Hirtelen csattanás hallatszott és Draco hoppanált mellettük.

- Mész valahová, Ginevra? – szólalt meg, Ginnyre szegezve pálcáját.

- D… Draco – lehelte Ginny.

- Szóval felszabadítottad a manóimat, mi? – morogta a férje. – És azt hitted, csak úgy elmehetsz…

- Kérlek, gazdám, ne büntesd meg őt, nem az ő h… - cincogta Blinky.

- Nem kérdeztelek, te ostoba kis…

- Tempus Glacietur!

Ginny kihasználta, hogy Draco figyelme egy pillanatra a manóra terelődött, így kimondta az első varázsigét, amely eszébe jutott. Azt a bűbájt, melyet Harrytől tanult.

Draco és a három házimanó megdermedt az időben. Draco szája nyitva volt, bizonyára valami durva szót formált éppen, hogy a manókat sértegesse. Blinky dühösen, Bobby és Wrinkly meglepetten nézett. Egy pillanatra átfutott Ginny agyán, hogy a manók nem látszanak rémültnek, aztán ráébredt, hogy megvan a saját mágiájuk, mellyel megvédhetik magukat Draco dühétől.

Nem kell értük aggódnom - gondolta. Biztosan megbirkóznak Dracóval, amikor a bűbáj hatása elmúlik...

Utolsó gyöngéd pillantást vetett a manókra, aztán kilökte a folyosó rejtett ajtaját és kilépett a hűs nyári éjszakába – a szabadságba.

- Csodás, hogy mind elmentek – jegyezte meg Amrita, aki a halálfalók főhadiszállásának konyhájában ült a konyhaasztalnál, és a kakaóját kavargatta. – Miért mentek mind el, Farki?

- Ne is törődj vele – válaszolt Peter Pettigrew.

- De Farki… tudni akarooooom!

Látván a kislány könyörgő arcát, Peter felsóhajtott.

- Jó, rendben. Nincs abban semmi rossz, ha elmondom neked… Gondolom, a Sötét Nagyúr el akar kapni valakit, és biztosra akar menni, hogy tényleg elkapják az illetőt… legalábbis azt mondta. Úgy tűnik, már nem bízik a halálfalói képességeiben.

- És miért akar elkapni valakit?

- Mert…

- Mert ő egy gonosz ember? – találgatott Amrita.

- Ööö… úgy valahogy.

- Az emberek nagyon nem szeretik, ugye?

- Nos, a legtöbben nem.

- És te? Te sem kedveled, ugye?

- Elég a kérdésekből! – felelt Peter. Fölállt egy székre és a fölső konyhaszekrénybe nézett. – A fenébe, ez üres.

- Micsoda?

- Kifogytunk a…

- …a miből? – kérdezte a kislány kíváncsian.

- Ne is törődj vele – legyintett Peter.

A kislány vállat vont és tovább szürcsölte a kakaóját, olyan hangosan, ahogy csak tudta.

- El kell mennem a Zsebpiszok közbe valamiért – motyogta a varázsló, levéve kötényét.

- Mit kell venned? – látván Féregfark arckifejezését, Amrita elhúzta a száját. – Tudom: ne is törődj vele.

- Pontosan – bólintott a férfi. – Csak az a baj, hogy nem hagyhatlak itt egyedül…

- Miért nem? – érdeklődött a gyerek. – Én nem bánnám.

Peter végigmérte. – Nem is akarom elképzelni, mit művelnél itt egyedül, ifjú hölgy.

- Semmi rosszat, megígérem! – felelte Amrita mohón. – Csak felpróbálnám Lady Lestrange cuki fülbevalóját, amelyiket Rodolphustól kapott, és talán azt a gyönyörű rózsaszín tütüt is, amelyet Monstro viselt a halloweeni bulin…

Peter szájszéle megrándult. Nem tudta eldönteni, nevessen, vagy leszidja a kislányt, és azt sem, vajon gyermeki ártatlanságból mondta, amit mondott, vagy szándékosan tréfálkozott. Vajon tudhat így viccelődni egy hétéves gyerek? Nos, végül is Amrita különlegesen intelligens kislány, magától a Sötét Nagyúrtól örökölte a génjeit… és Harry Pottert se nevezhetjük éppen idiótának, Amrita pedig tőle is örökölt egyet s mást. Féregfark mégsem irigyelte szegény báránykát a származása miatt. A legkevésbé sem…

- Szóval, felvehetem Lady Lestrange fülbevalóját? Kéééérlek? – Amrita alaposan begyakorolt kölyökkutya szemekkel nézett a férfira, ami mindig meglágyította a szívét. Ezúttal azonban nem.

- Nem – rázta a fejét Peter.

A kislány már kezdte legörbíteni a száját, amikor a varázsló hozzátette: – Velem jössz.

- A zsepiközbe?

- A Zsebpiszok közbe – jött a válasz. – De nem maradunk ott sokáig, csak tíz perc alatt megveszem, ami kell, aztán jövünk vissza ide. Ki tudja, a Sötét Nagyúr mikor érkezik vissza? Nagyon dühös lenne, ha nem találna itt. Pláne, ha kifárasztja az utazás és új szertartásra lesz szüksége...

Amrita letette a kakaóját, mert hirtelen elment az étvágya. Ó, mennyire utálta azokat a nyavalyás szertartásokat!

