Megkezdődik a háború, de nem mindennapi harcról van szó. A szereplőknek nem csak Voldemorttal, hanem önmagukkal is meg kell küzdeniük... És mint mindig, Piton most is pengeélen táncol. Már nincs sok hátra...

Elérkezett a háború napja, mikor Mordon és McGalagony úgy döntöttek, ideje újra összehívni a Rendtagokat.
Nem volt értelme tovább bujkálni a Grimmould -téri Black -házban, tehát a Nagyteremben tartották meg a Főnix Rendjének utolsó gyűlését.
Mindenki ott volt, egytől egyig. Gondterhelt arcok tulajdonosai tekintettek tanácstalanul egymásra. Tudták, hogy már nincs vissza út. Amire éveken keresztül csak készülődtek, most bekövetkezik.
-Barátaim! – recsegett Mordon hangja. Szinte már fülsértő volt a mélységes csendben. – Elérkezett hát a nap, amire évek óta vártunk. Ma vagy a mennyországot vagy a poklot teremtjük meg a következő nemzedékek számára. Nem hibáztatok senkit, ha úgy gondolja, visszalép. Most még szabadon távozhat. Sőt, fel is szólítom, hogy akinek bármilyen kétségei vannak, távozzon! Egységre van szükségünk, nem széthúzásra – végignézett a Rendtagokon, de senki nem mozdult. Továbbra is lankadatlan figyelemmel várták a folytatást. – Lépjünk tovább! Nincs szükség arra, hogy bátorító és lelkesítő beszédeket mondjunk és hogy csodás célokat vázoljunk Önök elé, hiszen mindnyájan tudjuk, mi a tét: a jövő. Nem fogok szónokolni a bátorságról és az elkötelezettségről, mert tudom, hogy akik itt vannak, azok a legbátrabb emberek, akiket valaha is hátán hordott a Föld – még utoljára végignézett az arcokon. Vannak köztük, egész fiatalok is és vannak, akik a harc után akarják elkezdeni közös életüket. Itt van mindenki, aki csak vállalta, hogy harcolni fog. – Akkor indulás! Védjük meg a Jövőt!

Egy órával később már a Roxfort határában álltak felfegyverkezve, hátuk mögött szövetségeseikkel, a legkülönfélébb szerzetekkel: voltak köztük tündérek, vámpírok, koboldok és az óriások egy része, akik még nem voltak hajlandóak behódolni Voldemortnak.
Az első sorban a Rend tagok álltak: Mordon, McGalagony, Florence, Perselus, Lupin, Tonks és a többiek. Mind-mind egy pont felé vetették tekintetüket, oda, ahonnan az ellenséget várták.
Feszült várakozás következett, senki nem mozdult, csak a szél suhogását lehetett hallani. Hosszú ideig álltak így, de semmi nem változott. Nem volt más előttük, mint a zöld pusztaság. Úgy tűnt, még a napnak sincs ínyére a háború, nem bújt elő a sötét fellegek mögül.
Semmi. Csend. Komor, üres csend.
- Biztos vagy benne, hogy jól hallottad? – suttogta fojtott hangon a Piton mellett álló Lupin, egy pillanatra sem levéve szemét az előtte elfekvő nagy semmiről.
- Egészen biztos – jött a cseppet sem szívélyes felelet Perselus szájából és szemrehányóan nézett a mellette álló korán őszülő férfira. – Ennyire azért én sem vagyok hülye. Egy dátumot, talán még meg tudok jegyezni.
Bár nem mondta volna ki a világ minden kincséért sem, hogy bizony, neki is vannak kétségei, egy-egy bizonytalan mozdulata elárulta őt a másik oldalán álló Florence-nek. A nő egyik kezét férje tenyerébe csúsztatta és mikor Piton ránézett, csak akkor merte megkérdezni, ami már oly régóta nyomta a szívét.
- Félsz?
A férfi egy ideig nem válaszolt, csak nézte a gyönyörű kék szemeket, majd alig láthatóan bólintott.
- Attól félek, hogy elveszítelek – suttogta alig hallhatóan, éppen csak olyan hangosan, hogy a nő meghallja.
- Nem fogsz – és erősebben megszorította férje kezét.
- Piton – hallottak meg egy mély, dörmögő hangok nem is olyan távol tőlük. A hang irányába fordultak és látták, hogy Mordon szólítja a férfit. – Megvan? Az összes Rend tagnak adott belőle?
