|
3. A sussex-i mészárlás
2008.07.10. 07:38
| Íme a harmadik fejezet. A történet hátterében egy fogadás áll, ami Elisabeth és Sherlock között köttetett és aminek tétje elég komoly mindkettejük számára.:)) Ki tud előbb megoldani egy bűnügyet? Továbbá apránként fény derül Elisabeth múltjára és a híres detektívvel való találkozására. A bűnügy terén most sem álltam a helyzet magaslatán, de talán egy árnyalatnyival jobb és összetettebb lett, mint az első. A híres Afrika- kutató professzort brutális módon meggyilkolták. A címe azért kapta a ,, mészárlást", mert a végén kiderül, h nem csak egy gyilkosságról van szó. Az ügyet természetesen Holmes és Elisabeth is gőzerővel próbálják megoldani, de hogy melyikük jön rá előbb a megoldásra és ki nyeri a fogadást (valójában), csak a végén derül ki! És egy új elemmel is gazdagítottam a szerkezetet, méghozzá részletekkel Elisabeth naplójából. Jó szórakozást! |
| |
Akik ismerték Miss Elisabeth Ascotot és Sherlock Holmest, azok tudhatták, vagy legalábbis sejthették, hogy sokkal mélyebb érzelmeket táplálnak egymás iránt, mint azt valójában mutatják. Csak nekem, a hű barátnak és krónikásnak engedtek bepillantást valódi, szenvedélyes érzelmeik mögé.
Ez az őrült szerelem űzte őket egymás karjaiba annak idején és ez vezette el őket egy szörnyű bűntény megoldásához is, ami a sok taktikázás miatt, kis híján balul sült el barátom számára.
Az a bizonyos kora őszi reggel sem különbözött a többitől. Én újságot olvastam kényelmes székemben, míg Holmes kedvenc karosszékében üldögélt pipával a szájában és úgy tűnt, gondolkodik valamin. Jó ideje nem volt már megbízása, így kizártnak tartottam, hogy egy ügy kötné le ennyire elméjét. Sokkal inkább egy ifjú hölgy, akire az utóbbi néhány hétben igen csak nagy figyelmet fordított.
Most is csendben üldögélt, háttal az ablaknak és gondolataiba merülve pipázgatott. Legalábbis én azt hittem.
- Ez iszonyú – sóhajtott fel színpadiasan egy idő után.
- Valami gond van, Holmes? - kérdeztem, miután felpillantottam újságom lapjaiból.
- Senki nem tud egy valamire való bűntényt elkövetni. Itt van például ez a tolvajbanda – mutatott az újság bűnügyi oldalára, amit szokásához híven kiszedett a Times -ból, mielőtt az immáron számára érdektelen napilapot átadta volna szerény személyemnek. – Betörnek egy bankba, de a menekülés hevében még a fontokkal teli zsákot is ott felejtik a pénztárnál. Nevetséges! Nem tudom említettem-e már, kedves barátom, hogy a világnak az a legnagyobb szerencséje, hogy én…
-…hogy Ön annak idején a jó oldalra állt – fejeztem be mondatát, miközben felemelkedtem székemből és az ablakhoz sétáltam, hogy rágyújtsak egy szál cigarettára – Miss Ascot minden bizonnyal hamarosan megérkezik – mosolyodtam el barátságosan. Hát igen. A gyönyörű Elisabeth Ascot. Az egyetlen nő, aki képes volt meghódítani barátom szívét.
- Nem értem, mi köze ennek az egésznek Elisabethez – rázta meg fejét értetlenül Holmes.
Még hogy nem érti – mosolyogtam magamban. – Az egyetlen, ami le tudja kötni a figyelmét, a bűnügyeken kívül, az Miss Ascot. Ha ő belép ebbe a szobába, odakint akár hóvihar is dúlhat, nem számit. Holmes számára akkor csak a jelen létezik és az a nő, aki képes vele elfeledtetni minden gondját- baját.
- Remélem, tudja, kedves barátom, hogy most igen csak mellé lőtt, már ami Elisabethet illeti – nézett rám szigorúan, ám én továbbra is csak mosolyogtam.
- Az maga baja, Holmes – kezdtem – hogy nem látja, ami az orra előtt van. Ha komolyan gondolná, amit mond, akkor nem pillantana olyan sűrűn a kandallón álló órára.
A detektív kissé szemrehányóan nézett rám. A szürke szemárból egyértelmű megrökönyödés sugárzott.
- Maga fejlődőképes, Watson, komolyan mondom, egyáltalán nem reménytelen eset.
Ekkor lépések zaja hallatszott az előszoba felöl.
Lopva barátomra pillantottam és láttam, hogy szemei felcsillantak. Ez pedig a Baker Streeten csak egy dolgot jelenthetett, Miss Ascot megérkezett.
És valóban a nappali ajtaja kitárult és Elisabeth lépett be rajta, ragyogó mosollyal az arcán. Szőke haja lazán volt feltűzve, így a rakoncátlan tincsek szabadon omolhattak vállára, melyet mindössze csak egy könnyű, őszi kabát akart, ami alatt sötétzöld ruhát viselt, és ami remekül kiemelte arcának bájos vonásait.
Holmes egyetlen lépéssel mellette termett és arcon csókolta Miss Ascotot, majd lesegítette róla a kabátját.
- Jó napot, uraim!- mosolygott a nő továbbra is és tekintetével követte barátomat a fogasig, majd vissza.
- Hogy van, kedvesem? – kérdezte Holmes, miközben hellyel kínálta Elisabethet.
- Remekül- kacagott fel Miss Ascot. – Gyönyörű idő van odakint. Nem is értem, miért nem mozdulnak ki. Egész nap ebben a dohányfüstös szobában üldögélnek – pillantott ránk rosszallóan, majd az ablakhoz lépett és kitárta. – Jól látom, hogy unatkozik, Sherlock? – fordult barátom felé érdeklődőn mosolyogva.
Már sokszor említettem, hogy Miss Ascot angyali teremtés volt, de most, hogy a kora őszi nap sugarai megvilágították kecses alakját, inkább tűnt angyalnak, mint hétköznapi embernek. Férfi legyen a talpán, akit akár csak egy pillanatra is, de nem nyűgözött le ez az égi tünemény, aki kérdő tekintettel meredt a szoba közepén álló Holmesra.
- Unatkozom?! Az nem kifejezés! – zökkentette ki gondolataimból barátom hangja. – Semmi megbízás, semmi…
- Talán most az egyszer Ön is mehetne az ügyek elébe – komolyodott el a nő. – Biztos vagyok benne, hogy számtalan olyan megbízás lenne, melyben a rendőrség az Ön segítségére szorulna, kedvesem.
- Nők. Mindig mindent leegyszerűsítenek annyira, hogy még a legegyszerűbb ügyekben is képesek alaposan mellé találni -szólt lekezelően Holmes, miközben pipáját letette az asztalra.
- Ezzel azt akarja mondani, Sherlock, hogy egy esetet sem tudnék megoldani az Ön segítsége nélkül? – lépett közelebb barátomhoz kihívóan a kisasszony.
- Én általában beszéltem a nőkről, kedvesem – ellenkezett a detektív, de túl későn, ugyanis jött a következő csapás.
- Szóval már nő sem vagyok?
