- Expecto Patronum! – kiáltotta Hermione.

Vékony, ezüstösen csillogó fény lövellt ki a pálca végéből. Az egész szobát ragyogó fény töltötte be, padlótól plafonig, dühös, fehér zuhatagként robbantotta fel a szoba sötétségét.

Hermione eltakarta a szemét a vakító fény elől. Hallotta a lethifold borzasztóan magas sivítását, majd az eldőlő bútorok és a kitörő üvegek hangját, ahogy az állat körbe-körbe szaladgált a szobában, hasztalanul próbálkozva elbújni a patrónus elől. Kitört a pokol.

Óvatosan kilesett az ujjai közül, és elégedetten nézte, ahogy a patrónusa, egy fenséges ezüst vidra kecsesen átszökell a törött bútorok felett.

Hermione elégedett volt a bűbájával. De talán később kéne gratulálni magamnak, gondolta, és a harcoló lethifoldra és az ezüst vidrára ügyet sem vetve Draco ágyához sietett, hogy megnézze, jól van-e.

Draco összegabalyodva feküdt az ágyon eszméletlenül az összegyűrődött lepedők között, és a szokásos hátrafésült, szőke haja kócosan és nedvesen lógott a homlokába. De ami Hermionét a legjobban megriasztotta, az volt, hogy a fiú alig lélegzett.

- Jaj, kérlek, legyél jobban – suttogta idegesen, és megkereste Draco pulzusát. Amikor hozzáért a bőréhez, majdnem felkiáltott. Jéghideg volt. Hamuszínűnek, és halálsápadtnak nézett ki, mintha holdfénybe mártották volna, és a pulzusa is nagyon erőtlen és gyenge volt.
Draco Malfoy még élt, bár már alig.
Hermione elnyomta magában a késztetést, hogy győzedelmesen felnevessen, vagy megkönnyebbülten felsírjon, esetleg zokogva az ágyra vesse magát. Helyette mélyet lélegzett, és összegyűjtötte a maradék manómágiáját.

Megcsettintette az ujját.

Draco felemelkedett a bűbáj hatására. Hermione csendesen az ajtóhoz lopakodott, Dracót figyelve, és ügyet sem vetve a csatazajra maga mögött. Csak arra koncentrált, hogy eljuttassa Dracót az ajtóhoz.

Riadt sikoltást hallott, és felnézett.

Kicsi patrónusa, aki eddig úgy szökellt körbe, mint egy ezüst nyíl, és már így is elég bátor volt a lethifolddal vívott harcában, most az állat vasmarkában vergődött. Még mindig próbált küzdeni, de hiába.

A patrónus kezdett elenyészni. A bűbáj nem volt elég erős, gondolta Hermione kétségbeesetten, ahogy a lethifold győzedelmeskedni látszott a patrónus felett. A patrónus még egy utolsó, reménytelen kísérletet tett a menekülésre, de a lethifold szorosan körbefonta, majd összeszorította a gyenge vidrát.

- Nem! – sikoltotta Hermione. De a fény kialudt, és a patrónus utolsót szikrázva végleg eltűnt.

Halálos csend, és sötétség szállt a szobára.

oooOOOooo

Lucius Malfoynak nem volt túl kellemes estéje.

Nem csak a vacsorája lett lemondva, az étvágya elrontva és a városban töltött ideje szakadt félbe, és nem csak az idegesítette, hogy Narcissa még mindig remegett és a megnyugtatásához jó pár üveg bor kellett – de főként az bosszantotta, hogy volt valami a házában a folyosókon kóborolt, azzal a szándékkal, hogy meggyilkolja a fiát.

Narcissa néhány hete folyton halálokat jósol mindenhol, gondolta Lucius. Így tehát tudta, hogy meg fog történni. Csak azt nem, hogy mikor.

Lucius mélyet sóhajtott, és egy közeli portréra nézett, amely egy eléggé bölcsnek tűnő Malfoy-őst ábrázolt, bár most, éppen az ezüst képkeret mögé próbált elbújni, sikertelenül.

- Elnézést, Ophiuchus – mondta Lucius, sétapálcájával megkocogtatva a képkeretet. – Gyere elő, és mondd meg, mi történik itt.

