|
25. Az utolsó horcrux
2008.07.08. 15:32
| Elérkeztünk hát a végéhez! Szomorú szívvel, de lezárom a történetet. Remélem, élvezettel olvastátok! Szeretném megköszönni a kritikákat és minden szépet és jót, amit tőletek kaptam. Köszöm, h olvastátok az írásom! Akkor egy kicsit a történetről: hiba csúszik Piton számításába... nincs meg az utolsó horcrux! Vagy mégis? Végig ott volt mindenki szeme előtt, csak senki nem gondolt rá? Remélem, senkinek nem fogok csalódást okozni! A végét akkor írtam át, mikor megtudtam, h léteznek horcruxok. Akkor is ez lett volna a történet végkimenetele, csak ezzel vált kerek egésszé.Remélem, azért tetszeni fog és nem okozok csalódást! Köszönök mindent és még jelentkezem! Jó szórakozást az utolsó részhez! Háttérzenének ajánlom Enyától a Paint the Sky with Stars című számot:) A nem mindennapi szerelmi történet a mai nappal lezárul... |
A mugli repülőgépek tucatjával pusztították a meglepett halálfalókat, akik miután magukhoz tértek a döbbenettől pálcájukat az ég felé irányítva próbálták lelőni a gépeket, de nem jártak sikerrel.
A földi egységénél azonban a helyzet nem sokat változott. A halálfalók nem menekültek, sőt úgy tűnt, minden egyes megölt csuklyás helyére három újabb jön.
Elkeseredett küzdelmet vívtak földön és levegőben egyaránt.
A vidék lángokban állt. Füst, halál és pusztulás mindenütt.
- Most mit csináljunk?! – kiáltott fel Harry, aki nem régen ért oda Mordonékhoz barátaival. Senki nem válaszolt neki, mindenki önmaga életét próbálta menteni az egyre gyakoribbá váló támadásoktól.
Oldalra pillantott, ahol Piton és Florence vívtak elkeseredett küzdelmet a rájuk támadó halálfalókkal. A bájitaltan tanár lazán hárított egy felé tartó zöld fénycsóvát, majd gyorsan végzett döbbent áldozatával. Perseluson és feleségén is látszott, hogy mindketten a végletekig kimerültek, de ott segítették egymást, ahol tudták. Tényleg szeretik egymást! – futott át Harry agyán a gondolat, de nem sok ideje volt ezen elmélkedni, mert egy átkot hátba találta, ő maga pedig tehetetlenül rogyott a földre és valószínű, hogy ott is leli halálát, ha Perselus nem küld ellenfelére egy gyors halálos átkot, amivel átküldte a Harryre támadó halálfalót a másvilágra. A fiú döbbenten nézett a férfira, aki továbbra is úgy küzdött tovább, mintha az imént mi sem történt volna.
- Ez így nem jó! – kiáltott fel Lupin türelmetlenül és Pitonékhoz fordult, akik éppen utolsó ellenfelüket terítették le. – Lenne egy ötletem, hogy hogyan lehetne minél többet kinyírni közülük.
- Hallgatjuk! – lépett melléjük Mordon is.
- Kik azok, akikre a leginkább fáj a foguk?
- Potter és Piton.
- Úgy van – bólintott a korán őszülő férfi. – Mi lenne, ha ők lennének a csali. Becsalnák a halálfalókat ide, mi meg elintéznénk őket?
-Nekem tetszik – vigyorodott el Perselus és Harry felé fordult, aki szintén bólintott.
-Nekem viszont egyáltalán nem! – háborgott Florence és dühösen férje felé fordult. – Van fogalmad, hogy mibe vágsz bele?
Perselus elmosolyodott és odébbhúzta a nőt, hogy ,,nyugodtan” beszélhessenek.
- Ez nagyon kockázatos, Perselus! Én nem akarom, hogy…
- Nem lesz semmi baj, megígérem – szakította félbe a boszorkányt, ugyanakkor teljesen tisztában volt vele, hogy ezt most meg kell tennie. Nézte Florence arcát, gyönyörű kék szemeit, melyekből most bizonytalanság és féltés sugárzott. Nem akarta őt elengedni. Nem tudta. – Bízz bennem, kérlek, csak most az egyszer bízz bennem! Visszajövök, megígérem!
Pillanatnyi csend következett. Mélyen egymás szemébe néztek és akkor már tudták… mindketten tudták, hogy nincs visszaút. Meg kell tenniük.
- Idefigyelj, Perselus Piton! Ha meg mersz halni én… én esküszöm, hogy utánad megyek és visszarángatlak a földre!
