És elérkezett az utolsó fejezet is, brühühü..:(((( Az író még nem írt folytatást, de ha lesz ihletem akkor fogok. Sajnos ez nem túl valószínű, úgyhogy bárki írhat folytatást, én örülnék neki a legjobban:D

Talán mert a nyár utolsó napjai lassan hideg őszbe mentek át; vagy mert azon a reggelen az ég szokatlanul felhős volt, Draco mérhetetlen félelemmel ébredt.

Még mindig álmodom, mondta magának, ahogyan keresztülnézett a napfényes szobán. Azt álmodtam, hogy tegnap este Hermione Grangerrel táncoltam. Szokásos körülmények között ez rémálomnak számított volna, de a körülmények most nem voltak szokásosak.

Még mindig hallotta a távoli muzsikaszót és Hermione kacagását, és még mindig emlékezett az ügyetlen lépéseire, ahogy megpróbálta felidézni, hogyan kell keringőzni. Draco megrázta a fejét.

Az ágy mellett egy nagyszerűen elkészített reggeli állt. Hermionét sehol sem látta.

oooOOOooo

Draco a délelőttöt kábult olvasgatással töltötte a Malfoyok hatalmas könyvtárában.

Éppen egy vérfarkasokról szóló részt nézegetett egy könyvben. Kép is tartozott a fejezethez: egy ember, akit éppen élve felfal egy gonosz, háromfejű kutya. Draco sóhajtott, és becsukta a könyvet. Nem tudott koncentrálni.

Minden – a Könyvtár plafonján lévő angyalos falfestményektől kezdve a játszó nimfákat ábrázoló faliszőnyegekig – Hermionéra emlékeztette. Mindenhol ott volt – a csobogó szökőkutakban, és a daloló napfényben. Dracónak folyton emlékeztetnie kellett magát: Ma elmegy. Most már soha többé nem kell vitatkoznod vele, és nem kell amiatt aggódnod, hogy anya sárvérű-szagot észlel a Kúriában.

És soha többé nem fogsz táncolni vele.

Mély, fájdalmas érzés ereszkedett Draco mellkasára. Felállt, botladozva elindult a polcok között, és végül a Könyvtár belső termében kötött ki. Valaki rá várt az egyik fenyőfa asztalnál.

- Jó reggelt, Draco – üdvözölte barátságosan a fiát Lucius Malfoy. – Azt mondták, hogy itt talállak, pedig egy üzenet is küldtem neked, hogy gyere a dolgozószobámba.

Dracónak összeszorult a torka. Megkapta az üzenetet, de nem tudta rávenni magát, hogy elmenjen az apjához. Még nem.

- Azt hiszem, rosszul vagyok – jegyezte meg Draco, a hasára téve a kezét. Ez nem volt teljesen hazugság – tényleg egy kicsit szédült. – Nem hiszem, hogy most tudnék beszélni. Elmehetek?

- Nonszensz - közölte Lucius. Felállt, és leült az egyik szépen kidolgozott, nehéz székbe. – Vannak fontos dolgok, amiket el kell mondanom neked Draco, és te meg fogod hallgatni. Ülj le.

Draco morogva leült.

- A közelmúltban történt események – kezdte Lucius, aztán elhallgatott, mintha gondosan meg akarná válogatni a következő szavait. – A közelmúltban történt események, Draco, rávettek, hogy erősen elgondolkozzak, hogy megfelelő-e a Kúria biztonsági rendszere. Ha még nem tudtad volna, ez a Kúria őseink ideében bevehetetlen erőd volt, és ami kiszivárgott a néhány nappal ezelőtti eseményekből, az elég gondot okozott mind az én, mind az anyád bankszámláján. – Megrázta a fejét. – Konkrétan, lethifold támadás.

- Akárhogy is – mivel úgysem lesz ennél jobb alkalom – akarok adni neked valamit – folytatta, és feldobott valami ezüstösen csillogó dolgot a levegőbe.

Kviddicsben edződött reflexeinek hála, Draco könnyedén elkapta. Kinyitotta a markát, és rábámult az ajándékra.

