|
24. Felmentő sereg
2008.07.08. 15:30
A cím mindent elmond... fény derül Jeremy szerepére is. Pitonék látványos akciót hajtanak végre és megpróbálják megkeresni és elpusztítani a horcuxokat, amiket Voldemort egy-egy hű halálfalója őriz, akik a csatatéren harcolnak. Tudom, h nagyon összecsapottnak tűnik, de mikor megírtam, még nem tudtam, h lesznek benne horcuxok ill, h mi lesz a szerepük, uh gyorsan beleírtam... ettől a hibától tekintsetek el légyszi! Köszi! Remélem, azért élvezhető lesz valamelyest! Ja, és Mordon kissé kezd meggágyulni...:))) Jó szórakozást! Remélem, tetszeni fog!
Perselus, Florence és Harry olyan gyorsan szedték a lábukat, amilyen gyorsan tudták. Hoppanálni nem hoppanálhattak, hiszen az egyenlő lett volna a halállal, ha éppen egy száguldó átok útjába kerülnek, így maradt a hagyományos út.
Tisztában voltak vele, hogy hárman valószínűleg nem bizonyulnak elegendő segítségnek, de Piton mindvégig abban reménykedett, hogy talán kisüthetnek majd valamit, ami lelassítja a halálfalók előretörését.
Úgy lépkedtek a holttestek fölött, hogy rájuk sem nézetek. Azt egyikük sem tudta volna elviselni.
Egyszer csak valaki belekapaszkodott Harry lábába és a földre rántotta, Perselus és Florence pedig már csak arra lettek figyelmesek, hogy a fiú hirtelen eltűnt a szemük elöl. Hátrafordultak és látták, hogy barna hajú fiú beszél valakihez. Mikor meglátták, ki az, bennük is meghűlt a vér.
- Kingsley! – kiáltott fel Piton döbbenten. A barna bőrű auror híres volt arról, hogy sosem adja fel a küzdelmet és az utolsó utáni pillanatokig küzd, most pedig ezer sebből vérezve, haldokolva feküdt előttük a földön.
- Perselus…
- Maradj csöndben, mindjárt segítünk rajtad! – jelentette ki magabiztosan, de ő maga sem tudta, hogy történjen mindez. Florence csak kisebb sebeket tudott gyógyítani és bár lehajolt a férfihoz, de az ellökte magától a kecses kezeket.
- Ne pazarold rám az erőd, kislány! – suttogta elfúló hangon az auror. – Másra kell használnod, nekem már úgyis mindegy.
- Ne mondja ezt! – ellenkezett Harry kétségbeesetten. – Miss Harper és a professzor majd segítenek. Ne adja fel!
- Harry, neked csak egyetlen feladatod van: megölni Voldemortot. Perselus – fordult a fekete hajú férfi felé – neked és Florence-nak… segítsetek megtalálni a horcruxokat…itt vannak… a küzdőtéren… tudom, láttam. Itt van…a serleg, a nyakék….és Nagini is. A negyedik horcrux pedig… Griffendél kardja…Dumbledore irodájában… - az utolsó szavakat már nagy erőlködéssel tudta csak kimondani, feje hátrahanyatlott és üveges tekintettel nézett a semmibe.
Perselus lecsukta az auror szemeit. Kingsley volt a legvakmerőbb ember, akit valaha is ismert. A legőrültebb ötleteket is véghez tudta tudta vinni. Ő maga ugyan nem nagyon ismerte, de amit tudott róla, az éppen elég volt ahhoz, hogy úgy érezze, értelmetlenül és igazságtalanul halt meg ez a bátor férfi. Mélyet sóhajtott, majd társai fel fordult.
- Indulnunk kell. Mordonék már várnak - kezét nyújtotta feleségének és felsegítette a földről. – Potter, mennünk kell!
Harry nehéz szívvel bár, de követte a két felnőttet. Átkok, fénycsóvák, haldoklók és holttestek között lavírozva próbáltak eljutni Mordonékig, miközben folyamatosan próbálták önmagukat is védeni, míg végül elérkeztek egy halálfalók által elszeparált kis csapathoz, akik hősiesen küzdöttek.
Ha máshogy nem ment, hát hátba támadták a feketecsuklyás alakokat és első körben legalább négyet leterítettek hárman. A többiekkel sem volt sok gondjuk, így elég hamar McGalagonyék közelébe érhettek.
