Ginny kinyitotta a szemét, pislogott, hogy homályos látása kitisztuljon, és rádöbbent, halvány fogalma sincs, hol van. A mennyezet, melyre fölnézett, szokatlanul fehér és tiszta volt, és valami furcsa, kissé kellemetlen szagot is érzett… a tökéletes tisztaság és orvosságok szagát… a kórház szagát.

Ginny fintorgott - sosem szerette a klórszagot. Lassan felült és körülnézett a kórteremben. Három másik beteg feküdt a szomszédos ágyakban: egy nő, akinek az arcát csúnya kelések borították; egy öregember, akinek a szakálla gyorsabban nőtt a kelleténél és nagy része gyűrűkbe tekerve a földön hevert; és még egy személy, akiről Ginny azt sem tudta megállapítani, hogy férfi, vagy nő, ugyanis olyan vastagon bepólyálták, hogy a géz csak a száját hagyta szabadon.

Az ágyban üldögélve Ginny emlékezni próbált, hogyan került ide. Ott volt az a nyavalyás „temetés”… aztán nem látta azokat a nyavalyás thesztrálokat… aztán megjelentek azok a nyavalyás halálfalók és megtámadták a temetésen résztvevőket… ó, igen, Bellatrix Lestrange meg akarta ölni Percyt, de Ginny közbelépett, és a küzdők felét megdermesztette a Harrytől tanult bűbájjal…

Ó, Harry…

A lány nagyot sóhajtott. Tudta, hogy nem képes sírni, bármennyire szeretne. Aztán a gyomra hangosat korgott egyet. Biztos éhes vagyok - gondolta, bár fogalma sem volt, mikor evett utoljára. Mennyi ideig lehetett eszméletlen?

A bepólyált alak felnyögött a sarokban. Az illető a hangjából ítélve férfi lehetett. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de nyilván olyan gyenge, hogy nem tud rendesen beszélni.

Ginny gondolta, hogy a férfinek segítségre van szüksége, hát kiugrott az ágyból, de meg kellett kapaszkodnia az ágytámlában, mert forgott vele a világ, mintha körhintán ülne. Biztosan elszokott a járástól, az is régen volt, hogy evett… Meg aztán, ha éhezik az ember, könnyen elszédül.

- Fáj… fááááj… - motyogta az illető a sarokban.

Hol van egy gyógyító, vagy egy nővér, amikor a betegnek szüksége van rá? – gondolta Ginny ingerülten, és az ágytámlát elengedve megpróbált talpon maradni. Oké, még nem estem el… Tett egy lépést. Még egyet. Hát igen, a járást nem lehet elfelejteni…

Óvatos léptekkel kiment a teremből, nem törődve azzal, hogy mezítláb van, és csak hálóinget visel. – Hahó! – kiáltotta, jobbra-balra tekintgetve a folyosón. A kórtermek ajtaja zárva volt, se nővért, se gyógyítót nem látott. – Hahó?

Rápillantott a kórterem ajtajára, ahonnan kijött, hogy majd visszataláljon oda. „Günter der Gewalttättige” teremnek hívták. Emlékezett rá, hogy a Kviddics évszázadaiban olvasott a kórterem nevét adó sportolóról.

Vajon az összes kórtermet sportolókról nevezték el? - tűnődött, és a folyosó végén lévő ajtó felé indult. Kinyitotta, mire Neville Longbottommal és Luna Lovegooddal találta szemben magát.

- Ginny? – Neville arca földerült, amint megpillantotta. – Felkeltél! Ez azt jelenti, hogy jól vagy?

- Öööö… - Ginny nem is tudta, mit válaszoljon. Nem volt teljesen jól, legkevésbé sem… Nem, hiszen szédült, éhes volt, és a szíve is összetört… - Csak egy gyógyítót keresek… van egy férfi a Günter der Gewa… elfelejtettem-a-nevét-teremben… Szüksége van egy gyógyítóra, nagyon szenved a szerencsétlen…

- Megyek és keresek egyet, jó? – ajánlotta Neville, és elsietett abba az irányba, ahonnan Lunával jött.

- Mit csinálsz itt? – kérdezte Ginny a szőke lánytól.

- Csak Neville szüleit látogattuk meg – vont vállat Luna.

- De te… te miért jöttél?

- Mert Neville be akart mutatni a mamájának és a papájának, mint… a jegyesét.

- A jegyesét? – kerekedett el Ginny szeme. – Hűha! Gratulálok.

- Köszi – bólintott komolyan a szőke lány. Szokásos retek-fülbevalói élénken hintáztak. – Bár nem volt túl örömteli látogatás… ezek a szegény emberek… Kétlem, hogy emlékeznek majd rám, amikor legközelebb eljövünk hozzájuk Neville-lel.

Az ajtó, melyen át Neville távozott, és amelyen a VARÁZSLATI TRAUMÁK felirat állt, hirtelen kinyílt és egy ismerős varázsló jött be, karján egy szélesen vigyorgó boszorkánnyal.

- Ó, egy ismerős! – szólt vidáman a varázsló, és olyan széles mosolyt villantott Ginnyre, hogy a lány mind a harminckét fogát megcsodálhatta. – Te a vagy a Weasley lány, akit elrabolt a szörnyeteg, ugye?

- Persze, hogy ő az, Mr… – kezdte unottan Luna.

- Gilderoy Lockhart, szolgálatára! – felelte buzgón a varázsló, nem hagyva, hogy a lány befejezze a mondatát. – Kér egy autogramot? Már tökéletesen le tudom írni a nevemet, és mindenre emlékszem! Most engedtek ki végleg! Meggyógyultam! Jut eszembe, ez itt Gladys Gudgeon, leghűségesebb rajongóm, és a menyasszonyom – mutatott a mellette álló nőre.

- Öhm… gratulálok az eljegyzéshez – mondta Ginny gépiesen. Nem volt túl boldog, hogy három percen belül már a második párnak kell gratulálnia. Úgy látszik, körülötte mindenki megtalálta a szerelmet és a boldogságot, de tudta, hogy neki soha többé nem lehet része benne. Harry nélkül nem.

- Köszönöm szépen – mondta Lockhart ragyogó mosollyal. – És hamarosan még egy dologhoz gratulálhatnak…

- Csak nem gyereket várnak? - vonta föl szemöldökét Luna.