- Légy átkozott, G’nevraaaa! – csuklott Draco, ledobva magát az ágyára, jobbjában egy üveg Ogden féle Lángnyelv viszkivel. Negyedórája ért vissza a kúriába, de már holtrészeg volt. Részeg volt, és forrt a dühtől. Ginny nemcsak megszökött, hanem felszabadította a maradék három házimanóját, és rábocsátott valami bűbájt, amelyből csak hajnaltájt tért magához.

- Légy átkozott ezerszer! – morogta.

Hirtelen felült. Eszébe jutott valami. Fölállt, kissé támolyogva Narcissa Malfoy portréjához botladozott, és letépte a falról. Egy kicsi rejtett ajtóval állt szemközt. - Tujur puuuuue – mondta, de a nyelve nem engedelmeskedett úgy, ahogy szerette volna. – Aszt montam Toujour p… francba. – Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, de hiába. Megpróbálta harmadszor is: T… toujours pur!
A kis ajtó kinyílt, felfedve számos tárgyat, melyet Malfoyék sosem mutattak meg kívülállóknak. Draco a feleségének sem mutatta meg őket soha.

Csukladozva benyúlt a széfbe, kivett egy hosszúkás üvegtokot, amelyben egyetlen hajszál feküdt. – Fizetni… fizetni fogsz, Ginevra! – motyogta és kinyitva az üvegtokot, kivette a hajszálat. – Olló, kell egy oll… francba, van pácáááám!

Előhúzta a pálcáját a talárja zsebéből, és a hajszálra szegezte: - Se… secetur!

Arcán ördögi mosoly terült szét. – Na, eszt mekkaptad… Boccsi, Mr. Weasley… nyugoggyék békébe.

- Persze, hogy segítünk hugi, mennyire van szükséged? – kérdezte Fred, Ginny ideges arcát figyelve. Miután elmenekült az alagútból, a nő első útja az Abszol útra vezetett, a Weasley Varázsvicc Vállalathoz. Remélte, hogy Draco inkább az Odúban vagy Ron és Hermione lakásában keresné, mint ott.

- Tulajdonképpen, elég sokra – sóhajtotta. – El akarom hagyni az országot.

- És hová mennél? – szót közbe George.

- Nemt’om… talán… talán Görögországba.

Az ikrek sokatmondó pillantást váltottak.

- Nem lenne túl fájdalmas odamenni?

- Nem – rázta fejét a boszorkány. – Igaz, Harry ott halt meg, de… a Roxfort és az Odú mellett egyedül ott voltam igazán boldog. Mivel nem mehetek a Roxfortba és haza sem, legalábbis egyelőre nem, ezért Görögországba akarok menni.

- De mit fogsz ott csinálni?

- Még nem tudom… biztosan találok munkát… Talán Nikias felvesz pincérnőnek.

- Nos, amíg nem találsz munkát, számíthatsz az anyagi segítségünkre – mosolygott George. – Szeretünk téged, hugi, és azt akarjuk, hogy boldog légy… És a tetejébe neked köszönhetem az életemet – kacsintott rá a bátyja. – Ha nem riasztottad volna a gyógyítókat, hogy nyöszörgök a fájdalomtól, akkor meghaltam volna.

- Nem is tudtam, hogy te voltál az – vont vállat a vörös hajú boszorkány.

- Szóval pénzre van szükséged – terelte vissza a beszélgetést az eredeti témára Fred. – Gondolom, mugli pénzre?

- Igen – bólintott Ginny. – Nem utazhatok varázslattal, a görögök pedig nem szeretik a zsupszkulcsot, és nem használnak hopp port sem. Hoppanálni pedig sosem tanultam meg. Nem marad más, mint a mugli közlekedés, és Draco biztosan nem megy ki a reptérre, hogy ott keressen engem.

- Nem, az méltóságán aluli lenne, egy mugli helyre belépni! – legyintett George. – De honnan szerzel papírokat? Nincsenek mugli papírjaid.

- Boszorkány vagyok, nem? – vigyorgott rá a nő. – Elővarázsolhatok papírokat.

- Ja, tényleg – vigyorgott vissza Fred. – Kár, hogy nem akarsz pár napot maradni, a család holnap látogatja meg Lupinékat. Tudod, a múlt héten megszületett a kisfiuk.

- Igazán? – Ginny arca elborult. Tudta, hogy örülnie kéne Remus és Tonks boldogságának, de saját bánata még túl friss volt. Elvesztette a fiát, és fájt neki mások gyermekeiről hallani.

- Ó… de tapintatlanság volt a részemről, pont ezt szóba hozni – fintorgott Fred. – Sajnálom, hugi, elfelejtettem.

- Semmi baj, Fred. Jobb így – felelte a nő. – A manók szerint a kisfiam kiköpött Harry volt… Draco nem hagyta volna életben. Úgyis meghalt volna.

- Ó, hugi. – Fred magához ölelte a lányt, és Ginny pár percig a sárkánybőr zakón zokogott.

- Jól van – húzódott vissza végül szipogva. – Örülök Remusék kisbabájának. Sajnálom, hogy nem láthatom, pláne, hogy megígértem Tonksnak, én leszek a keresztanyja a kicsinek… Mondjátok meg neki, igazán sajnálom, hogy meg kell szegnem az ígéretemet.