- Áll az alku! – mosolyodtak el mindketten és Piton megcsókolta feleségét. – Szeretlek!
Azzal megfordult és visszatért Mordonékhoz.
Innentől felgyorsultak az események. Segítettek még a körülöttük harcoló társaiknak legyőzni ellenfeleiket, majd mikor ezzel végeztek, barikádokat volna maguk köré és két helyen varázslattal egy mély gödröt ástak, majd Piton és Harry, a két élő csali elindultak, hogy befogják a nagyhalakat.
A többiek pedig a barikádok mögött rejtőztek addig, míg egyikük fel nem tűnt.
Percekig nem történt semmi, csak feszülten figyeltek, mikor egy ismerős hang kiáltott fel a közelből. Ők kinéztek és látták az őrült iramban feléjük száguldó Perselust, nyomában vagy egy tucat halálfalóval, akik nem szórták rá az átkokat, hanem megpróbálták őt beérni. Vesztükre.
- Lupin! Most! – kiáltotta a fekete hajú varázsló, aki abban a pillanatban ugrott át a barikádon és még ép földre ért talajt. A halálfalók már nem voltak ilyen szerencsések, ők ugyanis a varázsigével pillanatok alatt megásott gödörbe zuhantak. Volt, aki nyakát törte, a szerencsésebbje csak a lábát, de ők rögtön mozgásképtelenné is váltak, így az, hogy hadifoglyok lettek, különösebben nem hozta lázba őket.
- Jól vagy? - futott a bájitaltan tanárhoz felesége. A férfi fáradtan bólintott. Ki akarta használni azt a pár perc pihenőt, ami addig adódott neki, míg Harry vissza nem ér, nyomában újabb halálfalókkal.
- Láttam a második horcruxot is… Malfoy őrzi…
- A nyakéket?
Perselus bólintott, de közben azon gondolkozott, hogyan lehetne megszerezni azt, majd hirtelen egy őrült ötlete támadt.
- Lupin! – fordult a borostyán szemű férfi felé. – Tudod, hol van Griffendél kardja?
- Dumbledore irodájában.
- Szerezd meg, míg én a harmadikkal bajlódom.
- Most akarod…? – Piton sokat sejtetően bólintott, majd feltápászkodott a földről, mert látta, hogy Harry is érkezik újabb halálfalókkal és tudta, hogy jön a második felvonása.
Amint a fiú szerencsésen landolt, ő már ugrott is át a barikádon és sebes futásba kezdett.
Emlékezett még arra, hogy merre látta Malfoyt, így sebesen haladt abba az irányba.
Most nem törődött a többi halálfalóval. Egyetlen egyet akart csapdába ejteni.
És akkor meglátta. Az egyik fa mögül előbukkant, aki annyira keresett.
Nem habozott, elé állt, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy áruló így köszönti egykori társát.
- Lucius! Milyen rég találkoztunk!
A szőke hajú férfi lába földbe gyökerezett a döbbenettől. Mit keres itt Piton? Mit akar? Ám legyen, ha az a legnagyobb vágya hogy meghaljon, ő ugyan nem tagadja meg tőle ezt!
Előrántotta a pálcáját és a fekete hajú férfi is ugyanígy tett.
– Remélem, tudod, hogy nem tartozom már neked semmivel, így most mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül megölhetlek.
- Tudod te egyáltalán, hogy mi az? – kérdezett vissza cinikusan Perselus
- Csalódást okoztál a Nagyúrnak! – játszotta meg magát Malfoy.
- Biztosan könnyesre sírta a párnáját miattam! – gúnyolódott a férfi, majd elmosolyodott. – Kezded vagy kezdjem?
- Capitulatus!
- Stupor!
Piton minden egyes átkot olyan fürgeséggel védett ki, mintha olvasna ellenfele gondolataiban. De hiszen, éppen ez történt! Perselus, aki kiváló legilimentor volt, játszi könnyedséggel hatolt Malfoy agyába, aki képtelen volt védekezni ez ellen. Így egy lépéssel mindig előtte járt. Elkeseredett küzdelem alakult ki közöttük. A szőke mágus, legalább háromszor küldött halálos átkot ellenfelére, de az mindháromszor kivédte azokat.
- Mit akarsz? – kérdezte fáradtan a férfi őt, mikor egy pillanatnyi szünetet tartottak, de ugyanolyan fenyegetően szegezték egymásra pálcáikat.
- Hogy mit? A nyakéket! – válaszolta Perselus és egy pillanatig sem látszott rajta kimerítette volna az előbbi párbaj, pedig így volt. Rettentően fáradtnak érezte magát, de nem mutatta. Tudta, hogy azzal a halálos ítéletét írná alá.
