|
20. Siker és kudarc
2008.07.14. 09:33
Hőseink számára nem a gyűrű megtalálása okozza az igazi problémát, hiszen arra viszonylag hamar rálelnek. Sokkal inkább az utána következő események lesznek fájdalmasak, különösen Perselus számára. Tesztelem, hogy mennyit bírtok, milyen magasra emelhetem az ingerküszöbötöket:) Remélem, azért tetszeni fog ez a fejezet! Nagyon szépen köszönöm az eddigi véleményeket és várom további észrevételeiteket! Jó szórakozást!
Sirius és Remus még akkor is veszekedtek, mikor már régen az erdő közepén álltak a hoppanálást követően.
- Nem fognátok be végre?! – elégelte meg Perselus a folyamatos szócséplést, ugyanis a két delikvens szája még hoppanálás közben is folyamatosan járt. – Elvileg egy tikos küldetésen vagyunk, ti meg akkora zajt csaptok, mintha vadászaton lennénk.
- Na idefigyelj, Pipogyi… - emelte fel fenyegetőn mutatóujját Sirius, de nem fejezte be, mert Piton olyan csúnyán nézett rá, hogy a torkára fagyott a szó.
- Te velem jössz! – mutatott Piton Remusra, aki bólintott, hogy megértette. Majd a fekete hajú férfi Siriushoz fordult. – Te a másik oldalról fedezel minket! Te pedig… - nézett Lilyre, akinek zöld szemei várakozón felcsillantak. – Te pedig nagy bajban vagy! – emelte rá fenyegetőn fekete tekintetét, utalva arra, hogy szép kis gubancot okozott. - Nem mozdulsz innen, amíg meg nem győződtünk róla, hogy biztonságos!
- De Perselus…- kezdte volna a nő, de a nevezett láthatólag lezártnak tekintette a témát és tekintete immáron a düledező falú ház felé fordult.
- Micsoda szennyfészek! – jegyzete meg Black. – Nem csoda, hogy Voldemort olyan lett, amilyen.
Piton nem válaszolt, csak kérdőn két társára nézett, akik bólintottak, hogy készen állnak, ám mielőtt elindultak volna, hogy felderítsék a terepet, Perselus még visszafordult Lilyhez.
- Komolyan beszéltem!
- Jól van, megértettem – vágott egy fintort a boszorkány és nézte, ahogy társai egyre jobban távolodnak tőle.
- Nehogy berúgd az ajtót, Piton! Még a végén ránk omlik ez a vityilló! – figyelmeztette Black, mire egy újabb szúrós, vesébe hatoló pillantás volt a válasz.
- Nem vagyok Rambo, Black! Én a gondolkodást részesítem előnyben probléma megoldás terén – azzal pálcáját az ajtóra szegezte és az kinyílott előttük. Úgy tűnt, teljesen tiszta a terep. Lupin hátraintette Lilynek, hogy jöhet.
- Azért ezt nem vártam volna tőletek, fiúk! – lépett melléjük a nő felháborodástól kipirult arccal. Perselus pedig újfent megállapította, hogy mennyire szép is az ő Lilye. Pláne, ha mérges! – Ne vigyorogj, Pers! – jegyezte meg a boszorkány kissé neheztelő hangon.
- Inkább lássunk neki a keresésnek, mielőtt még tényleg rajtunk ütnek! – szólt csendesen Remus és beljebb lépett, hogy alaposan körülnézhessen. Látta, hogy társai is így tesznek.
A ház elég kicsi volt és meglehetősen lepukkant is. A padlót és a bútorokat vastag porréteg fedte, falakból erős dohszag áradt és kénytelenek voltak pálcájukkal eltisztítani az útjukba kerülő méretes pókhálókat.
- Mit is keresünk valójában? – tette fel kérdését Sirius hetykén, miközben kinyitotta az egyik szekrényt, de rögtön vissza is csukta, mert abból olyan bűz áradt, mintha legalábbis évek óta oszló hullák tárhelye lenne. Na, várjunk csak…!
- Egy gyűrűt, a közepén nagy kővel – válaszolta Lily.
- Bármi is történjék, ne vegyétek fel! – figyelmeztette őket Piton. Emlékezett ő még arra, milyen károkat okozott az az ékszer abban a másik világban Dumbledore-nak.
- És ezzel tényleg fel lehet támasztani a holtakat? – érdeklődött tovább Black, mikor ismét erőt vett magán, hogy betekintsen a bűzös szekrénybe.