- Meg fogják érteni – mondta George, aztán kis mosoly tűnt fel az arcán. – Látnod kellett volna Remust pár nappal ezelőtt, valósággal szédelgett a boldogságtól, folyton ölelgetett és csókolgatott mindenkit! Tulajdonképpen kicsit be is volt csípve… Két csuklás között azt mondta, bárcsak itt lenne az öreg barátja Csikócsőr, és osztozhatna az örömében…

- Csikócsőr? – kapott levegőért Ginny. – Hűha! Elfelejtettük… Pireuszban hagytuk! Harry megígérte Remusnak, hogy épen és egészségesen visszahozza Csikócsőrt… ó, Pireuszba kell mennem és kihoznom szegény párát a Repülő Varázslények Megőrzőjéből!

- A repülő lények mijéből? – kérdezték kórusban az ikrek.

Amrita Féregfark kezét fogva sétált az Abszol úton, és a szeme csak úgy itta a hely szépségét. Azelőtt sosem tette ki a lábát a halálfaló főhadiszállásról, és hirtelen olyan helyen találta magát, ahol minden annyira új és izgalmas, hogy azt hitte, menten szétveti a boldogság.

Megállíthatatlanul vigyorgott, ahogy jobbra-balra nézelődött, nehogy elmulasszon valamit a varázsló utca ezer csodájából. Itt egy kirakat, tele baglyokkal; ott egy talárbolt gyönyörű, modern talárokkal egyenesen Párizsból; az utca túloldalán az üzlet kirakata tele divatos seprűkkel, és Amrita-korú gyerekek nyomják orrukat az üvegnek, „óóóó”-kat és „ááááá”-kat hallatva…

Amrita szeretett volna csatlakozni hozzájuk, és megnézni a seprűket, de Peter szorosan fogta a kezét, és határozottan vezette át a macskaköves utcák labirintusán. A kislány kíváncsi volt, a férfi miért húzta szorosan arcába a csuklyáját, de nem kérdezte meg. Túl sok volt a látnivaló, amit el kellett raktározni a fejében, nem akarta az időt vesztegetni olyan kérdésekre, amelyeket ráér feltenni, amikor majd visszaérnek a főhadiszállásra.

Féregfark hirtelen megállt Florean Fortescue Fagylaltozója előtt. – Innen egyedül megyek – mondta a gyereknek.

- Én miért nem jöhetek? – ráncolta szemöldökét a kislány.

- Mert nem gyereknek való helyre megyek. Légy jó kislány, és várj meg itt. Ülj le egy asztalhoz, és amikor jön a pincér, és megkérdi, mit szeretnél, kérj egy fagylaltot. Amikor visszajövök, kifizetem. Mire megeszed, én is visszaérek. Nem maradok sokáig, megígérem.

- Ooooké – biggyesztette a száját a kislány és figyelte, amint Peter besétál egy közeli utcába.

Nos mit tehetne? Lehuppant az üzlet teraszán egy székre, és azon tűnődött, vajon mi lehet az a fagylalt.

Draco borzalmas fejfájással ébredt. – Arrgghh… – nyögte, pokolian lüktető homlokát masszírozva.
Ez van, ha megiszol egy egész üveg Lángnyelv viszkit, gondolta savanyúan.

- Blinky! – kiáltotta, arra számítva, hogy a manó a szolgálatára siet és készít neki egy finom, erős, fejfájás-csillapító teát. A manó azonban nem került elő.

- Ó, persze... – mormogta, kezébe temetve az arcát. – Elmentek. Ginny felszabadította őket… Úgy látszik, magamnak kell kávét főznöm…

Felállt, és keresni kezdte a pálcáját, amelyet nyilván elejtett valahol az éjjel. Narcissa Malfoy portréja mellett találta meg a padlón. Draco összevonta szemöldökét. Miért és mikor húzta el ezt a képet a helyéről?

Felnézett és látta, hogy a széf nyitva áll. – Vajon én nyitottam ki? – vakarta a fejét, miközben megpróbált visszaemlékezni a történtekre. Ahogy az agyát erőltette, egy emlékkép villámként cikázott át rajta: egy vörös hajszál… egy rászegezett pálca… ő, amint a pálcát fogja, és a metsző átkot mormolja…

Draco úgy érezte, mintha egy durrfarkú szurcsók törölte volna képen a farkával.

- Megöltem... – suttogta. – Megöltem Arthur Weasleyt! Jóságos ég…

- De komolyan, Ron, a Zsebpiszok közbe menni... – zsémbelődött Hermione. – Megértem, hogy megígérted Frednek és George-nak, hogy szerzel nekik doxi mérget, de megvehetnéd az Abszol úton is, a patikában!

- Igen, de ha a Zsebpiszok közben veszed, sokkal olcsóbb – felelte Ron. – Amellett Fred és George jó üzleti kapcsolatban van az itteni patikáriussal, aki negyven százalék árengedményt ad nekik.

- Na igen, el tudom képzelni, hogy jóban vannak ilyen kétes alakokkal! – csattant föl a boszorkány.

- Ha ennyire ellenzed, hogy beszerezzek valamit a bátyáimnak, akkor nyugodtan elmehetsz. Egyedül is elintézem! – morogta a varázsló.

