|
4. Voldemortnál
2008.07.10. 08:11
Mint a címből is kiderült, Voldemortnál járunk, ahol Perselus kis híjján lebukik, ám zseniális képességének és a hosszú évek során szerzett gyakorlatának köszönhetően megússza. Dumbledore azonban gyanakodni kezd! Kíváncsi vagyok, mit szóltok!:) Jó szórakozást!
Siriust ugyan elfogták, de Lily hathatós segítségének köszönhetően, nem zárták még az Azkabanba, a minisztérium ugyanis megígérte Dumbledore-nak, hogy megvárja a bizonyítékait Sirius ártatlansága mellett, de addig is, hét lakat alatt tartják a férfit.
Lilynek kétsége sem volt afelől, hogy az igazság győz és már csak várniuk kell, hogy Perselus meghozza a legújabb híreket Pettigrew hollétéről.
Már több mint egy napja elment a férfi, de még mindig nem jött róla semmi hír.
Csak nem esett valami baja?
Nem, az ki van zárva, hiszen Perselusról van szó. Tud ő vigyázni magára. Legalábbis ezt állította.
Aggódva lépett a tükör elé és végigsimított hosszú, vörös haján, ujjára csavarva egy tincset. Ideges volt. Féltette a barátját. Féltette Perselust.
Lily nem is sejtette, hogy valahol messze egy férfi éppen új élete legnehezebb pillanatait éli át. Pitont rettenetesen régóta váratta már Voldemort. Talán már egy napja is, pedig tudta, hogy itt van, mégsem fogadta. Mi történhetett? Talán megneszelt valamit a sátánfajzat? Jobb nem is gondolni ilyenekre!
Úgy hessegette el magától ezt a gondolatot, mint szemtelen piaci legyet a kofa.
Perselus csendben várakozott hát tovább a halálfalók főhadiszállásán, egy régi, ámde kényelmes kanapén ülve, mikor hangos pukkanást hallott a háta mögül.
A hang irányába fordította a fejét és Bellatrix Blacket pillantotta meg előlépni a kandallóból és látta, amint leporolta makulátlan fekete ruháját a hoppanálás során ráragadt portól.
Mikor a nő meglátta a fiatal férfit gúnyosan elmosolyodott és közelebb lépett hozzá.
- Hát te, még mindig itt? – kérdezte hetykén megállva előtte terpeszállásban, csípőre tett kézzel. – Azt hittem, már rég elmentél.
- Amint látod, még itt vagyok – válaszolt Piton egy szarkasztikus mosoly kíséretében. Soha nem kedvelte Bellát! Igazából, úgy gyűlölte a Black famíliát, ahogy volt. Az egyetlen valamennyire értelmes emberi lény abból a családból Narcissa volt, de Perselus számára mégis csak egy Black.
- Akkor még egy darabig várakozhatsz is, kicsim, ugyanis én megyek a Nagyúrhoz – mosolyodott el Bellatrix önelégülten, inkább csak magának, semmint Pitonnak, és megigazította a haját és a ruháját, hogy minél kihívóbb legyen és már indult is volna fel a lépcsőn, ha Perselus meg nem ragadja a karjánál fogva.
- Azt már nem, Bella – sziszegte ellentmondást nem tűrő hangon. – Várd ki szépen a sorod! Én egy napja várok arra, hogy jelentést tehessek. Nem akarok tovább ölbe tett kézzel ücsörögni.
- Nahát, Perselus – mosolygott rá kihívóan a nő. – Mióta vagy te ilyen határozott?
A férfi nem válaszolt, csupán nemes egyszerűséggel faképnél hagyta a boszorkányt és felsétált az emeletre, majd megállt egyenesen a Nagyúr szobája előtt.
Tudta, hogy Voldemort nem tűri, hogy megzavarják, de nem volt kedve tovább várni, minél hamarabb vissza akart térni a kastélyba. Felemelte kezét és háromszor kopogott az ajtón, ami fel is tárult. Ezúttal maga Féregfark volt az ajtónálló. Egyik keze terjedelmes pólyába volt kötve, igazolva Perselus elméletét.
- Nahát, micsoda meglepetés! – hallatszott a sziszegő hang a háttérből. – Perselus, gyere csak, gyere!
Piton vetett még egy pillantást Pettigrewra, aki úgy ringatta sérült kezét, akár egy kisbabát, majd érzelemmentes arccal lépett be a helyiségbe, ami Voldemort szobájául szolgált. Ahogy egyre közelebb lépett, úgy bontakozott ki a kandalló fényéből a rettegett, rémes alak, akitől az egész varázslótársadalom tart.
- Bocsáss meg, hogy megvárattalak, Perselus, de Féregfarkkal sok megbeszélni valónk akadt – azzal intett a nevezett személy felé, hogy távozhat. Mikor becsukódott az ajtó, újra Piton felé fordult. Vörösen izzó szemei, szinte égették a férfit. – Milyen hírekkel tudsz nekem szolgálni, Perselus? Sikerült beépülnöd a Roxfortba?
Hát ez sem változott! – futott át gyorsan Piton agyán a gondolat, hiszen emlékezett még, mikor abban a másik világban ugyanígy állt a Nagyúr előtt. Tisztán emlékezett még arra is, mit kell mondania.
- Igen, uram, és nem gyanítanak semmit.
- Hát persze, hogy nem, hiszen a tervem egyszerűen zseniális! Ugyanakkor, Perselus, azt hiszem, köszönettel tartozol nekem, hogy megkíméltem annak a koszos kis sárvérűnek az életét.
Piton arra a bizonyos szóra felkapta a fejét. Azóta gyűlöli ezt a kifejezést, mióta ő maga mondta ezt Lilynek évekkel ezelőtt. De tudta, hogy nem szabad elárulnia magát. A másik világban az évek során sokat tanulta, míg végül tökéletesen el tudta sajátítani az érzelemmentes arckifejezést és a semleges mozdulatokat.