Az idős varázsló kilépett a keret mögül, idegesen körülpillantott, és leült a különböző növényekkel teleszórt asztalára. Egy hosszú, zöld kígyó feküdt összetekeredve az asztalon, és láthatóan aludt. A varázsló elkezdett cigarettát sodorni magának. – Elment már? – kérdezte óvatosan.

- Mi ment el? – kérdezte Lucius, összeszűkült szemmel.

- Minden portré csak róla beszél – mormogta Ophiuchus. – Valamiféle sötét teremtmény van a Kúriában, és nem mi vagyunk a gazdái! Gondolj csak bele! Az én időmben egy sereg Kappát, és Rőtsipkást tartottunk…

- Ophiuchus, csak mondd meg, hova ment, és békén hagylak! – csattant fel Lucius ingerülten, amit őse fagyos pillantással jutalmazott.

Ophiuchus befejezte a cigarettasodrást, és meggyújtotta a pálcájával. – Hálásan köszönöm. A Toronyszoba felé tartott egyébként, ha ennyire tudni akarod.

Lucius biccentett, kilépett a folyosóra, és a közelben lévő lépcsősor felé sietett.

Fémcsörgés zaja térítette el a figyelmét. Hátrapillantott, és amit látott, az nem teljesen felelt meg a várakozásának.

A fal mentén sorakozó lovagi páncélok – amelyek évszázadok óta egy centit sem mozdultak – hirtelen előrébb léptek, és a terem közepére masíroztak, mint egy különös lovagosztag. Enyhén elrozsdásodott illesztékeik zörögtek miközben mozogtak, és használatlan vasfegyvereik csillogtak a tűzfényben. Egyikük egy kifakult lobogót vitt, rajta a Malfoyok címerével. Sorban Lucius mögé vonultak, parancsra várva.

Hát persze, gondolta Lucius, a régi bűbájok újra működnek.
A Malfoyok, a legelső évszázadaikban – amikor a család életét folyamatosan irigy vetélytársaik, ármánykodó ellenségeik, és néha különféle európai országok bosszúra szomjazó királyi családjai fenyegették -, sokféle látványos módot eszeltek ki, hogy megvédjék magukat.
A Kúria ősi kövei védőbűbájokkal és átkokkal voltak tele, és mindegyiket úgy tervezték, hogy működésbe lépjenek, amikor egy Malfoy élete veszélyben volt. Már generációk óta nem aktivizálódtak. (Például a lovagi páncélok sem mozdultak Octavius Malfoy ideje óta, aki majdnem leégette a Kúriát egyszer).

Azt hiszem, a Páncélhad az ük-ük-ük-ük nagymamám, Deirdre ötlete volt, gondolta Lucius, amint megszemlélte a mögötte felsorakozott tucatnyi páncélkatonát.

- A Toronyszobába! – mondta, és előreindult.

A terem megremegett a dübörgő lépésektől.

oooOOOooo

- Vissza! – figyelmeztette Hermione a közeledő lethifoldot. – Ne merj közelebb jönni, különben megetetlek a vérszomjas macskámmal, és azt nagyon meg fogod bánni!

- Granger? – szólt egy hang mögüle, fáradtan és erőlködve. – Mit csinálsz itt?

Hermione megpördült, és Dracóval találkozott a szeme, aki bizonytalanul próbált megtámaszkodni. Hermione elvesztette az irányítását a lebegésbűbáj fölött. Draco megingott a levegőben, aztán puffanva lezuhant a padóra és elfojtott egy nyögést.

- Bocsánat – mormogta Hermione

- Soha nem eléggé – mondta Draco, majd mellesleg hozzátette: Még nem vagy ember.

- Nincs ma Hold – válaszolta Hermione. – Jól vagy?

- Elég hülye rémisztgetés volt, ez, ugye tudod? – kérdezte Draco, egyenesen Hermionéra bámulva. Szürke szemei egy pillanatra elidőztek Hermionén, aztán rájött, hogy a szobájában egy lethifold mászkál, ami pár perccel ezelőtt megpróbálta megölni.

- Ööö… Granger, néztél már magad mögé? – kérdezte, és megpróbálta elfojtani a hangjában felcsendülő pánikot.

Hermione hátrapillantott, és megszemlélte, ahogy az áramló sötét lepel árnyékról árnyékra lebegett. Visszanézett a fiúra. Nyugodtan bólintott. – Igen.

