Szerző megjegyzése:

Ezt a ficet még a Főnix rendje ELŐTT írtam, tehát teljesen ellentmond a Főnix és a Félvér herceg eseményeinek. Az első fejezet első jelenete ismerős lesz azoknak, akik a Merengőn (vagy egyéb oldalon) olvasták a Legnagyobb Ellenség c. művemet (mely egy trilógia harmadik része… azt még nem tudom, ide felrakom-e a trilógiát… de nem valószínű, mert túl sok vesződségbe kerülne). Aki viszont nem olvasta a trilógiámat, egy-két apró részletet nem fog érteni, sorry.

2012. április 1.


- Remélem, Minerva jobban érzi magát – szóltam az öcsémhez, miközben kiléptünk a tanári szobából. McGalagony professzor ugyanis már napok óta influenzás volt.

- Nos, most egy kicsit jobban van… de attól tartok, egy ideig még nem lesz teljesen jól – válaszolt Aberforth drámai sóhajjal.

- Miért? Poppy nem tudja kigyógyítani a kalapkúra-bájitallal? – kérdeztem forró csokoládémat kortyolgatva.

- Azt hiszem, a kalapkúra-bájital nem használ a reggeli rosszullétek ellen – válaszolt Aberforth kétségbeesett arckifejezéssel.

- Micsoda? – köptem ki a számban lévő forró csokoládét, melyet épp le akartam nyelni. - Ó, a szép szakállam! – átkozódtam, és megpróbáltam letörölni róla a barna folyadékot. Meglepetésemben el is feledkeztem róla, hogy csak egy egyszerű tisztító bűbájt kellett volna végrehajtanom. – Minerva… terhes?

- Nos… igen – vallotta be Aberforth zavartan.

- De hát… az ő korában?

McGalagony professzor a könyvtárból tartott fölfelé, kezében pár hatalmas kötetet cipelve, melyre a hetedéves hollóhátasok hétfői órájának előkészítéséhez volt szüksége.

- Ó, Minerva, máris kijött a gyengélkedőről? – köszöntöttem jókedvű mosollyal.

- Igen, Albus. Miért kellett volna ott töltenem az egész napot? – válaszolt az asszony türelmetlenül. – Készülnöm kell holnapra.

- Én… én azt hiszem, kicsit tovább kellett volna a betegszobában maradnia Minerva, csak hogy biztos lehessen benne, hogy tényleg jól van. És mi a csudának cipel ilyen nehéz könyveket? Nem lenne szabad!
Kinyúltam a kezem és elvettem tőle a köteteket. – Majd én viszem ön helyett.

Minerva vállat vont. - Ahogy gondolja! Elvinné a szobámba és letenné őket az íróasztalomra? Nekem még meg kell beszélnem a prefektusokkal a jövő hét és a húsvéti ünnepek munkatervét. Ó, és természetesen össze kell hívnom egy tanári konferenciát a lovagi torna ügyében…

- Nem, nem, nem, drága Minerva, inkább hagyja máskorra ezeket a dolgokat és pihenjen le! Menjen fel a szobájába és feküdjön le egy kicsit.

- De Albus, ezeket a dolgokat el kell intézni! És ki más intézhetné el őket, ha nem én? Mindig az én feladatom volt ezeknek a dolgoknak a megszervezése! Mi lenne a Roxfortból, ha elhanyagolnám a kötelességeimet?

- Engem most nem a Roxfort érdekel, hanem maga kedves Minerva! Az ön egészsége. Sokat kell pihennie a jelenlegi állapotában!

McGalagony a szemét forgatta. – Madam Pomfrey azt mondta, nyugodtan dolgozhatok tovább. És így is fogok tenni.

- De… Minerva! Hogy lehet ilyen egoista? – néztem rá megbotránkozva.

- Egoista? Albus! – sziszegte a boszorkány, és kikapta a kezemből a könyveket. – Az iskola érdekeit tartom szem előtt, és maga önzőnek nevez engem?

- Igen, mivel egyáltalán nem törődik azzal a gyerekkel!

- Melyik gyerekkel? – pislogott az asszony.

Hitetlenkedve pislogtam – Hűha… ikrek?

- Micsoda? – ráncolta a szemöldökét McGalagony, aki bizonyára attól tartott, hogy megőrültem.

- A maga gyereke, Minerva!

- Julie-re gondol? Igen, ő olyan nekem, mintha az unokám lenne, Albus, és nem értem, miért mondja, hogy nem törődöm vele…

- Nem Julie-ről beszélek, hanem arról a babáról, akit a szíve alatt hord!

McGalagony elejtette a könyveket. – Micsoda… miről beszél?

Hirtelen Hóborc jelent meg a falon keresztül, egy rózsaszín-narancs színű cilinderrel a fején, és torka szakadtából üvöltött: - Boldog bolondok napját mindenkinek!

Pár másodpercig semmi sem történt, csak álltam ott, mint akit fejbe kólintottak. A következő pillanatban azonban kitört belőlem a düh:

- ABERFORTH!!!

Öt perccel azután, hogy egy jobb horoggal takaros monoklit „varázsoltam” Abertforth szemére, mély lélegzeteket véve kezdtem kissé lehiggadni.

- Nem hiszem el, hogy megint megtetted! – veszekedtem az öcsémmel, aki a bal szeme körüli monoklit tapogatta.

- Mit tettem meg megint? – nyöszörgött Aberforth.

- Hát az áprilisi elsejei tréfát – motyogtam. – Ismét megtetted, noha az esküvődön megígérted, hogy soha többé nem járatod velem a bolondját!

- Ki kell, hogy javítsalak bátyus, én csak azt mondtam, hogy megpróbálom visszafogni magam – válaszolt Aberforth.