- Hát, hogy Ön nő, az tagadhatatlan – nevetetett fel Holmes, miközben végignézett Elisabethen és cinkos fény csillant a szemében. – Mindazonáltal, fenntartom az állításomat olyan formában, hogy előbb oldok meg bármilyen rejtélyt, mint Ön, kedvesem.
- Ezt vehetem kihívásnak?
- Annak veszi, aminek akarja, drágám! – felelt fensőbbségesen barátom, én pedig elmosolyodtam. Mindig is mulattattak a kettejük között lezajló apró civakodások és ez most kifejezetten érdekesnek tűnt.
Egyetértettem Miss Ascottal, hogy Holmes iménti szavai valóban kihívásnak tűntek. Letettem hát az újságot, amibe eddig temetkeztem és érdeklődve figyeltem a fejleményeket.
Barátom az íróasztalához ment és elővett egy cigarettát az asztalon heverő kis ezüst dobozkából, de odáig már nem jutott, hogy meg is gyújtsa, mert Elisabeth kikapta a kezéből és zöld szemeit dühösen rávillantotta, a detektív pedig elfojtott egy apró mosolyt és várakozón tekintett a nőre.
- Szóval azt mondja – kezdte Miss Ascot komolyan – hogy nem tudnék megoldani egy bűnügyet sem?
- Én ilyet nem mondtam – emelte fel barátom kezeit tiltakozón. – Csupán azt bátorkodtam megjegyezni, hogy én előbb oldok meg bármilyen esetet, mint Ön – azzal visszavette cigarettáját a kisasszonytól, de nem gyújtott rá. Tudta, hogy Elisabeth nem szereti a dohányt, maximum a pipa füstöt tűrte meg, ha Holmesnak minden áron ,,füstölögni? támadt kedve, ahogy ő nevezte. Barátom azonban tiszteletben tartotta a hölgy kérését és csak nagy ritkán gyújtott rá a közelében, ha egyáltalán rágyújtott. – Mindazonáltal – folytatta a detektív – lehetőséget szeretnék adni arra, hogy bebizonyítsa, tévedtem.
- És pedig? – nézett rá kérdőn Elisabeth és közelebb lépett barátomhoz.
- Fogadást ajánlok. Ha Ön előbb old meg egy rejtélyt, mint én, akkor Ön nyert.
- Remek – bólintott beleegyezően Miss Ascot. – És mi a tét?
- Ha én nyerek, annyit füstölöghetek a közelében, amennyit csak kedvem tartja Ha viszont Ön győz… - itt egy pillanatnyi szünetet tartott és elgondolkodva végigmérte az előtte álló nőt.
- Igen?
- Ha maga győz… elveszem feleségül – erre még én is felkaptam a fejemet. Sherlock Holmes nősülni készül? Mivé lesz így a világ?
- Miből gondolja, hogy magához mennék? – kérdezett vissza tettetett felháborodással Elisabeth, majd elmosolyodott és közelebb lépett a lágyan mosolygó Holmeshoz. - Ám legyen. De figyelmeztetem,kedvesem, Ön rosszul jár, ha nyerek. Amellett, hogy többé nem gyújthat rá egy életen át, még engem is el kell viselnie.
- Majd csak megoldom valahogy – válaszolt halkan a detektív. Elisabeth bájosan elmosolyodott és bár bizonyára nehezére esett barátomnak kiszabadulni Miss Ascot bűvköréből, de végül sikerült neki. Megsimogatta a kisasszony arcát és a homlokára nyomott egy apró csókot, majd hangatanul suttogott valamit, mire a kisasszony elmosolyodott és bólintott.
Az ilyen néma párbeszédek igen gyakoriak voltak kettejük között, bár volt már olyan eset is, hogy egymás rezdüléséből is kiolvasták, mire gondol a másik.
Bevallom, ilyenkor kicsit rosszul érzem magam. Olyan, mintha kimaradnék valamiből, de aztán rájuk nézek és látom, milyen boldogok, ilyenkor minden önsajnálatom elszáll.
- Na és, dr. Watson? – hallottam Elisabeth kedvesen csengő hangját, ami végképp kizökkentett gondolataimból.
- Nos, szerintem döntsön Ő – fordultak felém várakozón, én pedig kérdőn tekintve néztem vissza rájuk. – Fussunk neki még egyszer! Elisabeth – tel arról tanakodtunk, hogy vajon melyikünknek óhajt majd segíteni, vagy, hogy segíteni akar-e egyáltalán bármelyikünknek is.
Szóval ezt várják tőlem – gondoltam kissé bosszúsan. – Válasszak kettejük közül. Úgy diktálná az udvariasság, hogy Miss Ascotot segítsem, lévén, hogy nő és esetleg védelemre lehet szüksége. Holmes viszont pedig olyan régi barátom…
Így hát a harmadik utat választottam, némi módosítással.
-Azt hiszem - kezdtem – kimaradnék kettejük ügyéből. De nem úgy, ahogy gondolják - tettem hozzá sietve, mikor láttam a lemondást mindkettejük szemében. – Kívülálló maradok és megpróbálok mindkettejüknek segíteni. Természetesen az ügy és a tét komolyságára való tekintettel – itt egy halvány mosoly futott át arcomon, de megembereltem magam, mielőtt újabb lesújtó tekintetet kapok cserébe eme gesztusomért, és komolyságot erőltettem magamra – mindkettejük nyomozásában elért részeredményeit a legnagyobb diszkrécióval kezelem majd. Ha így is elfogadják segítségemet, akkor nincs semmi ellenvetésem.
Holmes és Elisabeth egymásra néztek és végül beleegyezően bólintottak.
- Már csak egy bűntény kéne – vetette fel később Miss Ascot, mikor barátommal a díványon ültek és szőke fejét a detektív vállán nyugtatta.
Ekkor lépések zaja hallatszott felfelé a lépcsőn és a következő pillanatban Holmes már a Mrs. Hudson által behozott táviratot olvasta.
- Nos, kedvesem! – fordult Elisabeth felé. - Így teljesüljön minden kívánsága! Megyünk Sussexbe! – azzal egy laza mozdulattal a háta mögé hajította a levelet. - Gyilkosság történt – folytatta izgatottan.
Fél órával később már a vonaton zötykölődtünk célállomásunk felé, és hamarosan meg is érkeztünk a Sussex-i pályaudvarra, ahol Lestrade felügyelő már várt bennünket. Üdvözölt minket, majd elindultunk a tett helyszínére, menet közben pedig a felügyelő feltárta előttünk az ügy részleteit.
- Brutális gyilkosság, annyi biztos. Az áldozat egy bizonyos Archibald Fewer. Híres Afrika- kutató. A bennszülötteket előszeretettel tanulmányozta. Több publikációja is megjelent. Az egyik például…
- A lényeget, felügyelő, ha kérhetném – szakította félbe Holmes a hivatalos közeget, aki meglepetten bólintott és folytatta.
- A gyilkosság tegnap éjjel történt. Semmi más nem volt nyitva, csak az ebédlő egyik ablaka. Így jutott be a gyilkos az épületbe. A professzornak szokása volt, hogy lefekvés előtt végig járja az egész házat és ellenőrzi, hogy minden be van-e zárva. Úgy tűnik, most az egyszer nem volt elég alapos – fűzte hozzá megjegyzését, mint egy mellékesen Lestrade. – A holttestet a szoba közepén találtuk meg. Az egyik kezéről levágták a mutatóujját, a másik keze pedig nyomtalanul eltűnt. A nyakát elvágták, nyilván így ölték meg.