- Azt el is hiszem! De nem kapod meg! – ekkor őrült fény csillant meg Lucius acélkék szemeiben, majd elkiáltotta magát – Avada Kadevra!
- Pecificus Totalus!
Piton egy pillanattal előbb mondta ki a sóbálvány átkot, mint Malfoy, mire a halálfaló úgy zuhant a földre, mint egy darab kő
- Nem öllek meg… Jó helyed lesz majd az új Azkabanban – mosolygott gúnyosan, majd még egy átkot ráküldött, hogy még véletlenül se tudják visszaváltoztatni illetéktelenek a férfit. Elégedetten lépett mellé és vette ki ujjai közül az arany nyakéket. - Ha nem tévedek, ez az enyém!
- Mi lesz már?! – kiáltott Mordon, miközben elkeseredett küzdelmet az egyik halálfalóval, aki igencsak szívósnak bizonyult és érezte, hogy ellene már semmi esélye. Percek óta arról próbálta meggyőzni McGalagonyt, hogy mondja ki rájuk a halálos átkot, de asszony képtelen volt rá. – Minerva, tegye meg! Hallja?! Tegye meg! Nincs más választásunk!
Az idős boszorkány felemelte pálcáját, összeszedte minden erejét, hogy képes legyen arra, amit tőle kérnek, ám ekkor, szinte a semmiből egy átok suhant el mellette, kiütve a pálcát a kezéből és egy másik átok pedig a halálfaló testébe hatolt, aki élettelenül terült el a földön.
Mindketten abba az irányba fordultak, ahonnan az életmentő átok jött, de nem láttak senkit. A következő pillanatban pedig már egy fekete ruhás alak ugrott át a barikádon és győzelemittasan meglobogtatta a kezében tartott a nyakéket.
- Megvan! – szólt büszkén Piton. – Meg kellett érte küzdenem, de meg van a harmadik horcrux. Lupin visszaért már?
- Itt vagyok! - hallatszott egy ismerős hang, de ők csak egy feléjük száguldó embert láttak, nyomában három halálfalóval. Meg kellett hagyni, Remus ügyesen kerülgette a felé tartó átkokat. Gondolatban még Perselus is elismerően biccentett egyet. Mindhárman a feléjük tartó férfira emelték pálcájukat, majd mikor az biztonságos helyre ért, kimondták üldözőire a halálos átkot.
- Megvan! – emelte a kardot e levegőbe. –Mindvégig a szemünk előtt volt és nem is tudtunk róla – fejezte be lihegve.
- Mi az, nem vagy formában, öregem? – nevetett fel Piton fáradt társa láttán, aki csak elfintorodott, de nem válaszolt.
- Perselus! – hasított egy ismerős hang a levegőbe és mintha a fekete hajú férfit gyomorszájon vágták volna. Sápadtan fordult a hang irányába és elkerekedett szemekkel suttogta maga elé:
- Florence! – futott, ahogy a lába bírta. Egész végig az zakatolt a fejében, hogy talán későn érkezik… talán már meg is történt a baj. Nem tudhatta, hogy egyenesen Voldemort karjaiba fut, aki pálcáját felesége torkához szorítja.
A férfi úgy torpant meg, mintha szellemet látna.
- Még egy lépés, Perselus és a gyönyörű feleséged darabjait szedegetheted a földről – sziszegte a kígyó képű alak, akinek lábánál most is mint mindig vadul tekergőzött kedvenc kígyója, Nagini. – Attól tartok, drága barátom, itt a vége!
Piton gyorsan előrántotta pálcáját és Naginire szegezte, aki hirtelen leállt a gazdája lába körüli körözéssel.
- Tudom, hogy ő az utolsó…
- Ne merészeld!
- Ereszd el a feleségemet!
- Soha!
- Rossz válasz! – biccentette oldalra fejét a férfi.
- Megölöm!
- Nem hiszem!
- Nevetséges vagy, Perselus! Azt hiszed, kit tudsz játszani engem, a Mesteredet? – horkant fel gúnyosan Voldemort és még erősebben szorította a nő karját, aki fel is szisszent fájdalmában.
- Egyszer már sikerült! - látta, hogy szavainak nagy hátasa van, mert a Nagyúr arcizma megrándul. Tudta, ha eléggé feldühíti, el fogja engedni Florence-t és már csak őt akarja majd megölni. Őszintén szólva, nem zavarta, csak a nőt tudja biztonságban. Érezte, hogy még fokozhatja az imént mondottakat. – Hoppá, nem is egyszer jártam sikerrel. Hányszor is? – vágott gondolkodó arcot a férfi. – Hm, bevallom húsz után már nem számoltam…
Szavainak meg lett a kívánt hatása. Voldemort úgy lökte el magától Florence-t, mintha tüzes vasat fogott volna eddig, pálcáját pedig Pitonra fogta, aki azonban nem mozdult és még mindig Naginira célzott.