- Kétkedő pillantást vetettem rá. – Hát tudod, eléggé kijöttél a gyakorlatból…

- Tényleg? – ráncolta a homlokát az öcsém.

- Igen… ez a tréfa meg sem közelítette azt a régit.

- De te mégis elhitted – húzódott fájdalmas vigyorra Aberforth ajka.

- Igen… elhittem – sóhajtottam. Éppúgy elhittem, mint drága öcsém 115 évvel azelőtti gonosz tréfáját…



Úgy emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. Különösen szép nap volt, a vakítóan kék égen szikrázóan sütött a Nap és a levegő megtelt madárdallal. Az volt az első igazán meleg tavaszi nap… 1897-ben. Ötven éves lettem (ez nem kor egy varázsló számára, úgy néztem ki, mint egy huszonéves mugli). Az öcsém Aberforth akkor harmincöt éves volt (de úgy viselkedett, mint egy tizenöt éves). Sajnos egész életemre kihatása volt annak, amit az én infantilis öcsém elkövetett azon a szép tavaszi napon, 1897-ben…


Akkoriban egy Rebecca Dawson nevű lánynak udvaroltam. Nem volt különösebben csinos, de nagyon okos és elég kíváncsi volt – minden érdekelte, a vörös hangyák párosodási szokásaitól kezdve, egészen a szerencsétlen mágiaügyi miniszter szexuális életéig. Lelkesen terjesztett pletykát mindenkiről – különösen a miniszter családjáról. Nem tudni, kitől örökölte ezt a kíváncsi természetét. Nos, az igazság az, hogy kedveltem őt, minden rossz szokásával együtt. Nem mondhatnám, hogy szerelmes voltam belé, de szerettem az eszét és azt, hogy mindig frappáns megjegyzéseket tudott tenni mindenre, és mindenkire. Akkor még nem tudtam, hogy később mennyire fogom gyűlölni ezt a szokását.


Néhány nappal az előtt a sorsdöntő tavaszi nap előtt megkértem Becky kezét és ő igent mondott. A nyáron akartunk egybe kelni, ezért ő lelkesen vetette bele magát az esküvői előkészületekbe, nem számítva arra, hogy valami – vagy inkább valaki - közbejöhet…
És ez a valaki Amelia volt.

A sorsdöntő nap előtti este kísértem ki az én Beckymet a roxmortsi állomásra. Párizsi nénikéjéhez, Genevieve-hez utazott, hogy a segítségével megvegye az esküvői ruháját. Elhatározta ugyanis, hogy a legújabb párizsi divat szerinti ruhát akar viselni a nagy napon.

Az állomáson elbúcsúztunk egymástól – Rebecca nem tűnt szomorúnak és nem is könnyezett, mint egy szerelmes menyasszony, akinek egy teljes hónapra búcsút kell vennie jövendőbelijétől. Azt mondta, hiányozni fogok neki, és én is azt mondtam, hogy hiányolni fogom őt, de valahogy az volt az érzésem, hogy egyikünk sem volt teljesen őszinte. Kedveltük egymást, és ’ésszerűnek’ tartottuk eljegyzésünket, melyet családunk elvárt tőlünk, de nem hiszem, hogy Becky szerelmes lett volna belém. Én biztos, hogy nem voltam szerelmes belé. Az eszéért tiszteltem, és nem azért, mert bele voltam habarodva.

Rebecca panaszkodott, hogy milyen hosszú lesz az útja. Vonattal Londontól Doverig, hajóval Dovertől Calais-ig, aztán megint vonattal Calais-tól Párizsig kellett utaznia.

- Halálra fogom unni magam! – sóhajtott keserves arckifejezéssel, de tudtam, hogy fő problémája a pletykálkodás hiánya lesz, illetve az, hogy nem lesz kivel pletykálnia.

- Tudod mit, édesem? – mondtam. – Az unalom ellen a legjobb gyógyszer az olvasás. Itt ez a könyv, én épp most olvastam ki tizenötödszörre, biztos vagyok benne, hogy neked is tetszeni fog. – Mikor épp oda akartam adni a kedvenc könyvemet, egy ismerős hang szólalt meg mögöttem.

- Hé, bátyó, ez már megint a jó öreg Notre Dame?

Felnézve Aberforthöt pillantottam meg, arcán széles mosollyal. – És mi van, ha az? – fontam karba a kezem. A menyasszonyom épp most készült egy hónapra magamra hagyni, és nem voltam olyan kedvemben, hogy szívesen tűrtem volna az öcsém ugratását.

- Tudod, Albus soha semmit nem féltett annyira, mint ezt a könyvet – fordult Aberforth Rebeccához. – Albus, sosem hittem volna, hogy valaha is megengeded, hogy másvalaki hozzányúljon ahhoz a könyvhöz.

- Tényleg? Még én se? – vonta fel a szemöldökét Becky.

- Ó, ne is hallgass rá - intettem türelmetlenül és dorgáló pillantást küldtem az öcsém felé. De ő csak nem tágított.

- Ugyan már, Albus, ne tégy úgy, mintha nem olvastad volna el ezt a könyvet legalább negyvenszer!

- Csak tizenötször! – csattantam fel.

- Jaj, Becky, látnod kellett volna a jó öreg Albust, amikor esti meséket mondott nekem! – folytatta a testvérem. - Állandóan ebből a hülye könyvből olvasott fel.

- Ez – nem – egy – hülye – könyv! – ripakodtam rá.