- Nem arról van szó... – mondta Hermione. Valahogy megrémült a gondolatra, hogy egyedül hagyja Ront ilyen kétes helyen. Mivel már korábban beleegyezett, hogy elkíséri, már nem visszakozhatott.

- Akkor miről van szó? – kérdezte amaz.

- Csak…

Ron sosem tudta meg, miről is van szó, mert a következő pillanatban egy csuklyás alak teljes erővel nekiütközött.

- Nézz a lábad elé… - kezdte Ron, de a mondat közepén elhallgatott, mivel a lendülettől a csuklya leesett a varázsló fejéről.

- Féregfark! – lehelte Hermione.

A halálfaló szeme elkerekedett a döbbenettől és félelemtől, míg Ron arca eltorzult a dühtől, Hermione pedig a pálcája után kapott.

Peter azonban a talárja rejtekében egész idő alatt markolta a pálcáját, még akkor is, amikor Amritával kézen fogva sétált. Ha valamit megtanult Voldemort szolgálatában, az az volt, hogy soha ne menjen az Abszol útra, se más varázsló közösségbe, anélkül, hogy a talár alatt a kezében ne tartaná a pálcáját.

Egy ezredmásodperccel előbb rántott pálcát, mint Hermione, és a két fiatalra szegezte. - Stupor! – kiáltotta, de mivel nem tudott elkábítani egyszerre két embert, valahová Ron és Hermione közé célzott, így egyiküket sem sikerült elkábítania, csak súrolta őket az átok. Ez a pár pillanatnyi figyelemelterelés azonban elég volt Féregfarknak, hogy sarkon forduljon és elrohanjon, válla fölött rontásokat lőve üldözőire.

Ron tökéletesen elfeledkezve arról, hogy az ikreknek szándékozott doxi mérget venni, a halálfaló után vetette magát, aki egykor elárulta barátja szüleit, és segített a Sötét Nagyúrnak újra testet ölteni… Pálcáját a menekülő Pettigrew-ra szegezve egyfolytában rontásokat küldött rá, és mellette Hermione ugyanígy tett, zihálva a kimerítő futástól. A lány arcvonásai megfeszültek. Nem hagyhatják ezt a szemétládát megint megszökni!

Amrita egy ízletes eperfagylaltot nyalogatott (magában eldöntötte, hogy még sosem evett ilyen finomat), és az arra járó boszorkányokat és varázslókat nézegette. Rájött, hogy nagyon érdekes egyszerűen csak nézni a járókelőket. Életének hét éve alatt sosem tette ki a lábát a főhadiszállásról, így nagyapján és annak halálfalóin kívül senkivel sem találkozott, ők pedig mindig fekete talárt viseltek. Ez a kinti világ azonban tele volt sosem látott színekkel, sosem érzett illatokkal, és vidám, sosem hallott csevegéssel. A kislányt meglepte, hogy a világ ilyen érdekes, színes és zajos is lehet…

Átpillantott a szomszéd asztalhoz, ahol egy nő ült, mélyen arcába húzott csuklyával. Abból, amennyit Amrita az arcából látott, úgy gondolta, hogy az asszony igen csinos, és barátságos, mivel rámosolygott valahányszor a gyermek ránézett. A nő nem sokkal azután érkezett, hogy Peter távozott…

Fél órával azután, hogy Peter elindult a Zsebpiszok köz felé, Amrita még mindig a cukrászda teraszán ült (elfogyasztott egy karamell és egy csoki fagyit is) és kezdett aggódni. Mi történt Farkival? Azt ígérte, hamar visszajön. A főhadiszálláson azt mondta, tíz perc alatt megveszi, ami kell, és máris visszatér. De a tíz perc már rég eltelt… Mi van, ha bajba került?

Amrita mélyen elgondolkodva hintázni kezdett a székén. Menjek megkeresni? – gondolta. De nem, azt mondta, itt várjam meg. Azt mondta, visszamegyünk a főhadiszállásra, mert nagyapa bármikor visszajöhet, és szüksége lehet rám egy újabb szertartáshoz…

A kislány megborzongott.

Nem megyek vissza! – mondta magának, és megijedt a saját bátorságától. Szabad nem visszamenni?

Újra körülnézett, hogy Féregfark jön-e már, vagy sem. A varázslónak azonban nyoma sem volt.

Mi van, ha Farki azért hagyott egyedül, mert azt akarja, hogy elmenjek? Mindig sajnált engem… Talán nem is mondta komolyan, amikor azt mondta, várjam meg itt… Igen, azt hiszem, azt akarta, hogy szökjek meg, mert azt akarta, hogy végre megszabaduljak nagyapától! Lefogadom, hogy segíteni akart nekem, most, hogy tudja, apu él, és én elmehetek megkeresni őt!

Széles mosollyal leugrott a székéről, és el akart szaladni, de Florean Fortescue utána szólt:

- Fizetni ki fog, ifjú hölgy?

Amrita megfordult. Teljesen elfelejtette, hogy Farki azt mondta, kifizeti a számlát, amikor visszatér.

- Én… nekem nincs pénzem – rázta meg a fejét. – De a barátom biztosan hamarosan jön, és fizet, nekem igazán mennem kell...

