Szerző megjegyzése:

Mielőtt belekezdenénk, hadd büszkélkedjek el vele, hogy az egyik Artemis Fowlos fanficem – The Sword of God (Isten Kardja) – nyertes lett az Orion Awards Artemis Fowl fansite „Best Completed Chaptered Fic” (legjobb befejezett, több fejezetes fic), és a „People’s Choice Best Overall” (közönségszavazat – összességében véve a legjobb fic) kategóriákban. Meglepett a dolog, de kellemesen. :)

És most erről a ficről: ez a fejezet az egész történet leghosszabb fejezete. Élvezzétek ki, mert ilyen hosszú még egyszer nem lesz!

Dobby csodás, új fél pár zoknikról álmodott abban a kis roxmortsi házban, melyet első manó-íróként keresett pénzéből vásárolt. Kopogtak az ajtón.

- Nem, Dobby köszöni, de nem vesz mást, csak zoknit! – motyogta álmában, próbálva belekapaszkodni a különösképpen kellemes, bagoly-mintás zoknikról szóló álomtöredékbe.

A kopogtatás megismétlődött.

- Igen, kérem, Dobby szeretné azt a meleg, bolyhosat a kis baglyokkal…

Megint kopogás hallatszott.

Dobby a fejére húzta a takarót. – Dobby nincs itthon! – kiáltotta.

- Akkor ki van itthon? – jött a kérdés kintről.

- Senki!

- Akkor ki mondta, hogy „senki”?

Dobby sóhajtott, és kicsusszant az ágyból. Rájött, hogy úgysem tud visszaaludni és megvenni álmai zokniját, ha valaki egyfolytában dörömböl az ajtón. Hatalmasat ásított, ujja pattintásával meggyújtott pár gyertyát, aztán az ajtóhoz csoszogott és kinyitotta.

- Dobby le merné fogadni, hogy szeretitek a Micimackót – mondta a két kint álló alaknak.

- Ööö… a Micimackót? – kérdezte az egyik.

- Ne is törődjetek vele – legyintett Dobby álmosan. – Gyertek be.

Wrinkly és Bobby belépett a kis házba - az utóbbi kissé görnyedten, mintha cipelne valamit. – Izé… - kezdte Wrinkly. – Bocsáss meg, hogy Bobby és Wrinkly ilyen későn zavar…

- Azaz ilyen korán – mutatott Dobby az órára a falon. Hajnali három óra volt.

- Hűha, micsoda órád van! – szólt Bobby elismerően. Dobby faliórájának számlapját körben tizenkét kis Harry Potter fej díszítette.

- Ó, igen… - sóhajtotta Dobby. – Szegény, szegény Harry Potter… Dobby annyira szerette őt! – Kétségbeesett arckifejezéssel huppant le az ágyára. – Harry Potter adta Dobbynak a legelső zoknit! Harry Potter szabadította fel Dobbyt! Dobby mindig szerette volna meghálálni, de… semmi, amit Dobby tehetett, nem ér föl azzal a csodás cselekedettel, amit Harry Potter tett Dobbyval!

- Nos, írtál róla egy könyvet, az nem semmi – mutatott rá Wrinkly. – Harry a hősöm határozottan a legjobb könyv, amit Wrinkly valaha is olvasott.

Dobby ábrázata felragyogott. – Tetszett?

- Hát persze, mindenkinek tetszett – bólintott Bobby. – Persze gazdám elől el kellett titkolnunk, hogy olvastuk, Bobby azt gondolja, gazdánk megkorbácsolt volna, ha tudja… De ha még mindig azt hiszed, hogy könyvet írni Harry Potter tetteiről nem elég viszonzás, akkor Bobbynak van egy másik ötlete…

- Miféle ötlet? Dobby semmit sem kíván jobban, mint hogy megfelelően viszonozza Harry Potter kedvességét! De Dobby fél, hogy már nem lesz rá lehetősége! – sóhajtotta a kicsiny ház tulajdonosa.