- Nem? – vigyorgott Aberforth. - Azt az Eszmeraldát felakasztották és meghalt! Azt állították róla, hogy boszorkány, és halálra ítélték! Ugyan már, a mugliknak az volt a szokása, hogy akit boszorkánynak tartottak, azt máglyán égették meg, és nem felakasztották! És tudod Becky, hogy ki volt a bátyus kedvenc szereplője az egész Párizsi Notre Dame-ból?

Egy ’fogdbeaszád’ pillantást küldtem az öcsém felé, miközben Rebecca megrázta a fejét.

- Nos, Djali volt az, a kecske! Eszmeralda kecskéje! – nevetett Aberforth. – Albus állandóan azon sopánkodott, hogy milyen rettenetes lehetett szegény kis kecskének, hogy Eszmeralda felakasztásával elvesztette a gazdáját! Folyton teóriákat állított fel arról, hogy mi történhetett szegény Djalival Eszmeralda halála után! És mikor azt mondtam neki, hogy Claude Frollo valószínűleg megsütötte és megette, azt üvöltötte, hogy „Frodo is meghalt, te idióta, és ne merd bántani szegény Djalit”!

- Azt mondtam, elég ebből Aberforth! – szűrtem a szót a fogaim közt, miközben a kezem ökölbe szorult. Ha a mozdony nem kezdett volna fütyülni és gőzfelhőket eregetni, jelezvén, hogy hamarosan elhagyja az állomást, azt hiszem behúztam volna egyet az öcsémnek. De így csak segítettem Beckynek felugrani a lépcsőre, és kezébe adtam a csomagját.

Másnap – azon a sorsdöntő napon – reggel volt egy órám a hugrabugosokkal. Óra után úgy döntöttem, hogy lesétálok Roxmortsba, és veszek valami szép ’Isten-hozott-újra-itthon’ ajándékot Beckynek, noha visszatérése csak egy teljes hónap múlva volt várható. Érdekes, hogy bár nem voltam szerelmes belé, már a távozása utáni első nap hiányzott.

Miközben a Mézesfalás felé tartottam, az állomás felől az öcsémet láttam közeledni egy nővel. Furcsa volt, hogy ilyen rövid időn belül kétszer is összefutunk, és az, ahogy vigyorgott, igazán felkelthette volna a gyanúmat.

- Hello Albus – intett Aberforth, mintegy jelezvén, hogy csatlakozzam hozzájuk. – Bemutathatom neked Michelle másod unokatestvérét Ameliát? – Michelle Aberforth felesége volt.

A mellette álló lányra néztem, és a térdem megbicsaklott. Gyönyörű volt, és mosolygott! Rebecca, noha a jegyesem volt, soha életében nem mosolygott így rám, de ez a nő… ez az istennő rám mosolygott azokkal a cseresznyeszínű ajkaival, égszínkék szeme pedig csak úgy ragyogott a délelőtti napsütésben. Aranyszőke haja göndör fürtökben omlott alá meztelen vállára (a XIX. század végén olyan ruhát viselni, mely szabadon hagyja a vállat igen nagy bátorságra vagy butaságra vallott). Vérvörös ruha volt rajta és egy kis félrecsapott kalapka, szintén vörös színben.

- Ö… örülök, a szerencsének, Amelia – mondtam (a fenébe, a hangom remegett – ami nem történt meg velem azóta, hogy roxforti elsőévesként büntetést kaptam az akkori bájitaltanártól, aki természetét tekintve nem sokban különbözött Perselustól). Mi a csudának kellett remegnie a hangomnak? Legszívesebben sípcsonton rúgtam volna magam és dühösen magamra üvöltöttem volna, hogy „Szedd össze magad Dumbledore!, de tudtam, hogy az sem segítene… szerelmes voltam. Szerelmes lettem az első látásra, és ez úgy ért, mintha a villám csapott volna belém a préri közepén, ahol nem tudtam elbújni előle… a szerelem viharként csapott le rám, és betöltötte egész valómat.

A lány nem válaszolt, csak kezét szája elé tartva kuncogott. Érdekes, úgy tűnt, mintha kuncogása kissé egy kecske mekegésére emlékeztetett volna… de elvégre mindenki másként nevet – egyik nagyanyám például úgy tüsszentett, mint mikor a macska nyivákol… ha az emberek tüsszögésének hangja hasonlíthat egy macska nyávogásához, akkor a nevetésük is hasonlíthat egy kecske mekegésére, nem igaz? Ööö… hogy tényleg úgy nevetett-e, mint egy kecske? Hát, nem is tudom, tudnak a kecskék egyáltalán nevetni? Nem tudtam volna megmondani. Szóval kezdtem egészen összezavarodni.

- Ööö… - végül visszanyertem a hangom – nem is tudtam, hogy Michelle-nek van egy másod unokatestvére… méghozzá ilyen elbűvölő!

Amelia ismét kuncogott, kék szeme vidáman csillogott.

- És… hova való? – kérdeztem.

- Izé… Liechtensteinbe – válaszolt az öcsém.

- Liechtensteinbe – pislogtam meglepetten. Soha senkivel nem találkoztam, aki Liechtensteinben élt volna. – Az szép hely, Amelia?

A lány furcsán oldalra billentette a fejét, mintha valamit értésemre akarna adni, amit nem értek.

- Jaj, Albus… ő nem tud válaszolni – mondta az öcsém. – Szegényke néma.

- Ó…- kaptam levegő után. Milyen kár, gondoltam, hogy egy ilyen elragadó lány nem tudja kifejezni magát szavakkal – biztos voltam benne, hogy ha beszélni tudna, a hangja elbűvölő lenne. Fel se merült bennem, hogy ha tud kuncogni (és eddig már kétszer is megtette) akkor nem lehet néma…vagy talán csak mekegés-szerű hangokat tud kiadni, mert a hangszálai nem képesek más hangok képzésére, főleg szavak artikulálására… Nos, nemigen törődtem azzal, hogy elméleteket állítsak fel arról, milyen hangokat képesek kiadni a néma emberek – valahogy elvesztettem józan eszemet és a természetes gyanakvásomat… Egyszerűen elvakított a szerelem.