- Nem, ez még annál is jobb! – jelentette be Gilderoy vidáman. – Könyvet írok a Szt. Mungo-beli éveimről. A címe Egy elbűvölő emlékezetvesztett lesz, és…

- Ó, jön már! – vágott közbe Luna, a vőlegényére mutatva.

Neville egy nővérrel a nyomában tért vissza. – A Günter der Gewalttätige terem? – kérdezte a nővér.

Ginny bólintott, a nővér pedig besietett a kérdéses kórterembe.

- Luna épp most mondta, hogy eljegyeztétek egymást – fordult Ginny Neville-hez. – Remélem, nagyon boldogok lesztek egymással.

- Maguk is eljegyezték egymást? – vágott közbe Lockhart. – Ez nagyszerű, én is hamarosan megházasodom! Megbeszélték már az esküvő részleteit? Mennyi vendéget hívnak meg, milyen lesz a ruhájuk, stb., stb.?

- Izé... nem – rázta fejét Neville, aztán visszafordult Ginnyhez. – Köszönjük a jókívánságot. – A fiatalembernek szinte ragyogott az arca. Ginny eltűnődött, mit történt az egykor kövérkés, kerek arcú, szégyenlős Neville-lel. Ki ez a magas, jóképű férfi?

- Ginny… - Neville arca elkomorodott. – Sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni a temetésen. Nem is tudtuk mi történt, míg egy hete haza nem jöttünk… tudod, Finnországban voltunk…

- Morzsásszarvú szapirtyókat kerestünk – tette hozzá Luna. – Sikerült néhány remek fotót készíteni róluk, a Hírverő következő számában jelennek meg… de ez biztos nem érdekel…

- Morzsásszarvú szapirtyók? – vágott közbe Gilderoy. – Egy egész csordát láttam belőlük, amikor Norvégiában jártam tíz évvel ezelőtt, hogy megmentsem a fjordokat a befagyástól…

Ginny az égre emelte a tekintetét és ingerülten legyintett. - Ne is figyeljetek rá – kezdett megint szédülni és elgyengülni. – Csak tudnám, hol vannak a szüleim és a fivéreim…

Neville és Luna jelentőségteljesen összenéztek. – Nos - kezdte a fiatal varázsló –, tegnap találkoztam Ronnal az Abszol úton, és mondta, hogy felváltva virrasztanak melletted, de… gondolom, nekik is kell néha pihenniük, majdnem minden idejüket itt töltötték az elmúlt két hétben.

- Két hétben? – hördült föl Ginny. – Úgy érted… teljes két hétig voltam eszméletlen?

- Úgy van – felelte Luna. – Ron szerint a gyógyítók valami mugli módszerrel tápláltak, hogy is hívják… interfúzió?

- Infúzió – javította ki Neville. Hirtelen egy gyógyító rohant el mellettük, kivont pálcával. Mellén a keresztbe tett pálca és csont riasztóként villogott, talán azt jelezte, hogy egy beteghez kell sietnie.

- Ide, gyorsan! – a nővér, akit Neville hívott, kidugta fejét a Günter kórteremből. – A Weasley fiú az! Azt hiszem, elveszítjük!

- W… Weasley fiú? – dadogta Ginny falfehérre sápadva.

- Ööö, nos… - mondta vontatottan Neville. – Nem akartunk terhelni vele, de… a bátyád, George súlyosan megsebesült a harcban, és…

Ginny a fiatal varázsló karjaiba ájult.

Ginny álmodott. Arról álmodott, hogy George meghal. Ne! George, George, maradj velünk! - kiáltotta magában, de nem ébredt föl, csak dobálta magát. Újra látta a vastagon bepólyált alakot, aki az ágyon feküdt a sarokban, és hallotta, hogy fájdalmában nyög… hogy lehetett olyan ostoba, hogy nem ismerte föl a hangot? Nem, nem halhat meg! Nem halhat meg, mint Harry!

- George!

Kinyitotta a szemét, de látása homályos volt, nem látta rendesen a környezetét. Rájött, hogy az ágyában ül, kinyújtott karral, mintha haldokló bátyját akarná elérni… Leengedte a kezét a selyem ágyneműre.

Selyem? A Szt. Mungóban biztos nincs selyem ágynemű.

Lenézett a gazdagon hímzett, fodrokkal díszített takaróra, melyre „M” betűket hímeztek. Telis-tele volt „M” betűkkel… Ginny szíve elszorult. Visszakerült a Malfoy kúriába, a saját, hercegnőhöz illő ágyába.

- Isten hozott itthon, Ginevra – szólalt meg egy hideg hang.

Ginny visszasüppedt a párnájába. – Hogy kerültem ide?

- Ó, hát történetesen épp bementem a Szt. Mungóba meglátogatni téged, amikor a nővér mondta, hogy magadhoz tértél, és úgy néz ki, hogy tudsz járni. Csak az volt a baj, hogy elájultál arra a hírre, hogy a bátyád majdnem meghalt…

- Ez azt jelenti, hogy nem halt meg? – vágott közbe reménykedve Ginny.

- Igen – felelte a férje. – Túlélte és sokkal jobban van, ha jól hallottam.

- Hála az égnek – sóhajtott Ginny.

- Szóval a nővér mondta, hogy elájultál az ijedtségtől, aztán magadhoz tértél, és hisztériás rohamot kaptál, úgyhogy nyugtatót kellett adniuk neked. A nyugtatótól annyira elálmosodtál, hogy észre se vetted, amikor érted mentem és hazahoztalak. Természetesen a gyógyítók megengedték, hogy hazahozzalak, mondván, hogy a sokktól eltekintve rendben vagy…

- És mit szóltak ehhez a szüleim? – tette karba a kezét dacosan Ginny.

- Nem tehettek ellene semmit – mondta Draco. – Azután értek oda, miután elhoztalak a kórházból. Valószínűleg nem tetszett nekik, hogy hazahoztalak, mivel pont félórája jelentek meg, és követelték, hogy engedjelek vissza téged a szánalmas kutyaóljukba… Mondtam nekik, hogy nem zavarhatnak most, mert pihenésre van szükséged. Biztosan hamarosan visszajönnek, de te, drágám, azt fogod mondani, hogy nem akarsz velük menni. Megértetted?

Ginny szeme összeszűkült és a fogát csikorgatta. Csak kilenc hónapot kell kibírnom, és megszabadulok tőled, te perverz szemétláda. Most még bánhatsz velem úgy, mint egy rühes kutyával, elzárhatsz a családomtól, de nem mindörökre! Számolom a napokat a függetlenségem napjáig, és teszek róla, hogy többé ne zsarolhass!