- Megöltem a szüleidet is, Perselus! Megöllek téged is! Anyád nem könyörgött, apád viszont igen! Szánalmas volt! Meg kell, hogy mondjam szánalmas!
A fekete hajú férfi úgy érezte, mintha egy éles tőrt forgatnának a szívében, miközben hallgatta Voldemort beszámolóját szülei kínzásáról és haláláról, de egyetlen arcizma sem rezzent, a keze sem remegett meg egy pillanatra sem. Állta a Nagyúr pillantását, nem kapta el tekintetét.
- Csak tudod, anyádért kár volt – folytatta Voldemort. – Tehetséges boszorkány volt, de bemocskolta a vérét. Elárulta az aranyvérűeket! Meg kell érte bűnhődnie, ugye megérted? Azonban- lépett hozzá közelebb és egyik kezét gondolkodást színlelve a szájához emelte – te voltál a legtehetségesebb félvér fattyú, akivel valaha is dolgom volt. De sajnos, te sem voltál más, csak egy fattyú!
- Egy félvér fattyú! Akárcsak te!
- Hálátlan kölyök!!! – indult el felé feldúltan a Nagyúr, de Perselus még mindig nem rá célzott, hanem Naginira és mikor Voldemort újra ráemelte a pálcáját, ő kimondta:
- Avada Kadevra!- mire Nagini mozdulatlanná vált és élettelenül feküdt gazdája lábai előtt. A Nagyúr dermedten nézett Naginira, majd dühről izzó szemmel Perselus felé fordult, aki már akkor sejtette, hogy itt bizony nagyon elszúrt valamit. Hiszen Nagininak el kellett volna emelkednie a földtől és zöld fény meg minden, de itt nem volt semmi ilyen, még csak ehhez hasonló sem.
- Hoppá! Fuss Florence! – kiáltott feleségére és egyszerre kezdetek el őrült tempóban futni, miközben Voldemort sűrűn szórta rájuk az átkokat, de ők mindannyiszor kivédték azokat.
- Azt hiszed, el tudsz engem pusztítani, Perselus? – nevetett eszelősen a sötét mágus. – Rohadt kis félvér! Avada Kadevra!
De Piton és Florence még időben hárított, így az átok melléjük csapódott be.
- Nem győzhetsz le, Perselus, ahhoz túl gyáva vagy!
- Mi van? – ütköztek Lupinba, aki hirtelen a semmiből a tűnt elő.
- Hogy mi van? – nézett hátra Piton és mikor látta, hogy Voldemort még mindig követi őket, már Lupin is megértette.
- Basszus!
- Basszus bizony! Fuss!
Úgy záporoztak rájuk az átkok, mint egy háborús filmben a golyók a katonákra. Tudták, ha megállnak, akkor végük. Így még van esélyük, hogy kikerüljék az átkokat.
Szinte úgy csúsztak be a barikádok mögé, mint egy baseball játékos élete nagy meccsén.
Mordon, McGalagony és Mr. Weasley azonnal körülvették őket, ha szükséges, védeni tudják őket.
Ők hárman alig kaptak levegőt, leghamarabb Piton tért magához a fáradságból és sikerült kipréselnie magából néhány szót.
- Van …van egy apró gond! Nem Nagini volt az utolsó horcrux!
- Micsoda?! – döbbentek meg a körülöttük állók. – Honnan tudja?
- Mikor úgymond megöltem, nem emelkedett el a földtől és nem csapott ki belőle a zöld fény, ahogy a serlegnél. A másik kettő? – fordult Harry felé kérdő tekintettel. – Megsemmisítetted?
A fiú bólintott, mire a körülöttük álló Rendtagok arca elkomolyodott. Nem értették, ahogyan Pitonék sem, hogy hogy lőhettek ekkora bakot az utolsó horcrux-szal kapcsolatban. Hiszen Dumbledore is megmondta, hogy kígyó… Voldemortnak ott volt Nagini, kézen fekvő volt, hogy ő lesz a horcrux.
- Azt ajánlom, vegyük sorra, hogy mit tudunk az utolsó horcrux-ról – javasolta Florence, aki legalább annyit tanakodott a történeteken, mint a többiek. – Tudjuk, hogy egy kígyóról van szó, igaz? – társai bólintottak. – Nagyapa biztosra mondta, hogy Naginiről az? – fordult a nő Harry felé, mire a fiú bólintott. – Akkor nem értem.