- De ért angolul, ugye? – kérdeztem.

- Nos, igen, természetesen – bólintott Aberforth. – A gyerekeknek tanítanak angolt abban a városban, ahol Amelia él.

- És hogy hívják azt a várost?

- Hát… izé… Walter von der Vogelweide – válaszolt az öcsém.

Meg akartam jegyezni, hogy milyen fura neve van annak a városnak, de aztán eszembe jutott, hogy vannak ennél furább nevű helyek is, mint például a németországi Oberschenkenritt, mely az abszolút kedvencem volt a fura helyiségnevek közül.

Amelia, hallván szülővárosának nevét, édesen elmosolyodott (bizonyára hazafias érzületű volt). Mosolyát látva legszívesebben Párizsba hoppanáltam volna, hogy megmondjam Beckynek, nem lesz semmilyen esküvő, mert épp most találkoztam életem nagy szerelmével. De akkor Aberforth megszólalt:

- Tudod, Albus, Ameila látogatóba jött Michelle-hez, de nem tudta, hogy nem lesz itthon. (Michelle Amerikában volt rokonlátogatáson). És tudod, én nem láthatom vendégül Ameliát… mert a házunkat épp átépítik és ezért az most nem lenne megfelelő egy olyan előkelő hölgy számára mint ő, nem gondolod bátyus?

Egyet kellett értenem Aberforthszel: Amelia, a Csodaszép Angyal nem élhet egy olyan házban, ahol lépten-nyomon festékkel piszkolhatja össze magát, és még egy kis délutáni pihenésre sem hajthatja le a fejét, mert a kőműves varázslók állandóan kopácsolnak a feje fölött…

- De hát akkor hol lakhatna? - kérdeztem tétován. Roxmortsban akkor még nem volt penzió és nekünk nem volt más rokonunk, aki befogadhatta volna…

- Nos, akkor… csak egyetlen lehetőség marad, öregfiú – mondta Aberforth, huncut mosollyal. - Roxfortban kell laknia, amíg a házam kész nem lesz és Michelle vissza nem tér az Államokból.

- Rox… Roxfortban? – dadogtam. – Kétlem, hogy Piton igazgató úr repesne a boldogságtól, ha egy hölgyet vinnék a kastélyba… jól tudod, milyen paranoiás és távolságtartó az idegenekkel szemben, mióta az az erdélyi vámpírboszorkány elcsábította…

- Arra a feketehajú hölgyre gondolsz? – vigyorgott Aberforth. – Még mindig nem értem, hogy annak a csinos vámpírnőnek mi tetszett Pitonban… de az igazán csúnya dolog volt tőle, hogy elcsábította, majd eltűnt, és kilenc hónap múlva elküldte neki a kis Patriciust, hogy az apja nevelje fel…

- Ó igen, ez tényleg csúnya dolog volt tőle – mondtam egyetértően. Szegény Perselus, sosem tudta meg, hogy a nagyanyja egy vámpír volt, aki elhagyta a fiát – Perselus apját – mert nem volt kedve ahhoz, hogy felnevelje. Abban sem vagyok biztos, Perselus tudja-e, hogy nagyapja egykor a Roxfort igazgatója volt… de azt bizonyára még kevésbé sejti, hogy gyerekkoromban az öreg Piton igazgató elég sokszor hozta rám a frászt. Nem csoda, hogy Perselus olyan lett, amilyen… ilyen őssel nem is lehetett másmilyen.

No, de térjünk vissza Amelia, a gyönyörű, néma, liechtensteini lány történetéhez.

- Nos, bátyó, tudod… annak a vén denevérnek nem kell megtudnia, hogy Amelia a Roxfortban van… -Aberforth rám kacsintott – Nem kell saját lakosztályt adnod neki, egész jól ellesz a tiédben, elvégre elég tágas, nem igaz?

- De… de… egy hölgy az én… lakosztályomban? Bizonyára ő sem akarna… - dadogtam, oldalpillantást vetve Ameliára. A lány ismét félrehajtotta a fejét (ami nagyon jól állt neki) és rám mosolygott.

Úgy értelmeztem, hogy ez igent jelent.

Elfeledtem Beckyt, aki épp Genevieve nénikéjéhez vonatozott, hogy az esküvő részleteit megbeszélje vele… Senki más nem létezett, csak Amelia…

- Ööö… azt hiszem, elfelejtetted megmondani a vezetéknevét – fordultam Aberforth-höz.

- Micsoda? – pislogott amaz.

- Úgy értem, hogy mi a neve? Amelia…. ki?

- Ö… ép ez az, bátyó, ő Amelia Ki – bólintott Aberforth. – Sosem hittem volna, hogy ilyen zseniális vagy a nevek eltalálásában!

Annak, hogy az öcsém zseniálisnak nevezett, fel kellett volna keltenie a gyanúmat, hisz eddig még sose tett ilyet, de abban a szerelemtől-felhők-felett-lebegő-állapotban nem sejtettem semmit. Gyanús lehetett volna, hogy valakinek, aki német nyelvű országban lakik, ilyen furcsa neve legyen, vagy hogy aki állítólag néma, az tud kuncogni… de akkor semmi sem volt fontos, csak az számított, hogy fülig szerelmes voltam a Walter von der Vogelweidéből jött Amelia Kibe.

