|
5. Kis párizsi bűntény
2008.07.10. 07:42
Nem tudom, emlékszik-e még valaki erre az irományomra. Nos, itt a 5. része. Jó szórakozást és légyszi, írjatok! Köszi!:)
Holmes és Elisabeth már lassan egy éve házasok voltak, de barátom, Elisabeth legnagyobb bánatára, egyre kevesebb időt töltött otthon. Ennek rendkívül prózai oka volt, mégpedig az, hogy a megbízások száz számra árasztottak el bennünket. Nem csoda hát, hogy az ifjú feleség kissé elhanyagolva érezte magát, és szépen lassan eltávolodtak egymástól barátommal. A hosszú, közös reggelik elmaradtak, ahogyan a szokásos esti beszélgetéseik is. Ezt Holmes mesélte nekem egyik megbízásunk teljesítése közben, mikor a sötétben gubbasztottunk egyik gyanúsítottunk rejtekhelyén, hogy aztán lecsaphassunk rá, ha megjelenik.
Megjegyzem, barátom nem szólt volna egy szót sem, ha én észre nem veszem, hogy gondolatban teljesen máshol jár.
- Holmes! -suttogtam fojtott hangon a sötétben és egy kicsit oldalba löktem. Az ablakon besütő Hold fénye elég volt ahhoz, hogy lássam, sikerült visszahoznom erre a világra. – Minden rendben, barátom?
Egy darabig nem szólt, csak ugyanolyan üres tekintettel bámult maga elé, mintha végiggondolná, hogy elmondja-e nekem, majd hangosan felsóhajtott.
- Azt hiszem, Watson… - kezdte halkan - … a házasságom válságban van.
Magamról megfeledkezve hangosan felnevettem, azt hittem, viccel! Hiszen náluk boldogabb párt még soha nem láttam! Mikor azonban oldalra pillantottam barátomra és láttam, hogy értetlenül mered rám, azonnal az arcomra fagyott a mosoly
- Én… azt hittem nem komolyan mondta - kezdtem szabadkozni, de ő legyintett. Nem tudtam, szabad-e vagy, hogy egyáltalán illendő megkérdeznem, ami a szívemet nyomta, de végül leküzdöttem önnön ellenállásomat és kiböktem. – Mi történt?
- Semmi - vonta meg a vállát. – Pont ez a baj. Unalmas az életünk. Elisabeth nem mondja, de… én is érzem, hogy… nem boldog. És azt hiszem, hogy én sem vagyok az.
Nem tudtam, mit mondjak. Annyira váratlanul ért a dolog. Millió és millió gondolat futott át az agyamon néhány pillanat alatt, de az események teljesen lebénítottak.
- Hogy érti azt, hogy nem boldog, Holmes? – szólaltam meg kitudja mennyi idő után. –Talán már nem szereti?
- Megőrülök érte – suttogta és rám nézett, majd mintegy magyarázatképpen hozzátette. – Nincs időnk egymásra. Illetve… nekem nincs időm rá – sóhajtott fel keservesen. - Mit tehetnék? Meg akarom menteni a házasságomat, de nem tudom, hogy kezdjek hozzá.
- Kezdetnek beszélhetne vele – javasoltam. – Az talán sok mindent megoldana. Aztán meg, elvihetné valahova, ahol kettesben lehetnének.
- Otthon is kettesben vagyunk.
Ez volt az a pont, amikor úgy érzetem, kár minden szó! Ha ő nem jön rá egyedül, hogy mit kellene tennie ahhoz, hogy a házasságát rendbe hozza, akkor falra hányt borsó minden, amit én tanácsnak adhatok. Ráadásul, az éjszaka indult a vonatom Birmingham-be, az orvos konferenciára, ahol előadást fogok tartani és vajmi kevés az esélye annak, hogy elérjem azt a fránya lokomotívot.
Mivel egy hétig akadályoztatva voltam és így igen fontos eseményekről maradtam le, melyek talán érdekelhetik az olvasót is, megkértem Elisabethet, hogy ő mesélje el Önöknek a történetet, naplója segítségével.
Sherlock aznap este is, mint az elmúlt hetekben mindig, későn ért haza. Fáradt voltam, de mégis megvártam, hogy miután megérkezett rám nézzen és szó nélkül bemenjen a hálószobába.
De most nem hagytam annyiban. Utánamentem és összefont karokkal az ajtónak támaszkodtam. Beszélnünk kell! Már nem húzhatjuk tovább!
Megfordult és rám nézett, miközben szürke zakóját letette a székre.
- Beszélnünk kéne! – kezdte csendesen én pedig bólintottam, mellé léptem, ő megfogta a kezem a leültünk az ágyra. Egy darabig egymás szemébe néztünk, mintha nem tudnánk eldönteni, melyikünk kezdje el azt, amit már mindketten régóta sejtettünk. – Elisabeth, sajnálom! Sajnálom, hogy olyan kevés időt tölthettünk együtt az elmúlt hetekben.
Keveset! Na igen, a reggeli búcsúcsóktól az esti jó éjt csókig nem is láttam. Ez tényleg nem sok.
- Szeretlek és nem akarlak elveszíteni, még ha néha ennek éppen az ellenkezője látszik - mosolyodott el zavartan. – Mit szólnál, ha elutaznánk?- kérdezte hirtelen, mintha a semmiből jött volna ez az öltet.
- Elutazni? Hova? – érdeklődtem, némileg gyanakodva. Egyáltalán nem lett volna ellenemre a dolog, sőt. De pontosan tudni akartam, hogy mit szándékozik tenni az ügyben, hogy valahogy kikecmeregjünk ebből a szorult a helyzetből. Továbbra is kérdőn tekintettem rá, válaszra várva.
- Párizsba – válaszolta nemes egyszerűséggel, mintha csak ,,jó napot" kívánna.
- Párizsba? El akarsz utazni, mikor még itthon sincs egymásra időnk?!Rendben –bólintottam beleegyezően és elmosolyodtam. Ő pedig visszamosolygott. Hetek óta ez volt a leghosszabb és legkellemesebb beszélgetésünk, már ami a bocsánatkérését és az azt követő csókot illeti.
Másnap pedig már a vonaton ülve zötyögtünk a francia főváros felé. Nem volt mire várni. Egy teljes hét kettesben! Erre az ajánlatra gyorsan le kellett csapni és minden épeszű nő élt volna a lehetőséggel.
Párizs valóban gyönyörű volt! Olyan, mint amilyennek Sherlock többször is leírta, hiszen ő élt is itt egy darabig, és amilyennek én minden alkalommal elképzeltem. Soha jobb helyszínt egy házasság megmentésére.
A szállóba érve még a szám is tátva maradt a csodálkozástól. Ilyen fényűzést még soha életemben nem láttam. A szálló halja hatalmas volt, tele vendégekkel és sürgő –forgó londinerekkel, akik a nehéz bőröndöket próbálták besuvasztani a liftbe, hogy aztán felvigyék őket jogos tulajdonosaiknak. Ez egész hotel olyan volt, akár egy kastély. A mennyezetről lelógó óriási kristálycsillár megtörte az ablakokon beszűrődő nap sugarait, szivárvány színűre festve ezzel néhány pontot a hófehér falakon. A portához léptünk, hogy bejelentkezzünk. Mr. és Mrs. Holmes, Isten hozta Önöket nálunk! – hallottam a portás kedves, üdvözlő hangját, de figyelmemet még mindig a szemlélődés kötötte le. Az elegáns faborítás, a csodás antik óra… az egész olyan volt, mint egy álom!
A szobánk is gyönyörű volt, bár inkább nevezném lakosztálynak a mérete miatt. Egy kényelmes nappaliból nyílt a hálószobánk, melynek ablakából csodás kilátás nyílott a városra.
Mikor beléptünk, rögtön az ablakhoz mentem és szélesre tártam. Szemem sarkából még láttam, ahogy Sherlock leteszi a kabátját a nappali közepén álló kanapéra és engem néz. Tudtam, hogy ezt teszi, nem kellett ránéznem, éreztem.
- Ez gyönyörű – szólaltam meg végül, hogy megtörjem a köztünk beálló kínos csendet, majd lassan szembefordultam vele, ő még mindig mozdulatlanul állva nézett rám és halványan elmosolyodott.
- Örülök, hogy tetszik. Párizs gyönyörű ebben az évszakban – közelebb lépett hozzám. Én lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy a távolság egyre jobban fogy kettőn között. Éreztem, ahogy megérinti a kezem, végül sajátjába veszi, de olyan távolinak tűnt minden, mintha az egész nem is ott és akkor történt volna velünk. Láttam, ahogy fejét kicsit oldalra hajtja és közelit hozzám. Szemeimet lehunyva vártam, hogy ajkai elérjék az enyémet.