Egy pillanatig csend állt be a Rendtagok között, majd a szemüveges fiú emelkedett szólásra, mire minden szem rászegeződött.
- Most jobban végiggondolva, Dumbledore professzor sosem mondta biztosra, hogy Nagini lenne a horcrux. Csak annyit mondott, hogy szerinte a kígyó leírás rá vonatkozik…
- De akkor ki lehet az, akinek köze volt Voldemorthoz? – tette fel a mindenkit gyötrő kérdést Mordon.
- Azt hiszem, én tudom– szólalt meg csenden Piton, szinte csak magának.
- Tudod? – kérdezett vissza döbbenten Florence, mire férje bólintott. – Ki az?
- Én.
Döbbent csend ereszkedett a kis társaságra. Florence-t a rosszullét kerülgette. Nem, ez nem lehet! Hogyan? Miért? Mikor?
Száz és száz kérdés fogalmazódott meg benne pillanatok alatt, érzelmei kiültek arcára. Szólásra nyitotta a száját, de Lupin megelőzte.
- Te? De hogyan…?
- Gondolkozzunk logikusan – szólt hűvösen Piton, mintha nem is róla lenne szó. – Mindössze annyit tudunk, hogy egy kígyóról van szó…
- De te nem vagy kígyó! – kiáltott fel kétségbeesetten a kékszemű boszorkány. Nem hitte el, hogy ez a rémálom vele történik. Fel akart ébredni, de tudta, hogy nem álmodik. Itt minden valóság.
- Nem, valóban nem… az nem. De csak három kérdést tennék fel nektek és arra kérlek benneteket, hogy válaszoljatok – nézett végig a körülötte állókon, akiknek arcán továbbra is jelen volt a döbbenet. – Hogy néz ki a patrónusom?
- Ezüst kígyó – válaszolta McGalagony csendesen. Ő már megértette.
- Mi a Mardekár-ház jele?
- A kígyó – szólalt meg halkan Lupin.
- És ki a ház vezetője?
- Ön – érkezett a válasz Harrytől.
Már mindenki tudta. Mindenki értette, mégsem merte kimondani senki azt, ami nyilvánvalóvá vált az elmúlt pillanatokban.
Florence megrázta a fejét és szinte hisztérikus hangon kiáltott rá a többiekre.
- Hát, nem látják?! Ez egy agyrém! Perselus, nem… - fordult férje felé kétségbeesetten és érezte, hogy a könnyek belülről már égetik a szemét. – Kérlek, mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy nem te vagy az!
- Kicsim… annyira sajnálom… - próbált kipréselni magából a szavakat a férfi, de csak ennyire tellett tőle. Össze kellett szednie minden lelki erejét, hogy a nő szemébe tudjon nézni és elmondani neki, mi fog most történni. – Az egész csak egy… pillanat lesz…Állítólag nem is fáj…
- Ne tedd ezt velem, kérlek! – suttogta Florence és már patakokban folytak könnyei végig bájos arcán. – Ne mondd ezt! Ez nem lehet…
- Meg kell értened – simogatta meg felesége arcát Perselus, de még mindig nem tudott a szemébe nézni. Érezte, hogy az ő arcán is legördülnek az első könnycseppek és nem akarta, hogy a nő, akit mindenkinél jobban szeret, sírni lássa. – Meg kell… meg kell tennem, különben… soha nem lehet elpusztítani őt.
- Nem…
- Kérlek… ne sírj! Ne tedd még nehezebbé, mint amilyen!
- Ne kérd ezt! Sírni akarok és azt akarom, hogy te megvigasztalj! – bújt hozzá férjéhez olyan szorosan, amilyen szorosan csak lehetett. – Kérlek, ne menj el! Ne…
Perselus magához ölelte a nőt, de nem szólt semmit, csak végigsimított a selymes, barna hajzuhatagon. Érezni akarta még utoljára az érintését. Annyira szerette és most mégis el kell hagynia. Valahol mindig is sejtette, hogy ez lesz. És most már tudta, hogy Dumbledore is erre célzott akkor éjjel a Denem-ház alagsorában. Mégis, olyan nehéz! Elhagyni azt, akit még csak most talált meg újra és aki a világon a legfontosabb számára.
Elszakadt hát Florence-től és még egyszer utoljára megcsókolta. Érezni akarta ajkai édes izét, még utoljára.
Erőt vett magán és a szemüveges fiú felé fordult.
- Tedd meg!
Harry azonban megrázta a fejét.
- Tedd meg!