Az amulett volt, az ismerős sárkány formájú medállal, amelybe a Malfoyok őrző bűbáját fogták. A medál különösen csillogott a tompa napfényben, és a sárkány smaragdszeme halványan ragyogott.

- Ez nem anyáé? – kérdezte Draco, még mindig elbűvölten bámulva az ajándékát.

- A kézművesünk új ékszert készít – magyarázta Lucius, miközben a nagyon-nagyon unott emberek eleganciájával felemelkedett a székéből. – Egyébként pedig, az anyád mindig is karkötőt szeretett volna. Nagyon vigyázz rá, Draco – mondta, azzal elhagyta a könyvtárat.

Draco feltartotta a medált a napfénybe, és nézte, ahogy finoman himbálózik, majd az apja lassan távolodó árnyéka után nézett.

Aztán lassan, és megfontoltan összekapcsolta a láncot a nyaka körül.

oooOOOoooo

Ma este, gondolta Hermione idegesen, és jobban a szemébe húzta a csuklyáját.

Telihold volt. Tompa, gyöngyöző fénypászmákat vetett a Nagy Galériába, kísérteties ragyogással megvilágítva a poros csillárt, és a régen halott Malfoyok alvó portréit. Hermione megborzongott. Türelmesen várt, hogy Draco megérkezzen.

Ma este, emlékeztette magát újra. Lehunyta a szemét, és sóhajtott. Nem tudta, hogy miért olyan rémült – egész reggel nem tudott koncentrálni a munkájára és alig vette észre, hogy házimanó-társai értetlenkedve figyelik őt. Úgy tűnt, mintha álomban járt volna.

De a tegnap este nem álom volt, mondta magának, és félelme egy pillanatra elillant.

A tánc a bálteremben… senki sem látott minket, csak a csillagok, az ég, és az alvó csillár. A lágyan szóló zongora, a susogó ruhák, és az óvatos lépések…

Hermione egész nap a szabadságról álmodozott – hogy újra láthatja a szüleit, találkozhat Harryvel és Ronnal az Abszol úton amikor bevásárolják az iskolai holmikat, és soha nem kell majd aggódnia, hogy a párnahuzat-ruhája túl kicsi. Ezek a képek játszódtak le újra és újra a fejében – de egy idő után elvesztették a varázsukat. Hermione valami más után vágyakozott, valami hiányzott, valami több.

- Granger – mormogta egy hang.

Hermione felugrott, és egy döbbent, szürke szempárra esett a pillantása.

- Magadban táncoltál – mondta Draco Malfoy, összezavarodottan. – Kicsit még korán van, hogy a szabadságodat ünnepeld, Granger. Kövess.

A Galéria egyik kandallójához lépett. Hermione rábámult, és megint hatalmába kerítette az a sóvárgó érzés, ami egész nap gyötörte. Az ismerős vágyakozás, valami több után. Szorosan követte, és azon kapta magát, hogy emlékezetébe vési, hogyan lépked. Megrázta a fejét.

- Zsebpiszok köz.

A Kúria eltűnt a zöld lángok kavargásában.

oooOOOooo

Hermione és Draco kormosan, és összegubancolódott hajjal esett ki egy sötét, piszkos bolt tűzhelyéből.

Draco megpróbált felállni, de nem tudott, mert valami lefogta – egy kócos barna hajzuhatag.

- Granger – lehet, hogy te a „nő van fölül” elvet követed – de ez nem az az időpont, amikor gyakorolnod kéne.

- Ó, bocsánat. – Hermione örült, hogy a bolt elég sötét, így nem látszott, hogy elpirult. Legurult Dracóról, és bizonytalanul megkérdezte: Jól vagy?

- Igen. – Draco nyögve feltápászkodott.

- Bocsánat – suttogta újra.

- Ezért szeretek jobban seprűn utazni – mondta. – Szerinted hol vagyunk?

- TOLVAJOK! Tűnés a boltomból, nyomorult söpredék!

Csíkos pizsamába öltözött, nyurga alak sietett le a lépcsőkön, egy nagy seprűvel hadonászva. A másik kezében a fényesen világító pálcáját tartotta.

