|
8. Az első bájitaltan
2008.07.01. 09:00
Nos, ugye a cím eléggé beszédes. Perselus Noulsip professzor alakjában készül az első órájára, ami nem mindennapira sikeredik. Továbbá, élesedik a helyzet Piton és Florence között és úgy tűnik mindketten egyre jobban élvezik kedves kis szópárbajukat. Csakhogy Perselus elkövet egy hibát...vagy lehet, h többet is? Írjatok, remélem tetszeni fog!
Remus hosszú léptekkel szelte át a folyosót. Reggeli után rögtön a tanáriba ment, hogy még az első óra előtt összeszedje és átnézze jegyzeteit.
- Lupin professzor! - hallotta meg McGalagony hangját a folyosó végéből. Megállt és bevárta az idős boszorkányt, akinek arcán mélységes aggodalom tükröződött.
- Valami gond van? – kérdezte Remus, és elképzelni sem tudta, mi az, ami ennyire kiboríthatta az asszonyt.
- Igen. Gond van. Legalábbis azt hiszem – majd a férfi várakozó tekintetére folytatta. – Tegnap küldtem egy baglyot Perselusnak, hogy közöljem vele a szükséges lépéseket, de nem válaszolt. A bagoly visszajött, viszont a levél eltűnt. Tegnap este megismételtem és az eredmény ugyanaz: madár van, levél nincs.
- Hm, ez érdekes – válaszolt elgondolkodva Remus. – Ez két dolgot jelenthet, ha jól sejtem.
- Pontosan. Vagy elfogták Perselust vagy talán már nem is él…
- Akkor hármat – helyesbítette előző mondatát a férfi. – Az, hogy nem érkezett vissza a levél és válasz sem rá, csak a madár, szerintem azt jelenti, hogy valaki megkaparintotta a levelet.
- Lehet, hogy ez alapján akarnak eljutni hozzá?
- Nem tudom -rázta meg fejét Lupin. – Mindenesetre valahogy értesítenünk kell a rá leselkedő veszélyről.
- De hogyan?
- Elmegyek hozzá - jelentette ki ellentmondást nem tűrően a férfi.
- Arról szó sem lehet! Veszélybe sodorná önmagát is. Jobbat tudok. Beszéljen Tonks kisasszonnyal, hogy tudakolja meg, a minisztérium tud-e valamit Perselusról!
- Talán inkább Arthurral kéne beszélnünk. Ő mégis csak otthonosabban mozog a…
- Nem – szakította félbe az idős boszorkány a férfit. – Ez felejtse el! Arthur nincs beavatva, így még valami meggondolatlanságot tenne, nem erről szó sem lehet!
- Rendben – bólintott beleegyezően Lupin, bár egy cseppet sem volt meggyőződve arról, hogy McGalagonynak igaza lenne. – Beszélek Tonksszal. Rémszem Mordonnal beszélget, ha jól sejtem.
- Nem tartanám szerencsésnek, ha Alastor tudna az esetről – akadékoskodott továbbra is a boszorkány.
- Előbb utóbb fel fog tűnni neki, hogy Perselus nincs a kastélyban, arról nem is beszélve, hogy ő talán még alkalmasabb lenne, hogy információkat szerezzen a minisztériumtól Piton hollétét illetően.
Végül McGalagony beleegyezően bólintott, bár úgy látta, azzal, hogy az idős auror is tud majd Perselus eltűnéséről, csak olajat öntenek a tűzre. Félt attól, hogy mi lesz, ha Mordon valóban nem téved és Piton visszatért a halálfalókhoz.
Nem- hessegette el magától a gondolatot az asszony. – Albus tudta, kiben lehet megbízni és Ő bízott ebben az emberben egészen a haláláig.
- Helló, kislány! – lépett be szikrázó mosollyal Remus a tanáriba és egyenesen Florence-hez ment. Nem akarta, hogy a lány megsejtse, hogy valami gond van. Ennek érdekében pedig bármit hajlandó volt bevetni. Kedvelte a nőt és kötötte az adott szava Pitonnak. Úgy gondolta a legnagyobb veszély, ami most a boszorkányt fenyegeti, az az a szőke férfi, aki a mellette lévő asztalnál ül majd a mai naptól kezdve. Tényleg, vajon merre lehet Noulsip professzor?