- Elisabeth – suttogta alig hallhatóan, miközben forró leheletét az arcomon éreztem. – Azt hiszem, kezdhetnénk valamit ezzel a helyzettel – suttogta még mindig és bár nem láttam, biztos voltam benne, hogy elmosolyodott én pedig enyhén bólintottam és vártam, de hiába, ugyanis talán a legromantikusabb pillanatban, amikor már kész voltam arra, hogy mindent megbocsássak neki, akár előre is, hangos kopogás rántotta vissza bennünket a való világba.
Csalódottan váltunk el egymástól, Sherlock az ajtóhoz lépett és kinyitotta a fiatal hordár előtt, aki sűrű bocsánatkérések közepette behozta csomagjainkat, majd némi borravalóval a zsebében útjára bocsátottuk.
- Azt hiszem, ideje lenne, kipakolni - mutattam rá tekintetemmel a bőröndökre, de férjem mosolyogva megrázta a fejét, szürke szemeiben pedig cinkos fény csillant. Nehezemre esett ugyan, de valahogy mégis visszafojtottam egy mosolyt, de úgy gondoltam bele megyek a játékba.
- Azért talán mégis csak ki kéne pakolnunk – bólinottam erőteljesen, hogy meggyőzzem őt.
- Rendben - válaszolt egy vállrándítással, mire szemeim elkerekedtek és meglepetten néztem rá.
- Tényleg?
- Hát persze… gyere, vigyük be a csomagokat - hajolt le a két legnehezebb bőröndért, mire én kissé csalódottan, de melléléptem. Azonban mikor lehajoltam volna, hogy két kistáskát felemeljek, ő hirtelen felegyenesedett és megcsókolt én pedig nem ellenkeztem. Ujjaimmal beletúrtam hollófekete hajába, ő pedig úgy szorított magához, mintha bármelyik pillanatban elszakadhatnánk egymástól.
- Ez mire volt jó? – suttogtam mosolyogva, mikor nagy nehezen elszakadtunk egymástól, de még mindig vállaiba kapaszkodtam, mert féltem, ha elengedem, a lábaim nem bírnak el.
- Nem tudom – nevetett halkan, de ő sem engedett el egy pillanatra sem. – Azt hiszem, még egy kudarc túl sok lett volna mára – majd újra megcsókolt, de most sokkal gyengédebben. – Mit szólnál, ha elhalasztanánk egy kicsit a sétánkat? Mondjuk…estére? – sóhajtotta, miközben arcon csókolt, majd ismét szájon én pedig szó nélkül viszonoztam. – Akkor ezt igennek veszem…
- Elisabeth, gondolkodtam – kiáltott be a nappaliból, mikor a vacsorához készülődtünk és ő éppen a mandzsettájának gombjával bajlódott.
- Ó, te szegény! – jöttem elő a hálóból és elmosolyodtam, miközben a fülbevalómat akasztottam a fülembe. Néztem az arcát, hogy hogyan reagál az imént elhangzottakra, de mintha meg sem hallotta volna, olyan rezzenéstelenül folytatta tevékenységét. Nem sok sikerrel járt, ezért úgy döntöttem, hogy segítek neki és bekapcsolom az inggombját. – Na és, mire jutottál?
- Többször kéne veszekednünk – jelentette ki, mintegy mellékesen és mikor kérdőn néztem rá, gyorsan hozzátette. – Pusztán tudományos alapon. Minél többet veszekszünk, annál többször kell kibékülnünk. – elmosolyodtam, mire ő szinte védekezőn hozzátette. – Szeretek békülni és úgy vettem észre, te is.
Olyan komolyan mondta, hogy muszáj volt nevetnem, pedig próbáltam magam türtőztetni. Alig egy pillanatig tartott, hogy ő is kövesse a példámat.
Sherlock ragaszkodott hozzá, hogy egy hangulatos, csupán a helyi lakosok által ismert étteremben vacsorázzunk, hiába érveltem úgy, hogy a szálloda étterme is pont ugyanolyan jó lenne, ő már szinte szemrehányóan nézett rám, mintha bántotta volna, amit mondtam, így inkább beleegyeztem. Az este Párizsban gyönyörű volt. Kora nyár lévén, az időpont megfelelő volt egy kellemes esti sétához. Én pedig nem ellenkeztem, minél többet akartam látni a városból és minél több időt akartam eltölteni a férjemmel.
Rendkívüli mód elmerültem a francia főváros szépségeiben, fényeiben, a sürgő embertömegben és szinte észre sem vettem, hogy jó ideje már szótlanul lépkedünk egymás mellett. Ránéztem Sherlockra, aki kissé feszültnek tűnt.
- Valami gond van? – kérdeztem mosolyogva és sikerült kizökkentenem őt a gondolataiból, mert kérdő tekintettel nézett rám, igy hát megismételtem a kérdést.
- Nem akarlak megijeszteni, de azt hiszem, követnek – suttogta fojtott hangon. – Ne fordulj hátra! – szólt félhangosan, mikor meg akartam nézni, hogy vajon igaza van-e.
- Honnan gondolod?
- Azóta a nyomunkban vannak, mióta elhagytuk a szállodát.
Nem bírtam megállni és gyorsan hátrafordultam. Tekintetemmel gyanús alakokat kerestem, de csak egy fiatal párt láttam, akik mögöttünk jöttek.
- Én nem látok senkit.
Sherlock nem válaszolt, csak hirtelen balra fordult átmentünk az út másik oldalára, majd menet közben hátrafordultunk és láttuk, hogy a másik pár is átkel az úttesten. Épp meg akartam kérdezni a férjemet, hogy nem tartja-e kicsit paranoiásnak magát, mikor karon ragadott és betértünk egy kivilágított helyiségbe. Nyilván az étterem volt, ahová tartottunk. Egy magas férfi megkérdezte a nevünket, majd az egyik asztalhoz vezetett bennünket.
Sherlock az ajtóval szemben ült és mereven nézte egy darabig, majd tekintete felcsillant, amolyan ,,én megmondtam’’ módjára. Megfordultam és fáradtan felsóhajtottam, mikor láttam, hogy kik lépnek be az étterembe.
- Te jó ég! Lehet, hogy más is megéhezett rajtunk kívül?! – szólaltam meg gúnyolódva, miközben kezembe vettem az étlapot.
- Gyanúsak – nézte őket továbbra is mereven Sherlock.
- A főpincér még a nevünket is megkérdezte a bejáratnál, nekem ő gyanúsabb lenne – mosolyodtam el cinikusan. Távol állt tőlem ez a magatartás, de a legkevésbé sem szerettem volna, ha Sherlock most is munkával foglalkozna, főleg, ha két gyanútlan ember lenne a célpontja, akik a mellettünk lévő asztalhoz ültek.
Körülbelül annyi idősek lehettek, mint mi. A nő rendkívül csinos volt hullámos, gesztenyebarna hajával és fekete szemeivel. Míg a férfi jóképűnek mondható, szőke hajjal és kék szemekkel.
Megrendelték a vacsorájukat és míg arra vártak, hogy kihozzák az ételt, beszélgetésbe elegyedtek.
- Franciák. Méghozzá délről – szólt halkan Sherlock, mire én döbbenten néztem rá. –Az akcentusukról tudom– tette hozzá mintegy magyarázatképpen. Tudtam, hogy a nagymamája francia volt és hogy a férjem nem akármilyen ősökkel büszkélkedhet, de azt is tudtam, hogy alig vagyunk Párizsban néhány órája máris kezdi megszegni azt az ígéretét, amit még megérkezésünkkor tett nekem, miszerint semmi munka!
Szemrehányóan néztem rá, de ő mintha tudomást sem vett volna rólam, tovább folytatta.
- A nő minden bizonnyal előkelő család sarja és soha nem szenvedett hiányt semmiben. Előkelő nevelést kapott. Ez látszik a testtartásán. A férfi családja pedig hirtelen jutott nagyobb vagyonhoz. Megmaradt az az idegesítő szokása, hogy a fejét viszi a kanálhoz a leves elfogyasztása közben, nem pedig fordítva és…
- Hagyd abba! – suttogtam fojtottan, mire ő kicsit megrökönyödve nézett rám, de már nyitotta is a száját, hogy folytassa, amit elkezdett, azonban én nem hagytam magam. – Megígérted, hogy nem foglalkozok semmivel, aminek köze van a munkádhoz!
- Ez nem munka, drágám, csupán megfigyelés és következtetés. Ha kiszállnál a sülted bűvköréből, te is láthatnád…
- Hazamegyek – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően és már fel is álltam az asztaltól és a kijárat felé vettem az utamat. Nem tudtam, hogy utánam jön-e, de abban biztos voltam, hogy a szállodában előbb - utóbb találkozunk. Meglepődtem hát, mikor kocsit akartam fogni magamnak és valaki megragadta a karomat.
- Nem biztonságos egy csinos, fiatal hölgynek ilyenkor egyedül az utcán sétálgatnia – szólalt meg az ismerős hang a hátam mögül. Nem válaszoltam, hagytam, hogy Sherlock kocsit fogjon és együtt visszamenjünk a szállóba.