- Már azt hittük nem is jönnek - szólalt meg szemrehányóan az idős auror. – Hol a pokolban voltak eddig?!
- Kingsley meghalt - közölte a száraz tényeket Piton és látta, hogy Mordon arca megrándul.
-Kár érte, remek fickó volt. De most attól tartok, nem érünk rá ezzel fogalakozni! Gyengül a védelmünk! Nem bírjuk már tovább a rohamokat és …
- Nekem lenne egy ötletem! – fordult felé Perselus, miközben gyorsan és játszi könnyedséggel hárított egy feléjük tartó fénysugarat. – El kell terelnünk a figyelmüket valahogyan…
- Ötlet?
- Visszahívjuk az előőrsöt…
- Nincs már előőrs! Mind meghaltak!
- Szükségem lenne száz emberre! Mindegy, hogy honnan, tőlem a főseregből is jöhetnek!
- Nincs száz felesleges emberünk!
- Legyen ötven! Elmondom a tervemet! Az ötven emberrel seprűre ülünk és felülről támadjuk őket, ezzel eltereljük a figyelmüket egy időre, ami pont elég arra, hogy a négy fő ponton megerősítsék a vezetők a védelmüket és visszahívják az embereiket!
- Jó terv! – bólintott elismerően az idős auror. - Gyűjtsön maga köré ötven embert és csinálják! Lupin és Tonks kisasszony is biztosan Önökkel tartanak – nézett a mellette álló két emberre, akik bólintottak.
- Én is veled megyek! - fordult férje felé Florence, aki Piton rosszalló tekintetére válaszolva folytatta. – Tudod, jóban rosszban, míg a halál el nem választ!
Perselus elmosolyodott, magához húzta feleségét és átölte, majd valamit suttogott a fülébe, mire a nő rámosolygott és bólintott.
Rövid időn belül összegyűlt az ötven ember. Köztük volt Hermione Granger, Ron, Fred, George, Charlie és Ginny Weasley is és a felnőttek bármennyire is ellenkeztek Harry Pottert sem lehetett kihagyni a sorból. Perselus aztán rájött, hogy így talán könnyebben ráakadnak a horcruxokra is és nem árt, ha Potter is ott van velük.
Seprűre szálltak hát és elkezdődött az égi csata.
Öt csapatra oszlottak, így sokkal nagyobb területet tudtak átfésülni a keresésre és bizony sokkal nagyobb meglepetést tudtak okozni a halálfalóknak is, amiben nem volt hiány. Azok először csak nézték, honnan is jönnek az átkok, melyek taccsra tették társaikat, majd mikor meglátták, hogy a támadás felülről érkezik, ők sem voltak restek seprűre pattanni és ellenfeleik nyomába szegődni.
Perselus elégedetten vette tudomásul, hogy terve igencsak jól sikerült és elérte a célját, mert felülről nagyon jól látta, hogy halálfalók pánikba estek, miközben a másik oldal, Mordonék vezetésével, megerősítette a védelmet.
- Ügyes volt! – kiáltott oda neki elismerően felesége, majd megérkezett melléjük Lupin is, aki szintén biccentett.
- De a neheze még csak most jön! – mutatott a harctérre, ahonnan több száz halálfaló pattant seprűre.
- Nem lesz semmi gond! Florence! - fordult Piton a nő felé, aki olyan közel szállt hozzá, amennyire csak lehetséges volt. – Menj vissza Mordonékhoz, szükségük van rád!
- De te…
- Ne aggódj miattam, nem lesz semmi bajom! Vigyázz magadra! – rámosolygott feleségére és odahajolt hozzá, majd megcsókolta.
- Szeretlek – formázta a boszorkány ajkaival némán a szót, majd leszakadt tőlük és visszatért a földi egységhez.
Piton egy darabig nézte, ahogy eltűnik a szeme elöl, majd Lupinhoz fordult:
- Fogadok veled, hogy én több csuklyást leszedek, mint te!
- Állom a fogadást!
- Akkor rajta, mert jönnek az alanyok!
És valóban, közel tíz halálfaló szegődött csak kettejük nyomába.
- Stupor! – fordult hátra Piton és az őt követő első fekete taláros alak a gravitáció rabja lett. – Egy-null!
