelő kezekben azoknál a mugliknál, mivel már akkor is nyilvánvaló volt, hogy valóságos legendává válik majd… Albus csak annyit mondott, hogy az, hogy előbb lesz híres, mint mielőtt járni és beszélni tudna, és az, hogy olyasmiért lesz híres, amire nem is emlékszik, bármelyik gyereknek könnyen a fejébe szállna… Igen, Albusnak igaza volt, hogy Harryt a rokonai gondjaira bízta, mert amikor legközelebb találkoztam vele, mikor először a Roxfortba érkezett, bátor, becsületes, nagylelkű fiút ismertem meg a személyében. A szíve igazán a helyén volt… híres volt, igen, de sosem lett nagyképű, olyan szerény maradt, amilyen senki más sem tudott volna maradni az ő helyében…

Hagrid, aki Ginny mellett állt, reszelős hangon suttogta: - Nem bírom ezt tovább, annyira szívszorító! Amúgy is vissza kell mennem tanítani… az ötödikesek várnak rám, thesztrálokat mutatok nekik ma… szóval, majd találkozunk. – Ezzel elbaktatott. Hedvig felröppent a válláról és Ronéra ült. Szegény madarat láthatóan nagyon érdekelte a búcsúztatás. Ginny egy darabig Hagrid után nézett, aztán visszafordította figyelmét a Roxfort igazgatónőjére.

- …megtiszteltetés volt tanítani őt – fejezte be a beszédet Minerva, és könnybe lábadt szemmel ereszkedett le a lépcsőn.

És így ment tovább: varázslók és boszorkányok sora ment föl az emelvényre, hogy szóljon pár kedves szót Harryről. Ginny émelyegni kezdett. Amikor Dedalus Diggle arról kezdett anekdotázni, hogyan ismerte fel őt Harry a Foltozott Üstben, miután egyszer találkoztak egy boltban, Ginny úgy döntött, eleget hallott már.

A lány átvágott a végtelen embertömegen, közben véletlenül rálépett Florean Fortescue lábára, aki korábban az emelvényen részletesen taglalta, milyen ízesítésű fagyikat szeretett Harry. Ginny bocsánatkérést motyogott, és keresztül tolakodott a tömegen, rá sem nézve Cho Chang Cornerre és férjére. Cho már köszönésre nyitotta a száját, amint elhaladt mellettük, de Ginny szándékosan nem vette észre, mivel dühös volt Chóra a Harry aranyos de kissé esetlen udvarlásának giccses ecseteléséért. Nos, velem sosem volt esetlen, igaz? - gondolta Ginny keserűen, amint átsétált a pázsiton. Lefogadom, hogy csak nem tudtál bánni vele, Cho… - tette hozzá magában gúnyosan.

Nem igazán törődött vele, merre megy, csak hagyta, hogy a lába vigye, amerre akarja, és félóra múlva a Tiltott Rengetegben találta magát. Nem ment nagyon mélyen az erdőbe, csak épp egy kis tisztásra az erdő szélén.

Jól emlékezett, mikor volt itt utoljára: Hagrid ezen a helyen mutatta meg neki és ötödikes társainak a thesztrálokat. Ő és Luna pajkosan összenéztek akkor, hiszen addigra már mindketten lovagoltak thesztrálon.

Most hollóhátas és hugrabugos diákok állták körül Hagridot és egy fél marhát, melyből falatok tűntek el a levegőben.

- Nos, látja őket valaki? – kérdezte Hagrid jóval kevésbé lelkesen, mint amikor Ginnynek és osztálytársainak tartott órát ezekről a bizarr lényekről.

Most is jelentkezett néhány diák, akik körülnéztek, hogy lássák: kinek van még fent a keze. Döbbentek voltak, amikor látták, hogy osztálytársaik többsége nem emelte fel a kezét.

- De miért látom én, amikor a többiek nem? – érdeklődött egy hugrabugos fiú ideges arckifejezéssel.

- Mert csak azok az emberek látják őket, akik már látták a halált – felelte Hagrid komoran.