Egész úton beszélt hozzám, de én nem reagáltam. Már szobánkban voltunk mikor, dühösen szembe fordultam vele, mire ő egy kicsit hátrahőkölt.
- Tudod, hogy szikrázik a szemed? Mintha egy kicsit dühös lennél… - szólt halványan elmosolyodva, majd kinyújtotta kezét, hogy megérintse az arcomat, de én elfordultam tőle. – Elisabeth…
- Ez így nem fog menni – hallottam kívülről a hangomat. Mintha nem is az enyém lett volna. De már nem bírtam tovább, muszáj volt kimondanom, ami már régóta emésztett belülről. – Tettél nekem egy ígéretet még régebben. Azt kérted tőlem, hogy hadd teljesíthesd a kívánságaimat, emlékszel? – ismét szembefordultam vele és láttam, hogy alig észrevehetően bólintott. – Még soha nem kértem tőled semmit… leszámítva a ma délutánit: hogy legalább addig, amíg együtt vagyunk, hagyd abba a munkád, a megfigyeléseid vagy tudom is én mit! De te még csak meg sem próbáltad teljesíteni.
- Elisabeth…
- Azért jöttünk ide, hogy megpróbáljuk megmenteni a házasságunkat, nem, pedig azért, hogy vadidegenek után nyomozz!
Annyira belelendültem a mondókámba, hogy nem is láttam, hogy elmosolyodik és megragadja a kezem, magához húz és mélyen a szemembe néz.
- Elisabeth, figyelj rám jól!- vette át a szót. – Hibát követtem el, tudom, de máris jóvá tettem – kérdőn néztem rá és rögtön meg is kaptam a választ. – Meghivtam ebédre azt a két embert holnapra, hogy jobban megismerhessük őket. Ennek semmi köze a munkámhoz, drágám, csupán szeretném orvosolni a butaságaimat és bebizonyítani, hogy nem vagyok embergyűlölő és nem feltételezem mindenkiről a legrosszabbat. Látod, mikre nem vagyok képes, azért, akit szeretek?
Elmosolyodtam, bár akkor még nem értettem, miért kellett két vadidegent meghívni vacsorára, de abban biztos voltam, hogy Sherlock nem adja fel egykönnyen, és be fogja bizonyítani az igazát. Akkor még nem sejtettem, hogy mindez milyen áron fog megtörténni.
Másnap éppen ebédhez készülődtünk, mikor megmagyarázhatatlan, rossz érzés kerített hatalmába. Hiszen, nem is ismerjük ezt a két embert… mi van, ha Sherlocknak mégis igaza van és minket követtek tegnap éjjel?! Elvégre, ez nem is olyan elképzelhetetlen, hiszen…
Te jó ég, mit művelek?! – kaptam a fejemhez. –Kezd rám ragadni Sherlock üldözési mániája! Hagyd abba, Elisabeth és ne gyanakodj már te is! Legalább valaki legyen normális ebből a családból!
Dühösen fésülni kezdtem hosszú, szőke hajamat és észre sem vettem, hogy valaki néz az ajtóból.
- Minden rendben? - zökkentett ki az ismerős hang és én kissé felháborodottan fordultam felé.
- Mióta állsz itt?
A szürke szempárban némi zavartság tükröződött a kérdés hallatán, én pedig már a tükörből figyeltem, ahogy Sherlock lassan megindult felém és megállt pár lépésre tőlem.
- Nem tudtam, hogy bűn, ha meglesem a feleségem fésülködés közben – szólalt meg rezzenéstelen arccal, miközben leguggolt velem szemben. – Minden rendben? - kérdezte újra, kissé aggodalmasan, kezével megsimogatva az arcom. Nem szóltam, csak bólintottam. – Sietnünk kell, ha nem akarjuk, hogy a vendégeink megelőzzenek minket!
Ez természetesen nem történt meg, hiszen jó angolokhoz méltóan pontosan érkeztünk. Alig kellett néhány percet várakoznunk és megérkezett a fiatal pár is, akiket tegnap láttunk az étteremben.
Mint beszélgetés közben kiderült, valóban férj és feleség voltak, de Sherlock feltételezésével szemben angolok és nem franciák. A második nászútjukon voltak, már három éve házasok. A férfi John Bucket, felesége pedig Geraldine. A bemutatkozás alig öt perce alatt megdőlt Sherlock minden tegnap felállított teóriája a párról. Ez még soha nem fordult elő, bevallom, kissé furcsálltam is a dolgot és főleg azt, hogy a férjem ilyen jól tűri a helyzetet. Máskor hasonló esetekben már keresztkérdéseket tett volna fel, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból és bebizonyítsa, hogy igenis neki van igaza, de ez most elmaradt.
Lopva rápillantottam és láttam, hogy erősen türtőzteti magát, hogy ne tegye azt, amit ilyenkor tenni szokott. Mikor rájöttem, hogy mindezt miattam csinálja elmosolyodtam és megszorítottam az asztal alatt a kezét.
- És Mr. Holmes – zökkentett ki bennünket a fiatal ember hangja gondolatainkból. – Ön mindössze a névrokona lenne a híres detektívnek? Megjegyezem, ha így van, akkor ez hihetetlen véletlen, hiszen az Önök keresztneve rendkívül ritka.
- Nem tudok róla, hogy lenne más Sherlock Holmes is rajtam kívül – mosolyodott el a férjem. – Arról meg aztán végképp nem, hogy más is a detektív munkából élne meg ilyen névvel.
- Sokkal idősebbnek képzeltem – nevetett fel kissé zavartan Mr. Bucket. – Nagyon örülök, hogy találkozhattam Önnel. Már sok jót hallottam Önről!
Egy pillanat műve volt csupán. Honnan hallhatott Sherlockról? Talán ismerte az egyik ügyfelét? De hiszen ez lehetetlen. Akik hozzá fordulnak, mind bizalmasan teszik… nem érdekük, hogy más is megtudja, milyen szorult vagy éppen kényelmetlen helyzetbe kerültek és főleg az nem, hogy egy ilyen fiatal ember húzta ki őket a csávából! Míg nekem a pár egyre gyanúsabbá vált, láttam, hogy Sherlocknak rendkívüli módon hízelegnek a férfi szavai. Néha elmosolyodott, volt, hogy szerényen a fejét is lehajtotta, de egy valamire nagyon ügyelt: kerülte a pillantásomat.
Jómagam megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra és nem venni tudomást a már- már szemet szúró hibákról. Az ebéd ettől függetlenül kellemesen telt. Geraldine nagyon kellemes beszélgető partnernek bizonyult. Nekem is, ahogyan mindenkinek az étteremben szemet szúrt gyönyörű gyöngysora.
- Milyen szép nyaklánc! – jegyeztem meg ámélkodva, mikor a pincér kitöltötte nekünk a bort.
- Nagyon köszönöm – mosolygott hálásan. – Igazgyöngy. Több ezer fontot ér. John-tól kaptam az eljegyzésünkre.
Bólintottam. Valóban gyönyörű ékszer volt, a legszebb, amit valaha is láttam. A házaspár valóban kellemes társaságnak bizonyult, nem is lepődtem meg hát különösebben, mikor abban maradtunk, hogy délután, egy kis pihenő után, együtt végigjárjuk Párizs nevezetességeit.
Meglepetést mindössze az okozott, mikor szobánkba beérve Sherlock hirtelen felém fordult és csak annyit mondott:
- Itt valami nem stimmel.
- Te is észre vetted? – kérdeztem, miközben kiskabátomat leterítettem a nappali közepén álló dívány karfájára.
- Biztos, hogy nem mondanak igazat – kezdte. – Bárhonnan felismerem a dél- francia akcentust. Ezek az emberek jó, ha egyszer jártak Angliában, akkor sem Londonban, ahonnan valónak vallják magukat.
Ebben nem tudtam vele vitába szállni, hiszen Sherlock sokkal jobban ismerete a két nyelvet, mint én. Nekem ma már az is örömet okozott, hogy nem csak francia szót hallottam magam körül. Jómagam sokkal furcsábbnak tartottam azokat az apró, elejtett megjegyzéseket, amik láthatóan a férjemnek nem tűntek fel.
- Arról nem is beszélve, – folytatta – hogy abban biztos vagyok, egyetlen ügyfelem sem dicsekszik el azzal, hogy hozzám fordult, csak ha az illető is rá van szorulva a segítségemre. Ki dicsekedne azzal, hogy zsarolták vagy hogy egyéb piszkos ügyekbe keveredett. Én nem, az biztos.
- Azt hittem, hízelegtek neked Mr. Bucket dicsérő szavai – jegyeztem mintegy mellékesen, miközben le sem vettem róla a tekintetemet.