- Harry, mögötted! – hallatszott Hermione ijedt hangja, mikor látta, hogy egy halálfaló egyenesen barátja fel tart, de a fiú még időben reagált leátkozta ellenfelét a seprűről. – Kösz, Hermione!
A lány azonban nem válaszolt, nem volt ideje, mert egy lóképű férfi őt is üldözőbe vette. Nem ülte meg ugyan olyan jól a seprűt, mint barátai, akik kviddicseztek és az évek során igen csak sokat fejlődtek, de azért nem volt oka panaszra. Hátrafordult és célzott:
- Percificus totalus! - a halálfaló megmerevedett és úgy fordult le a seprűjéről, mint egy kődarab.
Perselus sem panaszkodhatott, már ami a repülési tudását illette. Mikor még a Roxfortba járt, kividdicsezett és bár nem tartozott a legjobbak közé, igencsak jól ülte meg a seprűt.
Hátranézett, hogy követik-e, és mikor látta, hogy igen, Lupinhoz fordult és teljes lelki nyugalommal kérdezte:
- Mennyinél jársz?
- Hét, te?
- Hat, de ezt figyeld! – azzal nagy ívben elkanyarodott, a csuklyás alakok pedig vérszemet kaptak és követték az árulót. Perselus hol lelassított, hol pedig gyorsított, attól függően, hogy milyen távolságban vannak tőle ellenfelei. Amit végre akart hajtani, ahhoz megfelelő távolság kellett, viszont nem akarta leszakítani magáról a halálfalókat sem.
Mikor éppen elérték a kellő viszonyokat, Piton begyorsított, majd hátranézett, hogy hányan követik. Szép kis tömeg iramodott utána. Lupin kellő távolságból figyelte az eseményeket és már éppen figyelmezetni akarta Pitont, hogy egy hatalmas fa felé tart, mikor Perselus hirtelen félrerántotta seprűt és az őt követő halálfalók úgy kenődtek fel a hatalmas fa törzsére, mint a rajzfilmekben.
A fekete hajú férfi vigyorogva ért Remus mellé, aki elismerően biccentett, de azért nem hagyta ki szurkálódást sem.
- Azért ne bízd el magad!
Piton úgy tűnt, mintha nem is hallotta volna társa piszkálódását. Egyetlen pont felé nézett, nevezetesen a föld felé, ahol egy fekete taláros alak erősen gesztikulálva beszélgetett egy másik alakkal.
- Voldemort? – kérdezte Lupin szemeit mereszgetve.
- Igen, de nem is az a lényeg, hanem ami a mellette levő sziklán van.
Remus megpróbált arra nézni, amerre a bájitaltan tanár mutatta és ekkor meglátott egy csillogó tárgyat.
- A serleg?
- Nagyon úgy tűnik.
- Ezek szerint megtalálta. Hogy akarod megszerezni?
Piton rejtélyesen elmosolyodott és Lupin már tudta, mire készül a társa.
- Ez őrültéség. Soha nem voltál olyan jó kviddicsező, hogy…
- Fogd már be! – azzal zuhanó repülésbe kezdett és nem törődött azzal, hogy félelmetese sebességgel közeledett a föld felé, mikor kellő távolságba ért, kinyújtotta a kezét, megragadta a serleget és felfelé húzta a seprűt. Úgy tűnt, Voldemort semmit nem vesz észre az akcióból, miközben az zajlott, annyira lefoglalta a beszélgetés Féregfarkkal.
- Mondtál valamit? – kérdezett vissza Piton, mikor odaért Lupin mellé és átadta neki a serleget. – Az, hogy nem állítottak csapatba, csak néha, még nem jelenti azt, hogy ne lettem volna jó!
Nem sokkal később, puhán landoltak Mordonék mellett, akik úgy tűnt valamelyest visszaszorították az ellenséget. Leszálláskor még három halálfalót leterítettek, majd mikor egy kicsit fellélegezhettek, átnyújtották neki a serleget.
Az idős auror megkövülten bámult a két férfira.
Hát ez az. A híres serleg.
- Nincs túl sok időnk, Alastor, meg kell semmisíteni! – lépett mellé McGalagony, de annak esze ágában sem volt elengedni az ereklyét.
Florence is melléjük lépett és most már ő is kérdőn nézett az aurorra. Mi az? Mégis mire vár?