- Nem, amíg nem ad rá magyarázatot!
- Milyen magyarázat kell még, Potter? Hiszen már mindent elmondtam! Az én Sorsom már azon az éjjelen megpecsételődött, mikor a Nagyúr belém égette a Sötét Jegyet. Akkor kaptam meg a lelkének egy darabját is, más magyarázatot nem tudok! Ezek szerint ezért nem ölt meg, mikor árulóként visszatértem hozzá, mert lelkének egy darabja bennem van! Harry…! – szólította fel a fiút, aki továbbra is értetlenül rázta a fejét. Piton ekkor látta meg, amitől eddig csak tartott. Voldemort közeledett feléjük. Egy pillanatra megtorpant, mikor meglátta a szemüveges fiú kezében a pálcát, amint Pitonra szegezi azt, majd újra elindult feléjük.
- Potter, tedd meg! – parancsolt rá Perselus újra a fiúra, aki ismét csak megrázta a fejét. Nem tudta, képtelen volt. Soha nem kedvelte Pitont és az is igaz, hogy bosszút esküdött ellene, de mióta megtudta, hogy mi miért történt… Nem, ő erre képtelen. Ránézett a fekete hajú férfira és zöld tekintetét az ő fekete szemeibe fúrta és…könyörgést látott benne – Harry… kérlek!
A griffendéles megborzongott. Ekkor értett meg mindent. A toronyban Dumbledore nem az életéért könyörgött, hanem a haláláért, mint most Piton. Ennyire félreismerte volna a férfit? Valóban mindig őt próbálta védelmezni és nem ellene volt? Ekkor értette csak meg, hogy Perselus egész idő alatt álarcot hordott. Akit ő szívtelen és önző gyilkosnak hitt, az valójában mindig is az ő oldalán állt és őt segítette egész idő alatt.
Utoljára ránézett bájitaltan tanárára, akinek a szeméből a megszokott gőg és cinizmus helyett most könyörgés áradt.
Felemelte a pálcáját, becsukta a szemét és kimondta:
- Avada Kadevra!
Tényleg csak pillanat volt az egész. A férfi teste elemelkedett a földről, zöld fénycsóva csapott ki belőle, majd finoman, puhán földet ért ismét.
A körülöttük állók megkövülten nézték a jelenetet és mikor azt hitték már nincs tovább, Piton keze egy cseppet elemelkedett a földről. Florence rögtön mellette termett és karjaiba zárta haldokló férjét.
- Potter! – suttogta a fekete hajú férfi, mire Harry letérdelt hozzá. – Ne csináld ezt! El kell engedned! Hagyj meghalni!
- Magát nem lehet átverni, igaz? – mosolyodott el szomorúan a fiú, mire Perselus óvatosan megrázta a fejét. Arcán látszott, hogy minden egyes mozdulat végtelen fájdalommal jár. Harry pontosan tudta, mire gondolt Piton… ahhoz, hogy az átok fogjon, akarni kell annak a halálát, akire kimondták. Ő viszont nem akarta, hogy a férfi meghaljon.
- Már… rég… el kellett volna mondanom… hogy mennyire sajnálom… amit ellened tettem…Azt, hogy elárultam… a szüleidet…nem tudtam…Bocsáss meg, kérlek!
- Ez így nem fair! Maga feláldozta magát értem, a világért…
- Az áldozat… nem rossz dolog…Amikor áldozatot hozol… azt hiszed… elvesztesz valamit… pedig csak átadod…valaki másnak…Add ide a kezed! – Harry gondolkodás nélkül kinyújtotta karját, Perselus pedig megragadta azt. – Ahhoz, hogy legyőzd Voldemortot… szükség lesz a szövetségre…az erőm a tied… - a szemüveges fiú érezte, hogy energia áramlik a testébe. Egy hatalmas, új erő. – Jóra használd!
- Hé, Perselus! – lépett mellé Remus is és bár mosolyogni próbált, most valahogy mégsem sikerült.
- A kedvenc vérfarkasom – mosolyodott el a fekete hajú férfi. – A pokolba is, öregem… vedd már feleségül… szegény lányt, mert… még beleőszül a várakozásba - nézett a kék hajú Tonksra, aki hálásan mosolygott vissza rá. Piton ekkor felesége felé fordult. Végig érezte a vékony kezek szorítását, de most már az arcát is láthatta. Azt az arcot, ami nem is olyan régen hálásan mosolygott vissza rá. A szájat, amit oly szenvedélyesen csókolt. Az élete értelmét, magát. –Florence… azt hiszem, igazad volt…van szép halál… a karjaidban meghalni…ennél szebbet el sem tudok képzelni…
- Perselus, kérlek…
- Ma eggyel több csillag lesz az égen…És ez a csillag… csak rád fog ragyogni…Nefelejcs, most… és mindörökké…
- Nefelejcs – suttogta alig hallhatóan Florence és egy utolsó csókot nyomott kedvese hideg ajkaira. Már nem láthatta, hogy Perselus szeme lecsukódik…örökre.