- Ez nagyon kedves tőled, drágám, de ennyire egoista azért még én sem vagyok – fejezte be kissé sértődötten, majd lehuppant a díványra és kezébe vette a szálloda katalógusát, miközben én mosolyogva befordultam a hálószobába, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam.
- Tudtad, hogy a szállodában több száz alkalmazott szakértő munkája szolgálja a kényelmünket? – hallottam meg hangját odakintről. Kidugtam a fejem az ajtón, hogy lássam, mit csinál: a katalógusból olvasott fel részleteket. Ő folytatta. – Magunkkal hozhattuk volna az inasunkat is.
- Talán nem fog megsértődni, hogy nem tettük – nevettem fel, mikor a nem létező alkalmazottunkra gondoltam.
- Bucketék is magukkal hozták – jegyezte meg. – Százötvenféle ételből választhatunk a legudvariasabb kiszolgálással. Ennek a fele sem igaz – morgott a nem létező bajusza alatt. – Egy biztos széf, amiben a vendégek az értékeiket őrizhetik. Csak tudnám, mitől olyan biztos. Minden, ami emberi felügyeltre van bízva a legkevésbé biztonságos és mégis mennyi értékes dolog lehet abban a széfben. Gondolj csak bele! Grófnők és bárónők nyakékei. Vagy éppen Mrs. Bucketé – szúrta oda, mintegy mellékesen. - És íme egy érdekes adat: a szálloda órája a Big Ben- hez van igazítva.
- Plusz egy óra – léptem ki a szobából, az utolsó hajcsattal bajlódva.
- Igen… ellenőriztem, mikor megérkeztünk. Tényleg pontos – tette vissza a prospektust az asztalra, majd hozzám lépett, hogy felsegítse rám a kabátomat.
- Akár édesapád órája – mosolyogtam rá.
- Ez a világ legpontosabb órája, drágám – nézett le zsebórájára. – Svájci mester készítette. Csalhatatlan. Ez elég, nem?
- Nekem igen, de talán indulnunk kéne, mert elkésünk.
Az ajtóhoz lépett és kitárta előttem.
- Csak Ön után. Mrs. Holmes.
- Köszönöm, Mr. Holmes – mosolyogtam rá, majd belekaroltam és együtt elindultunk a szálloda hallja felé, ahol egyenlőre még csak Mrs. Bucket és az inasuk várt ránk, akit magukkal hoztak: peckes, középkorú, bajuszos férfi.
- A férjem is azonnal itt lesz, még van egy kis elintézni valója – szabadkozott az asszony, miután köszöntöttük egymást.
- Szükségük van még valamire, asszonyom? – fordult a nő felé az inas és kissé mélyen hajolt meg. Ez még nekem is feltűnt, pedig nem sok szolgálóval voltam körülvéve életemben.
- Nem, James, elmehet – adta ki az utasítást Mrs. Bucket, mire az inas ismét meghajolt és távozott, mi pedig a porta felé vettük az utunkat, hogy némi információra tegyünk szert a közlekedést illetően, ám láttam, hogy Sherlock figyelmét nem annyira a magyarázat, mint inkább a csodálatosan kimunkált falióra kötötte le az éppen nekünk magyarázó igazgató háta mögött.
- Attól tartok, igazgató úr, rosszul jár az óra - szakította félbe az eszmecserét a férjem. Mikor pedig a férfi kissé értetlenül nézett rá, hozzátette. – Fél órát siet.
- Az ki van zárva – szólt udvariasan az igazgató. – Ez az óra az Önök Big Ben- jéhez van igazítva, uram. Ezáltal a világ legpontosabb órája.
-Nálam pont annyi az idő, amennyit az itteni óra mutat – jegyezte meg az éppen akkor érkező Mr. Bucket és megmutatta az óráját, mire az igazgató bólintott. – Fél óra rendkívüli pontatlanság lenne, Mr. Holmes. Talán az Ön órája jár rosszul. Lehet, hogy rosszul állította előre…
- Az nem … - bonyolódott volna vitába Sherlock, eltökélve, hogy megvédi a svájci órásmesterek becsületét, de én mások számára alig láthatóan megragadtam a karját, mire ő jobbnak látta, ha inkább csendben a szálló órájához igazítja a sajátját.
Párizs valóban gyönyörű volt. Sétánkat a Szajna partján kezdtük, melynek mindkét oldalán tehetséges művészek festették a csodás tájat. A város ezen része valójában a nyugalom szigetének bizonyult a pár száz méterre lévő központhoz képest, ahol kocsik tömege és emberek százai sétáltak. Ez a nagy sürgés forgás sem vonhatta el figyelmem arról a nyilvánvaló tényről, hogy férjem készül valamire. Miközben beszélgetésbe elegyedett Mr. Buckettal úgy vezette kis társaságunkat egy, a város legbelső pontjába, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
- Egészen pontosan, hova is megyünk, Mr. Holmes? – kérdezte jókedvűen Mr. Bucket, de egy pillanatra alig látható idegesség jelent meg az arcán.
- A Notre Dame – hoz, természetesen – válaszolta Sherlock közömbösen, folytatva sétánkat a cél felé.
- Akkor rossz felé megyünk – mosolyodott el Mr. Bucket és megtorpant. – A Notre Dame az ellenkező irányba van…
- Gondolja? – kérdezte Sherlock ártatlanul. A férfi határozottan bólintott, férjem pedig hagyta, hogy ő vegye át a vezetésünket.
Még hogy Sherlock Holmes nem tudja, hogy merre van a Notre Dame?! – gondoltam magamban. – Nevetnem kell! Pont ő nem tudja, hogy merre található Párizs egyik legnagyobb nevezetessége, aki úgy ismeri a város legeldugottabb részeit is, mint a tenyerét!
Pontban háromkor értünk a Notre Dame-hoz, a harang pont akkor ütötte el a pontos időt. Láttam, hogy Sherlock az órájára pillant, elmosolyodik, majd zsebre teszi.
Maga a templom csodálatos volt, mind kívül, mind pedig belül. Soha nem láttam még ilyen szépséget.
Négy óra körül érhettünk vissza a szállóba, ahol hatalmas felfordulás fogadott bennünket. Több rendőr nyüzsgött a hotel halljában, mint a Scotland Yardon Londonban. Nem tehettem róla, de még ennyi év után is tartottam tőlük, pedig már nem volt miért. Észrevétlenül közelebb húzódtam Sherlockhoz, aki egy nyugtató pillantást vetett rám és halványan elmosolyodott.
- Elnézést! – állította meg Mr. Bucket az éppen mellettünk elsiető igazgatót. – Mi történt?
- Ó, uram! – szólt hisztérikusan a férfi. – Ez szörnyű, rettenetes!
- Szedje össze magát, monsieur – lépett a direktor mellé határozottan férjem, majd nyugodtabb hangon folytatta. – Most pedig, próbálja meg elmondani nyugodtan, mi is történt!
- Kirabolták a szálloda széfjét! Több millió franknyi kár… a szálló hírneve… tönkre mentem… a széf…
Egy pillanatra mindnyájan ledermedtünk. A világ egyik legbiztosabb széfje! Hihetetlen!
Oldalra pillantottam, hogy lássam Mrs. Bucket arcát, ami most sápadtabb volt a megszokottnál. Nem is csoda, hiszen a több ezer fontot érő, gyémántokkal díszített nyakéke most egy jól képzett tolvajbanda kezére jutott, egyéb értékekkel együtt.
- Kérek mindenkit, figyeljem rám! - zökkentett ki gondolataimból az egyik férfi kiáltása a portás pult tetejéről. Nyilván ő vezette a nyomozást, de most a legfőbb feladata az volt, hogy túl kiabálja a hisztérikus tömeget. Mikor azonban a hangzavar alább hagyott és minden szem rászegeződött, folytatta. – Jacques Parell felügyelő vagyok, a francia rendőrségtől. Én vezetem a nyomozást. Meg kell kérnem Önöket, hogy ne hagyják el a szálloda területét, amíg…
- Ez felháborító! – kiáltott egy női hang a tömegből. – Fogva akarnak bennünket tartani?! Nem ezért fizettünk!
- Így van! – csatlakozott hozzá egy férfi és egyre többen egyetértettek vele, ami újabb hangzavarhoz vezetett.
- Kérem, Önöket – próbálta ismét túlkiabálni a felügyelő a tömeget. – Természetesen nem fogvatartásról van szó! – ismét mindenki ráfigyelt. – Csupán annyit kérek Önöktől, hogy ne hagyják el a szállót, míg ki nem hallgattuk Önöket, hogy láttak-e valami gyanúsat. Ígérem, gyorsak leszünk és az egész kellemetlen procedúra után Önök szabadon távozhatnak. Köszönöm!
Amint felértünk a szobába, Sherlock kulcsra zárta az ajtót és kissé zaklatottan felém fordult, majd megrázta a fejét, mintha egy gondolatot akart volna elűzni.