Perselus bólintott, Florence pedig értetlenül nézett hol férjére, hol pedig az idős aurorra.
- Miről van szó? – kérdezte végül kétkedve. A legrosszabbra számított. Félt, hogy olyan választ kap, amit nem szeretne.
- A méreg – hangzott a tömör felelet Mordon szájából, aki megrökönyödve nézett a fekete hajú férfira. – Neki nem adott?
- Nincs rá szüksége.
- Na és, ha…?
- Nincs na és ha! Őt soha…
Florence még mindig éretlenül állt a helyzet előtt. Ezer és ezer kérdés futott át az agyán egyetlen pillanat alatt. Milyen méreg? Minek? És mégis miért?
Mordon észrevehetett valamit a tekintetéből, mert úgy döntött, nem hagyja tovább a sötétben tapogatózni a nőt.
- Ha Voldemort fogságába kerül az ember, igen nagy az esély rá, hogy nem kerül ki élve a kezei közül. Ha netán valami rosszul sülne el, akkor mi gondoskodunk róla, hogy ne érhessen hozzánk… érti, mire gondolok?
A nő megkövülten állt az új fejlemények előtt és kérdőn tekintett Pitonra, aki nem bírta tovább, úgy érezte magyarázattal tartozik feleségének.
- Neked azért nem adtam, mert biztos vagyok benne, hogy a te erőddel nem kerülhetsz a Nagyúr kezei közé. Hatalmas boszorkány vagy. A legnagyobb varázserővel bírsz, amit mágus valaha is birtokolhatott. Te nem eshetsz fogsága, ahogyan a nagyapád sem esett soha.
Florence elgondolkozva nézte férjét. Nem értett egyet vele. Miért olyan különleges az ő ereje? Hiszen csak akkora erővel bír, amekkorával Dumbledore annak idején. Miért hiszik azt, hogy ő is ugyanúgy megállja majd a helyét, ahogyan szeretett nagyapja?
Nem volt ideje tovább gondolkodni, mert hirtelen vörös fénycsóva repült a magasba. Mindenki tudta, hogy ez mit jelent. Az őrszemek jeleztek, hogy közeledik az ellenség.
A dombon állók mind egy irányba fordították tekintetüket. Florence pedig újra görcsösen kapaszkodott Perselus kezébe.
A föld megremegett, ahogy közeledett a fekete sereg. Halálfalók ezrei lepték el pillanatok alatt az eddig oly békés vidékét. Úgy hömpölygött és örvénylett, akár egy hatalmas, fekete tenger.
- Jézusom! -suttogta alig hallhatóan Remus. Még a szava is elállt attól, amit látott. Voldemort emberei százszor többen voltak, mint ők. Megrémült. Megfordult a fejében, hogy ő bizony hátat fordít és itt hagy csapot-papot, de aztán el is vetette ezt az ötletét, mikro meglátta a mellette cövekként álló Pitont. Nem tudhatta, hogy a fekete hajú férfi fejében is megfordult ez a gondolat. Ő is legszívesebben kézen fogta volna Florence-t és menekült volna vele a világ végére. Nem, nem önmagát féltette, hanem feleségét. Ha vele történik valami, akkor mi értelme az életének. Egy valamit tudott biztosan: nem akarta őt elveszíteni. Hiszen ez az egész Potter miatt van. Az ő balhéja, oldja meg egyedül, őket meg hagyják ki ebből az egészből. Aztán eszébe jutott az, ami valójában itt tartja. Nem Potter, nem a lelkiismerete, azért, amit a szüleivel tett, még csak nem is Dumbledore- nak tett ígérete. Egyedül egy valami miatt van még mindig itt és az a Voldemort iránt érzett mély gyűlölete. Gyűlölte azért, amit vele tett. Gyűlölte, mert megölte a családját és gyűlölte, mert olyan bűnök elkövetésére kényszerítette, melyeket ép eszű ember önmagától nem követ el. De legfőképp azért gyűlölte egykori urát, mert elszakította őt attól, akit a világon a legjobban szeretett, Florence-től. Miatta nem lehetett mellette tizenöt évig és miatta szenvedett annyit ő is és felesége is. Ez az ember, nem, szörnyeteg nem érdemel mást, csak halált. Csak azt érdemli, hogy visszakapja, amit ő is adott annyi embernek: fájdalmat és szenvedést.
