Épp egy csodálatos álom kellős közepén tartottam, melyben Amelia és én kéz a kézben sétáltunk a mezőn, mikor hirtelen valami nehéz dolog esett rám.

- Mi a…? – kiáltottam és egy álmos szemű, ásító Ameliát pillantottam meg, aki rajtam hevert, miközben meglepetten pislogott. – Hát persze… az ágy - motyogtam. A fekhelyem ébressz-fel-reggel-hatkor-bűbája aktivizálódott, és kidobta szegény lányt, egyenes rám (direkt úgy állítottam be az ágy ébresztő varázsát, hogy amikor kidob, mindig az ággyal szemközt lévő díványra essek).

Azt hiszem, túl fáradt voltam előző este, azért nem jutott eszembe, hogy levegyem az ágyról az ébresztő bűbájt. Bár most kifejezetten hálás voltam, hogy rám dobta Ameliát. Ahogy a lány rajtam feküdt, a karjával a vállamra támaszkodott, és én ösztönösen átöleltem karcsú derekát. Nagyon kedveltem ezt a különleges testhelyzetet… Nem, Albus, nem kedvelheted! – kiáltotta lelkiismeretem hangja.

- Ö… sajnálom. Az én hibám – mondtam, és gyengéden felültettem. Remélhetőleg nem vette észre, hogy kora reggel milyen hatással volt bizonyos testrészemre a véletlenül kialakult testi kapcsolat…

Reggeli után (Amelia salátát evett mustáros szósszal, de legalább használta a villát), volt egy órám. Vérző szívvel hagytam magára szívem hölgyét, különösen azért, mert tudtam, hogy halálra fogja unni magát, hiszen hiába volt könyvekkel körülvéve, nem tudta elolvasni őket.

Valamit tenni kellene ez ellen! – mondtam magamban, miközben lefelé mentem a lépcsőn. Annyira gondolataimba merültem, hogy nem vettem észre a sarkon beforduló Piton professzort, és egyenesen beleütköztem.

- Ó, sajnálom, Primus! – kértem bocsánatot tőle.

- Máskor nézz magad elé – válaszolt morogván. Kétségtelen, hogy Perselusnak volt kitől örökölnie a zord természetét…

- Ö… persze – bólintottam zavartan. Még nem felejtettem el, mennyire rettegtem ettől az embertől, amikor még magam is roxfortos diák voltam. Most már nem féltem tőle, de… egy Piton csak Piton marad és még mindig sikerült elérnie, hogy a tanári testület minden tagja megremegett, amikor csúnyán nézett rájuk.

- Jól vagy, Albus? – kérdezte, fenyegetően felvont szemöldökkel.

- Természetesen – válaszoltam ártatlan arckifejezéssel (ezt az ’ártatlan tekintetet’ attól a semmirekellő öcsémtől tanultam)

- Furcsa… - mondta Piton. – Miért van olyan érzésem, hogy… valamiben sántikálsz?

- Valamiben sántikálok? – pislogtam udvarias zavarodottsággal. – Nem tudom, miről beszélsz… de ha most megbocsátasz, most órám lesz.

Nos, hol is tartottam, amikor ez az idióta félbeszakított? – gondoltam. – Ó, persze, valamit tennem kell, hogy Amelia ne unatkozzon! És azzal az ággyal is csinálnom kell valamit… Épp elhaladtam egy osztályterem előtt, melynek ajtaja félig nyitva volt és bentről az akkor még jó egészségnek örvendő Binns professzor hangja hallatszott: - …és Ronda Randolf hűséges főnixével Hildegarddal legyőzte…

A homlokomra csaptam. Egy főnix! Természetesen! Amelia bizonyára nagyon szórakoztatónak tartaná a társaságát. Egy könyvben azt olvastam, hogy a főnixek nagyon hűséges háziállatok, nehéz súlyt is fel tudnak emelni, a könnyük gyógyító erejű, és… kakukkos óraként is használhatók! Egy főnix vásárlásával két legyet ütnék egy csapásra: jó lenne Miss Ki unalmának elűzésére és az ágykidobó varázs használata helyett kiképezhetném arra, hogy reggeli hatkor felébresszen.

Két órával később kiléptem a roxmortsi állatkereskedésből, kezemben egy kalitkával, melyben egy csodálatos, vörös színű madár ült, aranyos farktollakkal. Fawkes volt a neve.