- Hűha, ha pillantással ölni lehetne, már halott lennék! – nevetett Draco gúnyos hangon.

Gúnyolódj csak, ne fogd vissza magad! Élvezd csak, amíg megteheted, mert nem fog sokáig tartani! Kilenc hónap, és csak rossz emlék leszel! Ó igen, személyesen fogom a kezedbe adni a válási papírokat, hogy lássam az arcodon az iszonyatot, amikor olvasod, és akkor már nem állíthatsz meg! Le fogom húzni a vécén az átkozott jegygyűrűmet, csak hogy bosszantsalak, és szabadon engedem az összes házimanódat! El tudod képzelni, hogy magadnak főzöl? Hogy mosod a koszos zoknidat? Hah, Hermione imádni fogja, amikor a Malfoy-manók szétszélednek a kúriából…

- Megőrültél?

- Micsoda? – rázkódott meg Ginny.

- Az arckifejezésed… olyan… kárörvendő volt, hogy az már hátborzongató – mondta Draco bizonytalan hangon. Még sosem látta ilyennek a feleségét. Attól tartott, hogy Potter halála, és az, hogy George Weasley majdnem meghalt, valahogy Ginny agyára ment.

- Te tehetsz róla – vont vállat a boszorkány. – Te is állandóan így nézel rám, én csak eltanultam tőled. És most légy szíves és szólj egy házimanónak, hogy készítsen nekem vacsorát… vagy reggelit vagy ebédet, akármilyen napszak is van!

Draco kurta biccentéssel kiment a szobából, és Ginny végre magára maradt a gondolataival - többé nem kellett aggódnia, hogy arckifejezése elárulja. Megkönnyebbült, hogy George jobban van, de elöntötte a méreg a gondolatra, hogy Voldemort megtámadta a temetési szertartást. Vajon hányan sérültek meg? Vajon meghalt valaki? Remélte, hogy senki. Összeszorult a szíve, mikor elképzelte, mit mondana Harry, ha élne: „Én tehetek az egészről. Az egész az én nyavalyás hibám. Ha nem lettem volna olyan gyenge, ha nem hagytam volna zsarolni magam a lányommal, ez nem történt volna meg…”

Nem kell bűntudatot érezned emiatt… ne hibáztasd magad, rendben? – gondolta, kissé fölfelé fordítva a fejét, mintha olyan valakihez beszélne, aki az égben van.

Az a valaki azonban, akihez Ginny beszélt, egyáltalán nem az égben volt, hanem lent az alvilágban, és nem hallotta őt; de még ha képes is lett volna rá, akkor is csak ingerülten legyintve azt mondta volna „Ne próbálj vigasztalni, akkor is az én bűnöm.”

Harryt valóban letörte a temetésen történt támadás híre. Elég nevetségesnek találta a temetés puszta gondolatát is, mivel él és virul, és kicsit mérges volt Kingsleyre, hogy megszervezte az egész hülye szertartást. Ha Shacklebolt nem rendezi meg a ceremóniát, Voldemort nem támadhatta volna meg azt, de ha Harry nem „halt volna meg”, akkor Shacklebolt nem rendezett volna szertartást. Ha az az idióta Draco nem vitt volna magával aurorokat utánuk, akkor Harry nem „halt volna meg”, de ha Ginny nem szökött volna el Harryvel, akkor Draco nem ment volna a görög Varázs-bűn Üldözési Főosztályhoz… habár, ha Lucius nem átkozta volna meg Ginny apját, akkor Ginny nem szökött volna meg Harryvel…

- A pokolba veled, Lucius Malfoy! – rúgott dühöngve egy kőbe. – És veled is Draco! – A feszültség egyre nőtt benne, mióta két hete elolvasta a cikket a Reggeli Prófétában, PUSZTÍTÁS A POTTER-TEMETÉSEN címmel. Perszephoné próbálta eldugni előle az újságot, de ő olvasott a nő bűntudatos arckifejezéséből, és kikövetelte, hogy láthassa, mit rejteget.

Harry leheveredett a fűbe egy kis patak partján, lerúgta cipőjét és a vízbe lógatta a lábát. A patak vize frissítően hűvös volt. Hátradőlt a fűbe és szemét behunyva próbálta elhessegetni zavaró gondolatait. Már majdnem sikerült ellazulnia, amikor egy árnyék vetődött rá. Bár szeme csukva volt, észlelte az érkezőt, mert a Nap sugarai (igen még ott lent is süt a Nap!) már nem melengették az arcát.

Felnézett és Lindát látta ott állni.

– Szia – köszönt a nő. – Ideülhetek hozzád?

- Ööö… oké – vont vállat a varázsló felülve. Ha valaki más vetett volna árnyékot rá, akkor bosszankodott és zavarba jött volna, de a nevezetes kviddics meccs óta Linda társaságában sosem érezte kényelmetlenül magát.

Harry nem várta a szüleitől, hogy megértsék kínos helyzetét, de beszélt nekik Voldemort zsarolásáról. Szülei próbálták meggyőzni, hogy semmi rosszat nem tett azzal, hogy családját minden más elé helyezte, és Sirius is egyetértett velük. Még Dumbledore is enyhíteni próbálta aggodalmait, és egyre ismételgette, hogy Harrynek most fegyver van a kezében: tudja, hogy Voldemort függ Amrita vérétől, és a kislány elvesztése varázslói karrierje végét jelentheti.

Potterék, Sirius és Dumbledore nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, de Harry úgy érezte, senki sem érti meg igazán. Linda más volt. Ő is hagyta, hogy Voldemort olyasmire kényszerítse, amit megbánt, amit rossznak tart. Ő is úgy érezte, hogy beszennyezte Voldemort gonoszsága, és az, hogy túl gyenge volt az ellenálláshoz.

- Tudom, mit érzel – suttogta a lány, és köpenyét ledobva leterítette azt a fűbe, majd letelepedett rá.

- Tudom, hogy tudod – felelte az ifjú varázsló a lábujjai körül kergetőző kishalakat bámulva. – Remélem, nem piranják.