Leült a díványra és kezébe vette az újságot, de nem kezdte el olvasni, mert hirtelen összehajtotta és maga mellé dobta. Tudtam, mi bántja. Az ígérete, amit nekem tett, mielőtt eljöttünk Párizsba: semmi munka!
Elindultam felé, majd leültem mellé és fejemet vállára hajtottam. Érzetem, ahogy gyengéden átölel, szabad kezével pedig a kezemet fogja. Szerettem ezt a nyugalmat, ami ilyenkor körülvett bennünket, és ami most annyira hiányzott. Érzetem a férjemben dúló feszültséget, amit a tehetetlenség érzése szült. Itt van ő, Sherlock Holmes, Párizsban, ahol elkövettek egy bűnügyet, és nem tehet semmit.
- Van tipped? – kérdeztem kisvártatva, jelezve, hogy igenis érdekelnek a gondolatai az üggyel kapcsolatban. Igaz, nagyon szerettem volna, ha egy kis időt csak együtt töltünk, de akkor még nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy az orrunk előtt követnek el egy bűntényt. Feladtam hát elveimet és beadtam a derekamat, vártam Sherlock ötleteit.
- Láttad a széfet? – szólalt meg csendesen, mire én bólintottam. Egykori foglalkozási ártalom, hogy alaposan megszemlélek minden biztonsági rendszert. Nem azért, hogy feltörjem, csupán, hogy megbizonyosodjak róla, meg tudnám csinálni. Olyan ez, mint mikor Sherlock egy pillantással mindent megtud az ügyfeléről, még azt is, hogy mit evett reggelire.
- Rápillantottam, mikor Mrs. Bucket betette a nyakékét – válaszoltam.
- Mennyi idő alatt tudnád feltörni?
- Tessék?!
- Úgy értem, mennyi idő alatt lehet kirabolni azt a széfet. Tudod, hogy csak azért kérdezek ilyeneket, mert te voltál a legjobb tolvaj-betörő, akit valaha is ismertem.
- Ne hízelegj! – mosolyodtam el, majd folytattam. – Nem merném feltörni. Te is láttad, mindig van valaki a széf körül.
- Na és, ha az emberünk összejátszott valakivel a szálló dolgozói közül?
- Aki ismeri a kódot? – emeltem fel fejemet. – De hát azt csak igazgató ismeri.
- És a helyettese, aki mindig ott áll, mikor betesznek valamit – tette hozzá gyorsan, ám további fejtegetésre nem volt időnk, mivel erőteljes kopogás hallatszott az ajtó túloldaláról. Sherlock odalépett és kinyitotta. Parell felügyelő állt ott, teljes életnagyságban. Elég alacsony ember volt, fekete hajába néhány ősz tincs is vegyült. Biztos a sok munka és gond miatt, mert alig lehetett több negyven évesnél.
- Mr és Mrs. Holmes? – kérdezte szigorúan, mire férjem bólintott. –Kérem Önöket, hogy feltűnés nélkül kövessenek!
Éppen csak annyi időnk volt, hogy Sherlock magára kapja a zakóját, én pedig felkapjam a táskám az asztalról. Mire észbe kaptunk, már a rendőrségen voltunk a kihallgató szobában.
- Ettől a helytől kiráz a hideg! – jegyeztem meg halkan.
- Nem lesz semmi gond! – próbált nyugtatni férjem, de zaklatott fel-alá járkálása valahogy ellensúlyozta nyugodtságát, amit sugározni szeretett volna. Mindketten tudjuk, miért hoztak ide. A többi vendéget a szállóban hallgatták ki, minket viszont a rendőrségen. Valamiért békés, nyaraló brit állampolgárokból gyanúsítottakká váltunk, csak azt nem tudtuk, hogy miért.
- Hé, maga! - szólt oda Sherlock az ajtónál álló egyik őrnek. – Nincs joguk itt tartani bennünket. A Brit- birodalom állampolgárai vagyunk! Követelem, hogy beszélhessek a konzullal!
- Üljön le! – parancsolt rá az őr. Sherlock szólásra nyitotta száját, gondolván, hogy vele senki nem beszélhet így, de ekkor a felügyelő lépett be az ajtón.
- Mr. és Mrs. Holmes - szólt kemény, erős hangján a férfi. – Foglaljanak helyet!
- Na idefigyeljen…! – kiáltott fel dühösen a férjem, mire én mellé léptem és csitításképpen megérintettem a karját.
- Jobb, ha a feleségére hallgat, Mr. Holmes! Okos asszony!
Így hét mindketten leültünk és vártuk, hogy Parell felügyelő végre a tárgya térjen.
- Ismernek Önök egy bizonyos Bucket házaspárt? – bólintottunk, hogy igen. Elmondtuk, hogyan találkoztunk és, hogy ma együtt ebédeltünk. – Mikor volt ez pontosan?
- Dél és egy óra között – válaszolta türelmesen Sherlock.
- És a fennmaradó egy órában, mielőtt elmentek együtt sétálni, hol tartózkodtak Önök?
- A szobánkban – válaszoltam.
- Tudja ezt valaki tanúsítani?
- Már elnézést! – ugrott talpra a férjem. – Csak nem azzal gyanúsít bennünket, hogy mi raboltuk ki a széfet?!
- A bűncselekmény elkövetésének időpontja délután két óra körül lehetett a szálloda igazgatója szerint. Ugyanis ő fél kettőkor ment el ebédelni, ami körülbelül egy órát vett igénybe. Az alkalmazott, akit leütöttek, szintén úgy emlékszik, hogy az óra ennyi időt mutatott, mielőtt a fejére erős ütést mértek. És ha jól tudom, Önök 14.30 –kor indultak el a szállóból.
- Na látja, ebben téved! – mosolyodott el diadalittasan Sherlock. – Pontban kettőkor indultunk.
- A szálló órája szerint nem. Az igazgató elmesélte az incidenst az Ön zsebórájával – vigyorgott kajánul Parell. Torz vonásai most még inkább torznak tűntek, ahogy a lemenő nap fénye megvilágította arcát.
- A hotel órája téved!
- Akkor az önök Big Ben – je téved!
Ez volt a végső döfés. A két férfi szeme dühösen szikrázott, ahogy egymással szemben álltak. Sherlock végül okosan döntött, hogy visszavonulót fújt, de azért csendesen megjegyezte:
- Ezek szerint rajtunk kívül mind a háromszáz vendégnek van alibije, igaz?
- Valamit elfelejt, Mr. Holmes! Önök ellen szól, hogy a felesége Mrs. Bucket szerint erőteljesen csodálatának adott hangot a hölgy nyakékét illetően és… - itt egy hosszú hatásszünetet tartott, én pedig már tudtam, hogy mi következik. - …a Scotland Yard szerint a felesége nem éppen makulátlan előéletű, Mr. Holmes. Nem csak a Brit – Birodalom területén garázdálkodott fénykorában. Vaskos aktái vannak innen is…
Az egész olyan gyorsan történt. Már csak azt láttam, hogy Sherlock ökle elindul a felügyelő arca felé, aki a következő pillanatban a padlón feküdt, vérző orrát tapogatva.
- Ne merészeljen ilyen hangon beszélni a feleségemről!
Az események innentől érdekes fordulatot vettek. A felügyelő dühöngve távozott, miközben Sherlock folyamatosan azt követelte, hogy beszélhessen a brit konzullal vagy annak egy emberével.
Őszintén szólva, kicsit megijedtem. Ilyennek még soha nem láttam őt. Eddig mindig a nyugalom szobra volt, de most nagyon kihozták a sodrából.
Körülbelül fél órával később kinyílt a kihallgató ajtaja és egy ismerős alak állt velünk szemben: Mycroft Holmes, aki saját bevallása szerint egy szigorúan bizalmas birodalmi ügyben tartózkodott Párizsban.
- Egy feldúlt francia telefonál a követségre, hogy egy bizonyos Mr. Holmes és a felesége azt követelik, hogy küldjenek valakit, akik képviseli a jogaikat! – kezdte kissé feldúltam Mycroft, majd cinikusan hozzátette. – Dühöngő őrültnek nevezett téged, Sherlock! Bántalmazni egy hivatalos személyt! Hova tetted az eszed?!
- Azt hiszem – szóltam közbe csendesen. – Én tehetek az egészről.
- Ugyan, Elisabeth, talán maga ütötte meg azt a fafejű franciát?! Nahát akkor!
- Közbeszólhatok? – emelkedett fel Sherlock, aki eddig irigylésre méltó módon tűrte a fejmosást bátyjától. – Talán rátérhetnénk arra, miért is vagyunk itt!
- Tudok mindent! – szakította félbe az idősebbik Holmes öccsét. – A felügyelő mindent elmondott. Biztosítottam nektek alibit. Délután a szobátokban fogadtatok engem és eltöltöttünk ott egy órát kellemesen beszélgetve. Ti pedig csak azért nem mondtátok el azon a botrányos kihallgatáson – botrányos szót erősen megnyomta, mire Sherlock arcán egy gúnyos mosoly futott át. – mert nem akartátok felfedni, hogy titokban jöttem tárgyalni a francia kormánnyal. Ami persze nem igaz, de ha lúd, akkor legyen kövér!