- Hoztam önnek valamit Miss Ki – mondtam, mikor beléptem a lakosztályomba. - Mostantól ő fogja önt elszórakoztatni. Fawkesnek hívják.

Ezzel elővettem a hátam mögül a kalitkát. Mikor Amelia meglátta a főnixet, az arca felderült. Összecsapta a kezét örömében, és szinte kitépte a madarat a kalitkájából. Fawkes fájdalmas kiáltást hallatott, mikor Amelia megölelte, azaz majdnem megfojtotta.

- Nem, nem Miss Ki, ne szorítsa ki a lelket abból a madárból… - próbáltam gyengéden lefejteni a karját Fawkesról, de nem igazán akarta elengedni. Mit tehettem, ha nem akartam, hogy a szegény madár már az első nap kimúljon? Drasztikus lépésre kellett ragadtatnom magam, így kiragadtam a madarat Amelia ölelő karjai közül.

Fawkes újra rikoltott, és megvető pillantást vetett a lányra, mikor meglátta, hogy két farktolla Amelia kezében maradt. Aztán hozzám fordult és hálás pillantást küldött felém. Meghatottan vettem észre, hogy egy madár tekintete is lehet beszédes, és tükrözheti valódi érzelmeit… Azonnal tudtam, hogy Fawkes életem végéig a barátom marad, és mindig hűséges lesz hozzám, amiért megszabadítottam őt Ameliától.

Miután megmagyaráztam a lánynak, hogy az állatoknak nem tesz jót, ha ilyen szorosan ölelgeti őket, figyelmemet annak a két aranyszín farktollnak szenteltem, melyet kitépett. Mit csináljak vele? Használjam tollnak? Hm… Azt hiszem, még Gilderoy Lockhart is belesárgult volna az irigységbe, ha látta volna, amint aranyszínű főnix farok-tollat használok, míg ő csak egyszerű pávatollal ír… de én nem az a típus voltam, aki ilyen elegáns dolgokat használ. Épp ezért elhatároztam, hogy a két tollat elküldöm Ollivandernek, talán fel tudja használni őket a pálcakészítéshez…

Két héttel Amelia érkezése után meghívást kaptam egy esküvői partira, melyet a Három Seprű kerthelyiségében tartottak. A meghívót ’Albus Dumbledore és kísérője’ részére címezték. Rendes körülmények közt a mennyasszonyomat vittem volna magammal, de ő Párizsban volt. Kivel menjek hát? Kivel? Nos, természetesen Miss Kivel!

A parti előtt egy csomó dologra meg kellett tanítanom Ameliát, nehogy szégyent hozzon rám mások előtt.
Ki kellett továbbá találnom egy mesét, arra az esetleges kérdésre, hogy „hol lakik az ifjú hölgy, még sosem láttam itt…” Amelia már ügyesen használta az evőeszközöket, és igazán elegánsan tudta elfogyasztani a salátát.

Ahhoz is hozzászokott, hogy a tükrökben megnézze magát anélkül, hogy állandóan mutogatna a képmására. Fawkes-szal azonban nem jött ki. Ezért a főnixet, saját érdekében bezártam a kalitkájába, és a lakatra nyitás-gátló bűbájt bocsátottam. Nem akartam, hogy Amelia agyondédelgesse a szerencsétlen madarat.

Amellett, hogy Miss Kit a hölgyhöz illő viselkedésre okítottam, én magam a Láthatatlanság Láthatatlan Könyvéből a láthatatlanná válást próbáltam elsajátítani. Az egésznek az volt a trükkje, hogy nem volt szabad elfelejtenem, hova tettem utoljára a könyvet. Így, amikor legközelebb használni akartam, csak az asztalnak azon a részén kellett tapogatódznom, ahol látszólag nem volt semmi, és máris a kezembe akadt. Amint kinyitottam, látható lett, de amint befejeztem az olvasást és becsuktam, újra láthatatlanná vált…

A láthatatlanná válás elsajátítása és mások láthatatlanná tétele nem volt egyszerű feladat, de a lehető leggyorsabban meg kellett tanulnom, ha sétálni akartam vinni Ameliát a folyosóra vagy a kastély parkjába, anélkül, hogy Piton igazgató úr vagy Hóborc meglátna bennünket.

Április közepére sikerült elsajátítanom ezt a varázstudományt is. Láthatatlanná tudtam válni anélkül, hogy köpenyt vagy varázspálcát kellett volna használnom hozzá. Ahhoz azonban, hogy mást is láthatatlanná tudjak tenni, továbbra is szükségem volt a pálcámra.