A boszorkány felnevetett: mintha kis csengettyűk szólaltak volna meg. – Nem mintha árthatnának neked, még ha piranják lennének is. – Amint a férfi szemébe nézett, mosolya eltűnt. – Komolyan gondolom. Tudom, milyen érzés. Mocskosnak érzed magad, és annyira belelovalod magad az önvádba, hogy úgy érzed, megfojt.

- Nem lovalom…

- De, de igen – felelte a boszorkány. – Ahogy én is tettem. Tulajdonképpen most is így vagyok még vele. Ha nem lettem volna olyan gyenge, ha nemet tudtam volna mondani az apámnak, miután megkínzott a Cruciatus átokkal, akkor nem csábítottalak volna el, és nem szolgáltattam volna neki zsarolási alapot. Akkor megölhetted volna, amikor lehetőséged volt rá, és most talán már a Tartarosz csapatában kviddicsezne.

Most Harryn volt a nevetés sora. – És én még azt gondoltam, komolyan beszélsz!

- Úgy is van – mosolygott szomorúan a nő. – Én is tehetek róla, te is tehetsz róla, de leginkább ő tehet róla. Ennyit az apámról. Mindketten az áldozatai vagyunk, ahogy az egész világ. Fogadd el, és ne emészd magad tovább, vagy belebolondulsz. Ne gondold, hogy nem éreztem így én is, de anyám segített úgy látni a dolgot, ahogy most én próbálom láttatni veled is. Itt Voldemort az irányító, mi csak szerencsétlen bábfigurák vagyunk, akiket kedve szerint rángathat. Mint az anyámat is… kihasználta, és eldobta őt.

- Tényleg, az édesanyád… - Harry habozott, vajon megkérdezze-e, vagy sem. – Ő… ő szerette?

Linda elhúzta a száját. – Azt hiszem, még mindig szereti… a maga módján. Nem Voldemortot szereti… ő Tomot szereti, akit okos és rejtélyes fiúnak ismert meg… Azt a Tomot, aki még nem kezdett el gyilkolni… Azt mondanám, az ártatlan Tomot, de kétlem, hogy valaha is igazán ártatlan lett volna…

- Valamikor biztos az volt. Legalábbis kisgyerekként – felelt Harry, kihúzva lábát a vízből. – Senki sem születik gonosznak… valaki a körülményektől válik gonosszá… nem igaz?

- Úgy érted, attól, hogy árvaházban nőtt föl és nem kapott szeretetet? Nem tudom – rázta fejét Linda, és a napfény meg-megcsillant vörös-arany fürtjein. – Te is undok emberek közt nőttél föl, nem?

- Hát, igen…

- …és nézz magadra, a szíved a helyén van, nem váltál olyanná, mint az apám…

- De válhattam volna – sóhajtotta Harry, társa szürke szemébe nézve. – Emlékszel arra, hogy meséltem, mit mondott nekem a tizenhat éves Tom, amikor előjött a naplóból? Azt állította, hasonlítok rá, és nem csak a külsőm miatt… még a Teszlek Süveg is a Mardekárba akart beosztani… Dumbledore azt mondta, azért, mert a sebhelyem összekapcsol Voldemorttal, de… talán valami más volt… - Elfordult a lánytól.

- Tudod, hogy teljesen hülye vagy? – Linda odanyúlt és maga felé fordította a fiatalember fejét. – Arra utalsz, hogy hasonlítasz rá? Hát ide hallgass, Harry: ti olyanok vagytok, mint ég és föld. Először is, te érzel bűntudatot, ő sosem érzett ilyesmit. Neked jó szíved van, neki nincs is szíve… Neki alattvalói vannak, akik tisztelik és félnek tőle, de nem szeretik, neked pedig barátaid vannak, akik szeretnek téged… én is a barátod vagyok.

- Tudom, hogy az vagy – felelte Harry szomorú mosollyal, amint az asszony közelebb húzta és megölelte. Olyan jó volt a karjaiban, olyan megnyugtató, vigasztaló érzés… Azóta nem érezte ezt a nyugalmat, ezt a megbékélést a világgal, mióta öt éve utoljára szembekerült Voldemorttal. Úgy tűnt, a nő valami megmagyarázhatatlan békét áraszt magából és átsugározza belé is… Harry úgy érezte, mintha bűbáj hatása alatt állna, egy olyan bűbájé alatt, melytől elfelejt gondolkodni, csak érez… Úgy tűnt, órák óta fekszenek egymás karjában.

o

A Nap már lenyugodott és a tücskök ciripelni kezdtek, amikor Harry magához tért.

- Mi történt? – suttogta a nőnek, akinek még mindig szorosan fogta a kezét.

- Azt hiszem, ezt hívják szexnek – felelte amaz.

Harry hirtelen felült, és úgy engedte el Linda kezét, mintha égetné. – De miért? Miért csináltad… csináltuk…?

Linda felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Ne gondolj semmi rosszra, Harry, csak figyelj rám.

- Már túl sokat figyeltem rád - ráncolta a szemöldökét a férfi. El se merte hinni, mit tett. Ő nem akarta ezt, nem igaz? A nő megbabonázta… de… az nem lehet, idelent nincsenek mágikus képességei, se pálcája, hogy elvarázsolja vele… Akkor meg hogyan tudta ez a kis céda megint elcsábítani?

- Figyelj rám! – ismételte Linda. – Figyelj, és ne szakíts félbe. Ami történt nem csak szex volt, nem a szó köznapi értelemében, egy… egyesülés volt. Két lélek egyesülése a testen keresztül. – Harry összevonta szemöldökét, jelezvén, hogy semmit sem ért, és hogy pillanatról pillanatra ingerültebb lesz. Linda, figyelmen kívül hagyva a fiatalember gyilkos pillantását, folytatta. – Tudtam, hogy te nem akarnád, de meg kellett tennem, hogy segíthessek… Persy segített azzal a kis varázslattal…

- Miféle varázslattal?

- Kértem, hogy ne szakíts félbe, nem? – Linda korholó tekintettel nézett rá. – Mivel én nem varázsolhatok, Persy rám bocsátott egy kis bűbájt, hogy képes legyek elérni, hogy gondolkodás nélkül megkívánj. És képessé váltam rá, hogy minden szinten egyesüljek veled… Egyébként a családod és Dumbledore jóváhagyásával történt a dolog.

- Micsoda? MICSODA? – hördült föl Harry. – Engedélyt kértél tőlük, hogy dughass velem?

- Jaj, nem kell ilyen durva szavakat használni, Harry! – ugrott föl a nő, nem törődve azzal, hogy szinte semmi sincs rajta.

