A tűz fénye ünnepélyesen vetült arra a magas árnyalakra, aki a tűzhely vésett kandallópárkányának dőlt. Kint sziporkázó csillagok pettyezték az eget, de a Hold nem volt az égen, és a Kúria körüli erdők sejtelmesen suttogtak a csillagfényben.
Draco csukott szemmel feküdt, a szoba halálos csendjében. Időnként, Majestic, a fülesbaglya, felborzolta a tollait, és felhuhogott, de ezenkívül csak a tűz pattogása törte meg a csendet.
Draco az agyában visszhangzó kiáltásokat, elkínzott mormogásokat, és keserves zokogásokat hallott.
„Egyedül van ebben a hatalmas, hideg kúriában… Bárcsak tudnék segíteni rajta valahogyan…”
Draco nyelt egyet, még jobban összeszorította a szemét, és kényszerítette magát, hogy ne érezze azt a két kicsiny könnycseppet, amelyek lágyan keresztülfolytak az arcán.
- A fene enné meg – morogta. - A fene egye meg!
Elképzelte Hermione sértődött tekintetét, heves visszavágásait, és ahogyan elpirul, amikor kiejti száján a szót: „sárvérű”. Arcát még mindig égette az a pofon. Örömét lelte felbőszült cselekedeteiben, élvezte a szemében lobbanó utálatot, megvető pillantásait, és gyűlölködő megjegyzéseit.
De ezelőtt még soha nem volt bűntudata.
Majestic hirtelen nyugtalanul felhuhogott, majd fülsüketítően felvijjogott.
Draco ingerülten nézte a felriasztott baglyot, aki majdnem lebukfencezett az arany ülőrúdról félelmében. - Kussolj már be, te szánalmas madár! - mordult rá Draco, és egy darab tűzifát hajított a bagoly felé. - Mi a fene van veled?
Majestic zavarodott pillantást vetett a gazdájára, aztán felszállt az ablakhoz, és elkezdett őrülten kopogni a vastag üvegen. Úgy nézett ki, hogy minél előbb el szeretne tűnni.
- Hát jó - sóhajtott fel Draco. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta egy zárnyitó bűbájjal. - Menj csak el. Nem érdekel.
Majestic hálásan az ablakpárkányra ugrott, majd rögtön kitárta a szárnyait, és elrepült a meleg, éjszakai levegőben, a holdtalan éjbe.
Draco nézte, ahogy a bagoly egyre kisebb lesz, míg végül csak egy pont lett a horizonton. Újra visszazárta az ablakot, elhúzta a rolókat, és azon tűnődött, mi riaszthatta meg így a baglyát.
Eközben Majestic megkönnyebbült, hogy elmenekülhetett abból a hideg toronyból. Egy másodperccel ezelőtt valami különös, baljós árny szagát érezte, amely a Kúriába tartott, és nem akart a közelében lenni, mikor megérkezik.

oooOOOooo

Holdtalan éj volt. Egy félig nedves rongyokba öltözött, vékony alak állt a Malfoy Kúria kapujánál, és csendesen bámult ki a sötét égre.
Hermione átkozódott, dühében szétdobált néhány tárgyat maga körül, és sötéten bámult a felhős égre, amelyre az esti vihar még mindig rányomta a bélyegét. A holdnak nem volt semmi nyoma, és úgy tűnt, mintha a csillagok is zavarodottan pislákolnának, mintha valami nagyon fontos dolgot hiányolnának. Hermione szomorúan sóhajtott, ujjaival a sálát babrálta, és elgondolkozott.
Az eredeti terve szerint el akart lopni néhány dolgot a Kúriából – egy ruhát, és egy pálcát (Pansy megengedhette magának, hogy újakat vegyen) – aztán el akart rohanni a legközelebbi városba segítségért. Akármilyen segítségért. Jól jött volna például egy bagoly, hogy elküldjön egy levelet, vagy egy kis hopp-por, esetleg egy kedves ember, aki elvinné őt a Foltozott Üstbe.
Aztán a gondosan kidolgozott terve befuccsolt.
Hermione az egyik kezében még mindig Pansy ellopott pálcáját tartotta, a másikban meg Draco sálját, és fáradtan sóhajtott. Hogyan jutok így haza? gondolta mogorván, felpillantva a holdtalan égre, majd letekintve fakózöld kezeire.
Még mindig aggódott Dracóért.
Éles fájdalom hasított a szívébe, mikor eszébe jutott a fiú, majd hideg keserűségnek adta át a helyét. Felszabadított, gondolta, és az ő hibája, hogy túl makacs volt, hogy meghallgasson. Ajkába harapott, és elgondolkozott, hogy vajon tényleg így gondolja-e. Fázott, pedig a levegő meleg volt.

