|
5. Megsebzett szívek
2008.07.10. 08:18
Hát, lehetne akár egy brazil szappanopera címe is, de nem az, nyugalom! Sőt, remélhetőleg, nyálas sem lett. Mind Perselusnak, mind pedig Sarahnak vannak titkai a múltból, de ennek csak egy részét hajlandóak elárulni egymásnak. Hogy miért...?:)) Remélem, tetszik majd! Jó szórakozást!
Az eső hangosan kopogott az ablaktáblán. Brian hetek óta nem látott ilyen rémes időt. Az ég hangosan dörgött és villám szelte ketté az égboltot, megvilágítva a fákat és bokrokat, félelmetes külsőt kölcsönözve az erdőnek.
A férfi az ablakpárkányra könyöklő kisfiút nézte, aki elgondolkodva figyelte az aláhulló esőcseppeket. Kis kezével feljebb tolta pisze orrán a szemüvegét és megvakarta a nóziját.
Vajon mi járhat a fejében? – gondolkodott el Brian. Tekintete ezután végigpásztázta a szobát és megállapodott a kandallón, aminek a tetején zöld fényben izzott az a kő, amit Sarah még évekkel ezelőtt Joshtól kapott.
Érdekes- húzta össze szemeit a férfi. – Még sosem tűnt fel, hogy ez a kő világítana.
Gondolataiból egy köhögő motor hangai és hangos ajtó csapódás riasztották fel, majd kinyílt a bejárati ajtó és Sarah lépett be rajta bőrig ázva.
- Rémes egy idő – szólt, miközben vizes kabátját felakasztotta a fogasra és kisfiához lépett, aki már nyújtózkodva várta, hogy megkapja szokásos üdvözlő pusziját. Nem is kellett várnia sokáig.
- Szervusz Brian! – mosolygott a férfire, aki megindult felé, de Sarah hirtelen ötlettől vezérelve hátrálni kezdett. – Megyek, átöltözöm. Nem szeretnék tüdőgyulladást kapni – azzal eltűnt az emeleten.
Nem akarta a férfit megbántani, de egy kicsit már zavarta a közvetlen jelenléte. Túl sok időt töltött már náluk. Szinte minden szabad percében itt van.
A nő a szekrényéhez lépett és kivett belőle egy kék pulcsit és egy kényelmes nadrágot.
Szeretett otthon lezseren, kényelmesen járni. Éppen elég volt egész nap magas sarkúban rohangálni az asztalok között, nem akarta még itthon is folytatni.
Belenézett a tükörbe és úgy döntött, megfelelő a kinézete.
Törölközővel még egyszer megdörzsölte vállig érő szőke haját, aminek köszönthetően úgy nézett ki, mint egy csapzott madárka.
Elmosolyodott, mikor belenézett a tükörbe és úgy döntött, ideje kezdeni valamit a hajával. Így nem mehet emberek közé.
Elővette a hajszárítót a szekrényből és megszárította a haját, majd kifésülte és elégedetten állapította meg, hogy remekül sikerült az otthoni öltözéke: lezserebb, mint valaha.
Mikor leért az emeletre, rögtön a konyhába ment, hogy összedobjon valami vacsorát, mikor észrevette, hogy túl nagy a csend körülötte. Illetve, egy hang hiányzott csak.
- Hol van Perselus? - fordult az asztalnál ülő Chrishez, akinek a szájából kikandikált még a csoki vége, de arcocskáján látszott, hogy milyen csemegét fogyasztott.
A kisfiú tudta, hogy tilosban járt, hiszen vacsora előtt nem szabad édességet ennie.
De hát mit tehet ő róla? Ha egyszer Brian otthagyta az asztalon, akkor nincs mit tenni. Olyan hívogató volt. Ki tudta volna otthagyni azt a finomságot.
- Chris, hol van Perselus? - ismételte meg kérdését Sarah.
- Elment – érkezett a válasz a konyhaajtóból Briantól.
- Hova?
- Nem tudom- vonta meg a vállát a férfi. – De őszintén szólva nem is érdekel.
- Úgy érted… Nem mehetett el – szólt hitetlenkedve a nő. – Miért nem kérdezted meg, hová ment?
- Az Isten szerelmére, Sarah, felnőtt férfi. Tud magára vigyázni.
- Nem, nem tud. Hisz még nem egészséges és nem ismeri az erdőt, mi van, ha eltévedt…
- Hagyd abba! Nevetségesen viselkedsz! – sziszegte Brian. Ez egy pillanatra megállította a nőt. – Egy vadidegenért aggódsz.
- Ő nem idegen! Ő… Perselus.
- Ja, így már mindjárt más.