Így, karomat nyújtottam Miss Kinek és ő örömmel elfogadta. Be kellett csempésznem őt a kastélyba. Ám mielőtt a szárnyas vadkanok díszítette kapuhoz értünk volna, meg akartam mutatni neki Roxmorts nevezetességeit. Azon kaptam magam, hogy nem is neki mutatom a látványt, hanem én magam gyönyörködöm a látványban: Amelia szemében, Amelia hajában, Amelia kezeiben, Amelia dekoltázsában, Amelia dekoltázsában, Amelia dekoltázsában… hú, micsoda dekoltázsa volt!

De ő nem vette észre, hogy milyen szégyentelenül bámulom félig fedetlen kebleit - úgy tűnt nagyon élvezi a sétát a Roxmorstól a kastélykapuig nyúló pázsiton keresztül.

Szerencsére minden diák és tanár órán volt, így senki sem mászkált a folyosón, amikor felvezettem Ameliát a szobámba. Kicsit zavarban voltam attól, hogy egy hölgyet viszek a szállásomra, de ő látszólag nem bánta a dolgot. Miközben folyosókon haladtunk végig és mozgólépcsősorokon lépkedtünk felfelé, Amelia mindenre rácsodálkozott, mintha még soha életében nem látott volna páncélokat, pajzsokat és tartókban lobogó fáklyákat. Fura… Lichtensteinben nincsenek középkori kastélyok? – csodálkoztam magamban.

Hirtelen a közeli forduló mögül kornyikálást halottam, mely egyre hangosabb lett. Az a nyavalyás Hóborc jelent meg, aki valamilyen zsákot cipelt és olyan trágár dalokat énekelt, hogy belepirultam – de az oldalamon lévő lány látszólag élvezte, mintha még soha senkit nem hallott volna énekelni. Furcsa…

Behúztam Ameliát egy páncél mögé, nehogy a kopogószellem észrevegyen bennünket. Nem akartam, hogy Piton igazgatóhoz menjen és elmondja neki, hogy egy nőt rejtegetek a szobámban, mert ha ez kiderül, olyan gyorsan repülök Roxfortból, hogy még azt sem tudom kimondani, hogy Spediteurübernahmebescheinigung (ami a másik kedvenc német szavam). Arra gondoltam, néha elejthetnék pár szót németül, hogy elkápráztassam Ameliát ’némettudásommal’ (ami csupán 5 vagy 6 végtelenül hosszú szóból állt, melyet annyira furának találtam, hogy poénból megtanultam). Bár, az igazat megvallva, sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas arra, hogy elkápráztassam Ameliát a nyelvtudásommal. Hóborc még a közelben volt, és azon ügyködött, hogy egy zsák borsót szórjon szét a folyosókon, amin majd a diákok és tanárok elcsúsznak.

Miután a kopogószellem eltűnt az üres zsákkal, óvatosan kibújtam a páncélzat mögül, igyekezvén úgy lépkedni, hogy lábam alá ne kerüljön egy borsószem sem. Épp azon voltam, hogy hátrafordulva figyelmeztetem társnőmet, hogy nézzen a lába elé, de egy másodperccel elkéstem. Amelia rálépett a borsókra, és elcsúszott. Hála a kviddicsezésnél szerzett reflexeimnek, sikerült elkapnom, mielőtt elesett volna. Pár pillanatig szorosan tartottam, miközben ő belém kapaszkodott, és tekintetünk egymás szemébe mélyedt. Szent csokibéka, legszívesebben megcsókoltam volna!

Nagy önuralommal emlékeztettem magam arra, hogy Becky Dawson a jegyesem, és hogy az én feladatom csak az, hogy vigyázzak a karjaimban lévő csodálatos, törékeny szépségre… Nem engedhettem, hogy bántódás érje – semmilyen értelemben. Tisztában voltam vele, ha elkezdek csókolódzni vele, nem leszek képes abbahagyni. Ilyen veszély Rebeccánál sosem fenyegetett. Beckyvel jó volt csókolódzni, de semmi különleges nem volt benne.

Így elengedtem Ameliát és lakosztályom felé vezettem.

- Nos… Miss Ki, ez a szobám, amit az ön rendelkezésére bocsátok, amíg az öcsém háza teljesen el nem készül – mondtam öt perccel később. – Nem nagy szám, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy olyan kényelmessé tegyem az ön számára, amennyire csak lehetséges.

Amelia azonban úgy tűnt, nem is figyel rám: láthatóan az kötötte le minden figyelmét, hogy a tükör előtt pózolt és kuncogott, az ő szokásos mekegő módján. Jobban belegondolva kezdtem hozzászokni ahhoz, ahogy nevet. Kár, hogy nem tudott értelmes szavakat formálni azokkal a csodás ajkaival…

Amikor a tükörben észrevette, hogy közelebb léptem hozzá, a szeme nagyra nyílt a csodálkozástól. Megfordult és rám nézett, aztán vissza a tükörre, aztán megint rám. Hirtelen széles mosoly jelent meg az arcán és rám mutatott, aztán a tükörre, aztán magára és megint a tükörre.

- Igen, láthatod magad a tükörben, és engem is – bólintottam. Roppant módon szórakoztatott az elragadtatása egy olyan közönséges dolog iránt, mint a tükör. Liechtensteinben egyáltalán nincsenek tükrök? Nem mertem megkérdezni, hátha megsértem az érzéseit.

Akkor vette észre az ágyamat. Arca felderült az örömtől, odarohant hozzá és ráugrott. A következő pillanatban visszapattant róla, egyenest a karjaimba.

