Ahol nincs többé fájdalom és szomorúság...



Perselus érezte, ahogy Nagini méregfogai mélyen a nyakába vájnak. Tudta, hogy nem sokára vége. A gyorsan ölő méreg pár percen belül a halálát fogja okozni. Egy egészséges életösztön azonban mindvégig küzdött benne. Hogy miért akart életben maradni, nem tudta, Tizenhat éve folyamatosan kívánta a halált. Minden nap minden egyes percében. És most, hogy elérkezett az idő, mégis fél. Fél az ismeretlentől, ami rá vár odaát.
Érezte, ahogy egy erős kéz felemeli őt. Összeszedte minden erejét, hogy lássa, ki az.
Harry Potter!
Meg kell tennie. Még utoljára segítenie kell a fiúnak. És ha nincs más lehetősége, akkor úgy, hogy átadja neki azokat az emlékeket, amik ahhoz kellenek, hogy megértse, mi vár rá és hogy ő, Perselus Piton, mit miért tett.
- Vidd…el…Vidd…el… - hörögte minden erejét összeszedve és csak remélni tudta, hogy a fiú tud majd mit kezdeni az emlékeivel.
Perselus érezte, hogy minden ereje elszáll.
Még utoljára, utolsó csepp erejét is összeszedte és rekedten szólalt meg, miközben érezte, ahogy a szemét könnycseppek hagyják el. Nem a bánaté, hanem az örömé, hogy nem sokára hazatérhet.
- Nézz…rám… - kérlelte a fiút.
A szénfekete és a smaragdzöld szempár összekapcsolódott egy pillanatra.
Hát igaz – gondolta Perselus. – Tényleg Lily szemét örökölte. Azt a szempárt, amiért ő, Perselus Piton, képes lett volna akár tűzbe menni is.
Érezte, ahogy egy apró mosoly átsuhan az arcán, majd az utolsó csepp élet is elhagyja a testét.
Nem fájt. Nem félt többé.
Lelke elhagyta a testét és könnyű szellőként szállt egyenesen a Roxfort felé, ami most teljesen kihalt és elhagyatott volt. Ez már nem az a világ!
Elsuhant a kéklő tó felett. Kinyújtotta lábát, ami elérte a víz felszínét és kissé megfodrozta azt. Érezte lábujjai között a hideg vízcseppeket. Meghalt, lelke mégis élt. És ebben az új világban szinte minden olyan volt, mint abban a másikban. Ugyanúgy érzett, képes volt megérinteni mindent.
Elrepült Hagrid hatalmas kunyhója felett is, mígnem elérte a kastélyt, aminek hatalmas ajtaja nyitva állt. Mintha csak rá várt volna. Ő pedig nem habozott és belépett.
Valami megmagyarázhatatlan nyugalom szállta meg. Nem voltak kérdések. Minden olyan egyértelműnek tűnt.
A Roxfort folyosói sötétek és elhagyatottak voltak. Ő mégsem félt. Akár a gondolat, lesuhant a lépcsőkön, egészen az alagsorba, a régi szobájába.
Minden érintetlen volt. A lombikok és bájitalok katonás rendben sorakoztak a hosszú asztalon. Minden, ami az életében fontos volt, itt volt egy helyen.
Fájdalommal és némi szomorúsággal nézett végig egykori lakosztályán, majd elmosolyodott és továbbindult.
Felsuhant a hosszú, kacskaringós lépcsőkön, a régi festmények előtt, amik most mosolyogva köszöntötték őt. Végigment a hosszú folyosókon, mígnem elérte a Nagyterem hatalmas ajtaját. Megállt előtte és az feltárult.
Először csak a hirtelen világosságot érzékelte. Az egész terem fényárban úszott és minden irányból halk, suttogó hangok jutottak el hozzá.
Mikor szeme valamelyest hozzászokott a világossághoz, belépett a helyiségbe. A hangok elhaltak.
Minden arc felé fordult és mosolyogva üdvözölték. A tömegben felfedezni vélt olyan embereket is, akiket ismert egykoron. Ahogy haladt előre a sorfal között a szabadon hagyott kis úton, úgy kerültek elő az ismerős arcok. Először csak néhány egykori diák. Majd Colin Creevey mosolygó szőke feje tűnt fel előtte Cedric Diggory-val. A másik oldalon Mordon és Fred köszöntötték őt. Utóbbi széles vigyorral az arcán, míg előbbi egy enyhe fejbiccentéssel.
Egyre gyorsabban lépkedett előre. Ekkor látta meg Remust és Tonkst, akik boldogan karoltak egymásba és apró mosollyal az arcukon figyelték, ahogy elhalad előttük. Mellettük Sirius állt, aki szemével bíztatta, hogy menjen csak tovább bátran, ne habozzék!
Perselus ekkor látta meg a legelöl álló és mindeddig őt figyelő Dumbledore-t, aki barátságosan elmosolyodott és cinkosan rákacsintott félhold alakú szemüvege mögül, míg végül utat engedett neki.
Perselus szíve nagyot dobbant, mikor meglátta, ki is várja az út végén. Mindössze két lépés választotta el őket egymástól.
A vörös hajú nő mosolyogva nyújtotta ki felé kezét, ő pedig megfogta azt és közelebb lépett. Rámosolygott Lilyre, belenézett azokba a gyönyörű, smaragdzöld szemekbe. Nem kérdezett semmit, csak lehajolt hozzá és megcsókolta, a nő pedig viszonozta azt.
Mert mindenkinek van egy saját Mennyországa, ahol nincs többé fájdalom, harag és gyűlölet. Nincsenek kérdések csak válaszok, boldogság és szeretet. Ez Perselus Piton mennyországa.