- A tanár úr látja őket? – kérdezte egy hollóhátas lány.

- Igen, látom – bólintott Hagrid. – Láttam az apámat meghalni, amikor tizenkét éves voltam. Nos, röviden a thesztrálok jó tulajdonságairól…

Míg Hagrid elmélyedt a legtöbb ember számára láthatatlan lények csodás tulajdonságainak ecsetelésében, Ginny egyre csalódottabb lett. Miért kellett épp ide jönnie? A lábai saját maguktól hozták ide? Amikor Hagrid említette, hogy a thesztrálokról tart órát, Ginny csak vállat vont és nem törődött vele, de valahol mélyen, tudat alatt, valami nem hagyta nyugodni: látnia kellett őket. Sokat tűnődött rajta, hogy nézhetnek ki… most már látnia kellene őket, nem igaz?

Mégsem látta őket.

Akárhogy meresztgette a szemét, csak Hagridot látta, a tanulókat és a marhát, melynek eltűnt a húsa, felfedve fehéres bordáit…

Ginny lehunyta a szemét, felidézte Harryt, amint a Sztüxbe zuhan, aztán a thesztrálokra nézett, de azok továbbra sem voltak ott. Vagyis… ott kellett lenniük, de ő mégsem látta őket!

Harry beleesett abba rohadt folyóba… Harry vízbe fulladt, tehát meghalt… - ismételte magában, kezét ökölbe szorítva.

Újra kinyitotta a szemét…

- Ez nem lehet igaz! – kiáltotta, elvesztve a türelmét.

Hagrid csak ekkor vette őt észre. – Ginny? Mit keresel te itt?

- Hagrid! Itt vannak még a thesztrálok? – kérdezte a boszorkány kétségbe esve, és odafutott hozzá.

- Persze, hogy itt vannak, erre – a legendás lények gondozása tanár balkéz felé mutatott, de nem volt ott semmi… vagy mégis?

- Nem látom őket! – mondta Ginny hisztérikusan. – Nem lehetnek itt! Ez csak valami trükk, látnom kéne őket! – megragadta Hagrid mellényét. - Láttam őt meghalni, Hagrid! A francba is, láttam meghalni, de ezek a hülye lovak mégis láthatatlanok maradnak! Miért?

- Ginny, Ginny... – Hagrid gyengéden lefejtette a nő kezét a mellényéről, és bíztatóan a vállára tette a kezét. Ron mondta neki, hogy Ginny ott volt, amikor Harry meghalt, de nem részletezte, így Hagrid csak annyit tudott, hogy valahol Görögországban történt a dolog. – Nyugodj meg – mondta csitítóan a vadőr.

- Hogy nyugodhatnék meg? – sziszegte a boszorkány. Nem érdekelte, hogy a diákok ’hát ez megőrült’ tekintettel bámulnak rá. – Láttam őt meghalni, mégse látom ezeket a lényeket! Magyarázatot akarok, az ég szerelmére!

- Ginny… tudod… Van egy furcsa dolog ezekkel a thesztrálokkal. Nem szabályszerűség, hogy látod őket, miután láttál valakit meghalni… legalábbis nem rögtön utána… Tudod, le kell ülepednie a dolognak.

- Már LEÜLEPEDETT! – toporzékolt Ginny. – Majdnem két hete történt, nem úgy van, hogy nem fogadtam el az igazságot! Láttam meghalni, és megértettem, hogy halott! Elment, elpatkolt, feldobta a talpát, és soha többé nem jön vissza, oké? MEGHALT! TUDOM, HOGY HALOTT! Akkor miért nem látom őket? – mutatott az üres helyre, ahol Hagrid szerint a thesztrálok voltak.

A vadőr megrázta a fejét. – Minden szabály alól lehetnek kivételek… talán te vagy a kivétel, nem tudom…

- De én tudni akarom… - mondta Ginny. Ezúttal inkább suttogott, mint kiabált, hangja könyörgő és kétségbeesett volt.