- Talán mégis – mondta Wrinkly bölcsen.

Dobby összevont szemöldökkel nézett rá. – Ezt meg hogy érted? Mit tehetne érte Dobby? Egy halott emberért?

- Nos… - Bobby előhúzott valamit a párnahuzata alól. – Gondoskodhatsz a fiáról.

Két hét telt el Ginny szülése óta, és a nő kezdett felépülni, legalábbis testileg. A lelke azonban messze volt a gyógyulástól, és kételkedett benne, hogy valaha is ugyanaz a kis Ginny lesz, aki azelőtt volt… A „kis Ginny” meghalt aznap, amikor feleségül kényszerítették Draco Malfoyhoz. A „kis Ginny” meghalt azzal a jellegzetes pajkosságával együtt, amely olyan hasonlóvá tette Fredhez és George-hoz. Az alatt a néhány nap alatt, amelyet Harryvel Görögországban töltött, azt hitte, feltámadt a régi énje, de a „kis Ginny” második élete rövid volt, és meghalt Harryvel együtt.

Ginny most már kételkedett benne, hogy régi énje valaha is visszatér: ahhoz túl sok seb volt a lelkén.

Úgy vélte, a legjobb taktika nem is gondolni Harryre és a fiukra. Miért kínoznám magam ezzel? A kisbabánk egy kis angyalka lett a mennyországban, és együtt van az édesapjával… nem kell sajnálnom őket. Együtt vannak. Bár én is velük lehetnék…

Megrázta fejét. Nem is gondolok erre többet, különben megőrülök!

Az ajtó kinyílt és Draco lépett be.

- Mit akarsz? – Ginny karba tette a kezét, hátradőlt a székben és kihívóan nézett a férjére.

- Nem látogathatom meg a feleségemet, amikor kedvem tartja? – vonta össze szemöldökét amaz. Egy hétig nem látogatta meg Ginnyt. A szülés másnapján elvitte a Szt. Mungóba, és az asszony három napig a kórházban gyógyult. Szülei és bátyjai meglátogatták, és próbálták rávenni, hogy térjen haza velük az Odúba, de Ginny nemet mondott. Csak még két hét – gondolta. Nem kell tovább Dracóval élnem, már csak két hétig… de most nem hagyhatom el, amikor még elvághatja a hajszálat… Türelmesnek kell lennem.

És türelmes volt. Visszatért a kúriába a férjével és ki sem mozdult a szobájából: játszotta az engedelmes kis feleséget.

- Már hogyne tehetnéd – felelte hűvösen. Még két hét, tette hozzá gondolatban, és elfojtott egy diadalmas mosolyt. Ó, drágám, fogalmad sincs… Két hét múlva elhagylak téged és ezt az átkozott házat, de örökre!

- Miért nézel így rám, Ginevra?

- Miért, hogy néztem?

- Nemt’om… valahogy… Furcsán…

- Gyilkos tekintettel? – szólt édesen a nő. – Mert úgy is érzem magam…

- Akkor örülök, hogy nem kaptad vissza a pálcádat, drágám – mosolygott a varázsló, bár mosolya nem volt őszinte, inkább idegesnek hatott.

- És mikor adod vissza?

- Egy darabig nem – vont vállat amaz.

- Miért nem? Tudod, hogy nem jelentek rád veszélyt. A legrosszabb, ami érhet, hogy megint denevérszárnyakkal borítom be a képedet.

Draco elhúzta a száját. – Inkább ne tedd. De az igazi ok, amiért nem adom oda, az, hogy a segítségével megszökhetnél.

- Úgy! Szóval megint fogoly vagyok?

- Csak egy darabig…

- Meddig? – tudakolta Ginny. Minden erejére szüksége volt, hogy ülve maradjon, és ne kaparja ki férje szemét. Ha nem kapja vissza azt a nyavalyás pálcát, és ha a férje továbbra is fogolyként tartja itt, miközben az összes folyosó tele van riasztó bűbájokkal, akkor a végén még nem fog tudni meglógni, amikor végre elérkezik a „függetlenség napja”…

- Nos, tudod… – nyújtotta a szót Draco, közömbösen vizsgálva körmeit, mintha nagyon érdekesek lennének. – Tegnap kigondoltam valamit.

