|
19. Az átok megtörése
2008.03.23. 21:12
És elérkezett az utolsó fejezet is, brühühü..:(((( Az író még nem írt folytatást, de ha lesz ihletem akkor fogok. Sajnos ez nem túl valószínű, úgyhogy bárki írhat folytatást, én örülnék neki a legjobban:D
Különféle éles fegyverekkel felfegyverkezett koboldokkal körülvéve, Hermione tudta, hogy ebből a szituációból nincs menekvés.
Most sem Harry, sem Ron nem fog jönni, hogy hősiesen megmentse, és semmilyen mennyiségű mandragóra gyökér nem segít ebben a helyzetben. A könyvek, a tanulás, vagy iskolai teljesítmény sem tudja őt most megmenteni.
Halálosan félt.
Miért kellett utánamenned megkeresni? kérdezte egy kis hang a fejében. Draco nem értékelné túlságosan, ha meghalnál érte.
- Akkor nézzük, milyen íze van a boszorkányoknak! – vigyorodott el Smad. – Fogadok, hogy nem nagyon különbözik a patkányokétól.
Egyetértő üvöltés hallatszott Smad kijelentése után. A pengék megvillantak a tűzfényben, és a koboldok szemei mohón csillogtak. Hermione kinyitotta a száját, hogy sikítson.
- TI OTT – dörögte hirtelen egy erőteljes hang. Az utcák úgy visszhangzottak, mint ha felhőszakadás közelegne. – ENGEDJÉTEK EL A LÁNYT, ÉS MEGKÍMÉLLEK BENNETEKET.
A koboldok elhallgattak. Először egymásra pillantottak gyanakodva, aztán a sötétségbe burkolózó utcasarkokat kezdték vizslatni, ahova nem ért el a fény. A hang akárhonnan jöhetett.
- Ki vagy, varázsló? – kiáltotta Smad kihívóan. – Mutasd magad – ne bújj gyáván a sötétségbe, és a bűbájaid mögé!
- MAJD MEGLÁTJUK, HOGY KI IS A GYÁVA – felelte a hang élesen. A koboldok vacogtak, erősen megmarkolták a késeiket, és a sötétségbe bámultak. Hermione visszatartotta a lélegzetét.
- INCARE AMULETUM – mennydörögte hirtelen a hang.
Ezüst fény áramlott a sikátorba, a sötétséget tejszerű, ragyogó holdfénnyel töltve be. Ordítások dübörögtek végig a koszos macskaköveken és a fekete téglákon. A csodálatos, ezüstös patrónus, lobogó szemekkel és hatalmas karmokkal magasodott a koboldok felett a levegőben. Füst szállt a szájából, és tükörszerű szemeiben tűz égett.
- Futás! – kiáltotta Smad. A koboldok egymáson taposva rohantak végig az utcákon, menekülve az Őrző elől. Kiáltozásuk lassan elhalt, és utoljára a patrónus ezüstös farkát látták eltűnni a sarok mögött.
Sűrű csend ereszkedett a sikátorra. Egy pillanattal később ismerős szőke fej tűnt fel a homályból, és semleges hangon kérdezte: Elmentek már?
Hermione sosem gondolta volna, hogy valaha ennyire fog örülni a találkozásnak Draco Malfoyjal. Ösztönösen felé sietett, és átölelte, beletemetve a fejét a vastag kabátba. Megkönnyebbülés öntötte el.
- Köszönöm – mondta reszketve.
Mindketten csendben tartották egymást egy ideig. Amikor Draco elengedte őt, Hermione hátrébblépett, és észrevette, hogy Draco visszacsúsztatja a ragyogó, sárkányformájú medált a zsebébe. – Az Őrző! – nevetett fel. – Megint megmentett minket.
De Draco nem volt olyan hangulatban, hogy nevetni tudott volna.
- Mi a fenét akartál te csinálni? – kiáltotta bosszankodva, durván ellökve magától Hermionét. – Miért muszáj a griffendéleseknek mindig bajba keveredniük? – Miért kellett neked – Mardekár Malazár szerelmére – hősiesen a koboldok karmai közé vetned magad?
