Draco hirtelen ébredt fel álmából, és első pillantása az ágya fölött csendesen mormogó három alakra esett. Lámpát tartottak a szeméhez, és így már ki tudta venni az arcukat, bár a fény majdnem megvakította.

- Szia Anya – motyogta száraz hangon. – Apa… - a lámpafényen keresztül szemügyre vette a harmadik alakot is. A családi orvos volt.

- Úgy tűnik, jobban van – mondta a Gyógyító, és óvatosan visszatette a lámpát a polcra. A Draco előtt álló emberek újra sötétségbe burkolóztak. – A kötés nagyon jó lett – folytatta a Gyógyító -, és a vérzés még azelőtt elállt, mielőtt még komolyabb baj lett volna. A fiú jól van.

Draco akart valamit mondani arról, hogy egyáltalán nincs jól, hogy majdnem teljesen elvérzett, és az álmai sem túl megnyugtatóak, de mérhetetlenül fáradtnak érezte magát. Helyette csak álmosan hallgatta a doktor zagyválását – hogy igyon eleget a fiú, ne egyen túl nehéz ételeket, cseréljék a kötését, és szórjanak rá gyógyító bűbájokat, hogy megelőzzék a fertőzést.

Lucius említett valami olyasmit, hogy köszöni szépen, de tudja hogyan kell vigyázni a saját fiára.

Az apja hangját hallva, Draco felriadt az álmodozásból. Pislogott, és megpróbálta kivenni Lucius Malfoy magas, homályos alakját a sötétségben.

- A fizetség holnap reggel már át lesz utalva a Gringotts-beli számlájára, doktor – mondta Lucius udvariasan. – Köszönöm, hogy ilyen kényelmetlen időben is ide tudott jönni.

- Ez a kötelességem, Mr. Malfoy – válaszolta az orvos barátságosan, majd megbillentette csúcsos süvegét, és dehoppanált.

- Szakképzetlen idióta – mormogta Lucius, miután elment.

Narcissa aggódó pillantást vetett Dracóra. Nyaklánca újból a nyakán volt, és már majdnem reflexszerűen csavargatta az ezüst láncot. – Jól vagy, drágám? – kérdezte kedves hangon.

- Igen – mondta Draco, aztán összerándult, mert éles fájdalom hasított a mellkasába. Rögtön meggondolta magát. – Nagyon fáj – folytatta. – Egyébként mi történt velem?

- Megtámadtak – válaszolta Lucius egyszerűen. – Egy lethifold. Megidéztük az Őrzőt az anyád nyakláncából, és az elpusztította a lényt, mielőtt az még lenyelhetett volna téged.

- Az Őrző? Ti megidéztétek az Őrzőt? – kérdezte Draco hitetlenkedve. – Ez még nem történt… mióta is? Ja, mióta Octavius Malfoy majdnem leégette a Kúriát.

- Semmi különös nincs abban, hogy megidéztük a családi Őrzőt – mondta Lucius. – Már rég halott lennél, ha nem tettem volna meg.

A Malfoy családi Őrző - amelyet rendszerint valami ezüst tárgyba fogtak - volt a család egyik legjobb védekező eszköze generációkon keresztül. Narcissa Luciustól kapta az esküvőjük napján, és egy amulettben tartotta, amely mindig a nyakán himbálózott. Senki nem gondolta volna, hogy használni fogják – de senki nem számított lethifoldokra sem.

Lucius kijelentése után hosszú csend következett. A lámpa pislákolt, mintha a lángok is kíváncsian hallgatták volna a beszélgetést. Draco tétován csavargatta a takarója szélét, figyelmesen vizsgálgatva a pokrócot keresztülszövő bonyolult mintákat.

Valamit mondanom kéne… gondolta Draco. Valamit elfelejtettem mondani…

- Nos. Most már mennem kell – mormolta Lucius. – El kell végeznem néhány dolgot… fontos leveleket kell megírnom… helyreállítani a lerombolt Kúriát… - Megigazította a kesztyűjét, felállt, és az ajtó felé indult.

