|
2. Átok rátok, Harper –lányok!
2008.07.01. 08:47
Sötét titkok Dumbledore körül, melyek igen csak mélyen érintik Florence -t. Vajon mit tett az idős varázsló, ami ennyire felkavarta az álló vizet unokája körül? És vajon megtudják-e győzni a többiek a nőt, hogy velük tartson a Roxfortba? Természetesen egy kis egészséges veszekedés is kibontakozik Perselus és Florence között, ami még mindig fokozható. Jó szórakozást és írjatok!:)
Florence döbbenten állt Mordonnal szemben. Nem értette az egész helyzetet. Az elmúlt napok annyira zűrösek voltak és annyira kimerítették, hogy ereje sem volt arra, hogy végiggondolja a dolgokat. Először a nagyapja halála, ma a temetés, Perselus felbukkanása és még ez az őrültség is…
- Miket beszél?! – hitetlenkedett a nő, mintha csak egy viccet hallott volna. Egy meglehetősen rossz viccet! – Ugye… ugye most csak viccel?
- Attól tartok nem, Miss Harper – hangzott a teljesen komoly felelet az idős auror szájából.
- De… de hát… hogy lehet ez? Hiszen én… Nem értek semmit – válaszolt idegesen a lány és mikor kezét felemelte, hogy kisimítson az arcából egy kóbor hajtincset, a keze megremegett és érezte, hogy a rosszullét kerülgeti, lábai elgyengülnek és ha Perselus nem lép oda mellé olyan gyorsan és nem ülteti le abba a fotelba, ahol eddig ő foglalt helyet, minden bizonnyal összeesik.
- Legjobb lesz, ha most leülsz – hallotta férje bársonyos hangját és érezte karján kezének érintését, de jelenleg kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy azokkal az érzésekkel foglalkozzon, melyeket a férfi kiváltott belőle. – Nymphadora, hozz egy pohár vizet!
- Én mondtam, hogy még túl korai- suttogta feszülten Mordon McGalagonynak, aki aggódva pillantott a holtsápadt nő felé.
- Itt a víz! – jelentette be a kékhajú Tonks, aki átnyújtotta a poharat Pitonnak, de a bonyolult művelet közben mindent lesodort a mellette lévő kisasztalról.
- Idd ezt meg!
A barnahajú nő átvette a férfitől a poharat és remegő kezével a szájához emelte. Amint érezte, hogy a víz lemegy a torkán, rögtön tapasztalta, hogy megszűnt az eddigi kellemetlen fülcsengése és a szédülés is alább hagyott.
A vele szemben állók pedig megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy Florence arca kezdi végre visszanyerni eredeti színét.
- Jobban vagy? – kérdezte Perselus csendesen és óvatosan megérintette felesége ujjait. A nő bólintott és elhúzta a kezét.
- Szóval, mi ez az egész? – préselte ki magából ezt a néhány szót, de még ez is nehezére esett. Remélte, hogy ez az egész csak egy rossz álom és ő hamarosan felébred, hogy megpillantja szeretett nagyapját abban a hintaszékben, ami a kedvence volt és most olyan elhagyatottan állt a sarokban. Reményei azonban gyorsan szertefoszlottak, mikor meghallotta McGalagony hangját közvetlenül maga mellett.
- Ez igencsak bonyolult és kissé ijesztő is – nézett rá kedvesen az idős boszorkány. – Elég erősnek érzi magát, hogy megtudja az igazat?
Florence bólintott.
- Hát jó, legyen – folytatta McGalagony és elhelyezkedett a nővel szemben. – Jelenleg egyetlen ember van, aki ezt a szövetséget teljessé teheti, mert akkora erővel rendelkezik, mint Albus rendelkezett. És ez maga.
- Én?! De hát… az én varázserőm addig terjed, hogy az alap varázslatokat tudom, semmi mást! – győzködte a szobában lévőket Florence. – Még az RBF és a RAVASZ vizsgáimon is éppen csak átcsusszantam és mindezt annak köszönhettem, hogy a nagyapám volt az igazgató. Erre most azzal akarnak megetetni, hogy hatalmas erőm van?! Ugye ezt maguk sem gondolják komolyan?! Arról nem is beszélve, hogy mióta végeztem, nem is varázsoltam!
- Miss Harper, nem a múlt számit! Itt senkit nem érdekel, hogy mit tett vagy mit nem tett a múltban. Csak az a fontos, hogy mit tehet a jövőben. És a kérdés innentől kezdve az, hogy most akar-e tenni valamit a jövőért?