- És nem vetted észre, hogy egy lethifold van a sarokban?

- Dehogynem.

- Talán hihetetlennek hangzik, de egy perccel ezelőtt az az állat megpróbált megölni.

- Tudom.

- Akkor elhúzhatnánk innen? – kérdezte Draco, az ajtó felé pislogva. – Nem hiszem, hogy itt akarnánk maradni, és várni, hogy megegyen.

Hermione az égre emelte a tekintetét. Hát persze, hogy nem, gondolta, bosszúsan. Kicsit aggódva bámulta a fiút. – Tudsz járni? - kérdezte.

Draco megpróbált a karjára támaszkodva felállni. Aztán hirtelen felkiáltott, összeesett, és a padlóra zuhant. Kezét a mellkasára szorította, és amikor elvette onnan, tenyerét vörösre színezte a vér.

- Úristen – nyögte -, ennek az izének foga is van. – Kétségbeesett pillantást vetett Hermione irányába. – Meg fogok halni – folytatta, ugyanazon a monoton hangon. – Meg fogok halni, és még nem nyertem kviddicsben Potter ellen.

- Ne légy már hülye – mondta Hermione, és rémült pillantást vetett maguk mögé, ahol a lethifold már lassan, óvatosan elkezdett feléjük araszolni. – Harmadikban is ugyanezt hitted, amikor egy hippogriff egy kicsit megkarmolt, és mégsem haltál meg. Most maradj nyugodtan, fel foglak emelni.

- Olyan sok dolgot nem tettem meg… - folytatta Draco. – Nem mondtam meg Apának, hogy végül is megtanultam az egész Malfoy Kódexet. Nem mondtam meg Anyának, hogy milyen gyönyörűen tud énekelni. Még – egy pillantást vetett Hermionéra -, még nem is voltam soha szerelmes.

- Nem most kéne viccelődni! - mondta Hermione, megpróbálva nyugodt hangon beszélni. A vér elkezdett a szőnyegre folyni, és Draco ruhája már teljesen átázott a vértől. Hermione nagyon félt. A félelem olyan dolog volt, amire Hermione soha nem volt túlságosan büszke. Főleg akkor, ha őmiatta félt.

- Nem vicceltem – mormogta Draco komolyan, aztán becsukta a szemét, és újra elájult. Levegőért kapkodva, szabálytalanul lélegzett.

Hermione nem tudott eléggé koncentrálni, hogy összegyűjtsön elég mágiát a lebegésbűbájhoz. Csak Draco járt a fejében, és csak arra tudott gondolni, hogy Draco meg fog halni, és ez csak az ő hibája lesz.

Szánalmas vagy, mondta magának dühösen, frusztráltan, és félve. Pont most adnád fel, pont most, amikor a legnagyobb szüksége lenne rád? Teljesen mindegy, milyen vizsgákat teszel le, vagy milyen bátor tetteket hajtasz végre a jövőben – ha egyáltalán lesz jövő – ezt a hibádat soha nem fogod tudni visszacsinálni, és soha nem fogod tudni visszahozni Dracót.

Megpróbált kitérni a lethifold útjából, és elszántan védelmezte a fiút. Zokogott. Azt várta, hogy most valami szörnyű fog történni: a lethifold a közelükbe ér, beborítja, aztán cafatokra szaggatja, és lenyeli őket, majd az ablakon át csendesen távozik, áldozataiból semmi nyomot nem hagyva.

Helyette Lucius Malfoy hangját hallotta.

- Elég lesz – hallotta Hermione a határozott hangot, ahogy a férfi belépett a szoba félhomályába. – Te – mutatott rá sétapálcájával Hermionére -, vidd ki innen a fiút. És ti – nézett maga mögé -, vegyétek körbe az összes kijáratot.

Hermione csak tátott szájjal bámult, ahogy Lucius oldalra lépett, hogy utat adjon a menetelő lovagoknak.

Nem, ezek nem lovagok, gondolta hitetlenkedve, hanem lovagi páncélok, amik a termekben sorakoznak! Körülbelül egy tucat volt belőlük. Úgy vették körbe a kör alakú falakat, mint a játék katonák. Eltorlaszolták az ablakokat, és elbarikádozták az ajtót. A lethifold sziszegett, látva, hogy az összes kijárat el lett zárva. Aztán vérfagyasztó hangon felrikoltott.