- Én tudom, hol van – motyogta Chris, aki eddig csendben figyelte a két felnőtt veszekedését. Mikor látta, hogy édesanyja már csak rá figyel, folytatta. –Perselus elment az erdei boszorkányhoz, hogy visszakapja az emlékeit.
Mindezt olyan természetességgel mondta, hogy Sarah zöld szemei elkerekedtek a döbbenettől. Brian azonban prüszkölve nevetett fel.
- Ez nevetséges! Még hogy erdei boszorkány…
- Brian, kérlek – nézett a férfire fenyegetően a nő, majd lehajolt kisfiához és megsimogatta maszatos arcocskáját és mélyen a szemébe nézett. – Kicsim, azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nincsenek boszorkányok és varázslók sem. Sőt, erdei manók sem…
- De anyu…
- Nagyfiú vagy már, Chris. Ideje, hogy kiverd ezt a sok butaságot a fejedből.
- De tényleg igazat mondok – erősködött a kisfiú továbbra is. – Perselus odament, miután találkozott a többiekkel és… Ő egy igazi varázsló.
- Drágám…
- Anyu, komolyan mondom.
- Kicsim, menj fel a szobádba! Most rögtön! – tette hozzá a nő, mikor látta, hogy Chris újabb válaszra nyitja a száját, ám mielőtt bármit is tehetett volna a kisfiú, a bejárati ajtó kinyílt és egy csapzott, rossz állapotban lévő fekete hajú férfi lépett be rajta.
- Perselus! – kiáltott fel Sarah és kezét a ajkai elé kapta, mintha megijedt volna attól a hangtól, ami kijött a száján.
A férfi csak ráemelte fáradt, fekete szemeit, ledobta a cipőjét és szó nélkül besétált a szobájába.
A nő ijedt tekintettel nézett utána és már azon volt, hogy követi őt, hogy kiderítse, mi történt, mikor Brian megragadta a karjait és maga felé fordította.
- Hagyd békén!
Ám úgy tűnt, Sarah nem elégedett meg a beletörődés különös és kétélű érzésével. Kiszabadította magát a férfi fogásából és Perselus ajtaja felé vette útját. Egyet kopogott, majd benyitotta a szobájába.
Pitont az ágyán fekve találta, úgy, ahogy pár perccel ezelőtt bejött a házba, vizes ruhában, csapzott hajjal.
A nő döbbenten ereszkedett le az ágy szélére és nézte a holtsápadt férfit.
- Jól van?
Semmi válasz.
- Legalább át kéne öltöznie. Még megfázik…
Hiába minden kedvesség és mosoly, a válasz ismét elmaradt.
- Tudok…esetleg segíteni?
A férfi ránézett és megrázta a fejét.
Sarah egy pillanatig még nézte őt, majd a szekrényhez sétált és elővett onnan egy száraz nadrágot és egy inget, majd letetette azokat az ágy mellett álló kis fotelra.
- Ha bármiben segíthetek…
- Hagyjon magamra, kérem – suttogta erőtlenül a férfi, de nem emelte rá a szemét, csak meredten bámulta maga elé. Sarah bólintott és bár nem volt ínyére, kisétált a szobából, magára hagyva Perselust.
Nem akarta ő megbántani a nőt. Dehogy akarta, hiszen sokat köszönhet neki.
Ugyanakkor túl sok mindent kellett feldolgoznia és úgy érezte, összetörik az emlékek súlya alatt. Főleg egy volt, ami teljesen kikészítette. Lily…
Húsz évnek kellett eltelnie, amíg valahogy megbirkózott a hiányával és azzal a ténnyel, hogy ő okozta a halálát, annak a nőnek, akit szeretett. Akiért az életét is odaadta volna.
Hogy lehetett ilyen hülye?! – csapott a párnája közepére teljes erővel. – Hogy hihette, hogy az a rohadék életben hagyja?! Pedig hogy könyörgött neki, hogy kímélje meg a nőt. Hogy hihette, hogy…?
Nem számít… Most már semmi sem számít.
Fáradtan hanyatlott vissza a párnára és a fehér plafont bámulta. Érezte, ahogy egy könnycsepp gördül le az arcán.
Miután Brian nagy nehezen elment, Sarah egyedül üldögélt a nappaliban, kezében egy pohár jó meleg kakaóval, szemben a kandallóban békésen lobogó tűzzel.
Lábait maga alá húzta és ebben a kényelmes pozícióban próbálta megérteni azt, ami körülötte zajlott.
Brian viselkedése a legkevésbé sem lepte meg. Nyilván nem kedveli Perselust és úgy tűnt, az érzés kölcsönös volt. Persze, ki szereti, ha úgy bánnak vele, mint egy idiótával. Vendége az utóbbi időben többször is hangot adott nem tetszésének ezzel kapcsolatban. Azt mondta, hogy azért mert nem emlékszik semmire, attól még nem bolond. Erre Brian állandóan csak mosolygott.