- Miért, te talán nem szexnek nevezted? – kérdezte amaz.

- Nos, bizonyos szinten az volt, de más szinten… valami sokkal több.

- Miért? Miért volt erre szükséged?

- A megfelelő kérdés: Miért volt neked szükséged rá?

- Nekem?

- Úgy bizony, neked.

A fiatal varázsló kérdően nézett rá, kihívóan összefonva a karját.

Linda visszahanyatlott a talárjára, és Harry felé fordult. – Dumbledore ötlete volt. Azt mondta, testben sebezhetetlen vagy, de a lelked nagyon is sebezhető… Mind tudjuk, hogy ez igaz… és azt gondolta, hogy… lelki támaszra van szükséged. Én lennék az.

- Miért kéne nekem lelki támasz? – rázta a fejét Harry. – Nagyon jól megvoltam nélküle eddig is, köszönöm szépen!

- Ha! Akkor miért vádolod magad még mindig egy pillanatnyi gyengeségért, ami öt éve történt? Érzelmileg labilis vagy, Harry!

- Igazán? – most a férfin volt a sor, hogy felugorjon, és dühösen lebámuljon a nőre. – Érzelmileg labilis, mi?

- Igen – bólintott amaz. – Dumbledore mondta nekem.

- Dumbledore, hát persze! – mérgelődött Harry csípőre tett kézzel. – Még emlékszik, amikor dührohamot kaptam Sirius halála után, és azt hiszi, még mindig zavart vagyok… pedig nem!

Akkor meg minek kiabálsz itt ezzel a lánnyal mi? – szólalt meg egy kis hang a fejében.

Miért? Mert valami bájolgás-bűbájt alkalmazott rajtam, hogy újra elcsábítson, és azt állítja, hogy csak segíteni akar! Mintha szükségem lenne a segítségére!

Mi van, ha mégis?

Szó sincs róla.

Valóban?

Harry a talárján ülő lányra pillantott, aki közömbösen nézett föl rá, mintha az, hogy szinte semmi sincs rajta az ő jelenlétében, a legtermészetesebb dolog lenne a (más)világon.

Harry ekkor jött rá, hogy ő is milyen hülyén nézhet ki, amint itt áll csípőre tett kézzel, hiszen rajta aztán egyáltalán semmi sincs.

- Jól van hát. – Gyorsan leült és fölhúzta a lábát, hogy lehetőség szerint minél jobban eltakarja magát, bár miután az előbb exhibicionistaként viselkedett, ez eléggé értelmetlen dolog volt a részéről. – Mondd tovább. Pontosan miért kéne nekem a segítséged?

- Nemsokára elhagyod az alvilágot… vagyis remélhetőleg hamarosan. Szembeszállsz apámmal. A testedben nem tud kárt tenni, de tudod, mennyire jó a lélektani hadviselésben… támogatásra lesz szükséged azon a területen, és én leszek a támaszod. Lélekben veled leszek, és segítek neked az apám ellen.

- Miért nem hagyhatod el az alvilágot, mint Cedric, és segítesz nekem úgy?

- Mert ő csak akkor közelítheti meg a szüleit, amikor alszanak. Én pedig így akkor is veled lehetek, amikor ébren vagy.

- Úgy érted, társalogni fogsz velem a fejemben? - vonta össze a szemöldökét Harry. Nem nagyon tetszett neki az ötlet, bizonyára olyan érzés lesz, mintha tudathasadása lenne.

- Csak ha szükséged lesz a beszélgetésre. Nem pillanthatok be a gondolataidba, de valahányszor rám gondolsz és megszólítasz, ott leszek és segítek. Amikor pedig már nem lesz szükséged rám, a köztünk lévő kapcsolat megszakad. Örökre.

Harry szorosan összepréselt szájjal tanulmányozta társnőjét. – Rendben. Csak egyet árulj el: miért kellett ehhez dugni?

Linda felnevetett. – Furcsamód, Hádész és Perszephoné nem tudott más módot kitalálni a lelki kapcsolat kiépítéséhez köztünk, azaz egy halott és élő személy közt.

- Azt hiszem, kell egy kis idő, míg hozzászokom a gondolathoz… - mondta Harry fintorogva.

- Igen, sok mindenhez hozzá kell szokni – bólogatott a boszorkány, és öltözni kezdett. – Ó, Harry, ha most hibáztatni kezded magad, hogy megcsaltad a szerelmedet… Ginnynek hívják, ugye? Szóval, ha vádolni kezded magad érte, akkor te vagy a legnagyobb hólyag, akivel valaha is találkoztam.

Hirtelen valamiféle kurjongatás hasított a levegőbe, és Harry rájött, hogy még mindig nincs rajta semmi, hát gyorsan magára kapkodta a ruháit.

A kurjongatás egyre hangosabb lett, amint egy bíbor süveges és taláros kis ember tűnt föl a dombocska tetején, mely elrejtette Harryt és Lindát az alvilág többi része elől.

- Á, Harry Potter! – integetett az emberke vidáman.

- Dedalus Diggle? – kerekedett el Harry szeme. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a Reggeli Próféta cikke említette Dedalus Diggle-t, mint Voldemort utolsó támadásának egyetlen halálos áldozatát.

- Személyesen! – ragyogott Dedalus, és nem mulasztotta el megrázni Harry kezét. – Hihetetlen, már két hetet töltöttem idelent, de még mindig magamon kívül vagyok a gyönyörűségtől, hogy itt lehetek! Egyenesen imádom ezt a helyet!

- Igazán? – pislogott Harry.

- Igen, szenzációs! Ha tudtam volna, hogy az Elíziumi Mezők ilyen pompás hely, már előbb jöttem volna! Boldog vagyok, hogy részt vettem a temetésén. Jut eszembe… igaz, hogy nem is halt meg?

- Igaz – bólintott Harry, és Lindára sandított, aki „látod, nem kell okolni magad a támadásért, az egyetlen áldozat örül, hogy itt lehet” tekintetet vetett rá.

Harry, immár kissé könnyebb szívvel, hagyta, hogy Mr. Diggle magával cipelje a mezőn, és részletesen elmesélje McGalagony szívszorító búcsúztató beszédét.

Ginny a Blinky nevű házimanó által hozott csirkecombot rágcsálta, és próbált nem gondolni a további kilenc hónapra, amelyet ebben az átkozott kúriában kell eltöltenie.