- Alig várom, hogy megtudjam, mi az – sziszegte Ginny.

- Tehát. – Draco lehuppant egy karosszékbe feleségével szemben. – Az az ötletem támadt… és az igazat megvallva, bolond voltam, hogy nem jutott előbb eszembe… Most született egy gyereked.

- Ez aztán a nagy újság… – morogta Ginny.

- Szóval, most született gyermeked, ami azt jelenti, hogy termékeny vagy.

Ginny szeme elkerekedett. Vajon arra célozgat a férfi, amire ő gondol, hogy célozgat?

- Igeeen. Lehetnek még gyermekeid. Az én gyerekeim.

- Csak szeretnéd!

- Igen, pontosan ezt szeretném – vigyorgott a férje. – Hamarosan meglátogatlak Ginevra, és csinálunk egy Malfoy örököst.

- Rendben – bólintott a felesége.

Draco meglepetten pislogott. – Jól hallottam? Azt mondtad, rendben?

- Mi mást tehetnék? – billentette félre fejét a nő. – Szeretnék gyermeket az elvesztett helyébe, és bármit megtennék, hogy legyen egy… még egy ilyen szemétládával is lefekszem érte, mint te. De várnod kell még két hétig. Tudod, a szülés után egy hónapig ellenjavallott szexuális életet élni. A dolgoknak helyre kell jönni… ott lent.

- Hm, rendben. Akkor két hét múlva találkozunk. És ne is próbálj megszökni, szerelmem, a riasztó bűbájok a helyükön vannak! – Draco ezzel fölállt és kisétált a szobából.

- Kiszabadulok innen, ha addig élek is – suttogta Ginny, miután az ajtó becsukódott. – Nem hagyom, hogy még egyszer hozzám nyúlj, te mocskos mardekáros…

Amint Blinky, Bobby és Wrinkly látták Dracót kisietni úrnőjük szobájából, aggódó pillantásokat váltottak.

- Biztos, hogy okos dolog volt nem szólni az úrnőnek arról, hogy a babája él? – suttogta Bobby, gyengéden masszírozva bekötözött kezeit.

- Wrinkly azt hiszi, igen – felelte Wrinkly csendesen. Az ő keze is be volt kötve. Mindkét hím manó rácsukta a kályhaajtót a kezére, miután Dobbyhoz csempészték a kisbabát. – Képzeld csak el, ha elmondtuk volna neki, hogy az eső vagy a mennydörgés vagy akármi felélesztette a kicsit, és odakint sírni kezdett, az úrnő olyan boldog lett volna, hogy akaratlanul is elárulta volna magát gazdám előtt, és akkor lett volna nemulass… Ezért gondolta Wrinkly, hogy a bébit Dobbyhoz kell vinni, nem Weasleyékhez. Weasleyék rögtön tudatni próbálták volna az úrnővel, és mi lett volna, ha gazdám elfogja a baglyukat? Ezt nem kockáztathatjuk, egy ideig titokban kell tartani. Majd idővel elmondjuk az úrnőnek…

- De mikor?

- Miután segítettünk neki itt hagyni ezt a nyavalyás helyet – felelte komolyan Wrinkly.

- Itt hagyni? – Blinky szeme elkerekedett.

- Nem érted, hogy nem maradhat itt örökké? Elsorvadna és meghalna! Megérdemli, hogy szabad legyen… legalább ő szabaduljon meg a gonosz gazdánktól, ha lehet… - sóhajtotta Bobby. – Bobby megpróbálja visszaszerezni a pálcáját, szegénynek szüksége lesz rá.

- Jaj… - suttogta Blinky izgatottan. – Ugye tudjátok, hogy most éppen lázadást tervezünk gazdám ellen?