Mindketten megdöbbentünk az egyszerű magyarázaton, de mielőtt bármelyikünk is szólásra nyitotta volna a száját, Mycroft folytatta. – Maradjatok ki ebből az ügyből! Európa legveszedelmesebb bűnbandájával kerültetek szembe és szemmel láthatóan el akarnak benneteket tenni az útjukból. Ezek nem ismernek se Istent, se embert! Miattuk vagyok itt én is. Nemzetközi elfogató parancsot írtunk alá a kormánnyal. Sherlock, komolyan mondom, ne üsd bele az orrod! Most az egyszer hallgass rám és örüljetek, hogy ennyivel megúsztátok. Ne akarj úgy járni, mint a bátyánk, Sherinford!
Láttam, hogy Sherlock vonásai megkeményednek. Ismertem Sherinford történetét, aki hasonlóan forró fejű, mint a férjem és ez keverte egyszer bajba, amiből végül is a két öccse nagyon nagy szerencsével kihúzta, de még ma is viseli annak a szörnyűségnek a nyomát az arcán.
- Ki ennek a bandának a vezetője? – kérdezte Sherlock, miközben elhagytuk az őrsöt és egy darabig együtt mentünk. Mycroft vissza a követségre, mi pedig a szállóba. Úgy tűnt azonban, hogy az idősebbik Holmes nem hajlandó további információkkal szolgálni öccsének. – Ugyan, tudom, hogy tudod!
- Nincs bizonyíték ellene. Őt sosem kapjuk el. Az az ember zseniális.
- Egy nevet!
- Nem! Veszélyes! Sherlock, komolyan mondom, ne húzz ujjat vele, bízd ezt a hatóságokra! Féltelek titeket!
- Ugyan, Mycroft! Nagy fiú vagyok már, tudok magamra vigyázni!
- Sherinford is ezt mondta.
- A nevét!
- De ígérjétek meg, hogy nem ártjátok bele magatokat! - szólt némi gondolkozás után és mi egyszerre bólintottunk. – James Moriarty professzor.
- Az ilyen emberek mindig a háttérben dolgoznak – kiáltott be a nappaliból Sherlock, miután mindketten frissítő fürdőt vettünk és én még a fésülködő szekrénynél ültem a hálóban. Meséltem neki néhány profi bűnözőről, akiket ismeretem, így jött a téma, hogy az igazi irányítók a háttérben mozgatják a szálakat, döntenek emberi sorsok felől.
- És, mi a terved? – kérdeztem, mikor végeztem és megfordultam, ő pedig ott állt az ajtóban és kisfiúsan elmosolyodott.
- Gondoltam, megtudhatnék egy-két dolgot a körülményekről. Például, hogy…
- Úgy érted, megtudhatnánk – javítottam ki őt és már készültem, hogy együtt elmegyünk és kikérdezünk mindenkit, aki láthatott bármit is, de Sherlock megragadta a karomat és gyengéden maga felé fordított.
- Nem, Elisabeth. Csak én megyek. Hallottad Mycroftot: veszélyes lenne! – majd gyengédebben folytatta. - Túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy el tudjam viselni, ha veled bármi történne.
Egy pillanatig csak álltam vele szemben, némán, elveszve abban a szürke szempárban, melyből szerelem és féltés egyszerre sugárzott.
- Emlékszel még az eskünkre? – mosolyogtam rá. – Jóban rosszban… Rémlik valami arról a napról, mikor elvettél? Akkor együtt csináljuk végig.
Egy pillanatig habozni látszott, majd lassan, de beleegyezően bólintott, így hát együtt indultunk el a szálló halljába, ahol rögtön az igazgatóba botlottunk, aki örömmel állt rendelkezésünkre. Nyilván ő is felismerte, hogy a párizsi rendőrség egyhelyben toporog és ha ő nem lép gyorsan, bizony bezárhatja a szállodáját.
- Tehát, mire kíváncsiak? – kérdezte, miközben hellyel kínált bennünket az irodájában, ami legalább annyira fényűző volt, mint maga a szálló. Középen a mahagóni asztallal és a három bársonyszékkel, igen csak előkelő látványt nyújtott, a plafonról lelógó kisebbfajta kristály csillárt nem is említve. Nem sok időm volt azonban szemlélődni, mert Sherlock hangja kizökkentett és visszarántott a való világba.
- Nem raboljuk sokáig az idejét, igazgató úr, csupán három kérdésünk lenne Önhöz – kezdte férjem, mire a direktor bólintott. – A zár kombinációját kik ismerik Önön kívül?
- Csak a helyettesem – érkezett a válasz.
- Amikor a vendégek ékszereit beteszik széfbe, ők hol állnak?
- Jó helyen, hogy lássák, az értékeik biztonságban vannak és rossz helyen ahhoz, hogy a kódot le tudják olvasni: szigorún a pult mögött. Persze vannak kivételek, akiknek különösen nagy értékűek az ékszereik. Mrs. Bucketé például. Ő az inasával tettette be és a férfi végig ott állt.
- Értem…
- Maradt a széf esetleg őrizetlenül? – kérdeztem.
- Nem, asszonyom! Hova gondol?! –kiáltott fel kissé felháborodottan a férfi. – Ahogy önök is láthatták, valaki mindig van a széf mellett.
- Ma kik azok?
- Debois és Tailleur.
-Köszönjük, nagyon sokat segített! – nyújtott kezet Sherlock az igazgatónak, aki nekem kezet csókolt, majd a porta felé vettük az utunkat, ahol két fiatal férfit láttunk a pult mögött beszélgetni két szobalánnyal. Elég bensőségesnek tűnt a kapcsolatuk, érkezésünkre szétrebbentek.
Legelőször a magas, barna hajú férfi rendezte vonásait.
- Miben segíthetek? - fordult felénk illedelmesen. Oldalra pillantottam, mire azt vettem észre, hogy a két szobalány eltűnt.
- Sherlock Holmes vagyok – mutatkozott be férjem, majd felém fordult – A feleségem, Elisabeth Holmes. A rendőrségnek dolgozunk – lódította szemrebbenés nélkül. - Lenne néhány kérdésünk a ma történtekkel kapcsolatban. – A férfi kissé meglepettnek tűnt, de beleegyezően bólintott. – Önök ketten, végig itt voltak a széf mellett?
- Természetesen, uram! Az állásunkba kerülne, ha csak egy pillanatra is őrizetlenül hagynánk a páncélszekrényt.
- Értem – morgott Sherlock sokat sejtetően. – Láttak valami gyanúsat? Nem is tudom: a pult mögé bejött valaki, aki nem a szálló alkalmazottja… vagy talán egy vendég, esetleg egy szolgáló…
- Nem, uram! Nem vettünk észre semmi szokatlant.
- Hát, ez igen érdekes. Az önök elbeszélése ugyanis két dolgot vet fel. Egy: Önök összejátszottak a tolvajokkal és falaztak nekik a zsákmány egy részének reményében.
- Uram, biztosíthatom, hogy nem…- szakította félbe a barna hajú férfi a férjem mondandóját, aki egy kézlegyintéssel elhallgatta őt.
- A másik lehetőség pedig az, hogy hazudnak. Mindkettő bűn, de az egyikért börtönbe kerülnek, míg a máskért csak az utcára – fejezte be Sherlock igen csak hatásosra sikerült monológját. Ha velem beszélt volna így, én biztos előre bevallottam volna neki az összes bűnömet. Futott át az agyamon.
A beszélgetésben beálló csend mázsás súlyként nehezedett a két fiatal vállára. Láttam, ahogy aggodalmasan összepillantottak, mint a kisdiákok, akinek vaj van a fülük mögött és a szigorú tanár éppen rajta kapta őket valami csínytevésen.
Szinte hallottam azt a néma párbeszédet, ami kettejük között játszódott le. Arcuk és szemük mindent elárult és tudtam, hogy Sherlock is észrevette azt amit én, mert magabiztosan rám mosolygott.
Alig néhány pillanattal később megtört a jég és most a másik, sötét hajú férfi kezdett beszélni.
- Önnek igaza van, uram! Valóban elhagytuk egy pillanatra a helyünket. De az egész nem volt több, pár percnél. A hölgyeknek – nyilván az előbbi két szobalányra gondolt – segítettünk egy apróságban. De tényleg csak néhány perc volt! – tette hozzá sietve a fiú. – Ezért most biztosan kirúgnak – meredt némán maga elé és láttam, hogy társa is ugyanezt gondolja.
- Ha igaz, amire gondolok és lesz bizonyítékom is, akkor senki nem fogja megtudni, hogy Önök mit tettek – szólt a férjem. – Sőt, még akár hősként is fogják magukat ünnepelni. De előtte beszélnünk kell valakikkel… Mr. És Mrs. Bucket a szállóban vannak, ugye?