Valamit kéne mondanom…

- Apa – szólt Draco. Bár halkan mondta, úgy tűnt, a hangja felerősödik, és visszhangzik a szobában. Lucius azonnal megállt.

Draco nem tudta, mit mondjon.

- Köszönöm – nyögte ki végül Draco tartózkodóan és udvariasan – hogy megszabadítottál a lethifoldtól, mielőtt még az szabadult volna meg tőlem. – A mondat olyan hangsúllyal halt el, amit Draco nem tartott túl megfelelőnek.

Nem látta a sötétségben az apja arcát, és nem is tudta, hol áll egyáltalán. A sötétség, amely elválasztotta őket, olyan volt, mint egy csillogó, fényes függöny. Lucius hangja kísértetiesnek tűnt, mintha nem is lenne igazából ott, és mintha csak az árnyékok válaszoltak volna helyette.

- Az apád vagyok, Draco – suttogta a sötétség. – Nem kell megköszönni.

Az ezután következő csöndben minden benne volt, amit mondani akartak. Narcissa tőle elég szokatlan módon elkezdte anyáskodóan simogatni a fia haját. Szemei fénylettek, és aggodalom sugárzott belőlük, ajkait majdnem bűntudatosan szorította össze.

Draco fáradtan behunyta a szemét. A tűzfény elhalványult, elhaltak a gondolatai, és a sötétség álomba ringatta. Elfordította a fejét a gyertyafény elől, így senki nem látta az arcán keresztülfolyó könnycseppeket.

oooOOOooo

Hermione aznap végig úgy érezte, mintha álomban sétálna.

A Kúria különösen nézett ki a reggeli napfényben – a levegő valamilyen tompa fásultságot vitt magával a folyosókon, és csak a madarak csiripelése és a szökőkút csobogása törte meg a csendet.

Pontosan olyan volt, ahogy Hermione képzelte, ahogyan a gazdagok töltik a szünetüket: unatkozva, sóhajtozva, és közönyösen. Csak a szél susogott a háztetőt beborító borostyánlevelek között, és csak az ásító csillárok finom csilingelése hallatszott.

Lucius túlságosan elfoglalt volt, hogy ellenőrizze a lerombolt szoba helyrehozását, és válaszolgasson a kíváncsiskodó riporterek kérdéseire, mert új utasításokat kellett adnia a házimanóknak. Narcissa éppen a városban volt bevásárolni – hogy „felgyógyuljon” a „sokkos” állapotából. Parkinsonék hazamentek, mert a Kúria már nem volt többé biztonságos a számukra, és nem is tervezték, hogy a közeljövőben újra eljönnek.

Hirtelen nem lett semmi dolga, és Hermione egyszer csak azon kapta magát, hogy egyszer egy rézszobrot tisztogat, másszor meg szemeteseket ürít ki, vagy egy faliszőnyeget porol álmodozva. Sóhajtozva bámult kifelé a magas ablakokon, a zöld dombokra.

Barátai, Topsy és Gilly néhányszor odajöttek hozzá megkérdezni dolgokat, mint például: „Hattie, mit jelent az a szó, hogy Forradalom?” vagy: „Szereti Hattie a vörös tintát?” – Hermione halvány mosollyal válaszolgatott nekik, kedvetlen arccal. Az utolsó alkalom, amikor figyelt rájuk, akkor volt, amikor Gilly arra panaszkodott, hogy fáznak a fülei. Akkor Hermione elgondolkodott, hogy ne kössön-e nekik sapkákat.

Tudta, hogy felszabadították, és oda mehet, ahova akar. Tudta, hogy el tudna menni a Zsebpiszok közbe, és keresni egy gyógymódot az átokra, és tudta, hogy végre hazamehet a Malfoy Kúriából. De ehelyett, maradt. Még nem ment el. Várt valamire.