- Akartam figyelmeztetni Miss Ki: megbűvöltem a heverő rugóit, hogy minden reggel 6 órakor kidobjon az ágyból. Ez biztos módszer arra, hogy mindig időben ébredjek – kacsintottam rá. - Az ugrásával aktiválta a mágikus rugókat. Legközelebb óvatosan feküdjön az ágyra.

Amelia azonban csak nevetett – mekegve – mint mindig: valószínűleg nagyon viccesnek találta ezt a kidobott-az-ágy dolgot. Ráadásul észrevettem, hogy megint nagyon közel tartom őt magamhoz. A fenébe, ha ez így folytatódik, még napnyugta előtt lefekszem vele. Nem mintha az ötlet nem lett volna csábító, de nem olyan lánynak tűnt, aki méltányolná egy szexre éhes férfi ’támadását’… vagy igen? Nem igyekezett túlságosan, hogy kibontakozzon az ölelésemből, így megint csak én voltam az, aki hátralépett.

És akkor eszembe jutott: ha ő az én ágyamban fog aludni, akkor hol a fenében fogok aludni én? A másik dolog, ami eszembe ötlött: ha elveszem Beckyt és bizonyos dolgokat… fogunk csinálni… az ágyamban, akkor aktiválni fogjuk a rugókat? Nem lelkesített annak lehetősége, hogy ifjú feleségemmel együtt az ágy a nászéjszakánkon megtanít repülni… nos, ezzel ráérek később foglalkozni. De most Amelia volt a fontos, nem Becky.

Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk a szobámba, eljött az ebéd ideje és nagyon megéheztem. Gondoltam, elragadó vendégem is enne valamit, de a nagyterembe nem vihettem le, mert akkor Piton igazgató urat beleértve mindenki tudomást szerzett volna a jelenlétéről. Fényes nappal az is kockázatos lett volna, hogy lemenjek vele a konyhába, hogy a házimanók készítsenek neki enni valamit. Bárcsak lenne egy láthatatlanná tévő köpönyegem! De nem volt. Akkoriban pedig még nem tudtam, hogyan kell köpeny nélkül láthatatlanná válni…

Azt azonban szerencsére megtanultam, hogy lehet a semmiből ételt elővarázsolni. Így elhatároztam, hogy a legcsodálatosabb lakomával kápráztatom el Ameliát, amit valaha látott. Asztalomra terítőt, evőeszközöket, tányérokat és poharakat varázsoltam. - Foglaljon helyet – invitáltam az asztalhoz. Óvatosan foglalt helyet a széken (előzetesen gondosan megvizsgálta, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy nem harapja meg, ha leül rá), aztán pillantása az evőeszközre esett. Vidámam kapta fel a fényes ezüstkanalat, megfordította és megnézte benne a tükörképét. A benne látszódó torz tükörkép láttán szeme elkerekedett. Felugrott, odaszaladt hozzám, és megmutatta a kanalat, mintha az lenne a világ legnagyobb csodája.

- Ö… jól nézek ki benne – vigyorogtam rá, miközben fordított képmásomat nézegettem a kanál homorú felében. – Bár a kecskeszakállam kicsit furán néz így ki, olyan mintha kissé szétállna, nem gondolja?
A lány áthajolt a vállam felett, és arcát szorosan az enyémhez nyomva belenézett új ’tükrömbe’ és mekegés-szerű nevetésben tört ki.

- Igen, fura dolgok a kanalak, nemde? – kérdeztem. Liechtensteinben sosem használnak kanalat? – tűnődtem magamban és intettem neki, hogy üljön vissza a székére.

Mikor végre megint helyet foglalt (még mindig az új ’tükröt’ markolászva, melyben időnként megnézte eltorzult vonásait) újra felemeltem a pálcámat és tányérunkra marhasültet és krumplit varázsoltam.

- Nos, jó étvágyat – mondtam neki. Erre levette tekintetét a ’varázstükörről’, és kétkedő pillantással méregette a tányérját, mintha nem értené, hogy mi folyik itt, vagy hogy mit kellene csinálnia. – Fogjon hozzá – mondtam széles mosollyal és elkezdtem felszeletelni a tányéromon lévő húst. Már az első falatot rágtam, mikor felnézve azt láttam, hogy még mindig nem nyúlt az ételhez. Olyan furcsán nézett rám, vonásai hitetlenkedést és undort tükröztek. Mi lehet a baja?

- Ö… nem szereti a marhasültet? – kérdeztem teli szájjal (ha belegondolok, igen udvariatlan volt tőlem).
Félrehajtotta a fejét és rejtélyes pillantást vetett rám, amit én úgy értettem mintha azt mondta volna, ’nem nem szeretem’. – Rendben van, akkor próbálkozzunk valami mással – vontam vállat, és egy pálcasuhintással eltüntettem a marhasültet és forró húslevest varázsoltam helyette.

Amelia vizsgálódva a tányér fölé hajolt, megszagolta, és – legnagyobb meglepetésemre – kinyújtotta pici piros nyelvét és megkóstolta. A következő pillanatban felkapta a fejét, és kezét fájdalmas arccal a szájára szorította – a leves bizonyára megégette a nyelvét.

- Nos, akkor a leves sem jó – sóhajtottam és kicseréltem egy szelet, gyümölcszselével díszített tortára. Nagy szemeket meresztett rá, és kinyújtotta kezét, hogy megtapintsa. A zselé remegett az ujja alatt, mikor hozzáért – ezt Amelia roppant viccesnek találta, mert nyomkodni kezdte a mutatóujjával. Mivel a zselé remegett a tányéron ismét kacarászni kezdett.