- Hogy? s? mint, Remus? – mosolygott rá vissza a nő és egy vaskos dossziét dobott asztalára, ami csak úgy porzott.
- Ez meg mi? – kérdezett vissza a férfi, miközben végighúzta ujjait a poros dosszién. – Talán a haditerv Tudjukki legyőzésére?
- Nem. Habár mindnyájan tudjuk, hogy csak azért lettem tanár, hogy elrejthessetek a halálfalók elől, de azért szeretném jól végezni a munkámat, amíg itt vagyok. És a mugliismeret az egyetlen tárgy, amiben még valahogy otthonosan mozgok.
- És a bájitalok –fűzte hozzá Remus csendesen.
- Ha azt hiszed, hogy rövid házasságunk… nem is, együttélésünk alatt Perselusszal akár minimális tudás is ragadt rám a bájitalokból, hát tévedsz – húzta fel szemöldökét mérgesen Florence és legszívesebben ott hagyta volna Remust. Miért kell neki mindig felhozni Perselust? Hagyja őt békén!
Lupin megérezhetett valamit a nő hangulatból, mert esdeklően nézett rá.
- Ne haragudj! Csak gondoltam…
- Kérlek, Remus, váltsunk témát! – szorgalmazta Florence, fáradtan megmasszírozva halántékát. Mindig feldühítette, ha Perselusról esett szó, maga sem tudta miért. Pedig jó lett volna valakivel beszélgetni róla.
- Jól vagy?
- Persze – mosolygott a nő és a mellette lévő asztalra pillantott. –Úgy tűnik, a szőke herceg ma el fog késni – mosolyodott el gúnyosan.
- Értem, kire gondolsz. Jobb, ha vigyázol vele! Nem tetszik nekem ez alak! Igazi tenyérbemászó képe van. Tegnap a vacsoránál egyfolytában téged nézett.
- Nagylány vagyok már, Remus, megtudom magam védeni!
- Tudom, de én megígértem Perselusnak, hogy…
-… jó, vigyázhatsz rám, de hidd el, inkább Mr. Bájgúnárt kéne féltened – kuncogott Florence, mikor kitárult az ajtó és besétált rajta Piton Noulsip professzor alakjában. Arcára azonnal kiült az elégedett mosoly, mikor megpillantotta a barna hajú boszorkányt. Következik a második felvonás. Rendkívül élvezhet, hogy bosszanthatja feleségét. Persze nem gonoszságból…
Odalépett asztalához és örömmel nyugtázta, hogy a Sors kifürkészhetetlen útjainak köszönhetően éppen felesége foglal helyet a mellette lévő asztalnál.
Óvatosan leereszkedett a székre, elővette papírjait, hogy még utoljára átnézze a jegyzeteit, szemüvegét feljebb tolta, bár az ő szeme nem volt rossz, mint azé a férfié, akinek az alakját felvetett, mégis jobbnak látta, ha a pápaszem rajtamarad, hogy tökéletesítse az álcát.
Miközben papírjai fölé hajolt, szeme sarkából figyelte a mellette ülő nőt, aki még mindig Remusszal beszélgetett.
- Nos, fiam, hogy telt az első éjszakája? - kérdezte barátságosan a mellette ülő Flitwick professzor, ő pedig levette szemüvegét, hogy tisztán lássa kollegáját.
- Remélem, rémálmai voltak – fordult Perselus felé Florence gúnyosan és kék szemeit a férfi zöld tekintetébe fúrta.
- Nagyon jól aludtam – válaszolta a férfi. – Sajnálom, ha csalódást okoztam Önnek, szépségem!
- Először is, nem vagyok a szépsége – szólt gúnyos mosollyal az arcán a nő. – Másodszor pedig, lekötelezne őszőkesége, ha fenséges kezeit a saját asztalán tartaná és nem terpeszkedne át az én térfelemre – azzal egy laza mozdulattal odébb tolta Piton cuccait és a férfi kezét a saját asztalára.