Hermione szomorúan nézett rá. Draco, ezüst szemeivel szúrósan figyelte őt, majd megragadta a vállát, mintha össze akarná törni. – Soha többé ne próbáld megmenteni az életemet, Hermione Granger – sziszegte Draco élesen. – Ne próbálj meg semmi hülyeséget tenni.
Azzal elengedte, és elfordult.
- Visszaviszlek Barquelhez – mondta végül. – Úgy ismerem a Zsebpiszok közt, mint a saját otthonomat, és van pálcám. – És azt hiszem – Draco elhallgatott, és kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézte Hermionét. – Azt hiszem, tudom, mit kell tennünk.
Volt valami a hangjában, ami megdermesztette Hermionét. De nem volt más lehetősége, mint követni.
oooOOOooo
- Az esküdt ellenség ejtette halálos seb – mondta Barquel leverten. – Mindketten biztosak vagytok benne?
Draco arca tartózkodónak és zárkózottnak tűnt. – Igen, biztosak vagyunk benne.
Hermione ezzel szemben falfehér volt. Kétségbeesetten markolta a talárját, és az ajkába harapott. Ő nem volt olyan biztos Draco döntésében –, a halálos sebeket nem ok nélkül nevezték ”halálos” sebeknek.
- Hát akkor jó – sóhajtotta Barquel. Egy ideig a pult alatt kotorászott, és amikor felegyenesedett, egy olyan dolgot tartott a kezében, amitől Hermione úgy érezte, kiugrik a szíve.
Egy ezüst, díszes tőrt, drágaköves díszítésű markolattal. A hosszú, vékony penge úgy ragyogott a gyertyafényben, mint ahogy a napfény csillog a víztükrön. Draco felvette, és a szeme elé emelte. A visszatükröződő fény hátborzongatóan csillant meg a szemében. Bólintott.
- Ez megteszi.
Az aggódó arckifejezés Barquel arcán nyilvánvaló volt. – A pengébe sötét varázslók által készített, erőteljes mérget helyeztek, uram. Az áldozat másodpercek alatt meghal, ha nem adják be gyorsan az ellenszert – és a gyógyulási idő igen fájdalmas, és hosszan tartó…
- Azt mondtam, ez megteszi! – tartott ki Draco. Durván egy galleonokkal teli tárcát dobott a pultra, ahol az ijesztő csörgéssel leesett, és felszakadt. A galleonok kigurultak a pultra.
Barquel összeszedte a galleonokat, és halkan azt suttogta: Lemegyek, és felhozom az ellenszérumot. – Megrázta a fejét, és Hermionéra bámult. – Sajnálom, kisasszony – én sajnálom a legjobban… - Barquel könnyezve felnyitott egy elrejtett csapóajtót, és lesietett a lépcsőn.
A boltra nyomasztó csend ereszkedett. Egyikük sem beszélt.
- Meg kell neked ezt megtenned? – kiáltotta végül Hermione, úgy törve meg a csendet, mintha kalapáccsal sújtott volna ablakpárkányra. – Miért kell ezt megtennünk?
- Hallottad az idézőt – válaszolta Draco, sötéten vicsorogva. Fagyos pillantást vetett rá. – Az átkodat nem lehet simán csak pálcalengetéssel vagy eperízű bájitalokkal megtörni. A világ nem ilyen egyszerű – ezt kell tennünk.
- Alternatíva – érvelt Hermione kétségbeesetten. – Kell lennie alternatívának.
A fagyos pillantás Draco arcán még a telet is megszégyeníthette volna. – Egy csók – mondta gúnyosan mosolyogva. – Egy csók az igaz szerelmedtől. De nincsen igaz szerelmed, Hermione – mondta, fenyegetően feltartva a tőrt – viszont van egy esküdt ellenséged.
Hermione Dracóra meredt, majd a tőrre, és megint Dracóra. Közelebb lépett hozzá, és reménykedve vette észre, hogy a fiú lejjebb eresztette egy kicsivel a tőrt. – Draco Malfoy – lehelte –, te nem vagy az ellenségem.
A tőr hangos csörömpöléssel esett a padlóra.