- Blinky fél, hogy az úrnő beteg lesz, ha ilyen gyorsan eszik. Úrnőm két hete nem evett szilárd ételt… - cincogta a házimanó. – Blinky aggódik, hogy az úrnő nem tudja rendesen megemészteni az ételt, Blinky ezért is akart üres krumplipürét hozni, hogy segítsen az úrnő gyomrának lassan, fokozatosan hozzászokni a szilárd táplálékhoz…

- Ne aggódj a gyomrom miatt, Blinky. Pont erre volt szükségem, majd’ éhen haltam már! – mondta Ginny, ujjait nyalogatva, miután kézzel ette a csirkecombot. Olyan farkaséhes volt, hogy nem akart késsel-villával bajlódni. – Elmehetsz, Blinky. Gyere vissza a tányérért tíz perc múlva.

A manó meghajolt és kihátrált a szobából.

Ginny újra egyedül maradt a gondolataival. Miután evett-ivott, elnyújtózott a párnáján, és hagyta, hogy a gondolatai szabadon szárnyaljanak. Utoljára Nikias tavernájában evett rendes ételt, amikor Spiro megjelent, és bejelentette, hogy meg akarja ölni Harryt… Ginnyt megmosolyogtatta az emlék. Mit csinálhat most az a bolond Spiro? Harryt már nem akarja megölni… Ginny eltűnődött, vajon a bolond görög valóban meg akarta-e ölni Harryt, vagy csak bebeszélte saját magának, hogy meg akarja ölni? Nos, ezt sosem fogja megtudni, mivel többet nem látja Spirót…

És vajon mit csinálhat Phaedra? – gondolta Ginny. Phaedra nem jött el Harry temetésére, talán nem is olvasta a Reggeli Prófétát, amikor a temetés időpontját közölték, vagy ha igen, talán csak nem akart eljönni…

Ginny azon tűnődött, vajon mit szólt volna a Nagy-britanniai varázsló közösség, ha találkoznak Mrs. Potterrel… Egyébként csak ő, a családja és Lupinék tudták, hogy Harry egyáltalán nős volt. A Grimmauld tér 12. most vajon Phaedra tulajdona, Phaedra és a világ tudta nélkül? Bizonyára az, gondolta Ginny, mivel Phaedra az egyetlen, aki jogosan örökölheti Harry tulajdonát. A kis Amrita biztosan nem örökölhet semmit, hiszen törvénytelen…

Ginny mélyet sóhajtott a kislányra gondolva. Igazán sajnálta őt, hogy Voldemorttal kell élnie. Eltűnődött, hogy Harrynek vajon sikerült volna visszaszerezni a kislányát, ha nem halt volna meg?

Azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak megtalálná a gyermeket, elvinné Voldemorttól és sajátjaként nevelné föl. Harry olyan boldog lenne, ha tudná, hogy kislánya jó kezekben van…

Micsoda buta gondolatok! - korholta magát. Úgy látszik, a gyermektelenség az agyamra ment, már bármit megtennék, hogy gyereket nevelhessek… Mi lesz az őrültség következő fokozata? Lehet, hogy holnap fölébredek, és azt mondom Dracónak, rajta, hozzon haza bármilyen kis fattyút, akinek ő az apja?

Megrázta a fejét. Biztos, hogy kezdek megőrülni… Mégis, a gyermek gondolata új érzéseket ébresztett benne… Igen, mindig szeretett volna anya lenni, de a történtek után valahogy még érzékenyebb lett, és jobban vágyott egy gyermekre, mint azelőtt bármikor.

- Álmodozz, csak Ginny – motyogta maga elé, és már-már épp elbóbiskolt, amikor Tonks sétált be.

- Szervusz, Ginny. Remélem, nem zavarlak – mondta élénken a nő, leülve az ágyra. Haja megint rikító rózsaszín volt, és Ginny azt gondolta, jobban illik hozzá, mint a fekete.

- Persze, hogy nem – mosolygott barátnőjére Ginny.

- Nagyszerű. Találkoztam a szüleiddel. Ők mondták, hogy végre magadhoz tértél, és a férjed hazahozott. Annyira örülök, hogy jól vagy! Fogalmad sincs, mennyire aggódott mindenki, míg csak feküdtél a kórházban, falfehéren…

- Tényleg, milyen ártás talált el?

- Nem tudjuk – rázta fejét az ifjú auror. – A Szt. Mungo gyógyítói nem ismerték, és fogalmuk sem volt, hogyan kezeljék, de hála az égnek a találomra alkalmazott kezelés működött. Nem tudom, mi lett volna a szüleiddel, ha nem térsz magadhoz. Majdnem elvesztették George-ot is…

- Tudom – bólintott komoran Ginny, és ahogy a vastagon bepólyált, fájdalmában nyögdécselő alak az eszébe jutott, megint elszédült. – De már rendben van, ugye? Draco mondta, hogy végre kezd gyógyulni.

- Igen, szerencsére – mosolygott Tonks. – Ma csodálatos nap van, Ginny: meggyógyultál, George kezd jobban lenni, és most tudtam meg, hogy babát várok!

Ginny szeme elkerekedett. – Hűha.

Tonks büszkén vigyorgott.

- Lefogadom, hogy Remus magán kívül van örömében… - a fiatalabb asszony erőltetetten mosolygott. Örült Tonks boldogságának, de mélyen a szívében valami borzalmasat érzett - valamit, aminek irigység a neve.

- Ja, ő még nem is tudja – kacsintott Ginnyre Tonks. – Ma este mondom el neki. Mit gondolsz, hogy mondjam meg?

- Vegyél egy pár kiscipőt, és add oda egy dobozban – javasolta a vörös hajú lány.

- Ragyogó ötlet! – csapta össze a kezét Tonks. – Csak azt nem tudom, milyen színű cipőcske legyen… rózsaszín, vagy kék?

- Mit szólnál az élénk lilához? – szólt Ginny, és barátnője hangosan elkacagta magát.

Míg Tonks a nevetéstől rázkódott, Ginny egyre jobban émelygett. Talán tényleg nem kellett volna megterhelnie a gyomrát semmiféle nehéz étellel, miután két teljes hétig egy falatot sem evett…

- Ginny, mi a baj? – Az ifjú auror abbahagyta a nevetést, amint barátnője szó nélkül kiugrott az ágyból, és szájára szorított kézzel a mosdóba rohant.