- Sajnálom, kicsikém, de meg kell várnod a barátodat – felelte a fagylaltozó tulajdonosa.

A szomszéd asztalnál ülő nő felállt és odasétált Mr. Fortescue-hoz. – Kifizetem a kislány fagylaltját. Szeretném a saját számlámat is rendezni. Mennyi lesz?

- Tíz sarló, hölgyem.

- Tessék – a nő átnyújtott tíz ezüstérmét, aztán Amritához fordult. – Elmehetsz, drágám.

- Köszönöm szépen – ragyogott Amrita, amint Mr. Fortescue visszament a boltjába. – Megmentette az életemet.

Az asszony felnevetett. A hangja is olyan kellemes volt, amilyen csinos az arca. – Nem hiszem, hogy az életedet mentettem meg.

- De bizony.

- Hogyan mentettem meg az életed? – kérdezte a nő kissé lehajolva. Sűrű sötétbarna hajtömeg omlott ki a csuklyája alól.

- Megmentett attól az embertől, aki az árvaházba akart dugni engem!

- Árvaházba? – a nő csokoládébarna szeme elkerekedett. – Te árva vagy?

- Igen, asszonyom – bólintott Amrita. – Anyukám régen meghalt, apukám pedig mostanában halt meg, az az ember pedig árvaházba akart vinni, de tudja milyen árvaház az?

A nő megrázta a fejét.

- Szörnyű, csomó szörnyű emberrel és egy nagyon gonosz igazgatóval! – mondta a gyermek szenvedélyesen, és nagyon szórakoztatónak találta ezt a kis füllentést. De különben is, nem füllentett túlságosan, hiszen az „otthona” tényleg borzalmas hely volt, tele rémes halálfalókkal, és Voldemort kétségtelenül az elképzelhető legrémesebb „igazgató”. Azt is hallotta Féregfarktól, hogy nagyapja árvaházban nőtt föl, és Féregfark szerint ez volt az oka, hogy Voldemort nagyapa olyan gonosz ember lett. – Nem akarok oda menni, asszonyom.

A nő elgondolkodva szemlélte a gyermeket. – Mi a neved?

- Am… Amy – hazudta Amrita. Farki mondta neki, hogy az emberek nem szeretik a nagyapját, és feltételezte, hogy ha ez a kedves hölgy megtudná kinek az unokája, őt sem kedvelné. Tehát hazudnia kellett…

- Az én nevem Ginny, és egy nagyon kellemes, meleg helyre igyekszem. Azt hiszem, jól jönne a társaság az úton…

Amrita szeme elkerekedett. Úgy látszik a mai nap csupa meglepetés és csoda: először Farki magával hozza erre a csodás helyre, aztán a fagyi, és most ez a hölgy felajánlja, hogy elviszi valami kellemes helyre… és nem kell visszamennie nagyapához!

Ginny nem tudta, miért találja természetesnek, hogy felajánlja a gyereknek, hogy vele menjen… tényleg nem tudta volna megmagyarázni. Csak valami melegséget érzett, amikor a kislányra nézett. A kicsike olyan aranyosan üldögélt ott, a fagylaltját nyalogatva, és úgy nézett a világba, ámulattól tágra nyílt zöld szemével, mintha sosem látta volna még… Nem is jutott el Ginny tudatáig, hogy miért találja a kislányt annyira rokonszenvesnek, de átfutott az agyán, hogyha lenne egy lánya, szeretné, ha olyan lenne, mint Amy.

- Persze, megértem, ha inkább itt akarsz maradni - mondta Ginny, de Amrita közbevágott:

- Jövök, asszonyom.

- Csak hívj Ginnynek, nem vagyok olyan öreg.

- Oké, Ginny. Tudod, hogy igazán szép vagy? – Ginny könnyedén felnevetett. – Miért rejted el az arcod, amikor ilyen csinos vagy?

- Talán, mert nem akarom, hogy meglássanak – kacsintott Ginny a gyerekre és még mélyebben a szemébe húzta a csuklyát.

Draco azt hitte, menten megőrül. Elvesztette Ginnyt, elvesztette a manóit, és gyilkossá lett. Valójában sosem akarta elvágni a hajszálat, de a túl sok ital a legfinomabb úriembert is vadállattá változtatja, és az illető elveszti az önuralmát…

Amikor elmetszette Arthur Weasley haját, nem volt józan. Az egész Végzet Varázs ügy arra volt jó, hogy az ellenőrzése alatt tartsa Ginnyt, de Draco sosem gondolta komolyan! Szemét alak volt, persze, de nem gyilkos!

Vagy mégis?

A Mágiaügyi Minisztérium bejáratául szolgáló telefonfülkére nézett.

Apja többször járt itt, amikor jóban volt Caramellel, és megmondta Dracónak a tárcsázandó számokat.

Belépett a telefonfülkébe.

- Hat… kettő… négy… négy… kettő – motyogta Draco és várt, hogy a tárcsa visszaforogjon a helyére.

- Köszöntöm önt a Mágiaügyi Minisztériumban. Kérem, adja meg nevét és látogatása célját.

- Öö… Draco Malfoy, a Varázsbűnüldözési Főosztályra megyek feladni magam.

- Köszönöm. Látogató, kérem, vegye el a kitűzőt és erősítse a talárjára.