- Hagyd abba, Hermione, hagyd abba! – rivallt rá. - Miért kell olyan bonyolulttá tenned a dolgokat? Miért nem tudsz utálni, gyűlölni, és megvetni? Hogyan fogom így meggyógyítani az átkodat, ha te mindig ilyen iszonyatosan, átkozottul nemes vagy? Légy tárgyilagos Hermione. – A hang suttogássá halkult. – Légy tárgyilagos, és ne gondolkozz rólam. Utálj, és ezzel segíts, hogy megtörjem az átkot, és visszatérhessünk a régi életünkhöz.
Nem lehetett szavakkal leírni, hogyan érzett Hermione ebben a pillanatban. Draco kifulladva, és dühösen állt előtte, szemei fájdalmasan csillogtak. Tökéletes lett volna az alkalom, hogy mondjon valamit. De nem mondott semmit.
Ehelyett egy kicsivel közelebb lépett – látta ahogyan megrándul az arca –, és a kezébe vette a fejét. – Én nem szeretném, hogy visszatérjünk a régi életünkhöz – suttogta. – Eljött az idő, amikor a dolgoknak meg kell…változniuk.
Azzal megcsókolta.
Könnyek ízét érezte. De megkönnyebbülést is. Hermione érezte, hogy Draco a kezével csaknem rémülten fonja körül a nyakát, kezei remegtek és hidegek voltak, de Draco erősen tartotta, mintha félne attól, hogy el kell engednie. Hermione soha nem látta még Dracót félni.
De még sosem látta őt szerelmesnek lenni.
Draco távolodott el először. Rábámult, és elbűvölten nézte a lány arcán keresztülfolyó könnycseppeket, és tudta, hogy ő is könnyezik. Ahogy nézte, úgy érezte, hogy a világ összedől körülötte. A dolgok tényleg megváltoztak. És ebben a pillanatban nem is érdekelte, hogy a változás jobb-e, vagy rosszabb.
- Hermione – lehelte -, ennek nem lett volna szabad megtörténnie.
- Ezt nem nekünk kell eldöntenünk – válaszolta. – A dolgok már megtörténtek. Mi csak itt voltunk, amikor megtörténtek.
Draco újra megcsókolta. Ebben a pillanatban lépett ki Barquel a pince csapóajtaján, egy kicsi kék üveget tartva a kezében. Meglepetten és zavarodottan bámult a párosra.
- Ó – mondta, esetlenül babrálva az ellenszérumot a kezében. – Akkor megváltoztattátok a véleményeteket a gyógymódról?
oooOOOooo
Draco és Hermione kint ültek, és nézték a napfelkeltét.
Ahogy a vakító fénysugarak megérintették Hermione arcát, nem történt átalakulás. Bőre nem változott át, ujjai hosszúak és keskenyek maradtak, és fülei sem nőttek meg, mint korábban. Ember maradt.
Felállt, és elkezdett kitárt karokkal pörögni a kora reggeli napfényben, és boldogan kiáltotta: Megcsináltuk! Szabad vagyok! Az átok megtört, és hazamehetek!
Az utolsó mondat hangjára Hermione megállt, és mosolya lelohadt. A napra nézett - ami lassan emelkedett felfelé a Zsebpiszok köz háztetői felett – majd Dracóra pillantott, aki mogorván ült az eltűnő éjszakai homályban.
- Draco, én…
- Ne beszélj – mondta. Ajkán halvány mosoly játszadozott. – Nem akarom hallani, hogy mennyire fogod hiányolni csodálatos és káprázatos személyemet. Szabad vagy. Hazamész. És én – nagy levegőt vett, és a csendes utcára pillantott –, én majd itt ülök, és tisztogatom a körmeimet.
Hermione nem tudott elfojtani egy mosolyt. Erős késztetést érzett, hogy odamenjen hozzá és megölelje, de tudta hogy soha nem bocsátaná meg neki, ha összegyűrné a talárját. Helyette csak megfogta a kezét.
- Köszönöm – mondta. – Mindent köszönök.
Megrázta a fejét. – Nekem kéne megköszönnöm neked. Az a Zsebpiszok közi sorsdöntő délután óta, amikor te – Draco köhögött, és folytatta –, amikor te lehánytad az apám cipőjét – a dolgok megváltoztak. Már nem gondolom azt, hogy az apám gyűlöl, és azt kell mondjam, ez volt a legeseménydúsabb nyár az életemben.