- Ha Dobby megtette annyi évvel ezelőtt, mi is megtehetjük! – felelte Bobby. – És Bobbyt nem érdekli, ha megkorbácsolják, miután segített az úrnőnek megszökni, mert a boldogság, hogy gazdámnak bosszúságot okoztunk, nagyobb lesz, mint a büntetés!

Június 20.

Ginny vegyes érzelmekkel ébredt a nagy napon. Tudta, örülnie kéne, hogy végre eljött a szabadulás napja, de mégis fogoly volt a Malfoy kúriában. Mit kezdjen vele, hogy felszabadult a Végzet Varázs alól, ha nem hagyhatja el még a szobáját sem?

Szabad volt, és mégis fogoly.

A szíve összeszorult az üzenet gondolatára, melyet Draco Blinkyvel küldött neki tegnap. Az üzenetben az állt, hogy a szülés utáni egy hónap letelt, és Ginny készüljön fel egy különleges éjszakára, melyet a férjével tölt majd. Émelygett, amikor elképzelte, mit értett a férje a „különleges” alatt. Mindig utálta, ha Draco hozzáért, mert néha durva volt, máskor csak önző, és sosem törődött vele, hogy örömöt szerezzen neki is. Kíváncsi volt, Draco szajhái vajon mit esznek rajta. Lehet, hogy az egyetlen nő, akinek nem akart örömet okozni pont ő, a felesége? De miért?

Ginny persze tudta a választ saját kérdésére, vagy legalábbis gyanította. Draco ágyasai nyilván mind készségesek voltak, Ginny sosem volt az. Az, hogy a jégkirálynőt játszotta, nyilván sértette Draco Malfoy büszkeségét, és arra ösztönözte őt, hogy megbüntesse feleségét a hidegségéért.

Ginnynek nem volt kétsége afelől, hogy Draco most a lehető legnagyobb büntetést tervezi, és ezúttal nemcsak azért, mert vonakodik örömet szerezni a férjének az ágyban, hanem mert készséggel okozott örömöt Harry Potternek abban a bizonyos medencében...

Az ifjú boszorkány összerezzent, és kényszerítette magát, hogy másra gondoljon, bármi másra…

Próbáljon meglépni? - tűnődött. Draco bizonyára egyből észrevenné, és a büntetés szörnyűbb lenne, mint amit el tud képzelni…

De meg kell próbálnom - mondta magának. Nem ülhetek itt nyugodtan, várva, hogy bejöjjön és megerőszakoljon… nem fogom az ő porontyait megszülni, inkább meghalok…
Az ajtó kinyílt és a kissé remegő Blinky lépett be, becsukva maga mögött az ajtót.

- Mi történt, Blinky? – sietett oda Ginny. – Bántott valaki? Draco bántott?

- Nem, úrnőm – rázta fejét a manó. – Csak Blinky annyira izgatott… és kicsit ideges is… mert Blinky és két barátja, Bobby és Wrinkly, elhatározták, hogy segítenek úrnőmnek megszökni a Malfoy kúriából.

Ginny levegőért kapott. – Hogy mit… mit határoztatok el?

- Jól hallottad, úrnőm, de csitt! – Blinky a szájára szorította az ujját. – Nem szabad, hogy meghallják! Bobby, Wrinkly és Blinky már szervezkednek gazdám ellen egy ideje, és ma végre kész a terv.

Ginny lélegzetvisszafojtva figyelt.

- Tehát… Kiutat kellett keresni az úrnőnek a kúriából, de hetekig nem volt semmi, mert úgy tűnt, gazdám az összes kijáratra riasztó bűbájt helyezett… azonban tegnap este Wrinkly megtalálta az utat a szabadságodhoz, úrnőm.

- És mi az? – suttogta Ginny, miközben a szíve majd’ kiugrott a mellkasából.