Mindnyájan szörnyülködve hallgattuk a történetet. A Holmes mellett ülő Elisabeth pedig belesápadt a hallottakba.
- Dulakodás vagy bármi nyom? – kérdezte barátom, megszakítva a csendet.
- Mindent úgy hagytunk, Mr. Holmes, ahogy volt. Még a holttestet sem mozdítottuk el, míg Ön nem látta – válaszolt Lestrade, majd Elisabeth fel fordult. – Miss Ascot, azt hiszem, ez a látvány nem hölgyeknek való. Talán jobb lenne, ha…
- Ezt talán bízza rá – szólt hűvösen Holmes. – Miss Ascot felnőtt nő, tudja, mit csinál.
Ha lehet ilyet mondani, a viszony a barátom és a felügyelő között az utóbbi néhány hónapban igen csak megromlott. Eddig sem lelkesedtek egymásért. Lestrade amatőr nyomozónak tartotta barátomat, aki viszont nem átallotta minden adandó alkalommal kontárnak nevezni őt. De azóta, hogy a felügyelő le akarta tartóztatni a kisasszonyt a Tigrisszem ellopásával vádolva őt, a két férfi közt olyan fagyossá vált a viszony, hogy az Északi-sarkon is kánikula uralkodott ahhoz a légkörhöz képest, amit ők teremtettek, ha egy légtérbe össze voltak zárva.. És bár Lestrade már számtalanszor bocsánatot kért Elisabethtől, aki el is fogadta azt, a két férfi helyzetén mindez mit sem változtatott.
Mikor megérkeztünk a tudós házához, bár inkább kastély volt a hatalmas, égbe meredő tornyokkal és az óriási kerttel, és beléptünk a színpompás ebédlőbe, ahol a gyilkosság történt, szörnyülködve láttuk a földön heverő holttestet.
Innentől Miss Ascot naplójából idézek, hogy lássák, hogyan élte meg ő az eseményeket. Átadom tehát a szót Elisabethnek.
A helyiségben dulakodás nyomai látszottak. Legalábbis a felborult székek és a földön heverő cserépdarabok erről tanúskodtak.
Én még jobban szétnéztem volna, ha nem akad meg a szemem hirtelen a földön fekvő holttesten.
Szörnyű látvány volt. A professzor teste kicsavarodott, mintha lezuhant volna. Az egyik keze teljesen, a másik kezéről pedig a mutatóujja hiányzott. A nyaka pedig… te jó ég!
A rosszullét kerülgetett, arcomat a mellettem álló Sherlock kabátjába fúrtam, aki gyengéden átölelt és megsimogatta a hátam.
- Ez rettenetes – suttogta elszörnyedve Watson. – Ki lehet képes ilyen brutális gyilkosságra?
- Elvitetném a holttestet, ah megengedik – hallottam Lestrade felügyelő hangját. Aztán lépések zaját hallottam és mikor újra felnéztem néhány pillanattal később, a holttest már nem volt sehol.
- De hol lehet a keze? – tette fel újabb elmés kérdését a felügyelő, én pedig ez idő alatt az ajtó melletti szekrényhez sétáltam, hátha találok valami említésre valót.
- Kik dolgoznak a háznál? – hallottam Sherlock kérdését és szemem sarkából láttam, hogy figyeli, mit csinálok.
- Mindössze hárman, Mr. Holmes – érkezett Lestrade válasza. – A cseléd, a házvezetőnő és a komornyik. Senki más nem…
A mondat végét már nem hallottam, ugyanis önző mód magammal és a szekrényből kizuhanó kézzel voltam elfoglalva és szégyenemre hatalmasat sikoltottam, pedig nem szokásom. Még az én betörésen edzett, kötélidegeim is felmondták a szolgálatot egy pillanatra.
A többiek egy lépéssel mellettem termettek. Egész testemben remegtem és semmi más nem járt a fejemben, csak hogy minél hamarabb kijussak erről a borzalmas helyről. Nem néztem semerre, egyenesen az ajtó felé vettem az utam és mikor kiértem a házból lerogytam a lépcsőre.
Semmi másra nem vágytam csak arra, hogy friss lebegőt szívhassak és kiüríthessem a fejemből azt a borzalmas látványt, ami az imént tárult elém. Mélyeket lélegeztem, mikor a hátam mögül lépéseket hallottam. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, ki az. Igen, ő az egyetlen, akire most szükségem volt. Senki más nem tudja megnyugtatni háborgó lelkemet, csak ő.
Kinyújtottam kezemet, ő megfogta és leült mellém. Gyengéden átölelt és belecsókolt a hajamba.
- Jobban van, kedvesem? – kérdezte mosolyogva és kisimított egy kósza tincset a szememből.
- Sajnálom, Sherlock – suttogtam alig hallhatóan, miközben belenéztem szürke szemeibe, melyekből őszinte érdeklődés és egyben meglepődés tükröződött.
- Ugyan mit?
- Hogy olyan bután viselkedtem – válaszoltam fejemet lehajtva, ő azonban állam alá nyúlt és felemelte, hogy szemembe nézhessen. – Sajnálom, hogy sikítottam, pedig nem szokásom. Úgy viselkedtem, mint egy kislány, mikor békát vagy egeret vagy nem is tudom én mit lát.
- Vagy egy ,,zöldfülű? detektívet, akit éppen akkor zsebelt ki – nevetett fel.
- Ennyire emlékszik az első találkozásunkra? Minden szavamra?
- Minden egyes mozdulatára.
Igen, az az évekkel ezelőtti eset – gondoltam nosztalgikusan. – Ha valaki nekem akkor azt mondja, hogy abba a kölyökképű fickóba leszek évek múlva őrülten szerelmes, biztosan kinevettem volna. Pedig így lett.
Most itt van mellettem, egyik karjával átölel, a másik kezével pedig még mindig remegő kezemet fogja. Még mindig reszkettem, de nem a házban történtek miatt, hanem attól, hogy ő mellettem van. A közelsége mindig kellemes bizsergéssel tölt el.
- Nézze, Elisabeth! Tőlem félhet kígyótól, békától, patkánytól vagy bármitől. Nem érdekel, amíg maga mellett lehetek és megvédhetem – szólt lágyan. Hozzábújtam, olyan közel, amennyire csak lehetett. Hagytam, hogy két tenyere közé vegyem a kezem és megcsókolja. Szeretem, mikor ezt csinálja. Ilyenkor olyan gyengéd, hogy senki sem feltétezné róla, hogy képes ilyen érzelmekre is. Nem csoda, hiszen ők nem látják a szigorú álarc mögött mögött megbúvó Sherlock Holmest. Csak én ismerem őt igazán és csak ő ismer engem igazán.
Óvatosan közelebb hajolok hozzá és gyengéden megcsókolom. Milyen furcsa! Még soha nem csókoltam meg, mindig Ő csókolt először. Nekem nem volt más dolgom, mint viszonozni. Először Ő is meglepődik, de végül visszacsókol. Karjaimat nyaka köré fonom és érzem, hogy az ő kezei pedig hátamat simogatják.
Istenem, még soha nem szerettem így senkit. Tulajdonképpen, még soha nem is voltam szerelmes senkibe, rajta kívül.