Egy csodálatos vasárnap délután elhatároztam, hogy meglepem szívem hölgyét, és sétára viszem a Roxmorts melletti mezőre – félő volt, hogy szegény lány klausztrofóbiát kap, hiszen már két hete volt bezárva a lakosztályomba…

Sikeresen láthatatlanná tettem mindkettőnket, majd kézen fogtam Ameliát, nehogy elveszítsem (hiszen én sem láttam őt), majd a folyosókon végig vezetve, a bejárati csarnok felé vettem az irányt. Útközben találkoztunk Piton igazgató úrral és én kinyújtottam rá a nyelvemet – úgyse láthatta, nem igaz? (Tanulság a jövőre: Ezt sosem szabad megemlíteni Perselus előtt!)

Amikor a mezőn mindkettőnkről levettem a láthatatlanná tévő bűbájt, olyan elragadtatott kifejezést láttam Amelia arcán, mint eddig még soha… mintha a mező lett volna az életeleme, az otthona… hirtelen egy csomó kecske vett körbe bennünket, melyek eddig a mezőn legeltek.

- Aranyos kis állatok, nemde? – mosolyogtam Ameliára, aki úgy simogatta a kecskéket, mintha jó ismerősei lennének… én is szerettem az állatokat, de fél órás kecskefej simogatás után unatkozni kezdtem, és szerettem volna egyedül maradni szívem hölgyével.

- No jól van, akkor most menjetek szépen legelni, gyerünk, gyerünk! – szóltam a kecskékhez, de azok nem mutattak túl nagy hajlandóságot, hogy magunkra hagyjanak bennünket. Vállat vontam és Ameliát kézen fogva felvezettem őt egy kis dombra. Pár percig boldognak éreztem magam, és nagyon élveztem, hogy ezzel a csodálatos nővel az oldalamon sétálgathatok, anélkül, hogy bárki is zavarna… de akkor mekegést hallottam.

Megfordultam, és a lélegzetem is elállt. Ezek a kis szörnyetegek követtek bennünket! Mintha mágnesként vonzottuk volna őket! Az állatok természetes módon vonzódtak hozzám, de ennyire??? Sosem hittem volna…

Az fel sem merült bennem, hogy ezek az állatok Ameliát követik…

Akárhogy is volt, de a délutánunk tönkre volt téve. Az, hogy a kecskék lépten-nyomon követtek bennünket a mezőn, az idegeimre ment. Egy idő után Petrificus Totalust kellett kimondanom rájuk, nehogy kövessenek bennünket a Roxfortba (bár igazán szerettem volna látni Piton igazgató úr arckifejezését, amint egy nyájra való kecske betódul a kastélyba…)

Pénteken – a parti előtti napon – nagyon kellemetlen feladatom volt: a lehető legtapintatosabban meg kellett említenem Miss Kinek, hogy meg kellene fürödnie. (Azóta nem volt rá alkalma, amióta csak betette a lábát a Roxfortba).

Szavaim hallatán zavartan nézett rám.

- Fürdeni, tudja… fürdőkádban – mondtam a szomszédos fürdőszoba ajtajára mutatva. Azt hiszem, eddig még sosem nyitotta ki azt az ajtót, ezért kézen fogtam, és odavezettem. – Nézze… ott van a fürdőkád. Hamarosan megtöltjük finom meleg vízzel és maga meg tud fürdeni benne.

Az ajkába harapott, és csúnyán nézett rám. Az elmúlt pár napban, ahányszor csak meg akartam tanítani neki valamit, mindig be kellett mutatnom, hogyan kell csinálni. De most… mégsem várhatta el tőlem, hogy beugorjak a kádba és megmutassam, hogyan kell mosakodni!

- Nézze, miss Ki – mondtam – megtöltöm vízzel. Akkor maga beleül és áztatja magát egy kicsit.

Kinyitottam a csapokat és vártam, amíg a habos rózsaszín folyadék megtölti a kádat. – Tessék, próbálja ki – mosolyogtam rá és megfordultam, hogy távozzak. De mielőtt az ajtóhoz értem volna, loccsanást hallottam. Visszafordulva azt láttam, hogy Amelia a kádban ül, teljesen felöltözve (már amennyire a habtól látni lehetett).