A férfi arca gúnyos mosolyba rándult és már a nyelvén volt az újabb sértés, de úgy döntött, visszavonulót fúj, a lány azonban nem hagyta annyiban. Most az egyszer ő akarta nyerni a szópárbajt.
- Bár, ha úgy érzi, kevés Önnek az a hely, mellyel a Roxfort szolgálni tud, úgy tudom ajánlani, hogy kívül tágasabb.
- Miért mennék el, ha idebent olyan elbűvölő és csodálatos látványban lehet részem, mint az Ön formás lábai, amit rövid szoknyája enged mutatni.
Lupin már nem bírta tovább. Nagyon élvezte a szópárbajt a férfi és a nő között és eddig is ajkait harapdálva figyelte a bájos jelenetet, de most, látva Florence döbbent és dühös arcát, már el kellett fordulnia és csak meg- megránduló vállai árulkodtak arról, hogy nagyon élvezi a helyzetet.
Ezzel azonban nem volt egyedül. A tanáriban tartózkodó kollegák is megmosolyogták a jelenetet és sejtették azt is, hogy a visszaszúrásra nem kell sokat várniuk Florence részéről sem.
- Örülök, hogy tetszik, amit lát – mosolyodott el gúnyosan a lány. – Nem tagadom, csak a maga kedvéért vettem fel ezt a rövid szoknyát, mert tudtam, hogy az Ősföldön, ahonnan jött, nem volt ilyen látványban része.
Piton elismerően bólintott. Nagyon frappáns válasz volt.
- Szívesen társalognék még Önnel - állt fel helyéről komoly arccal– de tudja, hív a civilizáció! Órát kell tartanom. Azért számítok az Ön hathatós segítségére, hölgyem, hogy bevezet eme vad és számomra ismeretlen civilizált világba? - azzal az ajtó felé ment és már éppen kilépett volna rajta, mikor Lupin utána szólt:
- Professzor, a szemüvege!
- Köszönöm! – lépett vissza érte a szőke férfi. – Enélkül, szinte teljesen vak vagyok. További kellemes civilizált szórakozást, hölgyem! A vadember most elvonul! – azzal színpadias mozdulattal meghajolt és elhagyta a helyiséget.
Szapora léptekkel indult meg az alagsor felé, hogy megtartsa első óráját Noulsiep professzor alakjában. Menet közben még átgondolta teendőit.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a hetedévesek haladó csoportja milyen kötelezettségekkel jár. Első sorban arra kell majd ügyelnie, hogy a Potter kölyök és minden lében kanál barátai előtt ne lepleződjön le valódi kiléte. Dühösen fújt egyet.
Ez most azt jelenti, hogy kedvesnek kell lennie a griffendéles bagázzsal! Hogy mit meg nem tesz feleségéért…
Fájdalmas arcot vágott, majd amolyan ,,lesz, ami lesz? kifejezéssel az arcán, kezét a tanterem kilincsére helyezte és lassan benyitott.
A bent ülő diákok felkapták fejüket és tekintetükkel követték az új professzort, aki szembefordult a díszes társasággal és végignézett rajtuk.
Tekintete ekkor megakadt a hátsó sorban meghúzódó Hermionen és Harryn.
– Jól van, akkor talán kezdjük is - kezdte, miközben leült az asztal sarkára. - Peter S. Noulsip professzor vagyok és mint nyilván arra már rájöttek, én fogom tanítani a bájitaltant. A névsornak nem sok hasznát veszem, de szeretném, ha egyenként felállnának és bemutatkoznának.
- Tisztára, mint a dedóban – súgta oda Harry a mellette ülő lánynak.
- Talán valami nem tetszik, Mr. Potter? – hallották meg a tanár hangját, mire mindketten felkapták a fejüket és Harry gyanakodva nézett a férfira.
- Honnan tudja a nevem?
- Nézze, fiatalember, lehet, hogy új vagyok a Roxfortban, de nem most jöttem a világra – mosolyodott el gúnyosan Piton. – Egy villámalakú sebhelyet azért még felismerek. Esetleg továbbmehetnénk? Nagyon köszönöm – biccentett Perselus és a hátsó sorban ülők felé nézett és az egyik barna hajú fiú felé intett. – Kezdje, mondjuk Ön! Hallgatom.