- Meg ne próbálja! – szakadt el tőlem és szigorúan nézett rám, sőt azt hiszem, a nyomaték kedvéért még az egyik szemöldökét is felhúzta. – Tudom, mire gondol, de nem szállhat ki. Le akarom győzni, de nem ilyen áron. Szabályos és tisztességes küzdelemben. Ne hagyja, hogy egy ilyen kellemetlenség elvegye a kedvét – szólt enyhébben, majd felállt mellőlem és felsegített a lépcsőről. – Tudom, hogy megrémült, de higgye el, ezt is megoldjuk együtt, mint már annyi minden mást.
Elisabeth még néhány részt a rendelkezésemre bocsátott naplójából, így ígérem, hogy még visszatérünk az ő emlékeihez is, de most pedig, ha megengedi a tisztelt olvasó, folytassuk az enyémekkel.
Lestrade felügyelővel továbbra is a szobában tartózkodtunk és vártuk, hogy Miss Ascot és Holmes visszatérjenek.
Lopva az ajtó felé pillantottam, hogy vajon mikor lépnek be rajta. A felügyelő meg csak beszélt és beszélt. Hogy miről, azt nem tudnám megmondani.
- Azért ez furcsa nem gondolja? – zökkentett ki végleg gondolatimból a hivatalos közeg.
- Micsoda? - kérdeztem vissza szórakozottan.
- Hát, hogy ők ketten… - biccentett fejével az ajtó felé. – Pedig mindig Holmes hangoztatta, hogy a szerelem milyen felesleges dolog, erre most tessék.
Órámra néztem: már éppen ideje, hogy visszatérjenek!
- Azt ajánlom, ott folytassuk, ahol abbahagytuk – lépett be barátom és Elisabeth a szobába.
Elgondolkodva néztem mindkettejükre és feltettem a bennem érlelődő kérdést.
- Hogyan tovább?
Holmes tanakodva nézett a mellette álló szőke nőre, aki szintén elgondolkodva nézett vissza rá.
- A sportszerűség kedvéért - kezdte barátom a kisasszony felé fordulva – maga az ebédlő egyik, én pedig a másik felében kezdem a kutatást. És talán, az lenne a legegyszerűbb, ha nem nyúlnánk semmihez míg mindketten át nem vizsgálunk mindent.
Miután megállapodtak a részletekben, mindketten hozzáláttak a kereséshez, Lestrade felügyelő és én pedig érdeklődve szemléltük az eseményeket.
Egyszer csak Miss Ascot izgatottan csengő hangja ütötte meg a fülünket.
- Sherlock, egy percre! – barátom és mi is ott termettünk a lány mellett. Elisabeth egy apró nyílra mutatott a fal tövében és már nyúlt is volna, hogy megnézze, mi is az, de Holmes még idejében elkapta a kezét.
- Megőrült?! Hozzá ne érjen, az Istenért! - nézett rá barátom szemrehányóan és elővett egy zsebkendőt, majd azzal megfogta a kis nyilat és a fény felé fordította. – Érdekes.
- Miért, mi ez? – kérdezte az eddig is tátott szájjal álló Lestrade. Holmes dühösen felé fordult és tekintetében annyi lenézés volt, hogy az egész királyi családnak elegendő lett volna.
- Mérgezett nyíl? - nézett rá Elisabeth kérdőn és a detektív bólintott.
- Látják, a vége be van vágva és tisztán kivehető rajta a piros és fekete festék. Csak egy olyan törzset ismerek, ami ilyet használ. A vokuk. Egy kis törzs Afrika belsejében. A méreg, ami ebben a nyílban van, bénító hatású. Egy oroszlánt egy perc alatt teljesen megbénít. A professzorral valószínűleg pillanatok alatt végzett. Mondja csak, Lestrade! – fordult a felügyelő felé Holmes. – Kihallgatta már a személyzetet?
A hivatalos közeg megrázta a fejét.
- Mindjárt gondoltam – érkezett a csípős válasz barátomtól, mire a felügyelő kiadta a parancsot az egyik tisztnek, hogy hívja be a cselédséget.
Nem sokkal később már egy ötven év körüli nő ült velünk szemben. Barátságos tekintete és őszes haja, amolyan nagymama külsőt kölcsönzött neki.
- Ön Mrs. Harpet, igaz? - tette fel első kérdését Holmes. Az asszony bólintott. – A gyilkosság időpontjában hol tartózkodott és mit hallott?
- Tíz órakor már visszavonultam és igen hamar elaludtam uram. Nagyon jó alvó vagyok, nem hallottam semmi… zajt – válaszolta a házvezetőnő.
- Ki találta meg a holttestet?
- Én, uram. Reggel fél ötkor, mikor felkeltem, hogy kinyissam a zsalukat és akkor láttam, hogy a gazdám…. - nem fejezte be, mert szemeit ellepték a könnyek és keserves zokogásban tört ki.
A következő tanunk a komornyik, Mr. Peterlow a hatvanas évei elején járt. Zárkózott férfinek tűnt. Szinte minden szót harapó fogóval kellett kihúzni belőle, de új információkkal nem látott el bennünket, ahogyan az utána következő cselédlány sem.
Sikerült eljutnunk arra a pontra, hogy teljes sötétségben tapogatóztunk. A mérgezett nyílon és a nyitott ablakon kívül semmi nyomunk nem volt.
- Elisabeth, óhajt valamit kérdezni a kisasszonytól - fordult barátom Miss Ascot felé, aki bólintott, Holmes pedig felállt székéről és az ajtó felé indult.
- Magát nem érdekli? – torpant meg a nő hangjára.
- Nem, én már megtudtam mindent, amit akartam. Amíg Önök kérdezősködnek és körülnézek a professzor szobájában – azzal becsukta maga mögött az ajtót és ott hagyott bennünket.
- Felügyelő – mosolygott Elisabeth bájosan Lestrade-re. - Megtenné, hogy magunkra hagy bennünket a kisasszonnyal? És maga, Watson doktor, odébb ülne egy kicsit?
- Természetesen -válaszoltam, bár nem tudtam mire vélni különös kérését.. Felálltam és távolabb mentem. Elég messze ahhoz, hogy teljesítsem Miss Ascot kérését, de elég közel maradtam ahhoz, hogy halljam, mit beszél a cselédlánnyal.
-Charlotte, igaz? Charlotte Harlow? – mosolygott Miss Ascot a lányra, aki bólintott. – Nem angol, ugye?
- Nem értem, miről beszél, kisasszony – hallatszott a cseléd ijedt hangja.
- Nem vagyok egy nyelvszakértő, mint Mr. Holmes, de azt tudom, hogy egy született angol nem beszél ennyire pontosan, minden szavára kínosan ügyelve, mint Ön. Ígérem, a titka biztonságban van nálam, ha elárulja nekem, honnan származik!
Charlotte egy pillanatig habozni látszott, majd beszélni kezdett.
- A szüleim misszionáriusok voltak Afrikában.
- Mióta él Angliában.
- Hat éve.
- Nagyon köszönöm, sokat segített -mosolyodott el Elisabeth.
- Kisasszonyom, ugye a fiatalúrnak sem fogja elmondani? - szóalt meg hirtelen a cselédlány. Bájos arcára idegesség ült ki és fekete szemeit könyörgően Miss Ascotra emelte.
- Mr. Holmesra gondol? Nem, neki sem.
Mikor kiléptünk a szobából, Elisabeth sajnálkozva fordult felém.