- Nos… - vakargatta az állát Hagrid, aztán a tanulókhoz fordult. – Mára vége az órának. Mehettek. Ne térjetek le az ösvényről, amelyen idefelé jöttünk!

Miután a hugrabugosok és a hollóhátasok elmentek, Hagrid egy kidőlt fatörzshöz vezette Ginnyt. – Ülj le ide, és beszélgessünk.

- Tehát azt mondod, meg kellett volna égned, és mégsem égtél meg? – kérdezte Hádész, aki trónszékében hátradőlve Harry arcát figyelte.

- Igen. És alaposan megütött egy gurkó, amelyet az a Borgia nőszemély küldött rám, de alig éreztem, és az sem okozott sérülést.

- Lehet, hogy ez az, Hádi? – vonta össze szőke szemöldökét Perszephoné.

- Nos, annak kell lennie – vont vállat az alvilág királya.

- Micsodának? – kérdezte Harry. Dumbledore-ra sandított, aki mellette állt, és elgondolkodva simogatta hosszú fehér szakállát. Úgy tűnt Harrynek, mintha Albus sejtene valamit… talán tudta is a választ Harry kérdésére, mégis azt tanácsolta neki, hogy kérdezze meg Hádészt is. Mi lehetett az, amit Albus sejtett/tudott, de nem mondott el Harrynek?

- Megpróbálhatok valamit? – kérdezte Hádész.

- Ööö... – Harry a szüleire nézett, akik zavartan álltak ott. – Rendben.

- Először is: nem akarlak bántani fiam - szólt az alvilág királya, - de úgy néz ki, csak egy módon mehetünk biztosra… - mutatóujját Harryre szegezte, és kék lángot lövellt a mellkasának. Olyan gyorsan történt, hogy Harry akkor sem ugorhatott volna félre, ha akart volna. Körülötte mindenki felhördült, amint a láng elemésztette az ingét, de a bőr alatta sértetlen maradt.

- Hm, nagyon különös – mormolta Hádész. – Tudod, milyen lángot lőttem rád?

- Honnan tudnám? - ráncolta szemöldökét Harry.

- Ez a Kék Nyíl Láng volt, rendkívül veszélyes fegyver. Kicsit olyan, mint a fivérem, Zeusz villáma, csak nem halálos. Az istenek arra használják, hogy súlyos sérülést okozzanak valakinek, de nem ölik meg vele… Mély lyukat kellett volna égetnie a mellkasodba, fiatalember.

Lily elsápadt a fia mellén tátongó lyuk puszta gondolatára, és James karjába kapaszkodott.

- Akkor hogyhogy nem ártott neki? – vetette közbe Sirius.

- Nos, ha nem tévedek, a Sztüx miatt – felelte Hádész.

- A Sztüx miatt? – kerekedett el Harry szeme, míg Dumbledore azt mormolta, hogy „ahogy sejtettem”.

- Hallottál már Achillészről, Harry? – kérdezte Perszephoné.

- Asszem igen – bólintott a fiatal varázsló. – Valami harcos volt Trója ostrománál, nem?

- Igen. Az tartották, sebezhetetlen, mert anyja, Thétisz istennő a Sztüx folyóba mártotta, hogy megvédje a sérülésektől. Egyetlen pont volt a testén, amely nem merül el a folyóban: a sarka, mert anyja annál fogva mártotta meg a folyóban. És ez lett a veszte: megsérült a sarkán, és elvérzett. De te…

- De én… - lehelte Harry, aki alig hitte el, amit Hádész sugalmazott. – De én beleestem a folyóba… és az egész testem vizes lett… ez azt jelenti…?

- Azt gondoljuk, igen – bólintott Perszephoné. – Nézz ide. – Lehajolt, és előhalászott egy vékony papírra nyomott magazint az újságok közül. – Tépd össze – átnyújtotta Harrynek.

A fiatal varázsló megpróbálta eltépni, de a papír nem szakadt el. Fölnézett, egyenesen a szépséges királynő szemébe. – Ez… ez a Sztüxön keresztül jön, ugye?