- Ööö… Ginny? Jól vagy? – Válasz helyett csak öklendezés hallatszott. Nos, jelen esetben ez is megfelelő válasz volt. – Nem, ahogy elnézem, nem vagy jól…

Ginny hamarosan kibotorkált a mellékhelyiségből, és az arca fehérebb volt, mint a fal, melynek támaszkodott.

- Gyere - Tonks visszasegítette az ágyába. – Jobban vagy egy kicsit?

- Igen – krákogta amaz. – Most, hogy megint nem maradt bennem étel…

Barátnője megrázta élénk rózsaszín fejét. – Pont, mint én reggel… Tudod, én is folyton hányok… nem lehet, hogy te… hogy te is…?

- Nem – felelte gyorsan Ginny. – Nem. És nem is leszek.

- Miért ne, férjes asszony vagy…

- …és meddő – motyogta Ginny.

Tonks összeszorította a száját. – Sajnálom, fogalmam sem volt. Ha tudtam volna, nem ömlengek itt neked a babámról… milyen tapintatlan voltam!

- Nem, ne okold magad – veregette meg Tonks karját Ginny. – Nem tudhattad. És örülök, hogy neked és Remusnak babátok lesz. Ha esetleg keresztanyát kerestek…

Tonks elvigyorodott. – Nem is gondolnék másra, mint rád.

- Helyes. – Ginny visszafeküdt a párnájára, a gyomrát masszírozva. – A fenébe, Blinkynek igaza volt. Mondta, hogy krumplipürét kéne ennem a csirke helyett.

- Ó, hát az az oka – bólintott Tonks komolyan. – Igaza volt. Elszoktál az evéstől, barátnőm. Habár, van egy csodás tökös derelye receptem, ami semmi perc alatt rendbe hoz. Mielőtt elmegyek, megadom a házimanódnak, jó?

- Az nagyszerű lesz, köszönöm – mosolygott Ginny, de azt gondolta jobb, ha semmit sem eszik.

- Nem vagy túl bőbeszédű – jegyezte meg Linda, amint lesétált Harryvel a dombon a Potter birtok felé.

Dedalus Diggle szerencsére elment lepkékre vadászni, és magukra hagyta őket, de Harry azt kívánta, bár Linda is békén hagyná. Időre volt szüksége, hogy belenyugodjon a köztük történtekbe.

- Öö, nem, azt hiszem nem – vont vállat, és eltökélten a füvet bámult a nő helyett.

- Tudom, mi zavar téged, és csak azt ismételhetem, hogy igazi tökfej vagy, ha szégyelled magad miatta. Különben sem te akartad, én babonáztalak meg Perszephoné segítségével. Okolj engem, okold Dumbledore-t, de ne magadat!

- Nem okollak – pillantott rá Harry.

- Akkor jó, mert puszta szívjóságból tettem – kacsintott rá a boszorkány. – Legutóbb, amikor elcsábítottalak, azért tettem, hogy apámnak segítsek ellened, most azért, hogy neked segítsek apámmal szemben. Nagy különbség, nem?

- Határozottan – mondta Harry, és egy apró mosoly jelent meg az arcán. – De azon a tényen nem változtat, hogy szar alaknak érzem magam. Szeretem Ginnyt.

- Tudom, és a világ minden boldogságát kívánom nektek. Nagyon különleges lánynak kell lennie, hogy elnyerte a szívedet.

- Az bizony – mosolygott Harry. – De attól félek, elhagy, ha megtudja, mi történt köztünk.

- Hát ne mondd el neki – szólt Linda.

- Nem lenne rendes dolog eltitkolni előle. Joga van tudni.

- Ha igazán szeret téged, megérti. Nézd kicsit pozitívabban a dolgokat, Harry.

- Nehéz optimistának lenni, amikor Voldemort terrorizálja a világot odakint… De jól van… próbálok kevésbé pesszimistán hozzáállni.

Amint odaértek a Potter ház kapujához, apja rákacsintott Harryre, Siriusra pedig feltartott hüvelykujjal gratulált neki. Lily égnek emelt szemmel fejezte ki véleményét: „tipikus férfiak”.

Harry ekkor döbbent rá, hogy a házban mindenki (talán Daffyt kivéve) tisztában van vele, mi történt közte és Linda között. Úgy tett, mintha nem venné észre James és Sirius félreérthetetlen elismerő gesztusait.

- Apu! – a kis Daphne kiviharzott a házból és a nyakába ugrott.

- Nem kéne már ágyban lenned, hercegnőm? – Harry megpuszilta a kislány kerek arcát.

- Nem voltam áááááálmos – ásított Daffy.

- Nem álmos, mi? – mondta Lily. – Gyere Lilyhez, angyalkám, megyünk lefeküdni.

Harry hagyta, hogy anyja bevigye a gyereket a házba.

Sirius és James egyfolytában vigyorgott rá, és sokatmondó pillantásokat vetett Lindára, de a nő nem nézett rájuk, és Harry is elfordult, mivel érezte, hogy elpirul.

- Csodálatos a kislányod – jegyezte meg Linda. – Na, mennem kell, anyám vár rám.

- Ööö, oké. Jó éjszakát.

- Aludj jól – mosolygott a nő, és elindult az ösvényen, amikor Harry hirtelen utána kiáltott. Linda megfordult, és látta, hogy a fiatal varázsló szalad feléje. – Elfelejtettél valamit?

- Igen – bólintott Harry idegesen. – A lányomról eszembe jutott… ööö… nem lehet, hogy te…?

- Micsoda?

- Nos… - a fiatalember zavartan megvakarta a nyakát.

Lindának végül leesett a tantusz, mire akar kilyukadni és nevetésbe tört ki. – Nem, nem… ne izgulj. Tudod, Harry az alvilág lakói mindent ugyanúgy csinálhatnak, mint az élők, két dolgot kivéve: nem halhatnak meg… és nem hozhatnak létre új életet, mivel halottak, ugyebár. Ha lehetnének gyerekeik, neked már legalább tíz testvéred lenne – kacsintott rá. Látván a fiatalember zavarodott arckifejezését, hozzátette: - Lily mondta, hogy ő és James nagyon is aktívak azon a téren…

- Ó… - fintorgott Harry. - Pont arra vágytam, hogy ezt megtudjam.