- Ugye megbocsát, doktor, amiért távolabb küldtem! A lány máskülönben nem szólalt volna meg és…
- Ugyan! Nem tesz semmit! – legyintettem elmosolyodva és láttam, a gyönyörű arcon, hogy megkönnyebbült. – Ha jól látom, a professzor szobájába megyünk – jegyzetem meg a lépcsőn felmenet és a kisasszony bólintott. Lestrade látta, hogy melyik szobába ment be Holmes, így követtük és valóban ott találtuk a professzor könyveit böngészve. Érkezésünkre elmosolyodott és így szólt:
- Nagyon remélem, kedvesem, hogy nem vesztegették el az idejüket holmi üres fecsegésre és kérdezősködésre – lépett Elisabethez. – Ez a szoba egy valóságos arany bánya. Különösen felhívnám a figyelmét arra a falra, ott – mutatott a szemközti falra barátom, ahol különböző szerszámok lógtak. És igen, egy fúvócső is.
Miss Ascot csillogó szemekkel nézett barátomra.
- Ez az, amire gondolok?
- Attól tartok, igen.
Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy az éjszakát Sussexben töltjük, egy a faluban lévő fogadóban.
Megkaptuk a három kért szobát és legközelebb csak vacsoránál találkoztunk. A kandallóban lobogott a tűz, vidám hangulatot varázsolva a helyiség komor falai közé.
Elsőnek én érkeztem és le is ültem az egyik üres asztalhoz. Majd Holmes és végül Miss Ascot is elfoglalták helyüket, nem sokkal később pedig a kocsmáros is megérkezett, hogy felvegye a rendelésünket. A választék igen szerénynek bizonyult, mivel mindössze egyetlen fogás, sült hal volt.
- Mit forgat a fejében, Holmes? – kérdeztem barátomat, aki elgondolkodva ült velem szemben és szürke szemeiben furcsa fény csillant.
- Nem hallottak még arról, hogy vidéken a legjobb információforrás a helyi kocsma? – válaszolta. – Tapasztalataim szerint itt többet tudnak az emberek a helyiekről, mint esetleg az illető saját magáról – azzal magához intette a kocsmárost. – Hová megy? – fordult Miss Ascothoz, aki felállt mellőle és a kijárat felé vette az irányt.
- Hogy hová? – nevetett fel a lány. – Sétálok egyet, amíg Ön dolgozik. Eszemben sincs kihallgatni, hogy milyen szupertitkos információkat szerez meg a barátunktól. Ne nézzen, így! – mosolygott továbbra is barátom kérdő tekintetét látva. – Maga a maga módszereivel dolgozik, én pedig az enyémmel. Negyed órán belül itt leszek - azzal kilibbent a fogadó ajtaján, mint egy földöntúli jelenség.
- Parancsol az úr? - hallatszott a kocsmáros érdes hangja, ami végleg visszahozta barátomat a földre.
- Igen, nos… üljön le egy percre! – húzta ki Holmes a mellette álló, immár üres széket és a férfi engedelmeskedett neki. – Afrika kutatók vagyunk és Fewer professzorhoz igyekszünk. Meg tudná mondani, hogy hogyan jutunk el hozzá?
A kocsmáros fekete szemei elkerekedtek döbbenetében, majd felsóhajtott és beletúrt őszes hajába.
- Hát még nem hallották az urak? – kezdte, barátom pedig megrázta a fejét. – A professzort tegnap éjjel meggyilkolták.
- Ez rettenetes – szóltam, minél nagyobb meglepődést erőltetve arcomra.
- Bizony ám - bólintott komolyan a kocsmáros. – Állítólag brutális gyilkosság történt. Meg is csonkították az öreget.
- Borzasztó - csóválta meg fejét Holmes. – Milyen ember volt a professzor?
- Hát, fiatalúr - legyintett a férfi – igen csak fura ember volt az öreg. Nem nagyon járt az sehova a vasárnapi istentiszteleten kívül. Nem voltak barátai sem. Mindent a cselédek intéztek. Bennük bízott meg egyedül. De nem volt ez ám mindig így! Valamikor szeretett emberek közé járni és azok is szerették a társaságát.
- Mikor állt be ez a változás? -érdeklődött tovább barátom és most már én is árgus szemekkel figyeltem tevékenységét.
- Nagyon régen – érkezett a gyors válasz. – Idejét sem tudom annak. Talán tíz éve. Az utolsó afrikai útja után. Teljesen megváltozott. Mindenkiben csak ellenséget látott. Ha engem kérdez a fiatalúr, itt valami titok lappang.
- Köszönöm – bólintott Holmes és dolgára engedte a kocsmárost, én pedig tanakodva néztem rá. – Azt hiszem, kezd összeállni a kép, Watson. Maga mit gondol?
- Halvány fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. – Érdekes, amit mondott, de hihetünk neki? Hiszen, csak egy kocsmáros!
- A helyi kocsmáros olyan, mint a posta hivatal. Mindig hozzá futnak be a hírek és általában pontosak. Már csak egyetlen rejtély vár megoldásra és felgöngyölítettük az ügyet. Hogy is hívták a cselédeket, Watson?
- Miss Harlow, Mrs. Harpet és Mr. Peterlow.
- Harlow – ismételte barátom. – Harlow. Ismerős ez a név.
- Talán egy korábbi ügy.
- Igen, meglehet – válaszolta elgondolkodva, de tekintete az éppen nyíló ajtóra összpontosult , amin Miss Ascot lépett be, majd lehuppant a barátom melletti üres székre.
- Nos, jutottak valamire? – kérdezte Holmesra tekintve, aki bólintott, én pedig úgy döntöttem, kettesben hagyom őket és visszavonulok. Elköszöntem tőlük és feltrappoltam a szobámba.
Innentől ismét Miss Ascot naplójából fogok idézni, hogy Önök is láthassák azt a páratlan gondolatmenetet, amivel ezt az ifjú hölgyet megáldották az Égiek. És azt megtudják, mivel töltötte valójában az éjszakát. A szó tehát ismét Elisabethé:
Mikor kettesben maradtunk, gondoltam, megkérdezem Sherlockot, hogy halad a nyomozásban, de aztán úgy döntöttem, hogy azt a kevés időt, amit együtt tölthetünk, nem fogom munkára pazarolni.
Ránéztem, ő pedig rám. Elmosolyodtam, ő is, Majd kezébe vette a kezemet és csak nézte.
- Gyönyörű keze van – szólalt meg. – Ezt már évekkel ezelőtt is láttam.
- Igen – nevettem csendesen és komolyan bólintottam egyet. – Azért hitte azt, hogy egy fiú zsebelte ki.
- Ezért nem hibáztathat, kedvesem. Olyan koszos volt az arca, hogy a zöld szemein kívül semmi nem látszott magából. Arról nem is beszélve, hogy az a randa fekete sapka még a csodálatos szőke haját is eltakarta.
- A bátyja mégis tudta, hogy lány vagyok - mosolyogtam és hagytam , hogy megcsókolja a kezemet. – Még az a szerencse, hogy feltűnt akkor este az utcán, mert Ön bevitt volna az őrsre és valószínű, hogy még most is ott csücsülnék. Hálás vagyok neki!
- Én is.
Fogva tartott. Az a szürke szempár teljesen rabul ejtett. Minden erőmre szükségem volt, hogy kiszakadjak a bűvköréből, különben érzetem, hogy elveszem.
Elfordítottam a fejem és közöltem, hogy fáradt vagyok, visszavonulok. Felkísért egészen a szobám ajtajáig, majd gyengéden megcsókolt. Én pedig azt kívántam, bár örökké tartana ez a pillanat és bár így maradhatnék a karjaiban mindörökre!