- Úgy mondják – szólt Perselus és átsétált a másik szobába, hogy ott kutasson. A szoba talán nem a legtalálóbb kifejezés, ugyanis a helyiség olyan kicsi volt, hogy abban éppen csak egy ágy fért el, meg egy kisebb szekrény, amit a férfi azonnal és kissé óvatlanul ki is nyitott, majd ijedtében felkiáltott és teljesen lebénult a félelemtől.
Társai a zajra kivont pálcával siettek a segítségére, de mikor meglátták az ijedelem tárgyát, vissza is csúsztatták zsebeikbe.
- Ez csak egy sikló, Perselus! – lépett mellé Lily, de látta, hogy a férfit teljesen kiverte a víz és halál fehérré vált.
- Vidd innen, kérlek! – nyögte könyörgőn, mire a nő odalépett a kígyóhoz, felemelte és kidobta az ablakon.
- Hát ez szép, mondhatom! – jegyezte meg gúnyosan Sirius. – Szembenézett Voldemorttal, ki tudja hányszor hazudott neki és éppen arra készül, hogy kinyírja őt, de egy siklótól összecsinálja magát. Ha az őseid is ilyen bátrak voltak, Piton, akkor már értem, hogy miért űzték el őket.
- Hagyd már békén! – nézett vissza rá megvetően Lily, mire Black abbahagyta a gúnyolódást. – Jobban vagy? – fordult oda Perselushoz aggódó tekintettel, mire az bólintott.
- Ki megyek egy kicsit levegőzni – azzal a férfi elindult az ajtó felé és komplett idiótának érezte magát. Sikerült ismét hülyét csinálnia magából mindenki előtt, de legfőképp Lily előtt. Mert azért valljuk be, elég viccesen vette ki magát, hogy pont ő, a Mardekár –ház feje, úgy sikít fel, akár egy kislány, ha kígyót lát.
De hát… egy kígyó ölte meg, az ég szerelmére!
Gondolataiból valami zaj zökkentette ki, mely a fák közül jött. Úgy érezte, mintha figyelnék. Már azóta, mióta megérkeztek, csak a többieknek nem akart szólni. Egyébként is, lehet, hogy csak képzelődik.
- Perselus! - hallotta meg a háta mögött az oly kedves hangot. – Jobban vagy már? – lépett mellé Lily és kezét a férfi karjára tette.
- Persze, csak… ez… nem tudom, mi ütött belém! – szabadkozott.
- Ugyan – mosolygott rá a nő kedvesen. – Mindnyájunknak vannak félelmeink. Ezeket nem kell szégyellni. Szembe kell nézni velük. Megjegyzem, csalódtam volna, ha kiderül, hogy te semmitől sem félsz.
Perselus keserűen nézett Lilyre. Most először nagyon fáradtnak érezte magát. A feje zsongott a zavaros gondolatoktól és talán most esett meg vele először, hogy még a szeretett nő tekintetében sem lelt megnyugvást.
- Megtaláltuk! – hallatszott a házból Remus kiáltása.
- Hol volt? – kérdezte Piton, mikor beléptek Lilyvel.
- Ott, a salátás tálban – mutatott rá Remus az asztal közepén heverő edényre.
Ez így túl könnyű – futott át Perselus agyán.
Voldemort azt hitte volna, hogy senki nem fogja keresni a gyűrűt? Ilyen könnyelmű lett volna, hogy el sem rejti?
Gondolataiból Sirius vérfagyasztó kiáltása zökkentett ki. Azonnal odakapta a tekintetét és látta, hogy a férfi keze lassan elszíneződik.
- Megmondtam, hogy ne vedd fel azt a rohadt gyűrűt! – kiáltotta és egy lépéssel Black előtt termett. – Húzd le!
- Mi van?!
- Húzd már le ezt nyomorult gyűrűt! Én nem tehetem, neked kell!
Siriusnak több sem kellett, azonnal a sarokba vágta az ékszert és ijedten nézte, ahogy ujjai fekete színt öltenek és Piton rászegezi a pálcáját.
- Mi a jó francot csinálsz?! - de mire kérdése végére ért, a pálca hegye már bőrét súrolta és látta, ahogy ujjainak elszíneződése megállt. – Mi volt ez?
- Méreg – válaszolta Perselus.
- Megmérgeztek?
- Szerencséd, hogy elég hangosan tudsz ordítani – jegyezte meg Piton nem minden gúny nélkül. – Talán ha pár hónapot vett el tőled így, hogy segíteni tudtam.
- Mégis, mi ütött beléd, te idióta barom?! – szegezte neki a kérdését Lupin, tőle szokatlan hévvel. – Nem megmondta Perselus, hogy ne vedd fel?!