Lucius eközben a ruhájában kotorászott. Hermione azt hitte, a pálcáját fogja elővenni, de ehelyett egy vékony ezüstláncot vett ki a zsebéből, amelyen egy kicsiny, különös alakú medál himbálózott.

Narcissa nyaklánca.

Különösen fénylett, mint egy csillag, és gyenge fénypászmák sodródtak rajta fénylő füstként ide-oda. Közelebbről nézve, Hermione észrevette, hogy a láncról lógó amulett valójában egy kicsi, faragott sárkány, ami sebesen pörögve úgy tűnt, mintha…

… énekelne.

Lucius feltartotta a láncot.

-Invocarem Amuletum! - kiáltotta.

A lánc felfénylett. Hermione eltakarta a szemét, és csak akkor vette el a kezét a szeme elől, amikor a fény formát kezdett ölteni, mint egy születő csillag.

Csodálatos látvány volt: a fénynyalábok kitörtek az amulettből, hogy egy nagyobb testhez csatlakozzanak. Elegáns, erőteljes szárnyakat, és lenyűgöző karmokat formáztak…

Mennydörgés dübörgött végig a termen, amely megrázta a szobát a padlótól a plafonig. A csillár elkezdett himbálózni, és a fagerendák megremegtek. A teremtmény királyi fején ezüstfonalak fűződtek egymásba, hogy megformálják az izzó szemeket, és csillámok kapcsolódtak eggyé, hogy kialakítsák a szarvat…

A Patrónus, az őrbűbáj által kiszabadulva a nyakláncból, felbőgött, kitárta a szárnyait, és felágaskodott. A lethifold szinte eltörpült alatta. Hermione még sosem látott ilyen ragyogó, ilyen lenyűgöző, ilyen tiszteletet parancsoló, és ilyen félelemkeltő patrónust.

A Patrónus ezüstös lángot lövellt ki magából, füstös felhőkbe, és tűzbe borítva a lethifoldot. Az egy másodperc törtrésze alatt elpusztult.

Csak a temérdek elszenesedett bútor, összeomlott fal, és lángoló falikárpitok maradtak a helyén. Lucius sóhajtott.

Ez elég drága lesz, gondolta. Újra feltartva a nyakláncot, visszahívta a Patrónust, és nézte, ahogyan visszatér a himbálózó amulettbe. Az amulett fényesen felragyogott, aztán elsötétült.

Lucius újra Hermionéra nézett. – Nem arra kértelek, hogy vidd ki innen Dracót? – kérdezte gőgösen. – Vagy még egyszer meg kell kérnem?

- N-nem Gazda – dadogta Hermione, és felbűbájolta a levegőbe Dracót. A fiú az ide-oda sodródó füstfelhőkön Lucius előtt lebegett.
Az idősebb Malfoy durván megbökte a fia vállát, és így szólt: Kelj fel, fiú.

Draco alig hallhatóan felnyögött, majd felköhögött. Lucius először a vérnyomokra, majd Dracóra bámult, de arca kifejezéstelen maradt.

- Nem maradhatok sokáig – mondta Draco erőlködve -, meg kell mentenem azt a bolond Hattie-t…

- Vidd a szobájába – utasította Lucius Hermionét – és viseld a gondját, amíg megérkezik a családi doktor. Próbáld meg elállítani a vérzést, ha tudod.

Intett az ajtónál sorakozó páncéloknak, és elhaladt mellettük. Léptei még sokáig visszhangoztak.

Hermione aggódó pillantást vetett Dracóra, aki már újra álomba süllyedt a kimerültségtől.
- Nem fogok elmenni – mondta komolyan, ahogyan megfogta Draco kezét, és finoman az ajtó irányába terelte. – Megígérem. Nem fogok.

Dracót maga előtt terelgetve kilépett a nyitott ajtón, elhaladt a két néma páncélőr mellett, és a lépcső felé indult, otthagyva a Toronyszobát.

Eközben, a fagerendák között, egy kicsi, észrevehetetlen, szárnyas teremtmény figyelte őket, amint elhaladtak alatta. Aztán kitárta a szárnyait, és kirepült a hűvös, éjszakai szellőbe…

A/N – lemásolom ide a lethifoldról szóló részt a Legendás állatok és megfigyelésükből.