De tudtam, hogy nekem ma éjjel még dolgom van. Elszakadtam hát tőle, jó éjt kívántam és beléptem a szobámba.
Gyorsan kellett cselekednem! Nem volt vesztegetni való időm. Amilyen gyorsan csak tudtam, átöltöztem. Magamra öltöttem régi fekete nadrágomat és kabátomat, hajamat pedig az ősrégi fekete sapka alá gyűrtem. Vállamra csaptam szerszámos táskámat, így bevetésre készen álltam. Kinyitottam az ablakot majd leereszkedtem az ereszcsatornán és felpattantam az ott ácsorgó lóra, amit néhány órával ezelőtt béreltem ki egész éjszakára.
Így hát, útban voltam a Fewer- ház felé. Azt elfelejtettem megemlíteni, miért. Nos, amikor ma délután a professzor szobájában jártunk, megakadt a szemem az egyik képen. Betörő szimatom azonnal kiszúrta, hogy a festmény mögött egy széf van. És mit tart az ember a széfben?
Biztos voltam benne, hogy számomra érdekes információkat rejthet a kis fémdoboz, amik a nyomozás kimenetelét befolyásolhatja..
Lassan megérkeztem a házhoz. Úgy láttam jónak, ha a lovat egy kicsit távolabb rejtem el a bejárattól, biztos, ami biztos.
A kerítés megmászásával nem volt különösebb problémám. Jutottam én már be védettebb házakba is!
Azt is tudtam, hol kell felmásznom ahhoz, hogy a professzor szobájába jussak. Tudták, hogy ha tudnak ereszcsatornát mászni, bárhova bejuthatnak?
Az ablak kinyitásával sem adódtak komoly problémák, hiszen még délután kitámasztottam, így néhány pillanat múlva már bent is voltam a szobában.
Óriási szerencsémre, épp aznap este volt telihold, aminek fénye teljesen megvilágította a helyiséget, így gond nélkül eljutottam addig a bizonyos falig, leakasztottam a legelésző kecskéket ábrázoló festményt és hozzáláttam a széf kinyitásához.
Életem során már annyi ilyen ,, betörő biztosnak? kikiáltott fémdobozt törtem fel, hogy meglepődtem volna, ha ezzel bármi problémám akad. És valóban! A kis ajtó egy halk kattanással hirtelen feltárult, én pedig kivettem mindent, amit odabent találtam, majd az ablakhoz léptem, hogy a hold fényénél átnézzem őket.
Néhány besárgult papíron kívül nem sok értékeset találtam. Vagy mégis?
Nocsak! A Harlow – testvérek munkaszerződése. És még valami! Egy félbe tépett lap, amin ez állt:
,,…szörnyű vétek nyomja lelkemet. Ma megöltem három embert…?
Itt azonban az írásnak vége szakadt. Lépések zaját hallottam. Gyorsan zsebre vágtam az iratokat, becsuktam a széfet, visszaakasztottam a képet és amilyen gyorsan csak tudtam, kimásztam az ablakon.
Már hajnalodott, mire ismét a saját szobámban voltam. Épp becsuktam magam mögött az ablakot, mikor ismerős hangot hallottam meg a hátam mögött.
- Jól áll magának a fekete, kedvesem.
- Sherlock, mit keres a szobámban? - léptem elé kérdőn felhúzott szemöldökkel, majd szerszámos táskámat hanyagul ledobtam a szoba közepére.
- Ez a módszere? – nézte a barna bőr táskát. – Szép, mondhatom. Na és, jutott valamire? – lépett hozzám közelebb, mire én elmosolyodtam, de válaszolni már nem tudtam, mert levetette fejemről a sapkát, így hosszú szőke hajam a vállamra omlott, majd Sherlock lassan megcsókolt.
A napló részlet itt maradtak abba, és nem tudtam rábeszélni Elisabethet, hogy folytassa, úgyhogy, ha megengedik, visszatérnék az én homályos emlékeimhez erről a napról.
Reggel álmosan kopogtam be Holmes szobája ajtaján, hogy együtt induljunk reggelizni, de nem érkezett válasz.
Valami azt súgta, hogy barátomat Miss Ascot szobájában keressem, bár reménykedtem benne, hogy megérzésem ezúttal téved.
Bekopogtam hát és valóban ott találtam mindkettejüket. Holmes az egyik fotelban gubbasztott, míg a kisasszony éppen a másik szobában öltözködött. Szigorúan néztem detektív barátomra, aki megrázta a fejét.
- Ne gondoljon rosszra, Watson! – mosolygott. – Öt perce érkeztem. A kisasszony pedig dolgozott és most éppen átöltözik. Úgy döntöttem, – folytatta némi szünet után – hogy reggeli után elnézek a postahivatalba. Sürgönyt várok a bátyámtól, Mycrofttól. Remélhetőleg, ezzel megoldódik a mi kis ügyünk. Velem tart, barátom? – kérdezte szürke szemeit rám emelve és én bólintottam.
Miután elköltöttük a reggelinket átsétáltunk a szomszédos postára, ahol Holmes átvette a bátyjától érkezett táviratot. Mindössze ennyi állt benne: ,, Igazad volt.?
Érdeklődve fordultam felé, miközben ő éppen egy levelet írt.
- Megoldotta, Holmes?
- Hogy? – nézett rám kérdőn, majd halványan elmosolyodott. – Nem, még nem egészen.
- Mit csinál? – kérdeztem éppen folyó tevékenységére utalva.
- Bebiztosítom a jövőmet, Watson – mosolygott, majd leragasztotta a borítékot és felém nyújtotta. – Legyen szíves, írja ezt alá nekem! A dátumos és a pontos időt is írja rá, kérem!
- Mi az ördög ez, Holmes? – nevettem fel, mikor teljesítettem kérését, de ő nem válaszolt, csak továbbra is rejtélyesen mosolyogott.
Mire visszaértünk a fogadóba, már Miss Ascot várt minket a hírrel, hogy megoldotta a rejtélyt.
Rögtön kocsiba szálltunk és a professzor háza felé vettük az irányt.
Elisabeth rejtélyesen mosolyogva ült Holmes mellett, hol az ablakon kinézve, hol pedig barátomat szemlélve.
A detektív nem látszott különösebben zavartnak, már ami az elveszetett fogadást illette, így joggal gondolhattam, hogy tartogat még valami meglepetést a számunkra.
A birtokra érkezésünkkor Lestrade felügyelő üdvözölt bennünket, aki éppen újabb nyomok után kutatott a háznál, így hát bevezetett minket.
Elisabeth kérette a három szolgálót, majd mikor megérkezetek és mindnyájan elfoglalták helyüket, belekezdett a történetébe.
- Először talán, lássuk a tényeket! Néhány napja brutális gyilkosság történt. A neves Afrika- kutató professzort megölték. Na de, milyen módon? Levágták a kezét és az egyik ujját, de vajon miért? És a gyilkos tényleg az ablakon keresztül jutott a házba vagy esetleg már rég óta bent tartózkodott? És vajon az áldozat valóban ellenkezett, harcolt az életérét vagy az egész csak egy ügyesen megrendezett színjáték?