Miközben a bemutatkozásokat hallgatta, Harry továbbra is gyanakodva méregette az új professzort. Tegnap barátai kinevették, mikor ecsetelte a klubhelyiségben, hogy neki egyáltalán nem szimpatikus ez a Noulsip professzor és hogy nagyon emlékezteti valakire. Mikor pedig egy ügyes csavarral levezette, hogy szerinte a férfi Piton, csak álruhába bújt, a többiek fetrengtek a nevetéstől. Az utóbbi időben érzékei szinte csak az ex-tanárra voltak kihegyezve. Gyűlölte…tiszta szívéből. Hermione ügyesen érvelt, mikor azt mondta, szerinte McGalagony is van olyan okos, hogy utánanézzen, ki az új tanerő, arról nem is beszélve, hogy a minisztérium küldte a férfit. Mire Harry azt mondta, igen, lehet, hogy igaza van, de Mordont is a minisztérium rendelte ki néhány évvel ezelőtt és kiderült, hogy nem is az igazi Mordonnal van dolguk. Erre már Ron is azt mondta, hogy nevetséges és kezeltetnie kéne magát, mert ez a férfi még csak véletlenül sem hasonlít Pitonra.
Igaz – adott igazat a fiú barátjának és most, hogy szinte teljesen szemben ült a tanárral, jobban szemügyre vehette. Szőke haj, szabályos orr, szemüveg, világos talár… való igaz, hogy nem hasonlít Pitonra. De mégis valami nincs rendben ezzel a férfival.
- Mr. Potter! – hallotta a professzor hangját és tekintetét tanárára szegezte. – Megköszönném, ha nem az én órámon pihenné ki az előző este fáradalmait! Inkább nyissa kis a száját és hallgatom a rövid bemutatkozását.
A szemüveges fiú felállt a helyéről és már ekkor eldöntötte, hogy belőle ugyan nem fog kiszedni semmit.
- Harry Potter vagyok.
Piton egy darabig várt, hátha még mond egy-két mondatot, de a fiú továbbra is némán állt vele szemben.
- Ennél azért kicsit hosszabb bemutatkozásra gondoltam. Például, hogy viszonyul a bájitaltanhoz?
- Nem tartozik a kedvenceim közé.
- Hm. Ez érdekes, akkor hogy került haladó csoportba. Mert ott van, ugye?
A többi diák lelkesen bólintott.
A férfi várt még egy darabig és mikor rájött, hogy hiába teszi mindezt, inkább tovább ment a bemutatkozó diákokon.
Mikor átestek a formaságokon, Piton a táblához lépett és pálcája egyetlen suhintására megjelentek a hozzávalók a táblán.
- Ma megkapják első jegyeiket! Ne ijedjenek meg, ez egy egyszerű hajnövesztő bájital – csitította diákjait, akik ijedten zúgolódni kezdtek. - Mindent használhatnak az elkészítéséhez, még a tankönyvet is. A hozzávalókat az asztal szélén találják – és intette egyet pálcájával, mire minden hozzávaló megjelent. – Óra végén mindenkinek szertném az asztalomon látni a bájitalát. Kezdhetik.
Perselus végignézett a szorgoskodó diákokon és közben arra gondolt, mennyire unja már ezt az egészet. De hiszen önszántadból jöttél vissza -szólalt meg a gúnyos hangocska. – Tudtad, hogy ezt kell csinálnod, mégis visszajöttél.
Igen, de csak Florence miatt – válaszolta magának. Egyébként is már ezerszer megbánta. McGalagony küldött érte baglyot, tudta jól, hiszen a madár magtalálta őt a szobájában. Leakasztotta lábáról az üzenetet és visszaküldte az állatot. Így tett ma reggel is. A levélben mindig ugyanaz állt: Meg kell erősíteni a védőbűbájt.
Perselus azonban tudta, hogy a bűbáj azzal is erősödik, ha ő jelen van, hiszen pont ez a szövetség lényege. Ha mindhárom tag együtt van, akkor a bűbáj erősebb, mint valaha. Ha csak kettő, akkor valamivel gyengébb és ha csak egyetlen tag van jelen, akkor megszűnik.