- Figyelmeztetlek titeket – morogta a dühös eladó fenyegetően – az utolsó tolvaj, aki el akarta lopni az árut, úgy végezte, hogy az megette őt. Ha nem tűntök el a boltomból, megetetlek a bútorokkal!

Hermionénak valahonnan ismerős volt az eladó hangja, és a bizarr fenyegetései. – Barquel? – kérdezte bizonytalanul. – Ön Barquel, az idéző, ugye?

A férfi lejjebb eresztette a seprűjét, és pálcájával Hermione arcába világított. – Találkoztunk mi már?

- Néhány hete megátkozott – magyarázta gyorsan. – Véletlenül eltörtem néhány bájitalos üveget, és szörnyen sajnálom – de szükségünk van a segítségére, hogy megtörjük az átkot.

A zavarodottság Barquel arcán hirtelen megdöbbenésnek adta át a helyét. – Te! – kiáltotta. – Te vagy az a lány, akit keresnek!

Hermione gyors pillantást váltott Dracóval. – Ki keres engem? – kérdezte.

Barquel megrázta a fejét és sóhajtott. Háta begörbült, ahogy elmúlt a korábbi dühe, és pálcája bonyolult lengetésével a bolt vakító fényárban tört ki.

Hermione kíváncsian szemügyre vette a kiállított tárgyakat. A sötétségben nem látta az árukat – a polcokon sorakozó miniatűr állati koponyákat, amelyek halkan zörögtek, a pörgő gyanuszkópokat, és a hatalmas naprendszer modelleket, amelyek a fejük felett forogtak, és csillogtak.

Hermionénak megakadt a szeme valamin a sarokban. Miután közelebbről megnézte, rémülten visszahőkölt – a falra kitűzve, mint morbid dísztárgyak, zsugorított házimanó-fejek sorakoztak, szájuk és szemük vastag spárgával bevarrva. Elfordult. Megfogta Draco kezét, és erősen megszorította, észre sem véve a fiú döbbent arckifejezését.

Barquel előszedte a Reggeli Próféta egy példányát a pult mögül. – Tessék – ott van a címlapon.

Hermione meghökkenten bámult az újságra: a címlapon az ő feje virított fekete fehérben, kiáltozó szalagcímekkel körülvéve.

- Eltűnt lány – utoljára a Zsebpiszok közben látták - hirdette a főcím vastag, fekete betűkkel. A harmadik oldalon volt a hozzátartozó cikk és egy fénykép Hermione aggódó szüleiről.

- Sötét varázslókat okolnak az eltűnéséért – bár más, racionálisabb források szerint a koboldok hibáztathatók, akiket sötétedés után lehet látni a Zsebpiszok közben - olvasta a cikkben. - Aurorok kutatták át a környéket az utóbbi néhány napban.

Barquel töltött magának egy pohár Lángnyelv-viszkit. – Vagy egy tucatszor kutatták már át a boltomat – sóhajtotta fáradtan -, és százszor kellett áthelyeznem a bútoraimat miközben kerestek. Folyton megbírságoltak az illegális tárgyak birtoklásáért, és azt hiszem be is zárhatom a boltot, ha ez folytatódik.

- Akkor miért tette? – kérdezte Hermione. – Miért átkozott meg?

- Meggondolatlanul cselekedtem! – kiáltotta Barquel, és hosszan belekortyolt a Lángnyelv viszkijébe. – Nem gondoltam komolyan – és amikor kijött a tudósítás a Prófétában, rögtön meg akartalak keresni, hogy elmondjam, mi a gyógymód.

Hermione tágra nyitotta a szemeit. – Van gyógymód? - lehelte –, kérem, mondja meg mi az!

- Nos, ez az, amit meg akartam mondani – válaszolta Barquel fájdalmasan. – Igazából nincs gyógymód.

Mély csend ereszkedett közéjük. Hermione úgy bámult Barquelre, mintha élénknarancsságra uszonyai és flitteres farka lenne. – Nincs gyógymód? – kérdezte bágyadtan, és úgy érezte, mindjárt elájul.