- Bizony – bólintott Perszephoné. – Minden, ami a folyón keresztül jön, ellenáll minden külső ártalomnak.

- Ez azt jelenti, hogy… sebezhetetlen vagyok? – suttogta Harry.

- Igen, és nem – mondta Hádész. – Nem szúrhatnak le, nem átkozhatnak halára… csak végelgyengülésben, betegségben, vagy méreg által halhatsz meg, de semmi külső hatástól.

- Hátborzongató – lehelte Sirius.

- Az – csatlakozott Harry. – Az Avada Kedavrával sem ölhetnek meg?

- Nem, hiszen az is a külső ártalmak közé tartozik – felelte Dumbledore.

Harry a magazinra meredt, amelyet még mindig görcsösen szorongatott. – Sebezhetetlen vagyok.

- Tehát… tulajdonképpen megszöktél vele? – kérdezte Hagrid, hatalmas karjával átölelve Ginny vállát, amint a fatörzsön ültek. Ginny éppen befejezte Harry halálának történetét, de gondosan kihagyta azt a részt, amikor ő és Harry az Istenek Sorához mentek. Tisztában volt vele, hogy a sztori tele van lyukakkal, de eléggé ismerte már Hagridot ahhoz, hogy óvakodjon elmondani neki olyasmit, amit a vadőr aztán ittasan, vagy puszta figyelmetlenségből elkotyoghat.

A boszorkány bólintott. – Úgy valahogy. De persze Shacklebolt ezt nem kötötte a sajtó orrára… mit mondanának a Kis Túlélőről? – szomorú mosoly jelent meg az arcán. – Azt hiszem, a miniszter azt akarja, hogy Harry képe úgy maradjon meg a varázsvilágban, mintha ő lett volna a legnemesebb ember a Földön. Nos… nemes is volt. Csak nem minden tekintetben. Ő… egyszerűen csak ember volt, mint mindannyian… voltak hibái. De ne gondold, hogy elcsábított engem… szabad akaratomból mentem vele.

- Persze, hogy nem gondolom – rázta bozontos fejét a vadőr. – De még mindig nem értem, mit kerestetek a Sztüx folyónál…

- Nos, Hagrid, inkább… inkább ne kérdezd – felelte Ginny rejtélyesen, nem nézve Hagrid szemébe.

- Hát rendben. Persze, jogod van megőrizni a titkaidat. Megértem én. Csak azon tűnődtem, nem volt-e ott egy helyes háromfejű kutyus is?

- Ó de igen, volt – mondta Ginny, és örült, hogy témát válthat, mert a beszélgetés kezdett kínossá válni. – Kerberosznak hívják.

- Lefogadom, hogy úgy nézett ki, mint Bolyhoska - sóhajtotta a félóriás. – De visszatérve Harryre és rád, igazán nem értem, hogyhogy nem látod a thesztrálokat, főleg, hogy már elfogadtad a halálának tényét… Csak azt mondhatom, minden szabály alól van kivétel, és te az lehetsz. Jut eszembe, mit szólt hozzá a férjed, hogy megszöktél Harryvel? Már ha nem tapintatlanság ilyesmit kérdezni…

Ginny megrázta a fejét, és az alsó ajkába harapott. – Nem, azt hiszem nem tapintatlanság. Draco persze nem látott a méregtől. Azt hitte, hogy megcsaltam Harryvel… nos, Harry a halála előtt azt mondta neki, hogy nem, de… - felnézett hatalmas barátjára, mérlegelve, mennyit mondjon el neki, de mivel Harry meghalt, semmi értelme nem volt erről hazudni, a barátainak legalábbis nem. Hermionénak pedig már úgyis elmondta… - …az igazság az, hogy tényleg megcsaltam.

Hagrid szeme kidülledt, ahogy a fiatal boszorkányra bámult, végül felnevetett. – Miért nem vagyok meglepve?