- Mikor jön már ki onnan végre? – kérdezte ingerülten egy este, ahogy lefekvéshez készülődött a házimanók étkezdéjében.

- Kiről beszél Hattie? – kérdezte Topsy, és félrerakta az újonnan készített zászlóját (egy ellopott konyharuha volt, vörösre festve).

- Róla. - válaszolta Hermione megsemmisítő pillantással. – Dracóról. Már két napja be van zárva a szobájába. Mikor engedik már végre ki?

- Topsy azt gondolja, akkor, amikor a Gyógyító azt mondja, Draco gazda jól van – válaszolta a barátja, és visszafordult a festéséhez. Aztán Hermionéra pillantott. – Hattie hány szóban írja azt, hogy közjólét?

Draco az utóbbi néhány nap a szobájában volt bezárva, és a családi orvos csak a szüleit engedte be hozzá. Hermionét idegesítette a tény, hogy ő nem mehet be hozzá, hogy vigyen neki egy pohár teát. Bár a Gyógyító újra meg újra biztosította Luciust és Narcissát, hogy a fiuk teljesen meg fog gyógyulni, Hermione maga akarta látni, hogy van Draco.

Valószínűleg rohadtul el van kényeztetve ott, gondolta mérgesen, fényűző módon hever egész nap az ágyában, és azt tetteti, hogy súlyos fájdalmai vannak, hogy mindenki a rendelkezésére álljon. Legszívesebben jól megpofoznám, na attól meggyógyulna.

Végül mégis szerencséje lett.

- Draco szeretné látni a házimanóját – jelentette be a Gyógyító különös pillantással, ahogy kilépett a szobájából, hóna alá csapva a sapkáját. Hermionéra nézett, aki a szoba ajtaja előtt ült, egy furcsa alakú, szürke sapkát kötögetve.

- Látni akar engem? – kérdezte, azonnal leejtve a kötését.

A Gyógyító bólintott. – Nagyon különös. Állandóan azt mondogatta, hogy senki sem érti meg a hatalmas bánatát, és azt kérte, hogy láthasson. Á… mennem kell Luciushoz… nem fizette ki a számláimat… - A Gyógyító beledobta a pálcáját a táskájába, és szórakozottan elsietett a folyóson.

Hermione belépett a szobába.

Draco Malfoy az ágyon ült, és a Reggeli Próféta egy példányát olvasta. Nem viselt inget – helyette az egész felsőtestét fehér kötések borították, és úgy tűnt, hogy ez nagyon kényelmetlen neki. Haja rendezetlenül lógott keskenyre összehúzott szemébe, és úgy tűnt, mintha mélyen gondolkozna valamin.

Észrevette Hermionét. – Áh, te vagy az… - mormogta, és félretette az újságot. – Igen, látni akartalak. Kérdezni akarok valamit. – Draco Hermione szemébe nézett. Tekintete nyugodt volt és komor. - Miért?

Hermione összevonta a szemöldökét. – Mi?

- Miért csináltad? – folytatta, karba tett kézzel. Mikor észrevette, hogy ezt a mozdulatot a kötés igen fájdalmassá teszi, leeresztette a karjait maga mellé. – Miért törődtél azzal, hogy megments a lethifoldtól, amikor világosan megmondtam, hogy szabad vagy?

Éles hangja idegesítette Hermionét. – Nos – mondta, és dühösen Draco szemébe nézett –, ez elég sajátos módja a köszönetnek! Igen, hagyhattalak volna meghalni, hogy röhögve olvashassam a nevedet a Reggeli Próféta gyászrovatában, de nem tettem meg. Ehelyett önzetlenül megpróbáltalak megmenteni. Felsiettem a Toronyszobába, és a lethifold elé vetettem magam, pedig nem volt rá okom. Legalább egy „köszit” mondhatnál.