Hermione felnevetett. Aztán abbahagyta, és mereven nézte a sikátor macskaköveit, mintha ki tudná olvasni belőle a jövőt. – Mit gondolnak majd? – kérdezte hirtelen, és Draco szemébe nézett. – Mit fog majd mindenki gondolni?
- Miről?
- Rólunk. Te, és én. Egy griffendéles és egy mardekáros, egy Malfoy, és egy sárvérű. – Erőltetetten elmosolyodott. – Arról, hogy együtt vagyunk.
Draco felvonta a szemöldökét. – Ó, valószínűleg bezárnak minket két különböző toronyba, amíg csak halálra nem éhezünk. – Megrándította a vállát. – Talán kicsit unalmas lesz, de a tudat, hogy nem kell majd a vigyorgó idiótákkal foglalkozni, az legalább kárpótol.
- Komolyan beszéltem, Malfoy. – Hermione megborzongott, ahogy leült mellé a kőpadra. – Mit fog majd gondolni a Roxfort, ha elmondom nekik, hogy én… ha elmondom nekik, hogy te már nem csak egy beképzelt mardekáros vagy nekem?
- Az asztronómia torony, és a Hollóhát torony – mondta Draco elgondolkozva, elegánsan a pad támlájának dőlve. – Azok a tornyok elég messze vannak egymástól, és eléggé elszigeteltek is, bár még mindig be tudunk csempészni egy vagy két baglyot, hogy levelezhessünk.
- Draco!
Gúnyos mosolyt vetett rá, olyat, amit a Roxfort zsúfolt termeiben szokott korábban. – Nem kell semmit elmondanunk nekik, Granger. Nem kell, hogy még megtudják. Majd jövő nyáron.
Hermione az ajkába harapott, és éppen mondani akart volna valamit, amikor Draco előhúzott valamit a talárja zsebéből. Egy hosszú, zöld-ezüst csíkos sál volt. Hermione nyakára tette, közelebb húzta a lányt magához, és a fülébe suttogta: Hattie házimanó, felmentelek a szolgálat alól.
Hallotta a mosolyt a hangjában. Draco óvatosan megkötötte a mardekáros sálat a nyakában, és további szó nélkül megcsókolta.
A nap fenséges ragyogással kelt fel felettük. A nyár utolsó napjai lassan hideg őszbe fordultak.
oooOOOoooo
Epilógus:
Augusztus utolsó napjai közeledtek. A reggelek hidegebbé váltak, levelek kezdtek hullani a fákról, fecskék repültek az égen melegebb országok felé, és a végtelen kék egek fásult, őszi szürkévé váltak. Hamarosan kezdődik az új iskolaév. A változó évszakok új időszakot jeleztek, és úgy tűnt, minden visszatér a régi kerékvágásba.
Legalábbis majdnem minden.
Lucius Malfoy néhány nappal az emlékezetes éjszaka után behívatta a fiát a gazdagon berendezett dolgozószobája. – Ez a második házimanó, amit elvesztettél ezen a nyáron – mondta, komoran nézve Draco szemébe. – Nem fogok másikat vásárolni neked, ha folyton ruhákat adsz nekik, ha éppen dühös vagy.
- Nagyszerű – sóhajtott megkönnyebbülten Draco. – Egyébként is elegem volt a házimanókból.
Bár nem ez volt az utolsó alkalom, amikor a Malfoyok házimanókról tárgyaltak.
oooOOOoo
A Kúria márványpadlós termei, csillogó csillárjai, és gondosan ápolt kertjei alatt a Malfoyok pincéi teljesen megteltek.
Szomszédos birtokokról, kúriákból és villákból érkezett házimanók gyűltek össze illegálisan, elhagyatott nyúlüregeken, titkos alagutakon, és elrejtett bejáratokon keresztül érkezve. Mindegyik gazdag, előkelő varázslócsaládhoz tartozott, és mindegyikkel szörnyen kegyetlenül bántak. És mindegyikük változást szeretett volna.
- Bár Hattie társunk elhagyta a házimanókat – mennydörögte Gilly a visszhangzó pincében –, Hattie maga mögött hagyta a kegyetlen Gazdákat, és Úrnőket is! Hattie bátor! Hattie erős! És egy napon minden házimanó ugyanolyan bátor, és erős lesz, mint Hattie!