- Ö… nem gondolja, hogy le kellett volna… a fenébe! – sóhajtottam. Azt mondtam neki, hogy üljön bele és áztassa magát egy kicsit, de azt nem mondtam, hogy előtte vegye le a ruháját. Nem kellett volna ennek magától értetődőnek lennie? Viselkedése az idő múlásával egyre különösebb lett, és én komolyan mérlegeltem azt, hogy írok a Varázslók Nemzetközi Szövetségének és felhívom figyelmüket a lichtensteini varázslók nevelésének hiányosságaira.

Látván az arcomon ülő döbbenetet, Amelia szép szeme megtelt könnyel. Tudta, hogy ismét rosszul csinált valamit és csalódást okozott nekem... Kétségbeesett tekintete szívbemarkoló volt… a következő pillanatban már mellette térdeltem és félig átölelve tartottam őt - már amennyire a kád karimája engedte - és gyengéden ringattam. – Tudja mit? – vigyorogtam rá, és kissé elhúzódtam tőle – igaza van. Így is lehet fürdeni – jelentettem ki, és csillagokkal díszített tengerészkék ruhámban én is beugrottam a kádba. Azt hiszem, ha valaki látott volna akkor, életem hátralévő részét kényszerzubbonyban tölthettem volna a St. Mungó zárt osztályán… de senki sem látott, csak szívem hölgye és az ő szeme nem sugárzott mást, mint földöntúli örömet és szerelmet… igen, SZERELMET.

Mielőtt észbe kaptam volna, mit is csinálok, szorosabban magamhoz öleltem és megcsókoltam. Mikor elhúzódtam tőle, arcán döbbent kifejezést láttam. Szeme tágra nyílt, szája tátva maradt, és pislogás nélkül bámult rám.

- Sajnálom… nem kellett volna… nem tudom, mi ütött belém… - kértem a bocsánatát és megmarkoltam a kád szélét, hogy kimásszak belőle, de hirtelen két kar kúszott a nyakamba és húzott magához. Ha Fawkes hangja nem emlékeztetett volna rá, hogy el fogok késni a tanári értekezletről, nem is tudom, mit tettem volna vele… Ööö… talán tudom, de akkor túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy akárcsak gondoljak is rá.

Ráadásul Piton igazgató úr furcsa pillantásokat vetett rám, mikor liliom és bodzaillatot árasztva beléptem a tanári szobába.

McGalagonyék szabadtéri esküvője nagyon szép volt. Az elbűvölő mennyasszonynak, aki egyébként mugli történelemtanárként dolgozott, kedvence a római történelem volt. Így nem csoda, hogy lányuk, aki tíz évvel később született, a Minerva nevet kapta…

Nagyon jól éreztem magam Ameliával a partin. Ha ránk köszöntek az emberek, hogy „Helló Albus, ki ez az elbűvölő hölgy önnel?” én azt válaszoltam, hogy „Piton igazgató úr távoli rokona, aki egy rövid időre a kastélyban lakik...” El kellett hitetnem velük, hogy Amelia engedéllyel tartózkodik a Roxfortban, mivel az mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy nem Aberforth-nél vagy más roxmortsi háznál szállt meg. Én természetesen eléggé ismertem Primus Pitont ahhoz, hogy biztos legyek benne, ő sosem vegyül a nép közé, így senki sem tud nála Amelia iránt érdeklődni és az én kis füllentésem sosem jut a fülébe. Amióta az a kis afférja volt az erdélyi vámpírboszorkánnyal, alig hagyta el a kastélyt, és a tantestület tagjain kívül szinte senkivel sem beszélt (fiát – Perselus apját – is odaadta egy varázslócsaládhoz, hogy neveljék fel). Az biztos, hogy borzalmas apa volt… erről jut eszembe, hogy a fia is borzasztó apának bizonyult… kíváncsi vagyok, hogy a mi Perselusunk milyen apa lesz… nos, ez még a jövő zenéje. De eltértem a témától.