- Egy titkos alagút, amely a könyvtár polcai mögött nyílik. A föld alatt halad a mugli faluba. A szobádból a könyvtárba vezető úton nincs riasztó bűbáj, így kijuthatsz anélkül, hogy gazdám észrevenné. Elment pár órára, estig nem is tér vissza…

- Ó, Blinky, nem is tudom, hogy köszönjem meg! – mondta Ginny széles mosollyal. – Mikor mehetek?

- Blinky úgy gondolja, pár órán belül. Bobbynak még vissza kell szereznie az úrnő pálcáját gazdámtól. Amennyire Blinky tudja, most is azon van. Utána persze meg kell büntetnie magát, de azt mondta, megéri a fájdalmat.

- Ó, Blinky… - Ginnynek nehezére esett visszatartania a könnyeit. Idejét sem tudta, mikor volt ennyire meghatódva. – Én… én meg sem érdemlem a segítségeteket! Nem akarom, hogy bajba kerüljetek…

- Ne aggódj úrnőm, nem érdekel a büntetés, csak meg kell leckéztetni gazdámat. Gazdám egy arrogáns alak, és megérdemli!

Ginny a szájára szorította a kezét, hogy ne nevessen hangosan.

- Nem hiszem, hogy magammal vihetném a ruháimat. – A szekrényhez lépett és gyönyörű, drága ruháira nézett. Egyik sem volt alkalmas a szökéshez. Pénze sem volt, úgyhogy halvány fogalma sem volt, mihez kezd majd, miután meglógott. Az Odúba biztosan nem mehet vissza, Draco ott keresné először. Persze miután a Végzet Varázs hatása megszűnt, többé már nincs Dracóhoz bilincselve, de egy Malfoynál semmiben sem lehet biztos az ember, ezt Ginny megtanulta az eltelt évek során. Dracótól az is kitelik, hogy ezúttal Ginny anyjára vagy fivéreire szórja az átkot, és Ginny tudta, nem lesz alkalma még egyszer eljutni az Istenek Sorához. Harry és különleges képességei nélkül nem… Azonban, ha megszökik és elindítja a válási pert egy Draco számára ismeretlen helyen, akkor nagyon valószínűtlen, hogy a férje megpróbálja megátkozni Ginny szüleit, hiszen akkor nem tudja, hol tartózkodik a felesége, így nem tudja őt zsarolni sem… hacsak nem küld egy baglyot, amellyel közli, hogy megátkozta őket…

Ginny rájött, hogy túlbonyolítja a dolgot. A lényeg az, hogy minél előbb olyan távol legyen a férjétől, amennyire csak lehet.

Ahogy szeme a szekrény tartalmát pásztázta, észrevett egy kis csomagot, melyhez egy hónapja hozzá sem nyúlt.

Most kivette a szekrényből, és kinyitotta. Négy kicsi, gyermek méretű ing volt benne, melyeket ő maga varrt. Kettő kék volt, kettő rózsaszín.

Hogy felejtkezhettem meg róla? - szidta magát, aztán elővette a rózsaszínűt és Blinkyhez fordult.

- Tessék – adta át a kis ruhadarabot. – Mondd meg a barátaidnak, hogy van nálam két kék a számukra is.

Blinky szeme megtelt könnyel. – Ó, úrnőm!

- Csitt! – most Ginnyn volt a sor, hogy csendre intse a manót. – Mondd meg nekik, hogy ne büntessék meg magukat, amiért segítenek nekem. Szabad manóknak sosem kell megbüntetni magukat.

Blinky párnahuzata alá gyömöszölte a rózsaszín babainget, és kiszaladt, miközben arcáról örömkönnyek patakzottak.

- Ti bolondok! - morogta Voldemort Macnairnek és Jetsonnak (az utóbbit csak mostanában szervezték be halálfalónak). – Hagytátok, hogy az a görög kicsússzon a kezetek közül?