Egy kitűző pottyant ki a készülékből, „Draco Malfoy, bűnöző” felirattal.

- A Minisztérium látogatójaként ön köteles motozásnak alávetni magát, és pálcáját regisztráció céljából átadni az előcsarnok végében található asztalnál.

A telefonfülke ereszkedni kezdett lefelé, és amint a nappali világosság eltűnt és sötétség vette körül, Draco hirtelen halálra rémült. Épp eléggé megrémült akkor, amikor rájött, hogy megölt valakit, de most, hogy be kell vallania az auroroknak, teljesen kitörte a frász.

Jól döntött, hogy idejött vallomást tenni?

Lelkében a Malfoy és a „szemét mardekáros” lázadt az ellen a kis darab becsületesség ellen, amely (ki tudja hogyan?) feltámadt benne reggel.

Nem kellett volna idejönnöm, gondolta, és legszívesebben a telefonfülke üvegébe verte volna a fejét, de észrevette, hogy az hiányzik: valami vandál nyilván betörte. A következő pillanatban arany fény világította meg a lábát, és pár másodperc múlva az előcsarnokba ért.

- A Mágiaügyi Minisztérium kellemes napot kíván.

- Ja, kellemes... – morogta Draco, és elsétált a helyreállított Mágikus Testvériség szobra mellett, a lift felé. Egy balról érkező hang azonban megállította.

- Kérem a pálcáját!

Sarkon fordult és látta, hogy egy borotválatlan varázsló, pávakék talárban, kezében fejjel lefelé tartott Hírverővel kíváncsian bámul rá.

- Ja, igen – bólintott Draco szórakozottan, és átadta a pálcáját. A biztonsági varázsló kérdően nézte őt, vagy inkább a kitűzőjét, de nem szólt semmit. Éppen visszavette a pálcáját, amikor a lift Draco jobbján kinyílt és egy roppant ismerős alak lépett ki.

Az ifjabb Malfoy pálcája nagyot koppant a padlón.

- Arthur Weasley! – lehelte.

- Nos igen, ez a nevem, vőm-uram – mondta Arthur savanyú arccal.

Draco nem hitt a szemének. Az éjjel megölte ezt az embert, mégis itt van, és nagyon is él!

Amint lehajolt a pálcájáért, a látogató kitűzőhöz nyúlt és amilyen feltűnésmentesen tudta, a zsebébe csúsztatta.

- Nem valószínű, hogy sokáig a veje maradok – fintorgott, ahogy fölállt.

- Hogy érted ezt? – vonta föl a szemöldökét Arthur.

- Ginny elment. Megszökött…

- Nos épp ideje volt – jegyezte meg Mr. Weasley. – Úgy bántál vele, mint egy rabszolgával, bezártad és nem engedted, hogy meglátogassuk… még amikor szült, akkor sem… Ahogy a lányommal bántál… nem csoda, hogy a kisbabája megbetegedett és meghalt. Te vagy a gyilkosa, egyedül te, Malfoy!

Látva Mr. Weasley haragos arcát, Draco nagyot nyelt. – Igaza van, az én hibám. És nem csak ez. Ha már elkezdtük, el akarom mondani az egész történetet. A legelejéről.

- Akkor menjünk az irodámba – indítványozta Mr. Weasley.

- Ó, de szörnyű - sóhajtotta Blinky, ledobva magát egy székre Dobby kicsiny házában. – Az úrnő valami bűbájt szórt négyünkre, és elmenekült, mi pedig nem tudtuk elmondani neki, hogy a kisbaba él!

- Meg kell keresnünk Ginny Wízit, és valahogy elmondani neki! – felelte Dobby, karjában ringatva a kisfiút. – Meg kell tudnia… ennek a kis angyalnak szüksége van a mamájára… ugye, Baba? – gügyögött és egy üveg meleg tejet adott a kisbabának.

- Óóóóó… hát nem édes? Pont úgy néz ki, mint Harry Potter!

- Igen, úgy – helyeselt Wrinkly, a kisfiú arcát és ragyogó szemét vizsgálva. – Wrinkly biztos benne, hogy a szeme zöld marad. Tényleg, Dobby, mi a neve?

- A neve? – ráncolta szemöldökét Dobby. – Dobby nem is gondolt rá, hogy nevet adjon neki. Dobby csak Babának hívja. Vissza kell adnunk Ginny Wízinek, ő majd elnevezi.

- Tudod, hogy balszerencsét hoz, ha a kisbaba sokáig nem kap nevet a születése után? – kérdezte Bobby aggódva.

- Ugyan – rázta fejét Dobby. – Ez a kicsike nem lehet balszerencsés. Csoda, hogy él… kimondottan szerencsés a lelkem.

- Miért küldött értem felséged? – kérdezte Harry, meghajolva Hádész előtt.

- Híreim vannak számodra, ifjú Potter – felelte az alvilág királya. – Először is, elfogtuk a tetteseket, akik Kerberoszt rád uszították. Mardekár Malazár és Lucius Malfoy volt az.

- Miért nem vagyok meglepve? – fintorgott Harry. – Mik a tervei velük?