Ginny vállat vont - nem tudta, hogy szégyellnie kellene, hogy megbízott Hagridban, vagy meg kellene könnyebbülnie. – Tudom, hogy házasságtörést… követtünk el, de… a fenébe is, nem bántam meg! Ettől már romlott nő vagyok? Valahogy nem érdekel… teljes szívemből szerettem Harryt, és örülök, hogy odaadtam magam neki, mielőtt meghalt. Legalább van róla egy szép emlékem… és emlékezhetek majd rá, amikor ősz öregasszony leszek, és hintaszékben ülve kiscipőket kötögetek a macskáknak…

- …figyelve, amint számos unokád játszadozik körülötted – bólintott rá Hagrid halvány mosollyal.

- Nem. Nem lesznek unokáim – suttogta Ginny. – Sem gyermekeim. Meddő vagyok, Hagrid.

A vadőr összevonta bozontos szemöldökét – Sajnálom, nem tudtam.

- Már nem számít… az egyetlen férfi, akinek szerettem volna gyereket szülni, meghalt. – Ginny lehajtotta a fejét, és kezébe temette az arcát. Sírhatnékja volt, de a várva várt könnyek csak nem jöttek. Még egy árva könnyet sem ejtett, pedig a tragikus események óta két teljes hét telt el. - Annyira szerettem őt… Még mindig szeretem.

Hagrid gyengéden simogatta a lány haját. – Tudom. Emlékszem, amikor a Roxfortba érkeztél… minden nap eljöttél a kunyhómba, azt remélve, hogy vethetsz rá egy pillantást… nem gondoltam volna… nem gondoltam volna, hogy így végződik.

Ginny hatalmas barátja karjába vetette magát, amaz pedig csak ringatta őt. – Sírj, csak sírj, kicsikém. Az segít.

- Nem tudok… - nyögte a lány, és kétségbeesetten próbált kipréselni egy könnycseppet, de nem sikerült.

Hirtelen valami csapkodó és csipogó dolog arra késztette, hogy felnézzen. Hedvig volt az, aki hevesen csipogott és idegesen körözött fölöttük.

- Mondani akar nekünk valamit – állt föl Hagrid. Hirtelen dörrenés hallatszott az iskola parkja felől. – A szertartás! Szent szurcsók, mi folyik ott?

Ginny nem válaszolt, hanem pálcáját előrántva futni kezdett. Hagrid utána sietett, és hosszú lépteivel nemsokára le is hagyta. Tíz perc múlva érték el az erdő szélét, és látták, hogy füst sötétíti el az eget. Harry csodás szobra tucatnyi apró darabban hevert a földön, és valami zöldes izé lebegett fölötte…

A Sötét Jegy.

A Jegy alatt heves harc tombolt. Átkok cikáztak mindenfelé, és Ginny alig tudta kivenni, ki kire céloz… Aztán észrevett egy vörös hajút, aki egy roppant ismerős hosszú, fekete hajú nővel párbajozott…

- Bellatrix! – suttogta Ginny. – Nem bántod a bátyámat, te aljas, gonosz…

Gondolkodás nélkül feléjük csörtetett, hátráltató ártást küldve a halálfalónőre.

Bellatrix pár pillanatra ledermedt, és ettől Ginnynek új ötlete támadt… Hiszen látta, Harry hogyan csinálta Atlantiszban… miért ne próbálhatná ki?

- Tempus glacietur! – kiáltotta, és a tömeg felét sikerült megdermesztenie. Ha Harry hajtotta volna végre a bűbájt, bizonyára mindenki megdermedt volna, de ahhoz képest, hogy Ginny első ízben próbálkozott vele, elég jól sikerült. Akik nem dermedtek meg, egy pillanatra abbahagyták a harcot, és tátott szájal a „megfagyottakra” meredtek.

Ginny valami különös, vad örömöt érzett, amely kitörni készült belőle. Szeretett volna felkiáltani, hogy „megcsináltam!”, de a diadalkiáltás a torkán akadt, amint a füstből egy villanó fénycsóva vált ki, és éppen a mellkasa közepén találta el.

Következő