- Ó, igen, uram – válaszolta készségesen a barna hajú férfi. – De a nap folyamán történt egy kis változás.
Mindketten érdeklődve pillantottunk a pult túloldalán álló két fiatalra.
- Igen csúnyán összeveszetek délután- közölte bizalmasan közelebb hajolva a másik sötét hajú férfi. – Mrs. Bucket önmagából kikelve kiáltozott, de olyan hangosan, hogy biztos vagyok benne, hogy mindenki meghallotta. Azt mondta, el akar válni a férjétől és soha többet nem akarja látni. Sőt, még azt is mondta, hogy nem kell neki többet semmi Mr. Buckettől. Az úr szinte rögtön távozott a szállóból. Láttam, hogy az inasuk kikísérte ki őt. Gondlom, az állomásra mentek. De ha bárki mást megkérdez, Mr. Holmes, biztos vagyok benne, hogy mindenki ugyan ezt fogja mondani. Mert bár, az ilyen gazdag népek nem szeretik kiteregetni a szennyest, azért más portája körül szívesen sertepertélnek, ha érti, mire gondolok.
- Értem, köszönjük az információt – válaszolt Sherlock illedelmesen és elindultunk a lift felé.
- Szóval? – fordultam felé mosolyogva. – Mit gondolsz?
- Pontosan azt, amit Te, drágám. Zseniálisan ki volt találva az egész ügy és a tettes egy apró hibán csúszik el.
- Nincs bizonyítékunk.
- Majd lesz. Mutass egy bűnözőt, aki túljárt az eszünkön!
Értettem, mire gondol, de azt még mindig nem tudtam, hogy mégis, hogyan akar bizonyítékot szerezni, mikor a gyanúsítottnak tökéletes, mondhatni bombabiztos alibije van. Elhatároztam hát, mindenben asszisztálni fogok neki, hogy elkaphassuk a tettest.
Mikor kiléptünk a liftből, két rendőrbe botlottunk. A szálló minden szintjén állt két csendőr, biztosítva a rendet. A sarkon pont feltűnt a nyomozást vezető Parell felügyelő, aki akaratlanul is az orra elé emelte a kezét, mikor meglátta a férjemet. Egy néma, udvarias, ám de igen kimért biccentéssel köszöntötték egymást.
Mikor Parell látta, hogy merre visz az utunk, megállított bennünket.
- Én az Önök helyében most nem mennék be, Mrs. Bucket szobájába. Nagyon kikészült szegény a férje miatt.
- Jelen pillanatban nem tudom eldönteni, felügyelő, hogy jót vagy rosszat akar nekem – mosolyodott el férjem a délutáni kis incidensre gondolva. – Mrs. Bucket a barátunk és úgy érezzük, hogy személyesen kell támaszt nyújtanunk neki ebben a nehéz időben.
Elfojtottam egy mosolyt, mikor ezt meghallottam. Ha nem tudnám, hogy Sherlock mennyire jó színész, biztosan ugyanúgy bedőlnék neki, mint a felügyelő.
- Menjenek, de siessenek, kérem! – intett Parell és mi szót fogadtunk neki. Talán életünkben először és utoljára engedelmeskedtünk hivatalos közegnek.
- Sherlock! – állítottam meg férjem kezét, aki épp kopogni készült Mrs. Bucket ajtaján. – Mi van akkor, ha már az ékszerek nincsenek a szállóban.
- Itt vannak, drágám, ahogyan a tettes is itt van még. Láttad a bejárati ajtónál az őröket. Minden kilépő embert megmotoznak. Senki nem juthatott ki a zsákmánnyal.
- De James talán…
- Ssh! – csitított fojtott hangon. – Te is tudod, hogy ki tette. Pontosan olyan jól, mint én. Ez az utolsó lépcsőfok, hogy bizonyítékot szerezzünk.
Értettem, mire gondol. Beleegyezően bólintottam, mire ő kopogott az ajtón, ami nem sokkal később feltárult. James, az inas invitált beljebb bennünket, bár kissé vonakodva tette mindezt.
Mikor beléptünk a szobába, láttuk, hogy Mrs. Bucket zaklatottan pakol a bőröndjeibe. Úgy döntöttem, ideje a dolgok közepébe csapni.
- Mrs. Bucket, hallottuk, mi történt –kezdtem sajnálkozva. Bár, mikor meghallottam a saját hangom, aggódtam, hogy talán kicsit túljátszom a szerepem, aztán megnyugodtam látva, hogy a nőnek nem tűnt fel semmi. – Nagyon sajnáljuk.
- Hogyan? – kérdezte kissé zavartan, majd hirtelen észbekapott. – Ó, igen! De higgye el, kedvesem, így lesz a legjobb. A házasságunk már korábban megromlott – szipogta. – De nekem semmi nem kell a férjemtől. Kedvesem, ha netán válásra kerülne sor Önöknél is, ne hagyja, hogy a férje túl nagy hatalmat gyakoroljon Ön feledt, mert soha nem fog szabadulni.
Magamban elmosolyodtam a gondolatra, hogy Sherlock hatalmat gyakorol felettem. Néha inkább én érzem úgy, hogy túlságosan is uralkodom felette, de mikor ezt megemlítettem neki, ő csak elmosolyodott, megcsókolt és csendesen megjegyezte, hogy bármit elvisel tőlem. Egyetlen témáról nem hajlandó beszélni velem csupán: a gyerekekről. Ha netán szóba is került közöttünk , ő mindig gyorsan témát váltott vagy szimplán csak annyit mondott, hogy még nincs rá felkészülve. Talán ennek is volt köszönhető a házasságunkban bekövetkezett kisebb fajta válság.
- Ez a férje kabátja? – zökkentett ki gondolataimból a férjem hangja. Tekintetemet ráemeltem és láttam, hogy kezével a széken heverő ruhadarabra mutat.
- Ó, igen. Ez az övé – szólt csendesen, elmélázva. A székhez lépett, hogy elpakolja a ruhadarabot, de Sherlock rátette a kezét a kezét, akadályozva ezzel, hogy az asszony elvégezze, amit akart. – Mr. Holmes, szeretném elpakolni a férjem kabátját.
- Miért?
- Mert a férjemé. Ragaszkodom hozzá - hangzott a szimpla felelet Mrs. Bucket szájából. Sherlock bólintott, amolyan mindent értek stílusban.
- Ha megengedi, segítek.
Nem tudtam, mire megy ki a játék, de abban biztos voltam, hogy Sherlock még a saját ruháit sem pakolja be a bőröndjeibe, csak ha nagyon muszáj, így nem volt nehéz kikövetkeztetnem, hogy sántikál valamiben.
Mrs. Bucket kissé elsápadt, mire férjem aggódva kérdezte tőle, hogy jól érzi –e magát. A nő bólintott, de ez láthatóan nem győzte meg Sherlockot. Felvette a kabátot a székről és Mrs. Bucketet az ágyhoz támogatta, majd azt mondta, hív segítséget. Kiment a folyosóra és Parell felügyelővel és annak két emberével tért vissza, ám ekkor már nyoma sem volt arcán az aggodalomnak.
- Mr. Holmes, azt mondta, segítséget hoz – szólalt meg az eddig néma csendben az eseményeket figyelő inas, aki kissé túlzottan aggódott asszonyáért.
- Parell felügyelőnél nagyobb segítséget el sem tudok képzelni! – válaszolta a férjem, majd mosolyogva hozzátette. – Vagy úgy értette, hogy Önöknek? Mert maguk most nagyon nagy bajban vannak. Felügyelő - fordult Parellhez komolyan – az ékszereket ebbe a kabátba varrva találja.
A hivatalos közeg láthatóan legalább annyira megdöbbent, mint az inas vagy Mrs. Bucket, így férjem kizökkentette őket.
- Nem akarja megnézni, hogy minden hiánytalanul megvan-e? Vigyázzon, jó nehéz – fűzte hozzá, miközben átadta a ruhadarabot.
Parellnak több sem kellett, felragadta az asztalon fekvő ollót és darabokra vágta a kabátot. És valóban! Az ékszerek ott voltak és ha minden igaz, hiánytalanul annak a randa barna kabátnak a bélésében és a zsebeiben. A következő pillanatban már kattant is a bilincs a nő és az inas csukóján és már vitték is volna őket ki a szállóból, mikor a felügyelő megfordult, de nem ő tette fel a kérdést, hanem Mrs. Bucket.
- Honnan tudta?
- Hölgyem, pofon egyszerű volt. De talán kezdjük a legelején. Azon az estén, mikor ideérkeztünk, a feleségemmel elmentünk vacsorázni, Önök ketten követtek bennünket… Ó, bizony, hogy Önök voltak azok. Hamarosan rátérek arra is, hogy hogyan jöttem rá, hogy James és Mr. Bucket egy és ugyanaz a személy, de előtte, ha megengedik folytatnám. Tehát, feltűnt, hogy követtek bennünket azon az estén én meg is jegyeztem ezt a feleségemnek. Emlékszel, drágám? – fordult felém.