Nem válaszolt, csak mélyen meghajolt Voldemort előtt. Ekkor érezte, hogy valami a lába köré tekeredik. Elsápadva állapította meg, hogy Nagini az. Önmagáról megfeledkezve tett néhány lépést hátra, míg a falnak nem ütközött.
- Perselus, te félsz? – húzódott gonosz mosolyra Voldemort szája. – Mióta rettegsz te Naginitól?
A férfi azonban nem felelt, csak a kígyót nézte. Egyetlen pillanat kihagyás is elég volt ahhoz, hogy fejében érezze a jéghideg érzést, amint Voldemort behatolt az agyába. Pechére pont azokat a képeket látta meg, amikor a másik életében Nagini neki támadt. Azonban még idejében le tudta zárni az elméjét.
A Nagyúr gonoszan elmosolyodott, de nem szólt semmit, csak közelebb lépett Pitonhoz, aki állta a pillantását.
Így álltak szemtől szemben hosszú óráknak tűnő másodpercekig, még végül Voldemort megszakította a kapcsolatot kettejük között és Perselus fellélegezhetett, hiszen semmi hasznos információhoz nem jutott az ura.
- Azt akarom, hogy menj vissza és deríts ki mindent Longbottomékról – adta ki a parancsot végül. A fiatal férfi bólintott, mélyen meghajolt és távozott. Végre!
Lily órák óta csak feküdt az ágyon. Későre járt, Harry már rég békésen szuszogott a kiságyában, de neki nem jött álom a szemére. Nem is akart aludni. Az utóbbi napokban az ébrenlétek és az álmok szinte mind ugyanazt adták neki; James halálát. Szembesülnie kellett ezzel az egyszerű, mégis megmásíthatatlan ténnyel minden nap, amikor reggel felkelt, vagy végigsétált a folyosón kisfiával a karján. Látta a szánalmat a többiek szemében és ez csak egyre jobban emlékeztette a rideg valóságra, hogy a férje nincs többé.
Dumbledore ezalatt az irodájában ült. Aggódott Perselus miatt, aki már egy napja elment és nem érkezett róla semmi hír.
Talán visszaállt a halálfalók közé – futott át az agyán egy röpke pillanatig, de aztán elhessegette magától a gondolatot.
Valami más viszont egyre jobban aggasztotta a férfivel kapcsolatban. Amikor ugyanis belenézett a fejébe, ellenőrizve, hogy valóban az ő oldalukon áll-e és komolyak- e a szándékai a Renddel, érzett valami különlegeset. Valami olyasmit, amit eddig még soha; erőt. Olyan mértékű mágiát, amivel egy Perselus korabeli, huszonegy éves fiatalember nem rendelkezhet, még akkor sem, ha évekig Voldemort mellett szolgált. Ijesztő és egyben lenyűgöző is volt ez a jelenség, ami azóta nem hagyta nyugodni az idős mágust. Mi ez az egész? Hogy történhetett ez meg?
Gondolataiból halk kopogás zökkentette ki. Dumbledore fejét az ajtó irányába kapta, amin Perselus lépett be.
- Jó estét, igazgató úr! – köszönt illendően Piton, ám hangjában érezni lehetett a fáradságot, amit az elmúlt huszonnégy óra folyamatos ébren töltése okozott.
- Perselus, gyere csak be! Már aggódtam. Mi tartott ennyi ideig? – érdeklődött az idős mágus, miközben hellyel kínálta a fiatal férfit és ő is elhelyezkedett vele szemben.
- A Nagyúr megváratott…Féregfarkkal vitatta meg a történteket.
- Ezek szerint igaza volt és tényleg életben van.
- Igen. Hiányzik egy ujja, de amúgy nagyon jó egészségnek örvend – jegyezte meg gúnyosan Perselus, majd egy pillanatnyi szünetet tartott és folytatta. – Longbottomékról akar információkat.
- Igen, sejtettem, hogy ez lesz. Majd kitalálunk valamit…
- Igazgató úr, talán kihasználhatná, hogy itt vagyok – emelte tekintetét Dumbledore- ra Piton. – A Nagyúr nem tudja, hogy én Önöknek kémkedek, azt hiszi, hogy neki. Fél-, esetleg téves információkat is elcsepegtethetnénk neki és ezzel egy lépéssel eléjük kerülhetnénk! – a fiatal férfi szemében türelmetlenség csillant, nem értette, miért nem csap le az igazgató a remek lehetőségre, hogy ott van ő, a kémek gyöngye, aki másik életében is már Voldemort ellen dolgozott, kiismerve a halálfalók minden gyenge pontját.
Ehelyett mit csinál Dumbledore? Csak mered maga elé és annyit mond:" Majd kitalálunk valamit".
Lehet, hogy még nem bízik meg benne teljesen? Mit tegyen, hogy végre bízzon?
Az idős mágus csak nézte az előtte ülő fiatal férfit. Olyan hűvös logikával vázolta az imént a teendőket, mint egy tapasztalt férfi, nem pedig, mint egy huszonegy éves gyerek. Mert hát az volt. Csak egy gyerek. Dumbledore számára mindig az volt és mindig az is marad.
- Meggondolom – válaszolt Perselus érveire. – Most pedig menj, fiam és pihenj le! Biztos vagyok benne, hogy nagyon kimerítő napod volt.
- De még…
- Menj!
Piton már újabb tiltakozásra nyitotta volna a száját, de az idős mágus már hátat fordított neki. Rá kellett jönnie, hogy már egy másik világban van és ebben az új életében Dumbledore bizony nem a barátja. Még…
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