- Ööö… nos, ő jobban ismerte a járást a varázsló-Athénban, mint mi, nagyuram, és…

- Ezt sejtettem, Rodolphus, de arra számítottam, hogy ketten csak el tudtok kapni egyetlen embert! – füstölgött Voldemort. - Ezek szerint túl sokat vártam tőletek. Ha el akarok érni valamit, saját kezembe kell vennem a dolgokat! Idiótákkal vagyok körülvéve! Pont, mint a múltkor a Misztériumügyi Főosztályon… Oda is magamnak kellett odamennem, mert tizenkét halálfaló nem tudott megbirkózni hat gyerekkel! És azokra a kölykökre csak kettő az egy ellen jutott! Arra a Papafotiu fickóra hárman az egy ellen voltatok, mégis hagytátok megszökni!

- Nos… nem igazán lépett meg előlünk… - fészkelődött Jetson. – Mert, az igazat megvallva… még csak nem is tudta, hogy a nyomában vagyunk… még most sem tudja…

- Micsoda? – hördült föl a Sötét Nagyúr. – Meg sem próbáltátok elkapni?

- De, persze, hogy próbáltuk – sietett a válasszal Macnair -, de néhány ostoba varázsló olyan zümmögő kétkerekű mugli holmikon keresztezte az utunkat, és mire megint szabaddá vált az út, Papafotiu eltűnt!

Voldemort a szemét forgatta. – Mopednek, vagy motorbiciklinek hívják őket… el se hiszem, hogy három halálfalóm hagy valakit eltűnni, csak mert mopedek keresztezik az útjukat!

- Nos, rengeteg moped járt arrafelé... – vont vállat Macnair. – Valami moped versenyt tartottak vagy mit…

A Sötét Nagyúr savanyú pillantást váltott Bellatrixszel. – Úgy néz ki, ha el akarom kapni azt a görögöt, magamnak kell csinálnom.

- Akkor indulunk Görögországba, nagyuram? – kérdezte a nő.

- Indulunk Görögországba – bólintott Voldemort.

Draco este nyolc óra körül tért vissza a Malfoy kúriába. Nem indult egyenesen Ginny szobájába, először a sajátjába ment fürödni és átöltözni. Bár már nem zselézte a haját, mióta elvégezte az iskolát, ma este úgy döntött, használ egy keveset. Belenézett a fürdőszobatükörbe, és hosszasan tanulmányozta a tükörképét. Dögös, állapította meg elégedetten. Minden asszony boldogan lenne az enyém… persze Ginevra kivétel… de minél nehezebb az ostrom, annál édesebb a hódítás! Ma este gyengéd leszek vele, és kívánni fog, mindegy mennyire játszotta eddig az elérhetetlen hercegnőt! Újra akarok kezdeni vele mindent, és talán ma este van esélyem. Új életet kezdek az én Ginnymmel…

Miután némi illatos arcvizet permetezett az arcára, megigazította a ruháját és kisétált a hálószobából. Mindenesetre elővarázsolt egy üveg pezsgőt, és felesége szobája felé indult.

Kopogtatott az ajtón, bár nem volt szokása, máskor ugyanis hívás nélkül berontott. Ma este azonban mindent helyesen akart csinálni. Meg akarta nyerni az asszony szívét, és rájött, hogy korábbi lerohanó taktikája nem lenne kifizetődő.

Senki sem válaszolt a kopogásra.

- Ginny? – mondta. – Bejöhetek?

Még mindig semmi válasz.

- Ginny? – kinyitotta az ajtót és bepillantva látta, hogy sötét van odabent. Pálcája suhintásával meggyújtotta a gyertyákat, és körülnézett. A felesége nem volt sehol. – Bújócskázol velem?

A szobában semmi sem mozdult.

- Hol vagy? Hagyd abba a játszadozást!

Draco kezdett egyre jobban aggódni. Ginny biztosan nem mehetett el, hiszen a riasztó bűbájok, melyeket minden lehetséges kijáratra rábocsátott, nemcsak figyelmeztették volna őt felesége szökési kísérletére, hanem meg is dermesztették volna az asszonyt…

Valami megcsillant a gyertyafényben. Draco odament és egy kis kerek tárgyat vett észre Ginny éjjeliszekrényén…

A nő jegygyűrűje volt az.