Szóval, Amelia és én remekül szórakoztunk az esküvőn. Ő négy szelet esküvői tortát evett (villával!) és három pohár pezsgőt ivott meg. Talán a pezsgő volt az oka, hogy olyan jó kedve kerekedett, és amint a varázslózenekar Johann Strauss keringőket kezdett játszani, szabályosan felrángatott a helyemről és a táncparkett felé cibált. Én mindig nagyon szerettem keringőzni, tíz évvel korábban még egy versenyt is nyertem (ez nem vicc), de szegény Amelia nem volt túl tehetséges táncos. Lépten–nyomon a lábamra lépett ahogy forgott, és féktelenül nevetett a maga mekegő módján. Néhányan csodálkoztak, hogy a morózus Primus Pitonnak hogy lehet ilyen vidám és elragadó rokona. A megjegyzés hallatán elrejtettem mosolyomat és elkaptam Ameiliát, aki megbotlott a saját szoknyájában. Mindketten egy rózsabokor mögé estünk, ő vihogva belém kapaszkodott, majd hirtelen a nyakam köré fonta a karját és megcsókolt.

Csak pár pillanatig élveztem ajkai érintését, mert hirtelen észbe kaptam, hogy nyilvános helyen vagyunk és én igencsak el vagyok jegyezve.

Körbepislogtam és megkönnyebbülten láttam, hogy a rózsabokor szépen eltakar bennünket, és senki sem láthatta, hogy csókolódzunk… legalábbis reményeim szerint.

Mint ahogy később kiderült, hiába reménykedtem.

A rózsabokor, mely mögött feküdtünk illetve ültünk, a kert legvégében volt, ahol a roxmorti mező kezdődött. A kertnek nem volt kerítése, csak egy pár ritkás bokor választotta el a mezőtől. Felálltam és Ameliának nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülem.

Mekegés.

Szívem hölgyére néztem, és rá kellett jönnöm, hogy nem ő volt az. Hát akkor…?

Megpróbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot, és lassan megfordultam. Azt láttam, hogy a domboldalban eddig békésen legelő kecskenyáj észrevett bennünket.

- Ajajjj… ebből még baj lesz! – kaptam levegő után és felrántottam Ameliát a földről. – Futás!

Úgy tűnt, nem érti, miért vonszolom magam után oly sietve a tömegen keresztül, és a vendégek sem értették, hogy miért szaladunk… aztán megértették.

Miután a partira szépen megterített asztalok felborultak, a hatalmas négyemeletest rózsaszín-mázas esküvői torta Doris Crockford ölében kötött ki és a mennyasszony sikoltozni kezdett, mert egy kecske a fátylára taposott és lerántotta azt a fejéről, mindenki megértette menekülésünk okát.

Úgy tűnt, hogy Amelia és én már órák óta szaladunk (noha csak percek telhettek el) Stuporokat és Petrificus Totalusokat hallottam és a mekegés abbamaradt. Már Zonko csodabazárjánál jártunk, mikor visszamertem nézni. Lihegve töröltem meg izzadt homlokomat és arra gondoltam, mennyire utálom a kecskéket! Mindegyiket. Még Djalit is, Eszmeralda hülye kecskéjét! Le a kecskékkel! Mi a fenének akarnak állandóan követni bennünket?

Elátkoztam saját butaságomat, amiért nem reagáltam azonnal és nem én magam küldtem kábító átkot a kecskékre… vagy akár láthatatlanná is tehettem volna magunkat, úgy talán észrevétlen elmenekülhettünk volna előlük. De… lehet, hogy megérezték volna a szagunkat és láthatatlanul is követtek volna. Ki tudja?
Egy biztos: McGalagonyék házasságkötése a „kecskés esküvő” néven vonult be a történelembe. Nem tudom, hogy Minervának elmondták-e valaha a szülei, hogy az esküvőjükön kecskéket is ’vendégül’ láttak… De még ha meséltek is neki róla, ő sosem említette. Talán nem volt olyan jó humorérzéke, hogy viccesnek találta volna a dolgot.

Mint később kiderült, nekem sem kellett volna olyan viccesnek találni az egészet, tekintettel a másnap reggeli következményekre. Az esküvőt követő nap vasárnap volt, így igazán megengedhettem volna magamnak, hogy egy kicsit tovább lustálkodjak, de arra ébredtem, hogy valaki kopog az ajtómon.

- Albus, én vagyok, Primus, engedj be! – hangzott az igazgató ugyancsak bosszús hangja

Míg én a díványon ébredeztem, Amelia is felriadt Piton dörömbölésére és ásítva nyújtózkodott az ágyamban.

Láthatóan ő is meg volt lepve. Jobb ötlet híján hirtelen előkaptam a pálcámat és láthatatlanná tettem őt, majd kisimítva hálóingemet, kinyitottam az ajtót az igazgató előtt.