- Ez nagyon patetikusan hangzik, de azt hiszem, ennél azért több magyarázatot érdemel! – jegyezte meg gúnyosan Piton.
- Most az egyszer egyet értek Perselusszal! – bólogatott lelkesen Lupin, aki eddig a szoba egyik távolabbi pontjából, csendben figyelte az eseményeket. Arról nem is beszélve, hogy őt is érdekelte az indoklás.
- Nos, rendben – sóhajtott egy nagyot McGalagony és hangja határozottan csengett. – Dumbledore ugyan a lelkemre kötötte, hogy soha senkinek nem fogom elmondani, de ha ez kell ahhoz, hogy meggyőzzem, Florence, ám legyen! De meg kell ígérniük, hogy ami itt most elhangzik, nem jut ennek a szobának a falain kívülre! Jól van! – folytatta, miután a többiek beleegyezően bólintottak. – Régen, nagyon régen, még az Ön születése előtt, Florence, Dumbledore említést tett egy… úgymond látomásáról, mely megjövendölte a halálát. Igen érdekes volt és akkor nem is tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, de Albus igen. Sőt, jobbnak látta óvintézkedéseket tenni. Bár, akkor még Tudjukki nem volt ereje teljében, mégis úgy gondolta, a jövőben számolni kell majd vele.
Dumbledore nem tudta, mikor fog bekövetkezni a halála, ezért úgy döntött, azonnal végrehajtja az átkot.
- Átkot? Miféle átkot? – kérdezte Remus, aki már ott állt McGalagony mellett és feszülten figyelte, ahogy a többi, szobában tartózkodó is.
- Megátkozta a vérét – folytatta az idős boszorkány és mikor látta, hogy Florence elsápad, Piton, Lupin és Tonks pedig eltátja a száját döbbenetében, gyorsan folytatta. – Van egy ősi igézet, mely arra szolgál, hogy egy varázsló vagy boszorkány a halála után átruházza az erejét valamelyik utódjára. Tehát, nem fekete mágiáról van szó, nyugodjanak meg! Tudomásom szerint, Dumbledorenak két leány gyermeke volt. Az Ön nagynénje és az édesanyja, Miss Harper.
- De a nagynéném nagyon korán meghalt – szólalt meg Florence és úgy érezte, lassan kezd mindent megérteni.
- Úgy van, még jóval az Ön születése előtt. Ezért az átok csak egyetlen személyre szállhatott, az Ön édesanyjára, akinek már akkor két lánya született. Ön volt a harmadik, kedvesem. Az édesanyja egy muglihoz ment hozzá, bizonyos Jeremy Harperhez, így a varázserő nem mindegyik lányon jött ki. De így is biztosítva volt az erő átadása, hiszen, bár Ön még akkor nagyon kicsi volt, a nagyapja rögtön tudta, hogy boszorkány lesz magából és Sara, a nővére is rendelkezett varázserővel. Így valamelyest megnyugodott. Mikor a szülei és nővérei meghaltak abban a tragikus balesetben, Albus nem csak lányát és két unokáját, hanem erejének két örökösét is elvesztette. Enyhítette azonban Dumbledore gyászát, hogy maga, Florence, csodával határos módon életben maradt…
- Te jóságos Ég! – suttogta maga elé a nő. – És biztosak benne, hogy én… hogy valóban akkora erőm van, mint hiszik? – kérdezte kétkedve. – Mi van… mi van akkor, ha tévednek?
- Nem tévedünk – nézett rá az idős boszorkány mosolyogva, majd tekintete a lány mellett álló fekete taláros alakra tévedt.
Perselus gondterhelten nézett maga elé. Tökéletesen megértette a felesége lelkében dúló érzelmeket, hisz ő is tudta, milyen az, ha az ember akaratlanul része lesz egy jóslatnak vagy bárminek. Cefetül rossz érzés tudni, hogy nem tehet semmit a sorsa ellen. Ez van megírva és kész!
- Hát ez… ez most nagyon rosszul érintett – sírta el magát Florence. Nem csak az elmúlt órák történései, hanem az elmúlt néhány nap feszültségei miatt is. – És mégis, miféle erőkkel rendelkezem?
- Hatalmasakkal. Olyanokkal, melyeket el se tud képzelni! – szólalt meg Mordon.
- És mit kell tennem a szent cél érdekében?
- Visszajön velünk a Roxfortba.
- De hát, minek?!
- Azért, mert, ha Tudjaki tudomást szerez arról, hogy ki is Ön valójában, könnyen veszélybe kerülhet az élete.