Figyeltem Elisabethet, aki olyan szenvedéllyel magyarázott mintha magát Sherlock Holmest látnám. Rápillantottam a mellettem álló barátomra, aki hanyagul az ebédlő asztalnak dőlt és melle előtt összefont kezekkel várta az események folytatását, és láttam, hogy mosolyogva figyeli a kisasszony ténykedését. De ez nem a szokásos lenéző mosolya volt, hanem őszinte és tiszta, büszkeséget sugárzó. Hirtelen rossz előérzetem támadt, de úgy döntöttem, hogy figyelmemet inkább Miss Ascot magyarázatára fordítom. Holmesszal majd ráérek később foglalkozni.
- A kérdések megválaszolását célszerű talán az események sorrendjéhez hűen kezdeni – folytatta a nő. – A gyilkosság este tíz óra utánra tehető, hiszen Mrs. Harpet akkor tért nyugovóra és tőle tudjuk, hogy aznap ő volt az utolsó, aki lefeküdt. Ezzel talán nincs is gond. Vagy talán, Ön másként gondolja, Mr. Harlow? -fordult oda hirtelen Mr. Peterlowhoz, az inashoz, aki zavartan elmosolyodott és csak a fejét rázta.
- Miss Ascot, Ön téved – szólalt meg Lestrade. – Az úr neve nem…
- De bizony az, felügyelő! – erősködött tovább a kisasszony. – Sőt, ők hárman – mutatott végig a személyzeten – mind egy család.
Döbbenten figyeltünk mindnyájan, majd Miss Ascot folytatta.
- Olyan egyértelmű. Bolond voltam, hogy nem jöttem rá! A lány neve Harlow, míg a másik két személyé HARpet és PeterLOW. Ügyesen összekeverték a neveik betűit és csak az elejét, illetve a végét hagyták meg a nevüknek. Erre csak ma reggel jöttem rá.
- Kisasszony! – ugrott fel a székről a házvezetőnő, kizökkentve ezzel bennünket pillanatnyi döbbenetünkből. –Kisasszony! A lányom ártatlan a gyilkosságban! – mutatott a cselédlány felé a könnyeivel küszködő nő. – Szegény, nem tudott semmiről.
- Tudom – szólalt meg lágyan Elisabeth Charlottra nézve. –Ön és a férje tették. Bizonyos dokumentumok kerültek hozzám, melyekből a következők derültek ki. Kiegészítve természetesen azzal, amit már tudunk. Tíz évvel ezelőtt a professzor Afrikában járt tanulmányúton. Hosszabb időt töltött Um – Nark településén, ahol Önök misszionárius tevékenységet folytattak. A doktornak két helybeli segédje volt, James és Jack Harlow, akik szintén érdeklődtek a bennszülöttek szokásai iránt, így szívesen elkísérték a férfit útjára. Itt van a munkaszerződésük – dobta az asztal közepére a papírokat, majd folytatta. – Azonban egy alkalommal a professzor összetűzésbe került, egy, a voku törzsből származó taggal. Bizonyára nagyon súlyos dolog lehetett, ugyanis a professzor megölte őt. Csakhogy tettének volt két szemtanúja is, James és Jack, akik azzal fenyegetőztek, hogy feljelentik a doktort. Őket is el kellett tenni láb alól. Ezt le is jegyezte a naplójába - mutatott fel a kisasszony egy papírdarabot. –Sajnos, csak ennyi maradt belőle, de ez is egyértelmű. Visszatérve a tárgyhoz. A professzornak nem volt sok ideje, hogy cselekedjen, így még akkor éjjel megtette. Meggyilkolta a két fiút,de úgy rendezte a körülményeket, hogy azt a látszatot keltse, hogy a voku törzs gyilkoltatta meg őket. A törzsi szokás szerint testcsonkítást végzett, egyiknek levágta a kezét, a másiknak a mutatóujját. Így sikerült elterelnie magáról a figyelmet a gyanút, mind a két fiú, mind pedig a bennszülött meggyilkolása ügyében. Nyugodtan visszatérhetett Londonba.
Csakhogy a szülők rájöttek, mi történt, így hat évvel ezelőtt követték a professzort. Meg is találták és elszegődtek hozzá cselédnek. Négy évig tartott, míg a bizalmába férkőztek, majd néhány nappal ezelőtt beteljesítették bosszújukat.
- Na, de mégis, hogyan? - tettem fel a kérdést.
- Ismerték a professzor szokásait, tudták, mikor tér nyugovóra és, hogy előtte ellenőrzi, hogy minden zárva van-e. Amikor a doktor szokásos esti rutinját végezte, Mr. és Mrs. Harlow utána mentek, bezárták az ajtót az ebédlőben és egy, a professzor szobájából származó fúvócsővel és mérgezett nyilával megölték. A méreg ugyan gyorsan hat és szinte azonnal bénulást okoz, de a professzornak még volt annyi ideje, hogy megkapaszkodjon a szék támlájában és magával rántsa azt, és az asztal szélén lévő vázát a földre. Ez a magyarázat a dulakodás látszatára. A nyilat kihúzták a halott nyakából és, hogy eltüntessék a szúrásnyomot, elvágták a nyakát, majd a kezét és a mutatóujját is levágták, ahogyan ő tette annak idején a két a fiúval – fejezte be a kisasszony.
Jó magam döbbenten néztem Elisabethre. Tökéletes. A gondolatmenete egyszerűen hibátlan!
-Megérdemelte- sziszegte Mr. Harlow. – Egy alja gyilkos volt, nem több.
Lestrade előrelépett és intett a két mellette álló rendőrnek, hogy tartóztassák le a két gyilkost, majd mikor elvezették őket, Elisabeth felé fordult.
- Miss Ascot, remek munkát végzett, köszönjük! – csókolt kezet a nőnek, majd köszönés képpen felénk biccentett és elhagyta a szobát.
Holmes még mindig az asztal szélének támaszkodva állt, melle előtt összefont karokkal és komoran nézett Miss Ascotra. Nyilván most jutott el a tudatáig, hogy elvesztette a fogadást.
Lassan a nőhöz lépett és kezet nyújtott neki.
- Gratulálok, Elisabeth! Szép munka volt! Csak egy kérdésre nincs válasz: miért került a levágott a kéz a szekrénybe?
- Halvány fogalmam sincs! – kacagott fel a kisasszony. Édesen csengő hangja betöltötte az egész szobát. – Talán azért, mert úgyis tudták, hogy a rendőrség mindent átkutat és ezzel erősítették a gyanút egy bennszülött gyilkossággal kapcsolatban.
- Logikusan hangzik – mosolyodott el Holmes.
A hazafelé út csendesen és eseménytelenül telt. Miss Ascotot hazakísértük, Holmes pedig megbeszélte vele, hogy este meglátogatja és elrendezik függőben lévő ügyeiket, majd hazasétáltunk a Baker Streetre.
Csodálatos őszi délután volt, hét ágra sütött a nap és csak gyenge szellő fújdogált.
- Úgy tűnik – kezdte barátom – vesztettem. A tét pedig igen nagy volt, ha érti, mire gondolok, Watson.
- Azt hiszem, emiatt nem kell aggódnia, Holmes – jegyeztem meg csendesen, ő pedig kérdőn tekintett rám. Úgy érzetem, bővebb magyarázatra szorulnak az általam imént mondottak. –Nem hinném, hogy Miss Ascot magához menne feleségül.
- Miért? – torpant meg hirtelen.
- Hogy miért?! Azért, drága barátom, mert nem akarja, hogy csupán fogadásból vegye el őt.