Megpördült, és elszántan az ajtó felé indult, de aztán rájött, hogy már napok óta akart bejutni a szobába, így inkább csak leült egy kanapéra. Nem nézett Dracóra. Remélte, hogy ebből észreveszi, hogy mennyire boldogtalan.

Papírzörgés hallatszott, ami jelezte, hogy Draco újra a Reggeli Prófétát olvassa. Aztán, nagyon halkan, mintha nem is akarta volna, hogy meghallják, Draco azt mormolta: Köszönöm.

Hermione felnézett, és élesen megkérdezte: Tessék?

- Azt mondtam – szólt Draco fogát csikorgatva –, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy végül úgy döntöttél, nem olvasod a gyászhíremet. Köszönöm, hogy nem engedtél meghalni. Köszönöm – dühös pillantást vetett Hermione felé -, hogy most úgy érzem magam miattad, mint egy rohadt nagy seggfej, mert nem köszöntem meg.

Azzal visszadobta magát az ágyra – majd azonnal a hasa elé kapta a kezét, összerándulva a fájdalomtól. Hermione rémülten felállt.

- Mi történt? – kérdezte enyhén feszült hangon. – Fáj? – Aztán rájött, hogy milyen aggódónak hangzottak a szavai. – Nem mintha érdekelne – tette hozzá.

- Bizarr, és látványos módon fogok meghalni – válaszolta Draco lihegve. – Nagyon kényelmetlenek a kötéseim. – Elgondolkozott. – Sebpólya általi halál. Na erről írhatnának a lapok.

Hermione felnevetett. De még időben abbahagyta.

Draco meghökkenten bámulta. Aztán könnyeden felállt, és felvette az ágya melletti polcról a Reggeli Prófétát.

- Olvastad ezt, Granger? – kérdezte, és Hermione felé lökte az újságot. Hermione elkapta, és a címlapra bámult.

Egy házimanó fekete-fehér képe nézett vissza rá, aki Draco hálószoba ajtaja mellett ült, és szórakozottan egy pár kesztyűt kötögetett, és halványan mosolyogott.

Nem emlékezett, hogy lefényképezték volna. Vagyis Rita Vitrol megtalálta az új módját annak, hogy beszivárogjon épületekbe, és olyan fotókat készítsen, amelyeket nem kéne megjelentetni.

Hermione elolvasta a kép alatt lévő szöveget.
Gazda és szolga közötti kapcsolat – Hogyan mentette meg egy házimanó a gazdája életét
Rita Vitrol tollából.

A gazda és a szolga közötti kapcsolat nem lehet erősebb annál, amelyet itt mutatunk be önöknek. Az augusztus elsejei szám egyik cikkében a fiatal Draco Malfoyt – Lucius Malfoy, a Roxfort igazgatótestületének tagja és minisztériumi dolgozó fia – egy lethifold majdnem meggyilkolta a saját otthonában, ha nem lett volna a kötelességtudó házimanója.

A bátor kis szolga a lethifold elé vetette magát, még mielőtt Lucius Malfoy belépett volna a szobába és intézkedett volna a sötét teremtmény ellen. Mielőtt Dracót biztonságos helyre szállították volna, a manó azt mondta: Nem fogok elmenni, megígérem, nem fogok.

- Nos, ilyen kapcsolat gazda és szolga közt csakugyan ritka.

Hermione letette az újságot. – Nem mondtam ilyet – válaszolta. – És az apád végzett el mindent.

Draco halkan felnevetett. – Láthatóan Rita nézetei nem egyeznek meg az apáméival – sóhajtott. - Bosszúból írta meg ezt a cikket. Ó… - tette hozzá, ahogy kinyújtózott az ágyában – biztosan a tetőgerendák között lapult a támadás közben. Tehát valószínűleg tudott előre a gyilkossági kísérletről, és tudta, hogy milyen jó sztori lenne, akkor is ha meghaltam volna, és akkor is ha nem. Minden egyes szót hallott, amit mondtunk.