- Nos, elég nehéz megfelelő büntetést kitalálni, mivel eddig semmiféle büntetés nem használt a tartarosziaknál, bármit próbáltam is… Gondoltam, te talán tudsz valamit javasolni…

Harry összeráncolt szemöldökkel jártatta az agyát. Aztán arca hirtelen földerült. – Tudom már! Láttam az Addams családot, és ott az a kis büntetés csodásan működött…

- Nos? – kérdezte Hádész.

Harry pajkos mosollyal közelebb hajolt és elmondta.

A király szeme elkerekedett. – Ez duuuuurva! Pláne valakinek a Tartaroszból!

- Tudom – kacsintott Harry. – Nem gondolja, hogy megérdemlik, amiért ki akartak készíteni?

- Nos tulajdonképpen bevallották, hogy nem akartak megölni, csak megbénítani, hogy ne tudj fogót játszani. De persze ők nem tudták, amit én, hogy a következő meccsen már nem leszel itt.

Harry elképedve meredt Hádészra. – Úgy érti, ahogy én gondolom, hogy érti?

- Igen – bólintott Hádész. – Cedric tegnap este visszatért. Szabadon elmehetsz.

Harry arca felragyogott a boldogságtól: végre láthatja Ginnyt, és Ginny már megszabadult a Végzet Varázstól, így feleségül veheti, ha elválik Phaedrától!

Aztán mosolya eltűnt, amikor eszébe jutott, hogy az alvilág „biztonságának” elhagyása egyben azt is jelenti, szembe kell néznie Voldemorttal… mert már rég elhatározta, hogy félreteszi a lánya miatt érzett félelmét, és nem hagyja tovább zsarolni magát.

- Ez… ez nagyszerű – motyogta. – Megyek, és búcsút veszek a családomtól.

- Tégy úgy. Ó, és Harry!

- Igen?

- Három meccset megnyertél az Elíziumi mezőknek, ezzel reményt adtál nekünk… végtelenül hálás vagyok érte, és köszönetképpen szeretnék valami… ajándékot adni neked. Gondoltam, megajándékozlak valamiféle képességgel… Persze, nem bármilyennel… például nem adhatok olyan erőt, amellyel elvehetsz valamit másoktól… csakis olyan erőt adhatok, amellyel másoknak adhatsz valamit. És csak egyszer használatos erőt adhatok… De az efféle erő is nagyon hasznos tud ám lenni, tehát találj ki valamit és megkapod.

- Nem hiszem, hogy szükségem lenne bármilyen erőre is – rázta fejét Harry. – De köszönöm.

- Csak gondold át, Harry.

- Igen – bólintott az ifjú varázsló, és kisétált a király palotájából, szíve tele ellentétes érzelmekkel. Végre szabad volt… de a szabadság azt jelenti, hogy újra el kell hagynia a szüleit. Tíz boldog hónapig élvezte a szülei szeretetét, a gondoskodásukat… megtudta, milyen érzés az anyai ölelés, a büszke apai hátba veregetés… Ezt mind hátra kell hagynia. Itt kell hagynia kislányát is, csak azért, hogy föláldozza a másikat, ha eljön az ideje… De mi van, ha amikor eljön az idő, megint gyenge lesz, ha az az átkozott jó szíve megakadályozza, hogy azt tegye, ami helyes? Amíg az alvilágban kellett maradnia, könnyű volt azt mondani: „ha ismét választanom kell Amrita vagy a világ megmentése között, nem fogok gondolkodni rajta, hogy melyiket válasszam”. De most, hogy a döntés ideje közeledik, hirtelen szörnyű nehéznek tűnt Harry számára. Különben is, melyik apa áldozná fel szívesen a gyermekét a világért?

Harry önkéntelenül a Mindenható Istenre gondolt, akiről a Bibliában olvasott gyerekkorában. Ő feláldozta a fiát a világért…

Harry felnézett a ragyogó, kék égre, és nagyon kicsinek érezte magát, csupán egy porszemnek a Földön. Ugyan, miben hasonlít ő Istenhez? Semmiben.

- Hallom, elmész…

Harry a patakba bámult, mely átszelte a Potter házhoz tartozó telket. Éppen búcsút vett a helytől. Szüleitől, Siriustól és Daffytól már elbúcsúzott, és be akarta vésni elméjébe a képet, hogy örökké emlékezzen rá… bár nem volt benne biztos, nem tér-e vissza hamarosan… Szembeszállni Voldemorttal azt is jelentheti, hogy meghal…

És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik…

Megfordult, hogy szembe nézzen az őt megszólítóval.

- Igen, megyek. Cedric visszatért – felelte.

- Tudom, csak fel akarom hívni a figyelmed, hogy nem ok nélkül van köztünk az a kapcsolat. Ha gyengének érzed magad, hívj, és veled leszek. A lelkem képes megválni az alvilágtól, és elkísérni téged. Szeretnék segíteni neked az apám ellen. Igazán szeretnék.

- Köszönöm, Linda, eszembe fog jutni – felelte Harry és lehajolt, hogy egy puszit adjon a nőnek. – Köszönöm, hogy olyan jó barát vagy.

Valaki megköszörülte a torkát mögöttük. A két fiatal megfordult és Albus Dumbledore-ral nézett szembe.

- Vigyázz magadra Harry – szólt Linda és elsétált, egyedül hagyva Harryt egykori roxforti igazgatójával.