Hirtelen lépteket hallott maga mögül. Pansy Parkinson volt az, és borzasztóan dühösnek nézett ki. Úgy vágott át a hallon, mint egy hurrikán.
- Te! – sivította, és Hermione felé rohant. Mutatóujjával Hermionéra bökött. – Te elvitted a pálcámat! Te elvitted a ruhámat! Elloptad tőlem! Magyarázatot, te nyamvadt manó, mielőtt felnyársallak a körmeimmel!
Hermione megborzongott, ahogy elképzelte, mi lenne, ha valóra váltaná a fenyegetését. – Ööö… azért vittem el őket – mondta sietve –, hogy megtisztítsam.
Egy kis ideig csend volt. Pansy összevonta a szemöldökét, és félhangosan motyogott valamit. Remélve, hogy a lány hitt neki, Hermione azt mondta: Elnézést, hölgyem – és próbaképpen elindult visszafelé, elhaladva a rózsaszín taláros alak mellett.
Hirtelen visszarántották a párnahuzat-öltözékének a gallérjánál fogva. – Soha nem kértem, hogy megtisztítsad őket – mondta Pansy fagyos hangon, és vasmarokkal fogta Hermione gallérját. – És engem minden házimanó Kisasszonynak, vagy Miss Parkinsonnak hív. – Ajkai vékony, fenyegető, majdnem Pitonéhoz hasonló mosolyra húzódtak. – Ki vagy te? – kérdezte. – Mit akarsz itt? Ki küldött?
Három nap múlva a fiatal Malfoy-kölyök már halott lesz… jutottak Hermione eszébe azok a szavak. Hermione agyában ide-oda cikáztak a gondolatok, egyik pillanatban halálos félelem, másik pillanatban remény hatotta át.
Eszébe jutott, hogy végre hazamehet, végre kiszabadulhat ebből a hideg Kúriából, hogy most már soha többet nem kell folyosókon rohangálnia, nem kell elhoznia Dracónak semmit, és nem is kell kibányásznia semmi szörnyűséges dolgot a kéményből. És felidézte magában a holdfényes éjszakákat, a susogó gyertyákat, és a sóhajtó csillagfényt. Eszébe jutottak az éjféli viták, a sötétség, és a viharos, szürke egek. Szomorú mosollyal, végül így válaszolt: - Nem megyek haza. Még nem. Most még szükség van itt rám.
Csettintett az ujjával. És eltűnt.
Miután rájött, hogy csak a levegőt markolássza, Pansy dühösen felegyenesedett. Távoli lépteket hallott felülről, és visszanyerve a higgadtságát, a házimanó után iramodott, azt kiáltozva: Add vissza a pálcámat, de azonnal!

oooOOOooo

Draco Malfoy egyenletesen szuszogott az ágyában. Tejfehér, csillagokkal teli egekről, zenegépekről, és üres báltermekről álmodott. Álmai egymást váltogatták, de közben mindvégig Hermione hangja visszhangzott az álmain keresztül.
Ha visszautasítod, hogy meghallgass, hallotta Draco álmában Hermione szavait, miközben egy gyertyafényes helyen sétáltak, akkor abban a pillanatban, mikor az elfeledés szélére lépsz, tudd: A holdfényes éjszakákon, mikor a gyertyaláng lobogott, és a csillagfény sóhajtott, szívem a tiéd volt, és mindig is az lesz.
Draco mélyet lélegzett, és majdnem érezte a lány hajának illatát. Kinyúlt, hogy megfogja a kezét, de a gyertyák elhalványultak, mintha vízcsepp esett volna rájuk, majd kialudtak, nyomasztó sötétségben hagyva Dracót.
Megpróbált lélegezni, de nem tudott. Megpróbált felébredni, és újra levegőt venni, de a mellkasa fájt az erőlködéstől.
Kinyitotta a szemét.
És felsikoltott.