Elhallgattak. A levegő ködnél is sűrűbbnek tűnt, és a szobában olyan csend volt, mint RBF vizsgakor Roxfortban. Hermione elég kényelmetlenül érezte magát.

- Van egy augusztus elsejei számod a Reggeli Prófétából? – kérdezte.
Draco mozdulatlanul feküdt az ágyában, majd összevonta a szemöldökét. – Tessék – mondta, és odalökte az újságot Hermionénak. Aztán visszafeküdt, és újra elgondolkozva a mennyezetre meredt.

Hermione a címlapra bámult.

Majdnem gyilkosság történt a Malfoy Kúriában!

Két nappal ezelőtt, augusztus másodikán furcsa esemény történt a Malfoy Kúriában.
Draco Malfoy – Lucius Malfoy, a Roxfort iskola igazgatótestületének tagja és minisztériumi dolgozó egyetlen fia – majdnem áldozatul esett egy gondosan kidolgozottnak tűnő gyilkossági tervnek. Július 31-én, körülbelül hét perccel éjfél előtt, a Malfoyok Wiltshire-i kúriájába betört egy lethifold.

A lethifoldok - amelyeket a Mágiaügyi Minisztérium a „rendkívül veszélyes” kategóriába sorolt – sötét teremtmények, akik az áldozatukat alvás közben pusztítják el, és úgy távoznak, hogy semmi nyomot nem hagynak az áldozatból, így kétségek között hagyva az aurorokat. Newt Scamander, a „Legendás állatok és megfigyelésük” könyvben (Obscurus könyvkiadó) így jellemezte az állatot: „vastag sötét köpönyegre hasonlít”.

A mágikus hatóságok úgy gondolják, hogy ez a bizonyos lethifold egy olyan vad példány volt, amely elkerülte a múlt havi lethifold-irtást – bár más személyek máshogy vélekednek.

Miután a felháborodott Lucius Malfoy értesítette a Minisztériumot, a Minisztérium eljárást indított Murdoc Macnair, a Varázslény Felügyeleti Főosztály dolgozója ellen. A hatóságok egy gyilkossági kísérlet – a Draco Malfoy ellen elkövetett lethifold támadás kitervelőjének nyilvánították.

- Macnair már hosszú idő óta figyeli a munkámat, mintha kémkedne utánam… gyanítom, hogy már hónapok óta tervezi ezt a támadást – mondja Lucius Malfoy.

Jelentős bizonyítékokat találtak Mr. Macnair ellen a Malfoy Kúria melletti városban lévő lakásában – sötét eszközöket, és számos veszélyes kötetet a mágikus bestiák gondozásáról.
Mr. Macnairt átmenetileg felfüggesztették a Misztériumügyi Főosztályról. Az említett lethifoldot pedig a Malfoy családi patrónus elpusztította.

- Nos – rakta le Hermione a cikket – ez nagyon sok dolgot megmagyaráz.

Draco kérdő pillantást vetett rá.

- Valaki meg akart ölni téged – válaszolta. – Két ember – a Díszkertben beszélgettek – nyilvánvalóan a te megölésedet tervezték. De nem hallgattál meg.

Draco összeszűkítette a szemöldökét, és egyre türelmetlenebb lett. – Hogy érted azt, hogy nem hallgattalak meg?

- Megpróbáltalak figyelmeztetni a gyilkossági kísérletről – mondta. – Embereket hallottam beszélgetni a kertben – és minden szavukat hallottam. Meg akartam mondani neked.

- Miért nem tetted meg?

Azért – emelte fel Hermione a hangját -, mert túlságosan elfoglalt az, hogy ágyba bújj Pansy Parkinsonnal!

Draco szótlanul rábámult. Egy ideig csend volt.

Aztán kitört belőlük a nevetés.


Következő