A férfit gondolataiból a hátsó sorokból áradó kékeszöld füst riasztotta fel.
Trudy Manson! Legalább nem lesz hiányom Longbottom miatt– sóhajtott magában és a tett helyszínére indult, ahonnan a fiú kétségbeesetten próbálta eltakarítani a nyomokat.
- Mi művel?! – kérdezte mikor a holtsápadt lányra nézett. –Ne nyúljon hozzá, még a végén kimarja a kezét! -szólt szigorúan, mikor Trudy fel akarta takarítani az undorító barnás folyadékot, ami szétterült a padlón. Piton egy pálcasuhintással eltüntette a lány rombolásának nyomait. –Kezdje újra! Még van ideje!
És valóban. Óra végére minden diák ott sorakozott a férfi asztalánál ítéletre várva.
Piton a kezébe vette az első fiolát és a fény felé fordította.
- Miss Parkinson – szólt az asztala előtt várakozó mardekáros lánynak, aki összerezzent a tanár mély hangjára. – Mi ez?
- Ez a bájital…amit…készíteni kellett – dadogta a lány és zavartan mosolygott a zöld szemekbe.
- Ez ugyan nem – sóhajtott fel a férfi és tudta, hogy olyat kell tennie inkognitója megőrzése érdekében, amit eddig még soha: igazságosan osztályoznia. – Milyen színűnek kell lennie a főzetnek? – lötykölte meg a fiolát, hátha elnyeri eredeti színét a bájital, de nem.
- Zöldnek – hangzott a válasz.
- És ez Ön szerint zöld, kisasszony?
- Nem, professzor. Narancs.
- Sajnálom, majd legközelebb – azzal nagy levegőt vett és bevéste a lány neve az B-t. – Következő! Miss Manson, hadd lássam – nyúlt a lány főzete felé, aki remegő kézzel átnyújtotta neki a fiolát. Perselus ismét a fényhez emelte és forgatta az üvegcsét, majd összehúzott szemekkel előtte álló tanítványára nézett. – Ezt egyedül készítette?
- Igen, uram – mosolyodott el szégyenlősen Trudy.
- Ez… -vett egy mély levegőt, hogy kimondja, amit eddig még soha. – Ez hibátlan, Miss Manson. K.
A lány hitetlenkedve nézett a tanárra, aki már a következő delikvenst szólította, egy mardekáros fiút, aki szintén K-t kapott, de Trudy még mindig ott állt a tanári asztal mellett.
- Valami gond van, Miss Manson? – fordult felé a férfi, mire a lány hitetlenkedő pillantást vetett rá.
- K-t kaptam?
- Talán van ellene valami kifogása? Átírhatom V-re, ha gondolja… - mire Trudy hevesen tiltakozni kezdett és mosolyogva távozott.
- Hermione Granger! – szólította a tanár a következő delikvenst. A lány magabiztosan lépett előre és átadta a fiolát. – Mit gondol, mit rontott el, kisasszony? – fordult felé Piton és felmutatta a kékeszöldes folyadékot.
- Azt… azt hiszem egy kicsit sok farkas- gyökeret adtam hozzá – válaszolta Hermione, mire a férfi bólintott és beírta a K-t.
- K?! – hitetlenkedett a lány. – De hát elrontottam…
- Maximum egy kicsit gyorsabban nő az illető haja, de a hatás megmarad – válaszolt vállránditva Piton. – Következő! Mr…! Te jó ég, mi ez?! – kiáltott fel, mikor az egyik nem túl okos mardekáros fiú átadta neki a fekete löttyöt tartalmazó fiolát. – Milyen színű ez?!
- Zöld –hangzott a tömör felelet.