- Hogyne, szívem – bólintottam mosolyogva.
- Elisabeth szerint, Önök ugyanolyan járókelők voltak, mint mi. Hát persze, hiszen ezt akarták velünk elhitetni! Csakhogy elkövettek egy hibát. Önök azt állították, hogy még soha nem jártak Párizsban és nem ismertek senkit, aki járt volna itt, azt az éttermet viszont, ahol aznap este vacsoráztunk, csak azok ismerik, akik legalább egyszer már voltak a francia fővárosban. A másik árulkodó pont az Ön akcentusa volt, Mr. Bucket – fordult a férfi felé fensőbbséges mosollyal. – Dél francia akcentus és ezt, attól tartok egyetlen angol sem birtokolja, leszámítva talán engem. Önök pedig az állították, hogy Londonból jöttek és még sorolhatnám a hibákat, amiket elkövettek és amiknek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, de a végén mégis kerek egészet alkottak. És itt van a kedvencem, az óra. A szálló óráját a Big Ben-hez igazították és valljuk meg, semmi okuk nem volt arra, hogy annak pontosságában kételkedjenek. Egyszerűbb volt átállítani a hotel óráját és azt mondani, h az én svájci órám jár rosszul, mint bármi mást csinálni. Így meg volt az alibijük is arra az időre a közös városi sétánkkal. Az igazgató látta, amikor James betette a széfbe az ékszereket, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, hiszen több vendég is meg kart győződni arról, hogy értékeik biztonságban lesznek. De ha Ön, uram ügyesen helyezkedett, akkor nem volt nagy gond leolvasni a kódot. Előtte fél órával kitisztították a trezort és megszabadították a milliomosokat sok- sok felesleges és értékes drágakőtől, ékszertől. Gondlom, az ön nyaklánca, asszonyom, teljesen értéktelen volt. Arra viszont kiválóan megfelelt, hogy fenntartsák a látszatot. Csak azt árulják el, hogy az óra átállítása eredetileg is benne volt a tervben?
- Nem – válaszolta a férfi. – Amikor kiraboltuk a széfet, utána jutott eszünkbe átállítani az órát és ezzel biztos alibink volt. Pont volt annyi időnk, míg az a két féleszű visszaért.
Nyilván a szobalányokra és a két fiatal széf- őrzőre gondolt.
- Hát, ennyi lenne! – bólinott Sherlock. – Még egy pillanat. Mrs. Bucket, kezdettől fogva arra gondoltam, hogy kinek lehet érdekében minket eltávolítani az útból, pedig a probléma megoldása az orrom előtt volt. Tudták, hogy ki vagyok, nyilván a megbízójuk beszélt már rólam. Útban voltunk, Önök pedig igen kíméletes módját választották az eltávolításunknak. Azt hiszem, ezért köszönettel tartozunk!
- A legnagyobb hibát akkor követte el, asszonyom – fordultam a megtört nő felé – mikor azt mondta, semmi nem kell a férjétől. Még a pénze sem. Akkor miért tartott volna igényt egy régi, ronda kabátra?
- Még tartozom egy magyarázattal – szólelt meg újra Sherlock elgondolkodva. – Hogy James, az inas, és Mr. Bucket egy és ugyanaz a személy, akkor vált számomra nyilvánvalóvá, mikor a portán a fiatalember azt mondta, hogy James elkísérte Mr. Buceketet az állomásra, miután összeveszett a feleségével. James ugyanis soha nem volt egy időben jelen a gazdájával. Mindig csak a hölggyel együtt mutatkozott. Mrs. Bucket felvette ,,James” kabátját és a szemébe húzta a kalapját, hogy senki ne ismerhesse fel.
- Nagyon okosnak hiszik magukat, igaz? – szólt gyűlölködő hangon Mrs. Bucket. – De jobb, ha megjegyzik, engem sosem kapnak el.
Alighogy ezt kimondta, kitépte magát az őt fogva tartó rendőr karjai közül és az ablak felé futott, majd kivetette magát a hatodik emeletről. Isten látja lelkünket, próbáltuk megállítani, de nem lehetett. Azonnal szörnyet halt. Bucket teljesen összetört. A felesége halott, az élete értelmetlenné vált.
Még tartott a szoba átkutatása, mikor elvezették, de még mielőtt kilépett volna a szobából, férjem felé fordult. Szeme gyűlölettől izzott, arca teljesen eltorzult a dühtől és fogai közt szűrte a szavakat.
- Ezt még megkeserülöd, Sherlock Holmes! Még a létezésed emlékét is eltörlöm a föld színéről! De előtte, egyenként elveszek tőled mindenkit akit szeretsz! Azt akarom, hogy úgy szenvedj, mint én!
- Elég ebből, Bucket! – ragadta karon a rendőr a férfit és annak minden ellenkezése ellenére a kijárat felé vezette, majd az ajtóból visszanézett. Az a szempár, akár az ördögé!
Láttam, hogy Sherlock még jó darabig nézte a távolodó alakot és tekintetében most először valami olyat láttam, mint amit még soha: aggodalmat. Mélységes aggodalmat.
- Mr. Holmes – úgy tűnt, Parell felügyelő hangja visszarángatta a földre. – Sajnálom a sok kellemetlenséget, amit Önökek okoztam és nagyon köszönöm a segítséget!
- Nincs mit – fogta meg a felügyelő kinyújtott kezét köszönésképpen.
- Én is csak köszönettel tartozom, Mr. Holmes – szólt a szálló igazgatója.
- Ugyan, ne nekünk köszönje. Mi csak megoldottuk az ügyet, de akinek igazi köszönettel tartozik, az az a két fiatal ember a portán, akik a széfet őrzik. Nélkülük nem sikerült volna fényt deríteni erre a zűrös ügyre.
A direktor kissé meglepődött ezen az utolsó mondaton, de ugyanúgy kifejezte háláját Sherlocknak. Ezt az ügyet is megoldottuk és végre, a hátra a lévő néhány nap már csak kettőnké volt.
A nappaliban üldögéltem és egy könyvet olvastam, Sherlock pedig a hálószobában készülődött az utolsó párizsi napunkra. Nagyon belemerültem a könyvembe, de nem annyira, hogy ne halljam meg az ismerősen csengő és számomra oly kedves hangot a hátam mögül.
- Drágám! – szólt Sherlock, mikor megállt az ajtóban, akár egy szobor
- Igen, édesem? - hagytam abba az olvasást és tettem le a könyvet az asztalra, hogy minden figyelmemmel rá koncentrálhassak. Ő azonban még mindig mozdulatlanul állt, egyik kezével hanyagul az ajtófélfának támaszkodva és a semmibe bámulva. Majd lassan ráemelte szürke tekintetét.
- Azt hiszem, felkészültem.
- Ez remek, édesem – mosolyogtam. – Akkor akár indulhatunk is – felálltam, hogy felvegyem a kabátomat, ám ő megállított.
- Nem, nem arra.
- Akkor mire? – kérdeztem kissé értetlenül.
- Az apaságra.
Először azt hittem, rosszul, hallok. Ám a hitetlenséget, szépen lassan felváltotta a mérhetetlen öröm. Hát mégis! Ujjongani tudtam volna a boldogságtól, de csak ennyit tudtam mondani:
- Biztos vagy benne?
- Soha nem voltam még semmiben ennyire biztos! Szeretlek és sok, mit sok … rengeteg gyereket akarok tőled!
- Jól vagy?! – hitetlenkedtem. Ez annyira nem ő volt. Persze, ez nem jelenette azt, hogy ne tetszett volna ez az új énje. Őszintén szólva, imádtam.
- Remekül. Mit mondasz?
- Persze – bólintottam a boldogságtól még mindig kissé bódultan.
- Kezdjünk hozzá most rögtön! – olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy ellenkezni sem volt időm. Az igazat megvallva, nem is akartam.
Elisabethnek most is, mint mindig, köszönetet mondtam, hogy rendelkezésemre bocsátotta a történetet és ha most megengedik, térjünk vissza az én emlékeimhez.
Három nappal azután, hogy Holmesék visszatértek Párizsból, úgy döntöttem meglátogatom őket. Meglepetésemre minden egyes szót harapó fogóval kellett kihúzni belőlük.
Mikor megkérdeztem, hogy mégis, milyen volt a főváros, ők csak annyit válaszoltak, semmi különös és nem történt velük semmi izgalmas. Ekkor csíptem el egy sokat mondó pillantást, amit barátom felesége felé küldött, aki elmosolyodott. Innentől már nem is érdekelt a dolog. A küldetésüket teljesítették, a házasságukat rendbe hozták. A többi már csak hab a tortán…
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