- Ha egyszer akkora varázserőm van, mint mondják, akkor meg tudom magam védeni.
- Megint tévedsz! – emelkedett szólásra Piton. – Lehet, hogy az erőd hatalmas, de nem tudod irányítani.
- Már vártam, mikor szólalsz meg!
- Perselusnak igaza van! – vette át a szót McGalagony. – Velünk kell jönnie, hogy megtanítsuk, hogyan kezelje a…
- Ugyan, hisz nagylány vagyok már, meg tudom magam védeni! – tiltakozott Florence. Esze ágában sem volt visszamenni a katélyba. Mikor végzett, örült, hogy szabadult és hogy nem kell oda visszatérnie. Nem valami sok kellemes emléke fűződik ahhoz a helyhez.
- Nincs időnk veszekedni, Miss Harper – jegyezte meg Mordon szigorúan és a lány mellé lépett. – Most azonnal indulunk. Már így is sok időt elvesztegettünk. Rég a Roxfortban kéne lennünk! Jöjjön!
- Na, hé… hó, álljon már meg! – emelte fel hangját tiltakozón a nő és felpattant a fotelból. – Nem megyek innen sehova! Menjenek, ha akarnak, de engem hagyjanak békén. Majd indulok, ha jónak látom!
- Akarják, hogy elkábítsam? – ajánlotta fel Perselus. Nagyon elege volt már Florence hisztijéből. Nem nőtt ő még fel ehhez a feladathoz!
- Próbáld csak meg és én leátkozom a fejed! – sziszegte gyűlölködve a lány és kék szemeit a férfi éjfekete szemeibe fúrta. Ami ekkor történt, az teljesen megdöbbentette a barnahajú lányt, férje ugyanis alig láthatóan elmosolyodott majd teljes nyugalommal megszólalt:
- Ne akard kihúzni a gyufát, Florence!
És egy laza mozdulattal ellépett a nőtől, szája szegletében még mindig azzal az aprócska mosollyal.
- Remek előadás volt – ütötte össze tenyerét Mordon gúnyolódva – de most ideje indulnunk. Gyerünk, Miss Harper, különben kénytelen leszek élni Piton ajánlatával!
- Hagyjanak engem békén és kopjanak le mindannyian! – kiáltott fel indulatosan a lány és hátrább lépett a közeledő aurortól.
- Ebből elég volt! Látja, Minerva, mondtam, hogy még nem elég érett hozzá, de maga csak erősködött! Várnunk kellett volna még…
-…legalább ötven évet – fejezte be gúnyosan Perselus Mordon mondatát, amivel csak annyit ért el, hogy Florence neki ugrott és teljes erejével püfölni kezdte férje mellkasát, amiből ugyan a férfi alig érzett valamit, de a lány cselekvése mosolyra késztette. Mikor pedig a többiek odaugrottak, hogy félrevonszolják a nőt, Piton csak elutasítón felemelte a kezét. – Hagyják, mindjárt túl lesz rajta! Kissé hisztis a drága!
- Ne drágázz engem! – kiáltott fel Florence, mikor már feladta tevékenységét és dühösen hátralépett. – És nem is vagyok hisztis!
- Látod, többek közt az erőnléteden is javítani kéne! Gyenge vagy, mint a harmat!
- Na jó, ebből elég! – ugrott közéjük Lupin és próbálta lecsillapítani a lányt. – A helyzet az, hogy mindkettőtökre szükségünk van, úgyhogy ha lehet, inkább később nyírjátok kis egymást! Florence, kérlek gondold át! - fordult szelíden a nő felé. –Ha most nem jössz velünk, akkor Voldemort előbb utóbb megtalál és nem is kétséges, hogy mi lesz a sorsod. Arról nem is beszélve, hogy igencsak fontos része leszel egy szövetségnek, ami jó célt szolgál. Na és persze nem szabad kihagynunk a pakliból a hírnevet és a népszerűséget sem – mosolygott rá Remus kedvesen. Úgy tűnt sikerült őt meggyőznie az igazáról, ám ekkor hangos csattanás hallatszott a konyha felől.
- Mi volt ez? – kapta fel a fejét ijedten a kandallónál álló Tonks, mire a többiek mind Florence mellett termettek és előrántották pálcáikat.
- Lebuktunk! – suttogta maga elé Mordon. – A halálfalók…
- Honnan tudja, hogy nem Perselusért jöttek? – kérdezte gyanakodva a kékhajú boszorkány, de teljes figyelmével az ajtóra összpontosított.