A nő tanácstalanul nézett férjére, aki a serleg után nyúlt, de Mordon elhúzta előle.
- Hogy is ne! – kiáltott fel. – Majd pont egy halálfalónak adom Voldemort lelkének egy darabját!
- Alastor! – szólt szemrehányóan Minerva. – Ne butáskodjon, adja oda neki! Meg kell semmisítenünk, ezt Ön is tudja!
- Nem, vissza fogja neki vinni!
- Ne legyen nevetséges! – kiáltott rá Piton dühösen. – Én hoztam el! Hát nem érti, a Nagyúr nem válik halandóvá, ha…
- Nem! Nálam biztonságban lesz!
McGalagony tanácstalanul nézett hol Perselusra, hol Lupinra. Majd a fekete hajú kérdő tekintetére válaszolva lassan bólintott.
Az egykori bájitaltan tanár kinyújtotta karját, szája hangtalanul mozogni kezdett és a következő pillanatban már az ő kezében volt a serleg.
Mordon egy pillanatra megmerevedett, majd szeme szikrázni kezdett és teljes erejéből nekirontott a férfinak és fojtogatni kezdte. Piton kiejtette kezéből az arany tárgyat, de még arra volt ideje, hogy pálcáját előrántsa és kimondja a horcruxot megsemmisítő átkot:
- Avada… Kadevra!
A serleg elemelkedett a földről és zöld fény csapott ki belőle, majd hangos koppanással ért újra földet.
Perselus érezte, hogy az erős ujjak szorításai gyengülnek, majd végül megszűnnek a nyaka körül. Mordon tébolyult tekintete a múlté volt, helyét kérdő pillantás vette át.
- Mi… mi történt? – kérdezte értetlenül, miközben Lupin vállánál fogva próbálta őt lerángatni Pitonról.
- Azt hiszem… meg akarta ölni…- zihálta a fekete hajú férfi, aki még mindig nehezen vette a levegőt. Megpróbált feltápászkodni a földről és mikor sikerrel járt, olyan egyenesen állt Florence mellett, mint a cövek. A nőt a sírás kerülgette és aggódva ölelte át kedvesét, arcát férje vállába fúrta, aki egyik kezével átölelte, a másikkal pedig haját simogatta, tekintetével pedig magyarázatot követelt az imént történtekre.
- Nem tudom mi ütött belém – rázta meg fejét az auror. – Olyan volt, mintha… mintha magát a hatalmat érintettem volna meg!
- Mi is fogtuk, mégsem viselkedtünk ilyen furcsán! – akadékoskodott Lupin. Nem tetszett neki az, amit az imént látott és őszintén megvallva, megingott a bizalma Mordonban.
- Sajnálom!
Végtelennek tűnő pillanatig álltak egymással szemben, mikor egy hang zökkentette ki őket gondolataikból.
- McGalagony professzor! Elesett egy újabb egységünk! A halálfalók most már akadály nélkül elérhetik a belső vonalakat!
- Pokolba! Elvesztünk! – kiáltott fel Mordon és idegesen kezdett járkálni fel-alá, majd a fekete hajú férfihoz fordult. – Ötlet?
- Hagyjuk a csudába a Roxfortot. Ha annyira kell nekik, vegyék be! Összpontosítsunk a többi horcruxra! Meg kell találnunk őket és el kell pusztítani mindet!
- Egyéb?
A körülöttük állók, azonban megcsóválták a fejüket, mire Mordon beleegyezően bólintott.
- Rendben, akkor hívom a… Mi az ördög ez?
Idegen zaj ütötte meg a fülüket, mely az ég felől jött. Hirtelen mindenki mozdulatlanná vált a harctéren és tekintetét mindenki az égboltra emelte, ahol éles zajjal suhant el felettük egy harcirepülő. Aztán még egy és még egy…
- Jeremy – suttogta szinte egyszerre Perselus és Florence. Hirtelen mindent megértettek. Ezért kellett hát, idehozni őt, hogy ő legyen a közvetítő a muglik és az emberek között. Megnyerte hát a belügyminisztérium és hadügyminisztérium embereit, hogy szükség van rájuk. És hogy ezzel leleplezik a varázsvilágot? Ugyan, kit érdekel már ezek után! Erősítés érkezett és velük megnyerhetik a háborút…
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