Potter! -villant át hirtelen az agyán. Oldalra nézett és ekkor megpillantotta a felesége mellett álló szemüveges fiút. Dumbledore rábízta a gyereket annak idején. Nem nagyon füllőtt hozzá a foga, de hát az ígéret az ígéret. Meg fogja védeni ezt a kölköt, ha a fene fenét eszik is.
- Mikor? – hallotta meg Lupin hangját maga mellett, miközben már jó ideje farkasszemet nézett egymással a két sereg.
- Nem mi kezdünk.
- Mi van?!
- Ő lép először. Mint a sakkban. Neki kell elkezdenie harcot, hiszen nálunk van, ami neki kell. Amint megteszi az első lépést, mi is támadunk.
Kínzó, óráknak tűnő percekig állt egymással szemben a két oldal. Senki nem mozdult, mígnem egy éles hang hasított a levegőbe.
- Támadás!
A fekete sereg támadásba lendült. Több sem kellett a másik oldalnak ők is megindultak ellenfelük felé. Ahogy a lábuk bírta, úgy futottak egymás felé, mígnem összecsaptak.
- Potter! – kiáltott Piton, mert a nagy kavarodásban elvesztette a fiút. Tudta, hogy felesége mellette van, így érte nem aggódott, annyira. Florence és Lupin közvetlenül mellette harcoltak két, jól megtermett halálfalóval. Perselus pedig éppen egy jól irányzott átkot vitt be ellenfelének, amitől az kiterült, akár egy afrikai állatbőr szőnyeg. Florence is végzett a rájutó halálfalóval és mindketten megpróbáltak segíteni Remusnak, akit éppen ketten támadtak egyszerre.
- Hol van az hülye kölyök?
- Micsoda? – kérdezett vissza szinte egyszerre Florence és Lupin. A nagy zajban nem hallották egymás szavát.
- Potter! Hol van Potter? – kérdezett vissza Perselus, miközben ügyesen elhajolt egy felé tartó elöl és feleségét is idejében elhúzta egy zöld fénycsóva útjából.
- Fogalmam sincs – válaszolta a nő. – De meg kell találnunk.
- Ott van! – kiáltott fel Lupin és egy pontra mutatott, nem messze tőlük.
A fiú éppen egy élettelen testen verekedte át magát, hogy Hermione segítéségére siessen, mikor Piton megragadta a karját és földre rántotta.
- Mi a fenét csinálsz, te idióta kölyök? Nem megmondtuk, hogy maradj mindig valamelyik felnőtt közelében?! – kiabált önmagából kikelve a férfi.
- Hagyjon békén! A bárátaim..!
- Lupin, menj segíts Grangernek és utána keresd meg Tonkst! – adta ki a parancsot Perselus, mire a korán őszülő férfi bólintott és elindult a harcoló griffendéles felé. – Florence, kérlek, segíts! – fordult felesége felé, mire a nő azonnal leereszkedett a Harry mellé a földre és egyetlen érintéssel begyógyította a vállán tátongó sebet.
- És én mit csináljak? – kérdezett vissza a fiú.
- Te? Félméteres körzetben követsz engem! - azzal meg is indult, nyomában Florence-szel és Harryvel, hogy segíthessenek a többieknek, mikor egy kék taláros varázslóba ütköztek, aki éppen hogy csak vonszolni tudta magát, a földön, egyik lába ugyanis már hiányzott.
- Segítsenek! – hörögte erőtlenül és egyik kezével feléjük nyújtózkodott. – Könyörgöm, segítsenek!
Florence már éppen hajolt volna, hogy valahogy segítsen ezen a szerencsétlenen, mikor közvetlenül mellettük becsapódott egy átok, több méterrel hátrarepítve Perselust, őt és Harry Pottert.

- Túl kevesen vagyunk! – kiáltott oda McGalagony Mordonnak. Mindketten derekasan küzdöttek,, de úgy tűnt, erejük a vége felé jár és már nem bírnak el fejenként három halálfalóval.
- Hol van Piton? Hol a pokolban vannak?! – recsegte az idős auror, miközben kivédett egy felé tartó piros fénysugarat. – Amikor kellenének sosincsenek sehol! Nagyon ajánlom nekik, hogy ne enyelegjenek valamelyik bokorban!