A súrlódás az utóbbi pár napban egyre élesebb volt a két férfi között, de nem ez volt, ami Saraht aggasztotta.
Sokkal inkább Perselus mostani viselkedése.
Mi történhetett vele? Szegény, elég rossz bőrben volt. Talán hallott valamit, ami…
- Anyu - a vékony hangocska a lépcső tetejéről szólt le hozzá. Sarah odakapta a fejét. Chris állt ott, a hupikék törpikés pizsamájában és kis kezeiben a maciját szorongatta.
- Miért nem alszol, drágám?
- Lemehetek? – kérdezte bizonytalanul a kisfiú, mire édesanyja elmosolyodott és kitárta karjait, jelezvén, hogy szabad az út.
Chris pár pillanattal később már ott ült Sarah ölében, aki egyik kezével átölelte, a másikkal pedig szőke buksiját simogatta.
- Haragszol még rám?
- Haragudni? Miért? – nézett rá kissé értetlenül a nő.
- Pedig nem hazudtam…
Sarah ekkor megértette, miről van szó és egy mélyet sóhajtott.
- Kicsim, – kezdte újból olyan határozottan, mint pár órával ezelőtt – nincsenek varázslók és boszorkányok sem. Nagy fiú vagy már. Ideje, hogy felnőj!
- Nem értem – rázta meg a fejét a kisfiú. – Mindig azt mondtad, hogy ne hazudjak. Nem tudok arról hazudni, amit láttam. Perselus tényleg varázsló. Ráadásul nem is akármilyen! Képzeld…- és belelendült a mesélésbe, Sarah pedig mosolyogva hallgatta, bár nem hitte el egyetlen szavát sem, de jó volt hallgatni, amiket Chris mond a titokzatos vendégükről.
Az ember hajlamos olyasvalakiről többet gondolni, aki nem árul el magáról semmit. Ő maga is sokat gondolkodott, vajon mi lehet Perselus igazi foglalkozása. Van-e családja? Milyen ember lehet? Várja-e valaki haza?
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, mikor észrevette, hogy túl nagy a csend. Letekintett az ölében alvó kisfiúra és elmosolyodott.
Chris volt a legfontosabb az életében. Érte bármire képes lett volna. És ha az kellett a kicsi nyugalmához, hogy meghallgassa őt, hát megteszi.
Óvatosan felállt a kanapéról és karjaiba zárta a kisfiút, majd elindult vele felfelé a lépcsőn a szobája felé. Betakargatta és egy lágy puszit nyomott Chris nyugodt arcára.
Néhány pillanatig még nézte, ahogy kisfia mellkasa lassan emelkedett fel-le, majd ő is nyugovóra tért.
Sarah már javában a konyhában sürgött forgott, mikor Chris kócosan lejött az emeletről és leült a helyére, várva a reggelijét.
- Fésülködtél ma, te torzonborz király? – nézett rá mosolyogva édesanyja, mire a kisfiú csak megrázta a fejét. Esze ágában sem volt fésülködni. Minek. Úgysem megy sehová. Majd Perselusszal megint csinálnak valami mókásat. Ahhoz meg úgysem kell jólfésültnek lenni.
- Mikor kel már fel Perselus? – kérdezte kissé nyűgösen.
- Nem tudom, drágám. Nincs valami jól.
- Beteg? – érdeklődött tovább a kisfiú, miközben maga elé vette kedvenc reggelijét, a palacsintát. Még a szája szélét is megnyalta, majd elkezdte majszolni a finomságot.
- Lehet. Talán elkapott valami nyavalyát.
- Tudod mit, anyu? – nézett fel reggelijéből Chris. – Én inkább odaadom neki a palacsintámat. Hátha attól jobb kedve lesz – azzal átpakolta a maradékát a férfi tányérjára. – Én úgysem tudom mindet megenni.
- Ez nagyon édes tőled, kicsim, de nem hiszem, hogy…
- Vidd csak be neki nyugodtan! Hidd el, ettől sokkal jobban lesz – intett szőke buksijával anyukája felé, aki megfogta a tálcát és már útban volt Perselus szobája felé.
Kétszer kopogott az ajtón. Válasz azonban nem érkezett, így hát benyitott.
Azt hitte, Perselus még alszik, de amint belépett, látta, hogy tévedett.
A férfi a nyitott ablaknál ült az egyik fotelban. Fejét az érkező nő felé fordította, de nem köszönt neki.