Rendben Albus, próbáld újra – gondoltam és tökös derelyére cseréltem a zselét, mire egy ’elrontottad a játékomat, gonosz varázsló’ pillantást kaptam a hölgytől. A következő öt-hat perc azzal telt, hogy 157 féle ételt varázsoltam elé, de egyik sem nyerte el a tetszését. Aztán végül, mikor már minden ötletből kifogytam, elé tettem egy nagy tál salátát.

Hirtelen Amelia szeme felcsillant és a tál fölé hajolva legelni kezdett. Nem, nem olvastad rosszul, tényleg legelni kezdett. És örömmel tette, csinos arcán az öröm és megelégedettség kifejezése ült.

Ezeknek a liechtenseinieknek fura ízlésük van – mondtam magamban.

De legalább megtudtam, hogy milyen ételt szeret.

Ebéd után ismét volt egy órám (a nyavalyás mardekárosokkal… sose szerettem a mardekárosokat, de most, hogy tanórát kellett tartanom nekik, magára hagyván a csodálatos Ameliát, legszívesebben minden egyes mardekárost sípcsonton rúgtam volna, beleértve Piton igazgató urat is – hú, még jó hogy nem gondolatolvasó az öreg. Különben még azelőtt repülnék a Roxfortból, mielőtt kimondhatnám, hogy WaltervonderVogelweide.)

Mielőtt elindultam a mardekárosoknak tartandó átváltoztatástan órára, odaléptem az én szép hölgyemhez, és a kezébe nyomtam egy könyvet, a Bűn és Bűnhődést. – Tessék, Miss Ki, ez majd elszórakoztatja önt, amíg vissza nem térek.

Ránézett a kezében lévő vaskos kötetre, aztán kíváncsi pillantást vetett rám, melyet úgy értelmeztem, hogy ’miért nem mindjárt a Háború és Békét adja ide, az hosszabb’. De mint később megtudtam, félreértettem néma üzenetét.

Miután hatvan percet végigszenvedtem a mardekárosokkal, vissza akartam menni a szobámba Ameliához, de hirtelen eszembe jutott valami: hamarosan vacsoraidő lesz, és nekem ismét valami finom és vegeteriánus ételt kell felszolgálnom. A roxmortsi könyvesbolt kirakatában nemrég láttam ’A salátakészítés 1001 módja’ című könyvet, melyre sürgősen szükségem volt.

Amikor hat órakor kiléptem a könyvesboltból, hónom alatt a hatalmas szakácskönyvvel, az öcsémet, Aberforthöt láttam kijönni az új helyi étteremből, a Három Seprűből.

- Helló Albus – köszönt rám nagy vidáman. Ostoba vigyor ült az arcán, de ezt annak tudtam be, hogy épp a kocsmából jött ki – nyilván kicsit többet ivott a mézborból, mint kellett volna. – Feltételezem, kellemes napod volt!

- Remek – bólogattam lelkesen, az elbűvölő Ameliára gondolva, aki a szobámban vár rám, miközben a Bűn és bűnhődést olvassa… Álmodozva felsóhajtottam.

- És hogy van Michelle kuzinja? – kérdezte Aberforth, még mindig zavaróan bárgyú vigyorral. Bár nem nagyon bántam a vigyorgását… Amint Amelia került szóba, nem tudtam értelmesen gondolkodni, csak elpirultam és elrejtettem mosolyomat (örök tanulság a jövőre nézve: sose pirulj el az öcséd előtt, ha nem akarsz bolondot csinálni magadból!)

- Nos? – vonta fel a szemöldökét az öcsém. – Hogy van?

- Remekül – válaszoltam. – De tudod Aberforth… egy kicsit… izé… furcsa.

- Furcsa?

- Igen. Egy kicsit furcsán viselkedik. Tudtad, hogy még soha életében nem látott tükröt? Vagy hogy sosem kóstolt gyümölcs-zselét vagy marhasültet? Az egyetlen dolog, amit szeret, az a saláta.

Érthetetlen módon, az öcsém eszeveszettül röhögni kezdett.

- Mi olyan vicces? – ripakodtam rá, mert éretlen viselkedése kihozott a sodromból. Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy egy olyan értelmes nő, mint Michelle, mit talál vonzónak benne…

- Semmi… semmi – válaszolta két nevetőgörcs között. – Tehát… akkor vegetáriánus, ugye? Nincs abban semmi különös, nemde? Végül is sok vegetáriánus él a Földön.

- Igen, de… tudod, hogy soha életében nem használt még kanalat, villát és kést? Egyszerűen csak… a tányér fölé hajol és… ö… - a helyes szavakat kerestem, mert nem akartam lejáratni Ameliát, de egyszerűen nem találtam más szót, amivel leírhatnám az étkezési szokását… - legel.

- Legel? – Aberforth szemöldöke olyan a magasba szaladt, hogy szinte eltűnt a haja alatt. – Mint egy birka? Vagy tehén? Vagy…

- … kecske – bólintottam. – Nem tudom… talán a liechtensteini emberek így esznek… akartam venni egy könyvet a liechtensteini szokásokról, de nem találtam… pedig szükségem lenne rá, hogy megértsem őt és a legjobb tudásom szerint segíthessek neki.

- Ó, és… tulajdonképpen miért akarod… megérteni és segíteni őt a legjobb tudásod szerint? – kérdezte az öcsém különös hangsúllyal. – Esetleg… gyengéd érzelmekkel viseltetsz iránta?

- Ugyan már, hova gondolsz? – csattantam fel. – Az ég szerelemére, hiszen nem is ismerem őt!

- Fogadjunk, hogy szívesen lefeküdnél vele – kacsintott rám Aberforth és éreztem, hogy az arcom megint lángol.