- Professzor úr – szólalt meg Harry. Nem igazán tudta, mire számítson. Dumbledore azért jött vajon, hogy tanácsot adjon, hogyan ölje meg Voldemortot? Megpróbálja majd meggyőzni Harryt, hogy felejtse el lánya iránti érzéseit, és összpontosítson minden erejével a világ megmentésére?

Amit Albus mondott, meglepte az ifjú varázslót.

- Nem a halál a legrosszabb dolog, ami valakivel történhet, Harry. Emlékezz erre.

Harry kinyitott a száját, hogy megkérdezze, hogy érti ezt Dumbledore, de nem tudta, mivel az öregember hirtelen szorosan megölelte, aztán dehoppanált.

Harry addig sosem látott senkit hoppanálni vagy dehoppanálni az alvilágban. Amikor ideérkezett, elhatározta, hogy nem próbálkozik a hoppanálással, hátha idelent rosszul működik, azóta pedig elfelejtette megpróbálni.

- Várjon! – kiáltotta, de Dumbledore már elment.

Harry csalódottan ült le a fűbe, és lehúzta cipőjét, hogy lábat áztasson a kellemesen hűvös vízben. Hátradőlt, kezével beárnyékolva szemét a napsugarak ellen, és gondolkodott.

Mit értett az a bolond öregember ez alatt? Rosszabb a halálnál? Mi lehet rosszabb a halálnál?

No, persze Harry gondolt pár dologra: például évekig bezárva élni egy gardróbban… Sosem kérdezte Siriust, de feltételezte, hogy az Azkabanban töltött tizenkét év rosszabb lehetett a halálnál… Mi más? Behunyta a szemét. Gondolatok és ötletek kergették egymást a fejében. Linda?

Igen? - felelte a nő a fejében.

Mit gondolsz, mi lenne rosszabb apádnak a halálnál?

Nyilvánvaló, jött a válasz Mit szeret mindenek fölött?

Ööhm… azt hiszem, a hatalmat…

Bingó!

Ó, már értem! - Csapott a homlokára Harry. Nagyon köszönöm, Linda!

Harry átszaladt a mezőn, és Hádész palotája felé vette az irányt. Útközben látott egy csinos kis rózsaszín házat, amely előtt Mardekár Malazár és Lucius Malfoy toporgott, Hádész őreivel körülvéve.

- Miféle bánásmód ez? – bosszankodott Lucius Malfoy.

- Bementek ide és szórakoztok egy kicsit… - nevetett az egyik őr.

- Igen, felszereltük a házat egy széles mozivászonnal. Egész héten non-stop mozizás nektek… - bólintott gonosz mosollyal egy másik őr. – Hádész azt mondta, imádni fogjátok!

- Ugyan már, ezt nem gondoljátok komolyan! – vinnyogott Mardekár.

- De bizony – vicsorogtak az őrök és belökték a két gazembert a rózsaszín ház ajtaján.

- De… - kiáltotta Lucius kétségbeesetten. – De… Disney???

- Felség! – Harry lihegve rontott be a trónterembe. Lefékezett a trón előtt, és látta, hogy Cedric ott áll. – Ó, szia Ced!

- Hello, Harry. Hallottam, hogy háromszor is megverted a koszos Tartaroszt. Bravó!

- Ó, igen – kapkodott levegőért Harry. – Mi… mi a helyzet a szüleiddel?

- Sokkal jobban érzik magukat. A Szt. Mungóban kell maradniuk még úgy egy hónapig, de teljesen rendbe fognak jönni.

- Örömmel hallom – mosolygott Harry. – Mondd csak… átadtad az üzenetemet Ginnynek?

- Igen – bólintott Cedric. – De nem biztos, hogy hitt nekem. Nagyon meg volt döbbenve szegényke.

- Akkor sietnem kell vissza hozzá, hogy lássa, élek – mondta Harry, aztán Hádészhoz fordult. – Meg… meggondoltam magam, felség. Mégis szükségem van arra az erőre… egy nagyon különleges erőre…

- Halljuk, ifjú Potter.

Megvolt a négyszeres felszabadulás – Ginny és a három manó Dracótól, Amrita Voldemorttól, Harry az alvilágból szabadult el. Hát kell ennél több? :)

Szerencsére Amritának nagyapja meg a halálfalók sosem mondták, hogy ne menjen el a „cukrosbácsival”, mert nem is gondoltak rá, hogy a kislány valaha is egyedül marad, a felügyeletük nélkül. Ginny meg hála az égnek távolról sem „cukrosbácsi/néni”. Az más kérdés, hogy a normál világban Ginnyt gyerekrablásért köröznék, de ez a varázsvilág, Voldemort pedig nem fogja az unokája fotóját a „Csellengők”-ben mutogatni.

Volt, aki érdeklődött, hogy a baba hogyan „támadhatott fel”, miután halott volt. Kérem szépen, a látszólag halva születés ötletéről már a Monte Cristo Grófja II. kötetében is olvashatunk, Benedetto világrajövetele kapcsán. Ha a nagy Alexandre Dumas írhatott ilyesmit, nekem is szabad. :D

A Disney-nézésre való kényszerítés ötlete az Addams Family 2-ből származik. Remélem, Lucius legalább annyira szenved tőle, mind Wednesday Addams. :)

Nnnnnnya. Akkor most tessék véleményt írni!

Következő