- Azt hittem, csak magának akarja!
- Te szerencsétlen hülye! Majdnem meghaltál! Nem hiányzik, hogy még egy barátot elveszítsek! Te jó ég…! – a felismerés úgy csapott bele Remusba, akár a villám. – Te vissza akartad hozni Jamest?
- Megfordult a fejemben – vallotta be Sirius. – Ugyan, hiszen itt van a nagy lehetőség! Miért ne tehettem volna meg!
- Például azért, mert ismered a történetet és tudod, hogy milyen következményekkel jár egy halott visszahozatala az élők sorába!
- Lily, te sem akartad volna, hogy James újra velünk legyen? – vándorolt Sirius kétségbeesett tekintete a nőre. Talán tőle várta tettei igazoldását.
A boszorkány rápillantott Perselusra, akinek az arca most olyan mértékű szomorúságot tükrözött, amit még sosem látott.
- Nem tudom, Sirius…
- Jól van, azt hiszem, ideje lenne indulnunk! – vetette fel az ötletet Perselus, aki egy pálcaintéssel magához hívta a gyűrűt a sarokból és zsebre tette. Megpróbálta kizárni az imént hallottakat a fejéből, vagy legalábbis agyának egy távolabbi zugába űzni őket.
Már kint voltak a ház előtt, amikor ismét zajt hallottak a fák közül.
- Ti is hallottátok?
- Remek, akkor nem én gárgyultam meg! – érkezett egy megkönnyebbült sóhaj Remustól.
- A másik lehetőség az, hogy mind meggárgyultunk – vetette fel ezt az eshetőséget Sirius, miközben kivont pálcával állt, a közelgő veszélyt érezve a zsigereiben.
- Talán csak a szél volt! – érkezett Lily reménykedő hangja.
- Gyere ide mellém, Lily! – húzta magához Perselus a legszélén álló nőt. – Zárjuk közre!
- Hoppanáljunk most!
- Nem lehet! Onnan kell indulnunk, ahonnan jöttünk!
- Mi a francért? – kérdezett vissza dühösen Sirius.
- Mert a ház le van védve és még ezen a körön belül vagyunk!
A zaj egyre erősödött.
- Húzzunk innen a francba!
Azzal elindultak a hoppanálási pontra, amikor az egyik fa mögül előugrott a zaj vélt forrása, egy fehér nyuszi.
Szinte egyszerre szakadt fel mindhármójukból a megkönnyebbült sóhaj.
- Azt hiszem, ennyi izgalom éppen elég volt mára – mosolyodott el könnyedén Lily.
- Azért csak maradj közöttünk, amíg elérjük a pontot – bíztatta Perselus, de a többiekkel együtt ő is fellélegzett és akárcsak társai, ő is arra készült, hogy zsebébe csúsztassa a pálcáját, mikor már csak egy ordítást hallott és érezte, hogy egy nehéz test ráveti magát és karjába mélyeszti a fogait.
Az egész egy pillanat műve volt. Elegendő volt, hogy a figyelmük egy tizedmásodpercre ellankadt és máris késve vették észre a fák közül előugró veszélyt. Már csak azt látták, hogy Perselus a földre kerül és egy vérfarkas elkezdte marcangolni a karját.
Lilyt teljesen lebénította a félelem és úgy tűnt, hármuk közül egyedül csak Remus tudja, mihez kezdjen.
- Stupor! – kiáltotta el magát Lupin, mire az átok pont telibe találta a fenevadat, az pedig ájultan zuhant le Perselusról.
- Úristen! Jól vagy? – rohant oda mellé Lily és a többiekkel együtt azon volt, hogy talpra segítse a férfit.
- Semmi baj – bólintott Piton határozottan, ám agya még mindig kába volt az eseményektől. – Csak egy kis harapás.
- Perselus, egy vérfarkas harapott meg! – kiáltott most már zokogva a nő, de a férfi nem válaszolt, csak karjaiba zárta és ringatta, hogy meg tudja nyugtatni. Hát persze, hogy ő is tudta, mi történt. Mikor vérző karjára pillantott, azonban valósággá vált az dolog. De mit ért volna vele, ha elkezd pánikolni? Úgysem változtatott volna a helyzeten. Megtörtént. Olyan jeges nyugalommal vette tudomásul, mintha nem is ő lett volna az áldozat. Pedig ő volt. Percekig tartotta karjaiban Lilyt és talán eddigre tudatosult benne, hogy mi is történt vele. Megharapta egy vérfarkas…
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