oooOOOooo

Az éjszínű kocsi megállt a Malfoy kúria tölgyfa kapuja előtt. A lovak nyugtalanul nyerítettek, ahogyan a kúria felé közeledtek, mintha megéreztek volna valamit, amit az utasok nem, és kétségbeesve toporzékoltak a koszos földön. A kocsis próbálta őket megnyugtatni, de sikertelenül.
Egy magas, prémkabátos alak szállt ki a kocsiból. Úgy lebegett mögötte a talárja, mint egy hatalmas, fekete szárny, és szürke szemei sólyomként pásztáztak körbe.
- Gyorsan, Lucius! – kiáltotta egy hang, a kocsi elhúzott függönye mögül. Narcissa Malfoy letépte a nyakláncát a nyakáról, és türelmetlenül Lucius kezébe nyomta. – Tessék, vidd, és légy nagyon gyors! Hallom – már a kúriában van...
Lucius Malfoy belépett a halványan megvilágított előszobába, döngő léptei visszhangoztak a teremben. Éles, szúró pillantással tekintett körbe a Nagytermen, oda nem illő, vagy eltűnt dolgokat, rendetlenséget, és a vérontás jeleit keresve.
Mikor meglátta, hogy a márványpadló makulátlanul tiszta, és a lovagi páncélok is a helyükön vannak, borzasztóan nyugtalan lett. Egy házimanó félénken a gazdája kabátjáért nyúlt, de Lucius csak közömbösen nézte őt.
- Már elkezdődött, igaz? – kérdezte csendesen, majd a felsietett a márványlépcsőn, és kihúzta a pálcáját.

oooOOOooo

Draco tehetetlenül viaskodott a sötét árnyékkal. Nem tudott lélegezni, megvakult, és a csönd megsüketítette. Rettegés öntötte el. Semmi nem volt rosszabb, mint egy láthatatlan, csöndes ellenség ellen harcolni. Úgy érezte, hogy a szemét, a torkát, és a száját befedte volna valami sötét, nedves anyag, ami megfullasztotta, megvakította…
Kétségbeesetten a párnája alá nyúlt a pálcájáért. Nem volt ott… a keze semmit sem markolt meg.
Úgy érezte, hogy a levegő kipréselődik a mellkasából, a tüdeje összegyűrődik, a teste egyre hidegebb lesz, és hogy mindjárt elájul. A torka levegő után sikoltott, de helyette csak felkiáltott, olyan hangon, amely majdnem megremegtette a tornyot:
Hermione Granger, segíts!
Ebben a pillanatban nagyon sok minden történt egyszerre.

oooOOOooo

A Toronyszoba ajtaja kicsapódott Draco hangjára.
Hermione Granger és Pansy Parkinson berontottak a szobához vezető folyosóra, és, látva, hogy azok kicsapódtak, előresiettek. Hermione érte el először az ajtót. Úgy söpörte félre a védelmi bűbájokat, mintha pókhálók lennének, és ijesztő gyorsasággal felrobogott a lépcsőn.
Pansy, eközben belecsörtetett a védőpajzsokba, és olyan erővel csapódott vissza, ami kipréselte a levegőt a tüdejéből. Dühösen nézte a házimanót, aki az ő pálcájával jutott túl a bűbájokon.
- Hát persze, tökéletes - zihálta. – Milyen nagyszerű. Akkor menj… - mondta, és elegánsan hátradőlt, majd elájult, ahogy a szédülő-átok kifejtette rajta a hatását.
Hermione fürgén mászta meg a lépcsőket. Örökkévalóságnak tűnt minden lépés, amíg eljutott a szobába. Félelem helyett égető lángot érzett, ami a szívét kínozta.
Később, Hermione úgy emlékezett vissza arra a lépcsőmászásra, hogy azokban a kétségbeesett pillanatokban nem érzett mást, csak erőt. Nem gondolt másra, csak Dracóra. Haragja eltűnt, és dühe úgy tört szét, mint egy kagylóhéj… mint mikor a főnix kel ki a hamujából, eldobva régi élete parazsait.
A lépcsőfokoknak vége szakadt. A szobában sötét, lebegő felhők tornyosultak, és a levegő megfagyott. A kandalló sötéten, üresen ásított, és a falon lévő fáklyák is kialudtak.
Hermione a sötétségen keresztül az ágy felé pillantott. A függönyök fagyos szélben lobogtak, az ablak kitört, és a szőnyeget üvegszilánkok borították. Az ágyban két árnyék harcolt, és a nagyobb árnyék – amely egy éjsötét, vastag, rémisztő lepedőnek tűnt, fekete lángnak tűnő szárnyakkal – legyőzni látszott a kisebbet.
Draco elfojtottan felkiáltott.
Hermione kétségbeesetten lehunyta a szemét. boldog emlékek, hajtogatta magában, boldog emlékek… A Griffendél, ahogy megnyeri a Házkupát…. Az átváltoztatástanon, és aritmetodikán elért kiváló jegyek… Az Odúban töltött esték, Ronnal, Ginnyvel, és Harryvel...
Napfényes kertekre, és holdfényes éjszakákra gondolt, és egy szürke szempárra. Nagy lélegzetet vett, elszántan kinyitotta a szemét, és…
Expecto Patronum!
Ezüst fény lövellt ki Hermione pálcájából.

Következő