- A két lehetséges gyógymódnak nagyon különleges összetevői vannak – magyarázta Barquel gyorsan, elkapva Hermione baljós tekintetét. – Nagyon-nagyon különlegesek – nem találhatóak meg akárhol.

Draco előrelépett. – Megfizetem az összeget, akármennyit is kér. Nincs olyan ár, ami túl magas lenne. – Draco kihúzott egy galleonokkal teli erszényt a zsebéből. – Mennyi?

Hermione rámeredt. Ez nem jellemző rá, gondolta meglepetten. Mikor tett valaha is jót nekem egy Malfoy? Draco csak hűvös mosollyal viszonozta a pillantását.

Barquel megrázta a fejét. Dracót meghökkentette, hogy az idéző eltekintett a pénztől, de aztán magához tért Barquel komor magyarázatától. – Ami az átok megtöréséhez szükséges, azt nem lehet pénzzel megvásárolni.

- Akkor mi a gyógymód? – kérdezte Hermione, és rácsapott a pultra. A sok kicsi üvegtárgy hangosan csörömpölt.

Barquel felemelte a kezét, és leguggolt a pult alá. Mikor felállt, egy nagy, bőrkötéses könyvet tartott a kezében, és kinyitotta a könyvjelzőnél. – A két egyedüli gyógymód a transzfigurációs átkokra – olvasta -, a két halhatatlan páros-érzelem: a szeretet és a gyűlölet. Tehát, a megfelelő gyógymód az elátkozottra az esküdt ellenség ejtette halálos seb… vagy egy csók az igaz szerelmétől.

Hermione megdöbbenve meredt rá.

Draco szólalt meg először. – Tehát – értelmezte -, csak úgy tudom meggyógyítani, ha megsebesítem – vagy ha megcsókolom?

Barquel felvonta a szemöldökét, és megrándította a vállát. – Az attól függ – mondta. – Te az esküdt ellensége, vagy az igaz szerelme vagy?

Draco gúnyosan felhorkant, majd szó nélkül kisietett a boltból. Csizmái úgy dübörögtek a fapadlón, mintha össze akarná törni.

Hermione nézte, amint elmegy. Az esküdt ellenség ejtette halálos seb – visszhangzottak fejében a szavak -, vagy egy csók az igaz szerelmétől.

De nincs igaz szerelmem, gondolta Hermione, ahogy Draco után bámult a tintafekete éjszakába.

- Visszajövünk – vetette oda Hermione kurtán a meghökkent Barquelnek, és kirohant Draco után a Zsebpiszok köz sötét utcáiba.

oooOOOooo

A szűk utcácskák éjszaka még vészjóslóbbnak tűntek, mint nappal.

Koldusok köhögtek a csatornák mellett, patkányok szaladtak a macskaköveken, és a homályban baljós figurák árnyéka rajzolódott ki. A boltablakok üresen ásítottak az utcákra, mint óriások szájai.

- Malfoy? – kiáltotta Hermione a sötétségbe.

Hirtelen rájött, milyen csend van. Dracót nem látta sehol. A hold tompa fényében nyomát sem látta, és nem hallotta a köpenye ismerős suhogását, se a megnyugtató lépéseinek hangját.

- Malfoy? – kiáltotta újra. – Hol vagy?

Hirtelen megpillantott valami pislákoló dolgot az egyik sarokban. Tűzfényt. Akárki lehet, gondolta az ajkába harapva. De van választási lehetősége? Bár számtalan figyelmeztetést olvasott könyvekben, hogy semmilyen körülmények között nem szabad követni a fényt, Hermione mégis túllépett a félelmén, és elindult a halvány lángok felé.

A sarkon körülnézett. Egy csapat piszkos alak ült a faágakból és szemétből rakott, kicsiny tábortűz mellett, és ingerült, mogorva hangon dörmögtek. Szemük csillogott, hegyes fülük, és foltos bőrük volt. Néhányuk hegyes botra tűzött patkányt sütögetett a tűzön.

Koboldok, gondolta Hermione. Mint azok, akik Gringottsban dolgoznak, csak ezek éppen a visszataszítóbb, szélhámos fajtából. Vajon mit csinálhatnak itt?