Aznap este Molly elment Ginnyhez a Malfoy kúriába, és rábeszélte, hogy egyen Tonks legendás tökös derelyéjéből, amely majd rendbe hozza az emésztését. Molly megkérdezte a lányát, akar-e visszamenni vele az Odúba, de ő udvariasan elutasította, és anyja bármennyire is akarta, nem tudott rendes választ kicsikarni belőle, hogy miért nem akarja otthagyni a Malfoy kúriát. Mindazonáltal nem hagyta annyiban, így elment másnap és következő nap is, de Ginny hajthatatlan maradt.

- Annyira boldogtalan vagyok, hogy itt látlak! – sopánkodott Molly. – Tudom, hogy nem vagy boldog ebben a házban, csak nézz magadra, elsorvadsz itt…

- Nem sorvadok el – tiltakozott Ginny.

- Dehogynem! – csattant föl az anyja. – Fehér vagy, mint a fal, drágám, és soványabb, mint valaha. Kapsz eleget enni, vagy az a borzalmas férjed még éheztet is?

- Ne légy nevetséges, anya – sóhajtott Ginny. – Kapok eleget enni. Csak az a baj, hogy nem marad meg bennem az étel.

Molly összevonta szemöldökét. – Még mindig ez a bajod, a tökös derelye után is?

- Igen. Gondolom, a gyomrom elszokott az ételtől, és nem akar befogadni semmit.

- De így éhen fogsz halni! – mondta Molly megbotránkozva. – Eljössz velem a Szt. Mungóba, ebben a szent pillanatban, Ginevra Weasley!

- Nem megyek sehova!

- De még mennyire, hogy jössz! Megvizsgáltatunk egy gyógyítóval. Ez nem normális dolog, hogy nem marad meg benned semmi!

- Nem megyek! – tette karba a kezét dacosan az asszony.

- Velem jössz, ha a fülednél fogva kell is odavigyelek! – Molly megfogta lánya karját és felhúzta a székből. Ginny próbált ellenállni, de túl gyenge volt az egyheti éhezéstől és nem tudta lerázni anyja kezét.

- Anyaaaa, nem akarok menni! – nyafogott, míg anyja az ajtó felé vonszolta.

- Mi folyik itt? – rontott be a szobába Draco. – Meg akar ölni, vagy mi?

- Megölni? A saját lányomat? – morogta Mrs. Weasley. – Épp ellenkezőleg, fiatalember, meg akarom menteni!

- Megmenteni? – Draco fölvont szemöldökkel meredt anyósára. – Tőlem?

- Jaj, ne legyen már olyan idióta! – csattant föl az idősebb boszorkány. – Nem vette észre, hogy a felesége képtelen enni, amióta kijött a kórházból?

- Igaz ez? – kérdezte Draco aggódó arccal.

- Mintha érdekelne… – felelte dacosan Ginny, és anyja karjába kapaszkodott, mert elszédült az éhségtől.

- Igenis érdekel – mutatott rá a szőke varázsló. – A férjed vagyok, ha nem vetted volna észre.

Ginny valami csípőset akart válaszolni, de abban a pillanatban elsötétült előtte a világ. Molly alig tudta elkapni, amint elájult.

- Nos? – kérdezte Draco, amint a medimágusnő, akit a közeli faluból kihívtak, kilépett Ginny szobájából.

Molly csúnyán nézett vejére - dühös volt, hogy Draco nem engedte Ginnyt a Szt. Mungóba vinni, mondván, hogy máshonnan is kaphat segítséget. Úgy érezte, Draco nem akarja, hogy Ginny elhagyja a kúriát: nyilván félt, hogy ha egyszer elmegy, soha nem jön vissza többet.

- Nos, bejöhetnek – mondta a medimágusnő, és Draco, nyomában Mollyval, belépett.

Ginny már magánál volt, és halálsápadtan feküdt az ágyában.

- Nagyon beteg? – kérdezte Molly aggódva.

- Nos, nem, azt nem mondhatnám – rázta meg a fejét a medimágusnő. – Az biztos, hogy alultáplált. Gyenge is, de amúgy egészséges.

- A Szt. Mungóban azt mondták, rendben van, különben nem hoztam volna haza – jegyezte meg Draco. – De akkor, ha egészséges…

- …mi okozza a hányást? – fejezte be Molly a mondatot.

- Nos... – a medimágusnő elmosolyodott, és a hátradőlve ülő Ginnyre sandított. – Engedje meg, hogy gratuláljak, Mr. Malfoy. A felesége gyermeket vár.

Ginny hirtelen felült az ágyban. – Nem! Az nem lehet!

A medimágusnő széles mosollyal fordult hozzá. – Higgyen nekem, hogy lehet, Mrs. Malfoy.

- De… de nekem nem lehet gyerekem… - hebegte Ginny. – Terméketlen vagyok! Én nem tudok…

Képek villantak fel az agyában. Harry csókolja, Harry szeretkezik vele, tréfálkoznak a békáról és kifigurázzák Yoda szavait… aztán Aszklépiosz szobra életre kel…

Bocsánat a félbeszakításért, de meggyógyultatok, és már nem időzhettek a termemben. Folytatnotok kell az utatokat az Istenek Sorához – mondta Aszklépiosz.

Meggyógyultatok…

- Te jó ég… - suttogta Ginny, amint végül megértette. Aszklépiosz termében nem csak Harry sebei gyógyultak meg, hanem az ő betegsége is… újra termékeny lett… és szeretkezett Harryvel, pont a gyógyulása után/alatt…

Gyermeke lesz… gyermeke, akiről annyit álmodott…

Érezte kibuggyanni a könnyeit. Nem sírt, amikor Harry meghalt, nem sírt a temetésen, hetekig szenvedett attól, hogy képtelen volt sírni… és most zokogott, egész teste rázkódott a sírástól, könnyek patakzottak az arcán, eláztatva az ágyneműjét…

Hüppögve felnézett, és tekintete találkozott Dracóéval. A férfi arckifejezésétől megfagyott a vér az ereiben. Még sosem látta a gyűlölet, undor és vérszomj ilyen szörnyű keverékét férje arcán.

Molly döbbenten a szájához kapta a kezét, és szeme ide-oda ugrált a lánya és Draco között.

- Pontosan, Ginevra - suttogta Draco sötéten. – Te jó ég…

Ha jók lesztek, hamar megtudjátok, Draco hogyan reagál - bővebben - arra, hogy felszarvazták. Addig is mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!

Következő