LETHIFOLD
A lethifold — szerencsére — ritka bestia, s csak a trópusokon fordul elő. Fekete köpenyhez hasonlít, vastagsága kb. l cm (az áldozat bekebelezése és megemésztése után egy ideig valamivel vastagabb). Éjjelenként a földön siklik. A lethifoldról szóló legelső beszámoló szerzője Flavius Belby mágus, aki 1782-ben pápua új-guineai nyaralása során túlélt egy lethifoldtámadást.
"Hajnali egy óra tájt, midőn végre elnyomott volna az álom, egyszerre halk suhogás ütötte meg fülem. A’ hiszemben, hogy a künt magasló fa lombjának zaját hallám, megfordultam ágyamban, hátamat mutatván az ablaknak, s akkor pillantásom egy forma és alak nélkül való, éjfekete árnyra ese, mely hálószobám ajtaja alatt siklott befelé. Mozdulatlanul feküdtem, találgatván, vajh mi vethet ily árnyékot egy szobában, melyet csupán a hold világa ér. Mivel nem mozdulék, a lethifold bizonnyal azt hitte: kiszemelt áldozata aluszik.
Módfelett elborzadék viszont, midőn látnom kellett, hogy az árnyék mászni kezd felfelé ágyamon. Hamarost könnyű terhét is érzem testemen. Mint holmi lebegő szélű, hullámzó fekete köpeny, úgy kúsza a bestia arcom iránt. Már államon erezem nyirkos érintését, midőn rémülten felültem az ágyban.
Az álnok szörnyeteg iparkoda megfojtani engem oly módon, hogy rátapadt arcomra, betakarván szájam, nemkülönben orrlikam. Hanem én hadakoztam ellene, bőrömön tapasztalva elborító hűvösségét. Segedelmet híni nem bírtam, megmarkolám hát jó varázsos pálcám. Arcomon a bestiával, életető ájer híján mind inkább elkábulék, de figyelmem erőnek erejével a bódító átokra irányozám, annak utána penig — mivel az átok nem gyűrte le a szörnyet, habár likat égetett az ajtóba — a hátráltató rontásra, amely sajna épp oly kevés eredményt hozott. Kótyagosan vergődve tovább kapálódzék, s oldalt fordulván lezuhantam az ágyról. A lethifold immár körbe csavarodott testemen.
Tudván, hogy hamarost eszméletem veszítem az ájer hiányától, megmaradt erőmet öszvegyűjtvén pálcámat a bestia halált hozó redőire szegeztem. Felidézem a napot, melyen a városi Köpkő Klub elnökének választaték, és elvégeztem a patrónusbűbájt.
Azon nyomban friss ájer legyintette meg arcomat. Felpillantván látám, hogy patrónusom szarvával eltaszítá tőlem a halálos árnyat, amely a sarokba hulla, s azonmód eliszkolt."
Amint az Belby drámai hangú beszámolójából is kiderül, a lethifoldot csak a patrónusbűbájjal győzhetjük le. Mivel azonban a nyavalyás szinte mindig az alvó embert támadja meg, többnyire nincs lehetőség varázslással védekezni ellene. Megfojtott áldozatát a lethifold ott helyben, az ágyban megemészti. Azután — kissé megvastagodott állapotban — elhagyja a házat, s épp oly nyomtalanul eltűnik, mint az áldozatul esett ember. (A lethifoldtámadások áldozatainak számát gyakorlatilag lehetetlen megállapítani, mivel a bestia nem hagy nyomot. Azt már könnyebb megmondani, hány önző és gátlástalan varázsló próbálta lethifold-martaléknak beállítani magát. A legutóbbi ilyen csalást Janus Thickey követte el, 1973-ban. A varázsló eltűnt az ágyából, az alábbi, kusza betűkkel írt üzenetet hagyva az éjjeliszekrényen: „Jaj, rám mászott egy lethifold, mindjárt megfulladok!" A nyomok hiánya meggyőzte róla a családot, hogy Janust valóban az említett szörnyeteg ölte meg. A feleség és a gyermekek mély gyászának az a felkavaró hír vetett véget, hogy Janus öt mérföldnyire otthonától, a Zöld Sárkány fogadóban tartózkodik, ahol élettársi kapcsolatot folytat a tulajdonosnővel.)

Következő