A barna hajú nő, úgy érezte, mintha kiszakítottak volna egy darabot a szívéből. Még mindig görcsösen kapaszkodott szerelme jéghideg kezeibe, mikor tudatosult benne, hogy vége. Akiért élt, már nincs többé. Fájdalomként hasított bele férje hiánya, mintha ezer és ezer kést forgatnának a szívében. Kin, talán így lehet a legjobban jellemezni azt az érzést, ami átjárta egész testét és belefurakodott elméjébe is.
Felkapta a földről pálcáját és már csak egyetlen dolog éltette, a bosszú! Haljon meg Voldemort! Legyen átkozott ő is és a bandája is, amiért elvették tőle azt, akit szeret.
És valóban. A Nagyúr közeledett feléjük. Méltóságteljesen és kimérten, akár egy valódi lord.
Florence magához intette a Szövetség további két tagját, összeérintették pálcájukat, mire ezüst fénycsóva csapott ki belőlük és áttetsző szellemalakok jelentek meg, a Rend egykori, immáron halott tagjai, többek között James és Lily Potter, Sirius Black, Dumbledore és igen… Piton is. Védőburkot vontak a Szövetségesek és Voldemort köré. Egy áthatolhatatlan burkot és arra biztatták Harryt, hogy szakadjon el a két felnőttől és tegye meg, amire évek óta várnak.
- Gyerünk, kisfiam! – bíztatta őt Lily. – Tedd meg!
- Csak bátran! – mosolygott rá az apja és Sirius. A fiú bizonytalanul tekintett hátra a két felnőttre.
- Miattuk ne aggódj! – szólt mosolyogva Dumbledore és félhold alakú szemüvege alól rákacsintott a három szövetségesre.
- Nem hagyjuk, hogy bajuk essen – fejezte be az igazgató mondatát Perselus szellemképe és lopva rámosolygott Florence-ra, akit vegyes érzelmek kerülgettek. Férje itt volt és mégsem. Látja, de nem érintheti meg… Miért kellett ennek így lennie?
- Gyerünk, Harry, tedd meg! – utasította végül Dumbledore, mire a fiú ráemelte pálcáját a cinikusan mosolygó Voldemortra és kimondta rá a halálos átkot.
-Avada Kadevra!
A Nagyúr teste elemelkedett a földtől, mikor a zöld fénycsóva mellbe találta. A levegőben megmerevedett, majd vakító zöld fényt árasztva magából porráégett és semmivé lett. Mire Harry, Florence és McGalagony újra kinyitották szemüket a szellemek már eltűntek.
Egy pillantra minden megbénult a harctéren. Mikor felfogták, hogy mit is jelentett az iménti jelenség, a halálfalók egy része őrült hoppanálásba kezdett, de a Roxfort területén lehetetlen volt ilyen mutatvány, így volt aki futva próbált menekülni, de sikertelenül, mert legtöbbjük teste köré azonnal erős kötelek tekeredtek, mozgásképtelenné téve őket…
A háborúnak már vége! És ez is, mint minden háború áldozatokat követelt. Nehéz szívvel, de el kellett fogadniuk ezt a tényt. Nem volt olyan család, ahol valakit ne vesztettek volna el. A Rendtagok közül csak néhányan maradtak életben, bár a Weasley- család minden tagja kisebb nagyobb sérülésékekkel megúszta a Varázslók Háborúját, Kingsley, Mudungus, Mrs. Figg meghaltak. És még hány és hány varázsló és boszorkány lelte halálát a harctéren…
Estére, már minden olyan volt, mint régen. Legalábbis külsőre, mert a szívekben tovább dúlt a háború. A harcteret eltakarították, a Rend tagjainak holttestét felvitték a kastélyba, így a lenyugvó nap fénye olyan békésen világította meg a tájat, mintha nem is a Varázsló Történelem legnagyobb háborúja zajlott volna ott néhány órája.
Florence a Roxfort egyik tornyából nézte, ahogy a nap sugarai aranyszínűre festik a tájat, a fákat… A pusztulás nyomai azonban még mindig meglátszottak a leégett füvön, bokrokon.
Még mindig nem fogta fel, hogy történhetett ez az egész. Hogy veszíthette el a férjét, ilyen hirtelene és miért? Nem kívánt mást, csakhogy újra vele lehessen. Csak még egyszer utoljára láthassa.