- Jó reggelt! – üdvözölte Sarah mosolyogva. – Hoztam egy kis reggelit. Chris pedig odaadta a palacsintáját, hogy jobb kedve legyen.
Perselus nem válaszolt, így a nő csak csendben letetette a tálcát és már azon volt, hogy kisétáljon a szobából, de valami mégis visszatartotta. Megállt hát a férfi előtt és várt. Várt, hogy az végre tudomást vegyen a jelenlétéről. Mikor végre ránézett, amolyan ,,mi a fenét akar” tekintettel. Sarah elmosolyodott.
- Mi a baj? Látom, hogy valami történt tegnap, csak azt nem tudom, hogy mi. De az a valami nagyon felzaklatta.
- Mindenre emlékszem – válaszolta csendesen a férfi. Olyan volt, mintha inkább csak magának mondaná, ám szavait a nőnek szánta.
- De hát ez remek! – lelkendezett Sarah, de mikor meglátta Perselus komor tekintetét elbizonytalanodott. – Nem olyan remek, mint ahogy én azt gondolom, igaz?
- Tudja… eddig a legnagyobb problémám az volt, hogy visszakapjam az emlékeimet. Most pedig az, hogy visszakaptam őket. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz…újraélni mindent. Olyan teher ez, ami elviselhetetlen. És mikor…újra láttam magam azon a szörnyű éjszakán…
- Meghalt valaki? – kérdezte Sarah bizonytalanul. Nem tudta, mit érezhet a férfi. Csak azt, hogy nagyon szenved valami miatt. Látta, hogy Perselus bólintott, majd tenyerébe hajtotta az arcát. – Szerette őt, igaz?
- Az életemnél is jobban… Én tehetek arról, hogy meghalt.
- Ez butaság – tiltakozott a nő, anélkül, hogy tudta volna, miről is van szó. Térdre ereszkedett a férfi mellé és megfogta mindkét kezét. Láthatóan ezzel a gesztusával meglepte Perselust, aki ráemelte fekete tekintetét, de nem húzta vissza a kezeit. – Amikor a férjem, Josh, meghalt én is így éreztem. Szörnyű visszagondolnom arra a napra. Emlékszem minden rettenetes percére. Előző nap hallottam, hogy orvvadászok járják az erdőket és figyelmeztettem a férjemet, aki erdész volt. Ő azt mondta, utánanéz a dolognak. Nagyon lelkiismeretes ember volt. Másnap kiment az erdőbe. Délután felhívtak, hogy baleset történt és a férjemet lelőtték az orvvadászok. Még aznap éjjel meghalt. Kerestem, hogy kit hibáztathatnék: az orvosokat, amiért tehetetlenek voltak. A társait, amiért nem figyeltek egymásra. Végül megtaláltam az igazi bűnöst: saját magamat. Ha én nem szólok neki, talán még most is élne. Évekig tartott, míg valamennyire elfogadtam a gondolatot, hogy nincs többé és azt, hogy én nem tehetek semmiről. Higgye el, Perselus, ön sem tehet róla! Egyikünk sem tehet róla. Mégis úgy érezzük, mi vagyunk a hibásak azért, mert valaki, akit szerettünk meghalt. Ez a túlélők lelkiismeret furdalása. És hogy mikor lesz vége? Ez csak Önön múlik, hogy mikor tudja túltenni magát a halálán.
A férfi nem szólt semmit, csak nézte a vele szemben ülő nőt. Nézte, ahogy kezeik összekapcsolódnak az ölében és érezte, hogy újra egy könnycsepp hagyja el a szemét, végiggördülve arcán, egyenesen kettejük kezére hullva. Nem akart sírni. Dehogy! A könnyek világa nem az ő világa.
És Sarah… Ő szegény nem tehet semmiről. Fogalma sincs az igazságról. Arról, hogy Lily tényleg miatta halt meg. Az ő önzése és hülyesége miatt. De hogy mondhatná el neki? Sehogy! Úgysem értené meg. Ahogyan ő maga sem érti, mi vezette erre az őrültségre.
Érezte, ahogy egy puha kéz letörli a könnycseppeket arcáról.
- Ne hagyja, hogy ez elhatalmasodjon magán, Perselus! – suttogta a nő és smaragdzöld szemeit az ő fekete tekintetébe fúrta. A férfi gond nélkül olvasni tudott volna Sarah gondolataiban, ha kétségei lettek volna afelől, amit mond. De nem voltak. Valami rejtélyes okból tökéletesen megbízott benne.
Elmosolyodott és két keze közé vette a nő apró, puha kezeit.
- Azt hiszem, ez most nem segít – válaszolta halkan és nézte, ahogy a nő csendesen feláll mellőle, majd távozik a szobából. Megint egyedül volt. Mint mindig.
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