- Rendben. Nem kérdezek semmit – tette hozzá csibészes mosollyal – Csak arra vigyázz, hogy Becky ne szerezzen tudomást semmiről!

Ezzel sarkon fordult és visszament a Három Seprűbe, valószínűleg, hogy még többet igyon.

Én pedig visszaindultam a kastélyba.

Az első dolog, ami szemet szúrt, mikor beléptem a szobába, az volt, hogy Amelia egy széken ül, és mereven bámulja a Bűn és bűnhődést, mely becsukva fekszik az ölében.

- Már be is fejezte? – kérdeztem döbbenten. Elég hosszú könyv volt ahhoz, hogy ilyen gyorsan ki lehessen olvasni.

Összeráncolta a szemöldökét, és pillantásából azt olvastam ki, hogy fogalma sincs róla, miről beszélek.

- A könyv… elnyerte a tetszését? – kérdeztem a vastag kötetre mutatva.

Elfintorodott és a fejét rázva a kezembe nyomta a könyvet.

- Ó… nem tetszett? – sajnálkoztam. – Kár… én szeretem.

De ő még mindig a fejét rázta, s közben különös pillantásokat vetett rám és a könyvre… akkor kezdtem megérteni: nem tudott olvasni.

Milyen buta is voltam, szórakozásképp egy könyvet adtam neki, és ő a hosszú órákig halálra unta magát! Szegényke! Szégyelltem magam – bezártam ezt a szegény nőt a szobámba, ahol semmit nem tudott csinálni azon kívül, hogy a könyv borítóját bámulta!

- Annyira sajnálom – suttogtam, és félredobva a könyvet, megfogtam a kezét. Nem tudtam, hogyan kérjek tőle bocsánatot, hogy tegyem jóvá ostobaságomat… csak fogtam a kezét, szinte elveszve szemei kék tengerében… Ő is mélyen a szemembe nézett… vagy legalábbis ez volt az, amit hinni akartam. Közelebb léptem hozzá… Egyszerűen megbűvölt ennek az édes analfabéta lánynak a szépsége.

De akkor hirtelen kijózanodtam: mi van, ha fogalma sincs róla, hogy mi történik egy férfi és egy nő közt, ha együtt alszanak? Mi van, ha teljességgel… tudatlan? Nem használhattam ki őt, ha esetleg nem is tudta mi vár rá… Nem szolgáltathattam ki őt annak a vad oroszlánnak, mely libidóm hatására bármikor felébredhetett bennem. Nem lett volna becsületes dolog. Ezért hátra léptem, és nagyon sajnáltam ezt a szegény, szegény tanulatlan liechtensteini kislányt, aki nem ismerte a könyveket, tükröket, evőeszközöket… Roppant hálás voltam Aberforthnek, hogy elhozta hozzám ezt a fiatal hölgyet, akit így alkalmam lesz tanítani. Ó igen, elhatároztam, hogy tanítani fogom. Elvégre tanár voltam…

De először is csodálatos vacsorát készítettem számára mindenféle vegyes salátából és megmutattam neki, hogy használják a villát. Amelia gyorsan tanult, bár a villát inkább csúzliként szerette használni, mellyel kis falatkákat lövöldözött felém. Mikor már teljesen beborítottak a salátalevelek és az öntet által eláztatott kecskeszakállam szerteszét állt, elhatároztam, hogy viszonzom a támadást és kanálból készült parittyámmal beborítottam egy adag szeletelt paradicsommal. (Tanulság a jövőre nézve: a kanalak használhatók evésre, kis dolgokat lehet velük egymásra lövöldözni, és tükörként is alkalmazhatók. Hasznos tudnivaló.)

Az este csodás hangulatban telt el Ameliával. Miután mindkettőnket megtisztítottam a salátaöntettől és a zöldségektől, várat építettünk a Robbantós Snapszli lapjaiból. Roppan módon élvezte, mivel nem volt szükség hozzá az olvasás vagy beszéd tudományára. Szegény kecskeszakállam többször megpörkölődött, amitől ő hétrét görnyedt a nevetéstől. Mekegés-szerű nevetése betöltötte az egész szobát. Még mindig csodálkoztam azon, hogy tud hangosan nevetni, ha egyszer nem tud beszélni… mégis, anélkül, hogy észrevettem volna, kezdtem megkedvelni ezt a különös hangot.

Már éjfélre járt az idő, mire ágyba kerültünk (azaz: mire ő ágyba került, mert én azon az éjszakán a díványon aludtam.)

Abban a percben, hogy a feje a párnát érte, elaludt és én hosszú percekig csak ültem a díványon és néztem, ahogy alszik. Olyan volt, mint egy angyal, de tényleg. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is így fogok érezni valaki iránt, akit alig ismerek… Szerelem volt az első látásra, és egyszerűen csodálatos volt.

Pillantásom a falon függő naptárra esett. Egy ásítást elnyomva felálltam, odamentem hozzá és átlapoztam a következő napra: április 2.-ra.

Lehet, hogy a fáradtság volt az oka, de eszembe sem jutott, hogy ez az Ameliával töltött eseménydús nap április 1-je volt.

Aki esetleg nem rendelkezik közgazdasági/külkereskedelmi szaknyelvvel bővített német nyelvvizsgával, annak mondom, hogy a Spediteurübernahmebescheining annyit tesz, mint ’szállítmányozói átvételi elismervény’ ;) ;) Kedvenc német szavam…

Walter von der Vogeweide pedig egy középkori költő volt, aki leginkább pikáns témájú verseiről volt ismert, mint pl. a Hársfaágak csendes árnyán (olvassátok el, roppant mulatságos versike… csak írjátok be a címet a google-ba, én is rátaláltam úgy).

Következő