Az egyik hirtelen megszólalt. – Hol van Grappler? – morogta, miközben levette a nyársáról a sült patkányát. – Úgy beszéltük meg, hogy pontosan éjfél után találkozunk itt. Fel fogom nyársalni.

- Csak mondd meg, miért vagyunk itt, Smad – mondta az egyik kobold. A hangja olyan volt, mint a nedves smirgli. – Majd elmondjuk Grapplernek a terveket, amikor ideér.

Smad – láthatóan a bandavezér – megköszörülte a torkát, és bejelentette: - Rendben, akkor kezdjük. Smek, légy szíves tedd le a patkányt. Azért hívtalak ide benneteket, nemes testvéreim, hogy elmondjam nektek ragyogó tervemet, amely nem csak minket tesz gazdaggá, de megalázza, és zavarba is hozza szánalmas társainkat, akik úgy döntöttek, hogy varázslóknak dolgoznak.

Ez felkeltette a csapat figyelmét. Hegyes fülük megrándult, és szemük gyöngyként csillogott. Az egyik megkérdezte: Úgy érted, azokat a dagadt, egyenruhát viselő, kobold-utánzatokat, akik a Gringottsban dolgoznak?

- Pontosan így értem! – kiáltotta Smad csillogó szemekkel. – Az orruk előtt kiraboljuk őket – hogy megbizonyosodjunk, hogy bekerüljön az újságokba – és gazdagok leszünk, őket pedig megbüntetik a szánalmas varázsló munkaadóik!

Egyetértő mormogás hallatszott. – És hogyan fogjuk ezt véghezvinni? – kérdezte egy fiatalabb kobold lelkesen.

- Nem lesz probléma – válaszolta Smad. – Van egy barátom, aki a tárnákban dolgozik, és aki rájött, hogy nem jó a mocskos varázslóknak dolgozni. Gristle a neve. Ő fog segíteni, hogy átjussunk a mágikus akadályokon és zárakon. Úszni fogunk a galleonokban… És még a varázslókat is tönkretesszük, akik azt hiszik, hogy uralkodhatnak fölöttünk, csak mert banki munkákat adtak szerencsétlen testvéreinknek.

- A varázsvilágban ki fog törni a káosz! És meg fogják tudni, hogy mi, koboldok olyan erő vagyunk, amellyel nehezen lehet szembeszállni – mint a dicsőséges őseink napjaiban, a kobold lázadások idején!

Élénk tapsvihar tört ki. Hermione megigézve nézte és hallgatta őket, és tudta, hogy ezt mielőbb el kell mondania valakinek. A koboldok utolsó néhány szavától teljesen ledermedt.

- Mikor kezdjük el? – kérdezte az egyik kobold.

- Természetesen holnap – válaszolta Smad, megnyalva az ajkát. – Már minden készen áll.

Hermione megfordult hogy elmenjen. Eleget hallott.

És ekkor belefutott Grapplerbe.

- Hé! – kiáltott a kobold hökkenten, nagy, narancs szemei összeszűkültek. – Mióta állsz itt, te lány?

Hermionénak lázasan járt az agya, hogy mit mondjon. Smad és a többi kobold felállt a tűztől, hogy köszöntsék a késett társukat.

- Mi van itt, Grappler? Úgy tűnik, mintha egy boszorkányt hoztál volna magaddal a találkozóra – mondta Smad, kezében egy éles, koboldkészítésű fegyvert tartva.

A koboldok ezt jelnek vették, és hirtelen száz penge szegeződött Hermionéra. Sokkal több kobold volt, mint amennyit Hermione látott.

- Hasítsuk fel a torkát! – indítványozta az egyikük, öt kést egyensúlyozva a kezében.

- Vágjuk darabokra! – ajánlotta egy másik, csillogó, borotvaéles fogakkal.

- Süssük meg a tűz fölött, és főzzünk ragut a csontjaiból – javasolta egy harmadik, és a levegő megtelt egyetértő füttyögéssel és hujjogással.

És Hermionénak hirtelen fogalma sem volt, hogy ezt hogy fogja megúszni.

Következő