- Mordon professzor! Mordon professzor! - hallották meg az ismerős hangot nem is olyan távol tőlük. Egy rózsaszín hajú boszorkány futott feléjük, ügyesen kerülgetve a felé tartó rontásokat. Nem is csoda. Mindig a hírvivőt támadják. És láttak már a nap folyamán példát arra, hogy egy hírnököt addig átkoztak és kínoztak, amíg lélegzett. Mindenki tudta, hogy amíg a futár tüdejében levegő van, addig továbbadhatja az üzenetet, ami összeköttetést teremthet az egymástól elszakadt egységek között.
- Tonks kisasszony! Mi történt?! – kiáltott fel szinte egyszerre Minerva és Alastor, eközben pedig a másvilágra küldték utolsó ellenfelüket is.
- Robbanás történt a...arra – mutatott lihegve a fiatal boszorkány egy most is füstölgő távoli pontra.
- Piton és Florence?
- Arra látták őket utoljára. És… találtak egy… szétroncsolódott holttestet a robbanás epicentrumában.
- Nem, az nem lehet… Potter is velük volt! – nézett riadtan McGalagony hol Tonksra, hol pedig az idős aurorra. Úgy tűnt, mindnyájan tanácstalanok, hogy mi tévők legyenek. Hiszen ha a fiú meghalt, akkor az egész csata értelmét veszti. Ugyanakkor Florence és Perselus ereje együtt szintén nélkülözhetetlen a csatában.
- Patrónus - suttogta maga elé Mordon.
- Alastor, ez lehetetlen - nézett rá kétkedve az idős boszorkány. – Nem lehetséges, hogy ebben a tömegben…
- A Rend kapcsolattartása még a legnagyobb tömegben és legnagyobb káoszban is tökéletesen működik, Minerva, ezt Ön is nagyon jól tudja. Ha életben vannak, válaszolnak a hívásunkra.
- És ha nem?
- Ezen majd ráérünk akkor aggódni! - azzal Mordon égnek emelte a pálcáját és elkiáltotta magát – Ex pecto patronum! – mire a vékony pálcából egy csodás ezüst sólyom szállt fel az égre, azzal a lehetetlennek tűnő küldetéssel, hogy megtaláljon három embert, akik valószínűleg már halottak, és átadjon nekik egy üzenetet.

A földön fekvő pálca először izzani kezdett, majd hangos pukkanásokkal jelezte, hogy tulajdonosának fontos üzenete érkezett. Azonban senki nem kereste a magyalból készült, szépen kimunkált darabot, hiszen tulajdonosa méterekkel odébb feküdt eszméletlenül.
- Perselus! Perselus, térj magadhoz – rázta Florence férje mozdulatlan testét. – Perselus, kérlek!
A férfi szemhéja megrebbent és fekete szemei felnyílottak.
- Hála az Égnek! - vette magát karjaiba a barna hajú boszorkány. –Már azt hittem, elveszítettelek!
- Rossz pénz nem vész el- mosolyodott el a férfi és igen nagy megelégedéssel nyugtázta, hogy bizony mindhárman életben maradtak a robbanás után. – Te jól vagy? - a nő bólintott és megsimogatta férje arcát. – Potter?
- Én is jól vagyok…
- Hol a pálcám? – nézett körbe az egykori bájitaltan tanár maga körül, de sehol sem találta a keresett tárgyat. – Invito pálca!
A következő pillanatban már kezében szorongatta a szép fadarabot.
- Üzenetet kell küldenünk Mordonéknak, hogy jól vagyunk. Ő is üzent nekünk, ha jól látom…
És valóban az ezüst sólyom odaszállt melléjük a földre és türelmesen várt.
- Ex pecto patronum! – kiáltott fel Perselus és pálcájából egy ezüst kígyó lövellt ki és elindult egy bizonyos irányba.
Harry csak ámult, mikor szemei elől eltűnt a fenséges állat.
- Piton hall engem? - hallatszott Mordon hangja a sólyom csőréből.
- Igen, jól vagyunk. Mindannyian.
- Helyes. Jöjjenek, mert kell az erősítés, attól tartok, a védelmük kezd megroppanni. Küldök fel egy jelző fényt, hogy megtaláljanak minket. Induljanak! Most!

Következő