- Aha – bólintott, amolyan mindent értek stílusban és elővett a zsebéből egy borítékot, ami nagyon ismerősnek tűnt. Már hogyne lenne az, hiszen alig néhány órája írtam alá barátom kérésére!
- Mit jelentsen ez, Holmes?!
- Ez a mai kis ügyünk megoldása. Rajta a dátummal és a kézírásával. Ma reggel jutott eszembe a megfejtés. Borítékba tettem, lezártam, Ön pedig volt olyan kedves és hitelesítette.
Hirtelen mindent megértettem. A sűrű köd egy szempillantás alatt felszállt.
- Tudta?! – kérdeztem szájtátva. – Reggel óta?! A távirat – személtem fel. – Mi volt a táviratban?
- A bátyám küldte a külügyminisztériumból és igazolta a teóriámat egy tíz évvel ezelőtti gyilkosságról minisztériumi dokumentumokkal.
- Miért hagyta nyerni, Holmes? – kérdeztem Elisabethre utalva. – Nem értem, ez nem Önre vall. Kiengedte a biztos győzelmet a kezéből? Miért?
- Nem tudja, barátom? – fordult felém mosolyogva. Megráztam a fejem. Tényleg nem értettem. – Akkor most jól figyeljen, Watson, mert ilyet nem hallott tőlem és nem is fog soha többé. Megőrülök ezért a nőért! Bármire képes lennék érte! Ez az igazság. És feleségül fogom venni, akár tetszik neki, akár nem.
- Erről azért kérdezze meg őt is, öregem! – nevettem fel boldogan és lelki szemeim előtt, láttam Miss Ascot gyönyörű arcát, amint kiül rá a döbbenet, mikor megtudja ez igazat.
Sok minden lettem volna azon az estén, de Sherlock Holmes biztosan nem. Tudtam, hogy Elisabeth borzasztó dühős lesz, hogy lóvá tették, ebben egészen biztos voltam.
Holmes pontban este hatkor indult Miss Ascothoz. Sok sikert kívántam neki. Azt hiszem, szüksége is lesz rá!
A következőkben ismét a kisasszony naplóját hívom segítségül, hogy Önök is olyan pontosan megismerhessék a részleteket, ahogyan azok valóban megtörténtek.
Sherlock pontosan hétkor beállított hozzám és elmentünk vacsorázni. Igen csak szótlanul telt az esténk. Nem sokat beszélgettünk. Nem tudnám megmondani, kettőnk közül ki volt nagyobb zavarban. De egy biztos: mindketten a fogadás miatt éreztük magunkat kellemetlenül. Még soha nem nyertem, őt pedig még soha nem győzték le. Ráadásul egy nő! Azt hiszem inkább ez utóbbi okozta a problémát.
Mikor vacsora után visszatértünk a Kesington Roadra, elvonultunk a nappaliba, ő pedig becsukta mögöttünk az ajtót, majd leült mellém a díványra.
- Bravúros volt a gondolatmenete! – dicsért meg halkan. – Magam sem oldottam meg volna jobban! És akkor most - állt fel mellőlem nagy lendülettel – azt hiszem, itt az ideje, hogy rendezzük függőbben lévő ügyeinket. Elisabeth, hozzám jön feleségül?
A gyomrom összeszorult a kérdés hallatán. Annyira vártam már, hogy feltegye.
- Nem – válaszoltam határozottan, a szemébe nézve.
- Nem? - kérdezett vissza döbbenten. – Miért? Talán már nem…?
- Nem erről van szó, Sherlock – léptem elé szomorúan. – Csak nem akarom, hogy úgy érezze, kötelessége feleségül venni! Nem lett volna szabad elfogadnom a tétet és szeretném, ha semmissé nyilvánítanánk a fogadást. Arról nem is beszélve, hogy… mi ez? – néztem rá gyanakodva és a kezemben tartott fehér borítékra, amit átnyújtott. Nekem volt címezve s a hátulján a mai dátum, perce pontosan és doktor Watson aláírása.
Továbbra is értetlenül néztem rá, de ő csak mosolygott és fejével intett, hogy bontsam ki és olvassam el. Így tettem.
Ahogy közeledtem az írás vége felé, arcomon úgy suhantak át a különböző érzelmek: düh, harag, megkönnyebbülés és értetlenség.
- Akkor… ezek szerint… - kezdtem szaggatottan. – Miért hagyott nyerni?! – kiáltottam fel dühösen és olyan erősen szorítottam a papírlapot, hogy ujjaim elfehéredtek. – Végig tudta a megoldást és…?
- Csak fél órával előbb jöttem rá, mint Ön – mutatott a dátumra. – Nem hagytam nyerni. Mondjuk inkább, hogy a cél szentesíti az eszközt – szólt halkan. Nagyon bambán nézhettem rá, mert elmosolyodott és folytatta. – Az igazság az, hogy nem akartalak elveszíteni. Édes kis butám, hát komolyan azt hitted, hogy csak fogadásból vennélek feleségül? – elmosolyodtam. Hát már tegez! Ezek szerint megbízik bennem és talán… nem, biztosan szeret. Csak mondaná már ki! Elég volt a hangtalan suttogásokból! Hallani akarom!
Közelebb lépett hozzá, még mindig mosolygott. Felemelte bal kezét és megsimogatta arcom. Szinte suttogott. Alig hallottam, amit mondott.
- Elisabeth, te vagy a legjobb dolog, ami történt velem egész eddigi életemben. Mióta téged ismerlek, minden megváltozott. Ha velem vagy olyan, mintha mindig sütne a nap. Mintha mindig nyár lenne. Ha boldog vagy, én is az vagyok. Ha sírsz, veled sírok. Nélküled is élnék, ez egészen biztos, de azt hiszem, soha nem lennék igazán boldog. Érted még a dohányzásról is leszoknék, bár ellenkezik a természetemmel, hogy egy nőnek engedelmeskedjek és minden kívánságát teljesítsem, de… kérlek, hagyd, hogy a Tieidet teljesíthessem!
- Gyönyörű dolgokat mondtál – suttogtam most már én is. – De van valami, amit még szeretnék hallani tőled…
- Szeretlek – szakít félbe. Hatalmas szemekkel néztem rá és elmosolyodtam, ő pedig megismételte. – Szeretlek! És ezerszer is kimondanám, csakhogy ezt a gyönyörű mosolyt láthassam! Szeretlek, Elisabeth Ascot! A világ legboldogabb emberévé tennél, ha hozzám jönnél feleségül!
- Igen – szóltam nevetve és olyan erősen szorítottam, amennyire csak lehetett. – Hozzád megyek, Sherlock Holmes – nevettem szürke szemeibe és ő is velem nevetett. Megcsókolt egyszer, aztán még egyszer és még egyszer.
- Szeretlek – suttogtam folyamatosan két sók között. Soha életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor este és tudom, hogy is boldog volt.
Mivel Elisabeth csak naplójának ezen részét bocsátotta rendelkezésemre, saját feljegyzéseimmel zárom a történetet.
Az esküvőt három hónappal később tartották. Szűk körű, szerény, de magható szertartás volt. A legközelebbi barátokon és családtagokon kívül más nem volt jelent.
Ez azonban nem befolyásolta Holmes és Elisabeth boldogságát.
Csak rájuk nézek és látom mennyire szeretik egymást és azt kívánom, egyszer nekem is adasson meg a szerelem csodája.
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