Mikor az előbb be akarat menni hozzá, McGalagony és Mordon megtiltották neki. Hiába mondta, hogy csak el szeretne búcsúzni tőle, a boszorkány és az auror hallani sem akartak róla.
Jobban őrizték Perselus holttestét, mint egy ereklyét.
A nő érezte, hogy újabb ezüstösen fénylő könnycseppek indultak útjára arcán. Pedig azt mondják, egy idő után elapadnak az ember könnyei… de az övé nem. Jól esett sírni. Megsiratni azt, akit mindenkinél jobban szeretett és már többé nem lehet vele.
- Hiányzol – suttogta maga elé. – Annyira hiányzol…
- Florence – hallotta meg háta mögül az ismerős hangot. Nem kell megfordulni, hogy tudja, ki az. Remus… - Jól vagy? – a nő nem válaszolt, de a férfi folytatta. – McGalagony azt üzeni, hogy bemehetsz Hozzá… láthatod, ha…ha még akarod…
A fiatal boszorkány szembefordult Lupinnal, de nem válaszolt neki. Nem volt hozzá ereje. Kérdőn tekintett a férfira, aki megpróbált elmosolyodni, de nem sikerült. Őszintén sajnálta Florence-t…Ahogy mindenki, ő is azt kívánta, bárcsak vissza lehetne forgatni az idő nehéz, vas kerekét, legalább húsz évvel, hogy megváltoztassák a jövőt…Hogy letéríthessék az útról Perselust. Arról az útról, amit választott…nem önszántából, hanem, mert megtévesztették.
A barna hajú nő bólintott és követte Remust a kihalt folyosókon. A festmények a falon mind csendben voltak, nem mozdultak. Még a kövér dáma sem ment át barátnőjéhez, ő is gondolataiba mélyedve csücsült a Griffendél – torony bejáratánál. A folyosó hideg kövének minden szabad helyén sebesültek feküdtek és önkéntesek próbálták ellátni őket…
Mikor elérték a gyengélkedőnek egy mások elöl elzárt részlegét, Lupin kinyitotta Florence előtt az ajtót, megvárta, míg bemegy rajta, majd becsukta utána.
Florence megpillantotta a pislákoló gyertyák fényében férje élettelen testét.
Közelebb lépett hozzá.
Milyen nyugodt és békés. Tényleg olyan, mintha csak aludna. Leült az ágya szélére és megfogta Perselus jéghideg kezeit. Ujjaival végigsimított a férfi arcán, markáns orrán és szépvonású ajkain, melyekkel olyan szenvedélyesen csókolta őt nem is olyan régen.
Lehajolt hozzá és megcsókolta a homlokát.
Egyre tovább nézte férje élettelen testét, annál erősebben érezte, hogy nélküle nincs értelme semminek. Mi értelme annak, hogy éljen, hiszen Perselus halálával ő is meghalt. Élő halottként járt kelt a mai napon is. Semmi értelme már annak, hogy éljen.
Ekkor eszébe jutott, amit a háború kezdetekor Mordon említést tett valami méregről, ha… ha valakit fogságba ejtenek a halálfalók és…
Hiszen ő is fogsága esett. Szenvedései fogságába, ahonnan tudta, már nincs kiút.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve belenyúlt Perselus talárjának zsebébe és rögtön a kezébe akadt a kis fiola, benne a lila színű folyadékkal.
Többé nem volt kérdés, mit fog tenni. Egyetlen vágya volt csak, hogy újra férjével lehessen. Ez éltette tizenöt hosszú évig is, de most már nincs remény. Csak egy apró sugár, amibe úgy kapaszkodott, mint fuldokló a szalmaszálba. Ebben az üvegcsében van az ő reménye boldogságra, a békére és a nyugalomra. Arra, amire mindig is vágyott Perselus oldalán.
Levette a fiola tetejét és gondolkodás nélkül szájához emelte az apró üveget és kiitta annak tartalmát. Érezte, hogy szemei elnehezülnek. Felemelte Perselus kezét és mellé feküdt, fejét a férfi mellkasára hajtotta, férje karját pedig maga köré vonta. Érezte, ahogy légzése szabálytalanabbá válik, egyre lassul, végül pedig teljesen megszűnik, ahogyan szívverése is.
Így, egymást ölelve lépték át együtt a halandóság határait. És azon az éjjelen valóban több csillag volt az égen, mint eddig bármikor, de két egymáshoz közeli csillag ragyogott a legfényesebben, mert újra egymás mellett lehettek…
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