- Tudod – hallatszott Piton hangja – lehet, hogy minisztérium emberei teljesen hülyék, de azért annyira nem, hogy egy muglik lakta környéken hoppanáljanak.
És igaza volt. A nappali ajtaján hirtelen három csuklyás alak ,,robbant? be, pálcájukat a lány felé tartva és röpültek is az átkok, célba véve Florencet, aki kezét feje elé tartva próbált védekezni.
- Ez kevés lesz! – kiáltotta oda neki Perselus. – Boszorkány vagy, az Istenért, varázsolj már!
- De könnyen beszélsz! Nincs is pálcám, ezek meg már legalább tízen vannak!
Ám ekkor egy halálfaló hátulról nekitámadt Pitonnak és a lány hiába próbálta volna figyelmeztetni. Összeszedte minden erejét és ekkor valami olyasmi történt, amit legmerészebb álmaiban sem képzelt el soha: a halálfaló csak úgy felrobbant.
Hirtelen minden leállt egy pillanatra és mindenki a nő felé nézett, aki szintén döbbenten állt az eset előtt.
Perselusnak még a lélegzete is elállt meglepetésében. Nem tudta eldönteni mi döbbentette meg jobban: az, amit látott vagy, hogy a lány megmentette az életét.
Azonban nem sok ideje maradt töprengeni, ugyanis úgy döntött, kihasználja helyzeti előnyét és egy gyors átokkal leterítette ellenfelét. Erre már a többiek is észbe kaptak.
- Minerva, vigyék el a lányt! – adta ki a parancsot Mordon és a következő pillanatban Tonks és az idős boszorkány kézen ragadta Florencet és hoppanáltak vele a Roxfort védelmező falai közé.
Éppen csak beértek Dumbledore egykori irodájába, nem sokkal később már Mordon, Lupin, Hagrid és Piton is hoppanáltak.
- Perselus megsérült! – közölte a helyzetet Remus és valóban, a fekete hajú férfi vállán egy hatalmas, vérző seb tátongott.
- Kutya bajom! – tiltakozott a bájitaltan tanár. – Tegyük fel a védőbűbájt, mielőtt még a halálfalók rájönnek, hogy a Roxfort teljesen védtelen!
Egy nagy lépéssel McGalagony és Florence mellett termett.
- De nekem, nincs pálcám! – kiáltott fel a lány, mikor meglátta, hogy két társa már elővette varázspálcáját.
- Neked nem is kell!
- Csak mondja ezt a szöveget, kedvesem, de úgy, hogy senki ne hallja! – utasította McGalagony a nőt, miközben átadott neki egy viasszal lepecsételt borítékot. Florence felbontotta és elolvasta a pergamenen álló egyetlen mondatot.
- Mi az ördög ez?
- Olvasd már, az Ég szerelmére! – kiáltott rá türelmetlenül Piton, mire a lány szája hangtalanul mozogni kezdett és mellette álló két társa a pálcájával bonyolultnak tűnő mozdulatokat végzett.
- És most? – kérdezte Florence bizonytalanul, mikor úgy érezte, teljesítette feladatát. - Sikerült? Fent van az az izé?
- Igen – szólt a rövid felelet McGalagony szájából. – Úgy tűnik igen. Perselus, menjen a gyengélkedőre, Madame Pomfrey majd ellátja!
- Mondtam már, hogy semmiség! – tiltakozott hevesen a férfi. – Magától is begyógyul. Szereztem én már ennél súlyosabb sérüléseket is!
- Pedig jobb lenne, ha… - kezdte a barnahajú lány, de Piton nem hagyta befejezni.
- Köszönöm, jól vagyok!
- Ahogy gondolod! – vonta meg vállát a nő és távolabb sétált Perselustól. Először és utoljára volt vele ilyen kedves, az biztos! – szögezte le magában.
- Még jó, hogy megtudod magad védeni – vetette oda feleségének gúnyosan a férfi. – Sikítani már remekül tudsz!
- Fogd már be! – duzzogott Florence és karját dühösen összefonta, majd hátat fordított férjének és Mordon felé fordult. – Azt, ami ott történt… az a robbantásos izé… azt én csináltam, ugye?
- Azt hiszem, igen – válaszolta az auror.
- Értem – bólintott a nő.
- Látja, nem tudja, hogyan használta az erejét, hisz azt sem tudja, mire képes – szólt barátságosan McGalagony. – Most már érti, miért volt fontos, hogy velünk jöjjön?
- Szóval, mikor kezdjük a felkészülést?
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