- Nos? – vetett rám egy fenyegető pillantást.

- Nos mit? – kérdeztem ártatlan arccal.

- Ezt magyarázd meg! - mondta Piton, és ezzel az orrom alá dugta a The Roxmorts Times–t. Az első oldalon egy varázsfotón magamat és Ameliát pillantottam meg, amint kéz a kézben menekülünk egy kecskenyáj elől, mely a Három Seprű hátsó kertjébe özönlik be.

- Ööö… - bámultam a képet - jó felvétel. Igazán tehetséges a fényképész, hogy pont a megfelelő pillanatot kapta lencsevégre…

- Albus – vágott a szavamba Primus – nem érdekel a fényképész tehetsége, azt akarom tudni, mi ez az egész dolog ezzel a nővel? A cikk azt írja, hogy úgy mutattad be, mint az én rokonomat, és azt mondtad, hogy joga van a kastélyban lakni… noha én nem emlékszem rá, hogy valaha is engedélyt adtam volna rá, hogy hölgyek jöjjenek a kastélyba!

- Ugyan már Primus, tegnap kicsit becsíptem a partin – emeltem fel védekezésül a kezemet – és össze-vissza beszéltem mindenfélét csak úgy, a poén kedvéért… sajnálom.

- De hát… ki ez a nő? És hol van? – vonta fel a szemöldökét az igazgató és besétálva a szobába körülnézett, mintha azt várná, hogy a keresett személy a függöny mögött rejtőzik.

- Aberforth feleségének másod-unokatestvére és fogalmam sincs, hogy most hol lehet… talán Aberforthszel van. – Lopva az ágyamra pillantottam, megbizonyosodván róla, hogy a láthatatlanná tévő varázslat még működik. Minden rendben lévőnek látszott, csak a párna kis bemélyedése mutatta, hogy Amelia benne fekszik.

- Tényleg? - mordult fel Piton, és a fürdőszobához sétálva belépett.

- Nyugodtan körülnézhetsz itt, ha nem hiszel nekem, Primus, de biztosíthatlak, nem fogsz azon kapni, hogy hölgyeket rejtegetek a szállásomon – kacsintottam rá derűsen.

Az igazgató szeme összeszűkült és ajkát olyan szorosan összeszorította, hogy csak egy fehéres csík látszott belőle. – Akkor jó – bólintott és vissza akart térni a fürdőszobából a szobámba, mikor hirtelen a vér is megfagyott az ereimben. A levegőben egy alma haladt lassan az ágy felé.

Pitonnak ezt nem szabad látnia! – kiáltottam fel magamban.

- Ó, mielőtt elmész, megnéznéd… ez az én új szerzeményem… - szememmel végigpásztáztam a fürdőszobát, hogy valamivel eltereljem az igazgató figyelmét, és akkor a pillantásom ráesett - …egy gumikacsa.

- Hogy micsoda? – ráncolta a szemöldökét Primus.

- Egy aranyos kis gumikacsa – mutattam a kis sárga tárgyat, mely a fürdőkád szélén ült. – Ez valami teljesen modern dolog, a muglik csak most dobták piacra, és nagyon jópofák, nem gondolod Primus?

- Azt hiszem, jobban tennéd, ha visszafeküdnél, Albus. Teljesen ki kell aludnod az italozás mellékhatását. – válaszolt Piton. Ó remek, ez azt hiszi, még mindig be vagyok csípve!

Ostobán vigyorogtam rá, mintegy érzékeltetve, hogy még nem vagyok teljesen magamnál, és pár lépést hátrálva kikukucskáltam a szobába. Szerencsére már nem repkedtek almák a levegőben. Elátkoztam a hülyeségemet, amiért nem szóltam Ameliának, hogy amíg az igazgató itt van, el ne hagyja az ágyat, de minden olyan gyorsan történt, hogy nem volt idő magyarázkodásra. Most egy almacsutka hevert nem messze az ágytól.

Remek, végre tiszta volt a levegő, ezért még egy bárgyú mosolyt küldtem az igazgató felé, miközben ő kilépett a fürdőszobából. Úton az ajtó felé (mely félig nyitva maradt utána mikor betört a lakosztályomba), nem vette észre a földön heverő almacsutkát, és mielőtt ’VIGYÁZZ!’-t kiálthattam volna, vagy pálcámmal eltüntethettem volna az útjából, Piton rálépett és elcsúszott rajta.