A szőke varázsló szíve pár perce összeszorult az aggodalomtól, most viszont egyenesen a gyomrába süllyedt. Felkapta a gyűrűt és észrevette, hogy egy pergamendarabon hever.

Kihajtotta a pergament, és egy rövid levelet talált Ginny kézírásával.

Draco!

Mire ezt olvasod, végleg elhagytam a kúriát és téged. Ne is próbálj megtalálni! Hamarosan megkapod a válási papírokat. Kérlek, saját érdekedben írd alá őket. Ha nem írod alá, kénytelen leszek a Varászbűnüldözési Főosztály elé vinni a mi kis zsarolási ügyünket. Legyél okos kis mardekáros, és add fel!

Ginny

U.i.: Felszabadítottam a manókat. Segítettek nekem a szökésben, és most nem büntetheted meg őket érte. Édes a bosszú.

Draco mérgében összegyűrte a pergament. Ha nem tette volna le a pezsgősüveget, most biztosan kihajította volna a csukott ablakon.

- Hogy mehetett el? – mormolta az orra alatt. – A riasztók biztosan megszólaltak volna… de a manók segítettek neki, a mocskos kis…

Hirtelen ötlettel kiviharzott a szobából a könyvtár felé. Tudta, hogy apja készített egy részletes alaprajzot a kúriáról, és azon kell lennie egy kijáratnak, amelyről ő nem tud…

Rémlett neki, hogy Lucius egyszer megmutatta hol található az alaprajz, így egyenesen az egyik távoli sarokban elrejtett polchoz ment.

- Ez az! – felkapta a pergament a polcról, és kiterítette a közeli asztalon. – Egy folyosó vezet a főbejárathoz – motyogta, ujjával követve a rajzon a vonalakat. – Az egyik folyosó az „A” hátsó ajtóhoz, a másik a „B” hátsó ajtóhoz vezet… Aha! – Észrevett egy folyosót, amelynek létezéséről nem is tudott. – Ez a föld alá vezet… és épp itt nyílik… Milyen kényelmes.

Odamasírozott a térképen jelölt könyvespolchoz, és keresni kezdte a jelzést, amelyet meg kell nyomni, vagy a kilincset, amit el kell fordítani… És ott is volt egy kicsi, kígyó alakú fogantyú. Elmozdította, és az egész polc oldalra csúszott, felfedve egy sötét folyosót.

- Lumos – mondta, és belépett. Nem tudta, mit vár attól, hogy idejött, hiszen nem valószínű, hogy Ginny még mindig a folyosóban tartózkodik, mégis, úgy érezte, meg kell próbálnia… Elképzelte a folyosó végét, mint célt, és dehoppanált.

- Tessék, úrnőm, el is értük az átjáró végét – szólt Bobby, magasra emelve a fáklyát, hogy megvilágítsa az ajtószerűséget, mely mögött Ginnyt várta a szabadság.

- Köszönöm szépen – mondta a nő mélyen meghatva. – De többé nem kell úrnőnek szólítanotok, szabadok vagytok.

- Tudjuk, úrnőm – ragyogott Wrinkly. – És nagyon hálásak vagyunk érte. Wrinkly mindig szeretett volna egy kék inget, mert nagyon jól áll neki.

- Bizony, nagyon is – vigyorgott Blinky, aki új rózsaszín blúzát viselte. – Vigyázz magadra úrnőm, hiányozni fogsz.

- Ti is hiányozni fogtok – mosolygott Ginny, és térdre ereszkedett, hogy megölelje a manókat. – Mihez kezdtek most, hogy szabadok vagytok?

- Azt gondoltuk, a Roxfortba megyünk munkát keresni – mondta Bobby. – Dobby biztosan beajánl minket az igazgatónőnek.

- Jut eszembe Dobbyról… - vágott közbe Blinky. – Mondanunk kell valamit, úrnőm. És kérlek, ne haragudj ránk, hogy nem mondtuk előbb, de…

Következő