Sokan azt mondják, hogy a pincéből hallatszódó éljenzés és zúgás még az üregi nyulakat is megijesztette.
oooOOOooo
Amikor Hermione egy hét távollét után hazaért, a szülei úgy néztek rá, mintha kísértet lenne. Mosolyogva állt a verandán, és nézte, ahogy a szülei könnyekbe törnek ki, és isteni csodának nyilvánítják a hazatértét. Megkönnyebbülve ölelték meg egymást, és ezt izgatott telefonhívások, és lélegzetelállító magyarázatok követték.
- Egy kis balesetem volt – mondta nekik Hermione egy csésze tea mellett. - Véletlenül beütöttem a fejem és elájultam, és amikor visszanyertem az eszméletemet, nem emlékeztem, ki vagyok, és mit keresek ott. A Foltozott üstben voltam néhány napig, és megpróbáltam visszanyerni az emlékeimet. Csak akkor jöttem rá, hogy ki vagyok, amikor kijött az a cikk a Reggeli Prófétában. Amilyen csak gyorsan tudtam, hazasiettem.
Hermione megkönnyebbülésére, a lapok lehozták a történetét. Volt rá ideje, hogy kidolgozhassa.
Felesleges mondani, hogy a Grangerek megtiltották a lányuknak, hogy valaha is visszamenjen a Zsebpiszok közbe. – Nem kell kétszer figyelmeztetnetek – mondta Hermione, a szemét forgatva, és elmosolyodott, mikor meglátta a rövid tudósítást a Reggeli Prófétában, hogy egy csapat koboldot letartóztattak, mert megpróbáltak betörni a Gringottsba.
oooOOOooo
Az Abszol út már más téma volt. Ahogy Hermione sietve bevásárolta az iskolai holmikat a boltokban, megpillantott egy ismerős borzas fekete hajjal keretezett arcot, és egy másik, szeplős arcot, vörös hajjal.
- Harry, Ron! – kiáltotta, és elkezdett futni feléjük.
Hermionét látva, a fiúk arcát megkönnyebbülés és öröm öntötte el. – Hermione! – kiáltott Ron, odarohantak hozzá, és esetlenül megölelték egymást.
- Olvastuk a beszámolót a lapokban – mondta Ron, és úgy nézte Hermionét, mintha a halálból jött volna vissza.
Harry bólintott. – Nagyon aggódtunk. Már fel akarták adni a keresésedet, de Ron apja nagy nehezen elérte, hogy meghosszabbítsák a nyomozást.
- Apa tulajdonképpen csak egy lehetőséget akart, hogy átkutathassa a Zsebpiszok közt – vallotta be Ron szégyenlősen –, de Harry végül rávette őket, hogy utánad is kutassanak.
- Örülünk, hogy jól vagy – sóhajtott végül Harry. Hermionét mulattatta, hogy a fiúk milyen kínosan érzik magukat, amiért ilyen nyíltak. Mindkettejüket megpuszilta – és ezzel természetesen elérte, hogy még kényelmetlenebbül érezzék magukat.
Egy idő után Ron észrevett valami furcsát a barátján. – Hermione – kérdezte bizonytalanul –, mi az ott a nyakad körül?
Hermione megfogta a sálat. - Hogy ez? Csak egy sál, semmi több. Mindenki visel ilyet, Ron.
- De… ez egy mardekáros sál – mondta Harry, és undorodva összeráncolta az orrát.
- Tudom.
Harry és Ron egymásra néztek, megvonták a vállukat, és meghívták Hermionét egy fagyira Florean Fortescue-hoz. Nem kérdeztek rá többé a sálra („Biztos az egyik új tanulási módszeréhez kell” – fejtette ki Ron Harrynek, amikor egyedül voltak.)
Miközben az Abszol út kanyargós utcáin sétáltak visszafelé az iskolai felszereléseket vásárló tömegben – Hermione megpillantott egy ismerős arcot, félig eltakarva a színes kirakatok árnyékában.
Egy ismerős, beképzelt arcot. Ezüstös szemekkel. Váltottak egy pillantást és egy mosolyt, majd intettek, ahogy elfordultak hogy a saját, külön útjaikon menjenek tovább, de közben mindketten ugyanazt gondolták:
Majd jövő nyáron.
VÉGE
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