A pillanat töredéke alatt a rettenetes igazgató a fenekére esett és olyan pillantást küldött felém, melyet gyakran használt nálam, mikor még gyerek voltam: ez a pillantás olyan jeges volt, hogy sokszor a hideg futkározott tőle a hátamon.

Szerencsétlenségemet tetézendő, Amelia látván, hogy az igazgató elcsúszott az almacsutkán, nem tudta visszafojtani jókedvét, és mekegő nevetése betöltötte a szobát.

- Mi. Volt. Ez? – mordult rám Primus, feltápászkodva a földről.

- Azt hiszem egy almacsutka – válaszoltam angyali mosollyal.

- Nem ez… a mekegés – mondta.

- Ó, az… tudod… az a kecskenyáj lehet a roxmortsi mezőről… sokszor még itt a szobámban is hallom a mekegésüket.

- De hát az ablak zárva van – mutatott rá az igazgató.

Vállat vontam. – Azoknak a kecskéknek nagyon erős a hangja, Primus.

Na-ne-nézz-már-bolondnak arckifejezéssel pillantott rám.

- Ugyan már Primus, csak nem gondolod, hogy kecskék vannak a hálószobámban?! – sóhajtottam drámaian (ezt is Aberforth-től tanultam – remek színész lehetett volna belőle).

Pár pillanatig Piton tétovázott – bizonyára nem akart idiótának tűnni, aki elhiszi, hogy egy kecske van a hálószobámban, aztán bólintott. – Rendben van, most megyek – vonásai azonban elárulták, hogy kételkedik igazmondásomban. – Jobb, ha nem a földre dobálod az almacsutkákat, Albus. Az ilyen rendetlenség nem engedhető meg a Roxfortban, sem a diákok, sem pedig a tanárok számára.

- Rendben van Primus, észben fogom tartani – válaszoltam, azért imádkozva, hogy tűnjön el már végre.
Mikor az ajtó bezárult mögötte, nekidőltem és megtöröltem a homlokomat. - Hűha, ez meleg helyzet volt.
Hirtelen fura zajt hallottam az ágy irányából. De ezúttal nem mekegést… hanem szipogást.

- Amelia! – kaptam levegő után, és pálcámmal láthatóvá tettem. A síró lány látványa megdöbbentett. Sosem láttam ezt a csodálatos teremtést sírni… szívbe markoló látvány volt.

- Mi történt Amelia? - kérdeztem csitítgatva. Leültem mellé, és gyengéden a karomba vettem, de ő csak a fejét rázta és tovább zokogott, teljesen eláztatva a hálóingem elejét (eddig még nem volt rá időm, hogy felöltözzek).

Tudtam, hogy nem tud szavakkal felelni nekem, és le sem tudja írni a mondandóját (bár már elkezdtem őt írni és olvasni tanítani, de eddig csak az A és B betűvel végeztünk), mégis, amikor a könnye elapadt és felnézett, a tekintete mindent elárult: magát okolta azért, amiért Piton majdnem elkapott engem. Haragudott magára, amiért kuncogásával bajba sodort. Annak a gondolata késztette sírásra, hogy az ő hibája miatt kerültem kellemetlen helyzetbe… és ekkor értettem meg, hogy szeret engem.

S-Z-E-R-E-T E-N-G-E-M!

Azt hittem, hogy a szívem kiugrik a helyéből örömében.

- Minden rendben van, Ami… nem a te hibád, ne okold magad! - mondtam, és az állát megfogva magam felé fordítottam az arcát. - Tudod, én is nehezen álltam meg, hogy ne nevessek Pitonon, amikor elesett…

Kis mosoly jelent meg az arcán és én kinyúltam, hogy letöröljem a könnyeit. Mikor a kezem a bőréhez ért, olyan volt, mintha áramütés ért volna. Úgy tűnt, ő is ugyanazt érzi, mivel megmerevedett, aztán megragadta a kezem. Nem tudom, meddig ültünk ott, egymás szemébe nézve, egymásra mosolyogva… Egy örökkévalóságnak tűnt, de mégsem volt az, mert egy hirtelen dörrenéssel véget ért. Lakosztályom ajtaja döngve kicsapódott és egy rózsaszínbe öltözött alak félreismerhetetlenül Becky-s hangon menydörgött bele a szoba csöndjébe: - ALBUS DUMBLEDORE! AZONNAL MAGYARÁZATOT KÖVETELEK!

Következő