- Zöld? – kérdezett vissza Piton és forgatta az üvegcsét, hátha csak ő látja rosszul. – Igaza bizonyításaként, meginná? – nyújtotta a fiú felé a bájitalt, aki egy darabig filózott azon, vajon megtegye-e, amit a tanár kér, végül úgy döntött, lesz, ami lesz és a szájához emelte az üvegcsét, de a férfi még idejében kikapta a kezéből. – Meg ne igya, még a végén megmérgezi magát és én leszek a felelős érte! Csapnivaló! Potter! – szintén meglötykölte a zöld színű bájitalt, majd alig hallhatóan sóhajtott egyet és az összeszűkült szemmel őt méregető fiúra nézett és bármennyire is nehezére esett, kimondta. – K.
- Na, még mindig azt gondolod, hogy Noulsip professzor Piton? – kacagott fel Ron, aki odakint várta őket, szemüveges barátjára tekintve. – Tudod, hogy Piton mikor adott volna neked K-t? Soha! Én mondom, ez a pasas az, akinek mondja magát.
- Nem tudom – rázta meg fejét a fiú, miközben Perselus elrobogott mellettük. – Lehet, hogy igazatok van.
Piton szó szerint berobbant a tanáriba, ahol már mindenki ott tartózkodott. Mikor meglátták, hogy újdonsült kollegájuk lehuppan Florence mellé a székre, elhallgattak, így várták a legújabb eseményeket, azonban csalódniuk kellett, ugyanis sem a nő nem nézett a férfira, sem pedig fordítva.
- Na, hogy telet az első nap a civilizációban, Noulsiep professzor? – kérdette csendesen a nő, fel sem nézve a papírjaiból, Perselus viszont levette szemüvegét és zöld szemeivel Florence –re nézett.
- Remekül, de tényleg. Van egy-két tehetségtelen, tökéletes antitalantum…
- Manson? – csatlakozott a beszélgetésbe az éppen melléjük érkező Lupin.
- Majdnem felrobbantotta a termet – válaszolta tökéletes lelki nyugalommal a férfi, miközben az előtte lévő lap fölé hajolt, hogy átvezesse rá a mai érdemjegyeket. – Utána meg produkál egy tökéletes bájitalt. Mintha egy másik bolygóról szalasztották volna.
- Amikor kicsi voltam, én azt hittem, hogy a szüleim űrlények és egy másik bolygón születtem – szólt mosolyogva Florence.
- Önnel kapcsolatban semmi sem lehetetlen – jegyezte meg gúnyosan Perselus és megjegyzésével kiérdemelt egy dühös pillantást a nőtől, majd a boszorkány hóna alá csapta holmiját és elindult a következő órájára.
Perselus pedig csak elmosolyodott, majd oldalra fordította a fejét és szembetalálta magát Remus dühös és gyanakvó pillantásával.
- A szemüvege professzor – nyújtotta át Lupin az eddig asztal szélén heverő tárgyat. – Ha már egyszer vak nélküle, nem venném a szívemre, hogy tovább erőltesse a szemét, míg átvezeti a jegyeket – azzal ő is felkelt és magára hagyta a bájitaltan tanárt.
Piton mély lélegzetet vett és idegesen beletúrt szőke hajába.
Lehet, hogy egy kicsit túl lőtt a célon Florence-szel kapcsolatban. Dehogy akarta megbántani! Most úgy tűnik mégis sikerült! Pedig eleinte jó mókának tűnt viccelődni a nővel és úgy tűnt, ő is vevő rá, de lehet, hogy most túl messzire ment. Mindig is érzékeny pontja volt a családja, hiszen a szülei kis korában meghaltak. Nem is ismerte őket…
A francba! Hogy lehetsz ennyire érzéketlen, Perselus, te idióta marha!
Pedig ő csak egyet akart, távol tartani magát a nőtől. Azzal, hogy állandó szócsatákat vívtak elterelte a figyelmét a kínzó vágyról, ami akkor kerítette hatalmába, mikor Florence a közelében volt. Nem hagyhatom, hogy meggyűlöljön!
Már miért ne? – szólalt meg ismét az idegesítő, gúnyos hangocska. – Nem téged, hanem Noulsiep professzort gyűlöli!
Ezzel úgy tűnt, sikerült megnyugtatnia magát és nyugodtan folytatta munkáját.
Nem láthatta, hogy a háta mögött álló és eddig őt figyelő Lupin elmosolyodik és elhagyja a tanárit, hogy végre tisztázza a dolgokat…
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
