|
5. Új ellenségek, régi sérelmek
2008.07.10. 08:27
| Ez a rendkívül frappáns cím két nagyon komoly beszélgetést takar.:) Előbb Perselus kéri számon az igazgatón a történteket, majd Lily. Ám ő nem akárhogy! Továbbá megtörténik az utalás az egyik sötét titokra. Remélem, tetszik majd! Jó szórakozást! |
| |
Perselus kínzó hát és nyakfájással ébredt, ami nem is csoda, tekintve, hogy az elmúlt éjszakát a kanapén töltötte.
A gondolattól, hogy kinek köszönheti mindezt, ülő helyzetbe akarta magát lökni, ám a hirtelen mozdulattól éles fájdalom hasított testének minden pontjába, ő maga pedig felszisszent.
Jobb lesz lassacskán, lépésről lépésre!
Óvatosan felült a kanapén és első dolga az volt, hogy az ágya felé fordult, amiben most egy vörös hajú nő feküdt, mély álomba merülve.
A férfi fájós nyakát masszírozva lépett közelebb, hogy lássa, tényleg valóság volt-e, ami az elmúlt éjjel történt. Tényleg Lily az? Nem csak álmodta az egészet?
Tényleg ő volt.
Hosszú vörös haja úgy omlott a párára, akár a virág szirmai a réten.
Gyönyörű volt. Még mindig.
Elmosolyodott, ám szinte azonnal el is komorult, mikor rájött, hogy kinek köszönheti azt, hogy a nő, akit szeretett tizenöt évig halott volt számára.
Dühösen a kandallón álló órára nézett, ami háromnegyed hatot mutatott és halk léptekkel elindult az ajtó felé. Nem akarta felébreszteni Lilyt. Egyébként is, amit Dumbledore- nak szándékozik mondani, az nem tartozik senki másra, csak rájuk. És hogy korán van? Ja kérem, az igazgató ennél sokkal nagyobb kellemetlenséget okozott neki az elmúlt években. Arról nem is beszélve, hogy amit Dumbledore-nak szándékozik mondani, az ugyanúgy fog hangozni hajnalban is, mint este tízkor.
Jobb is, ha más nem hallja, csak ők ketten.
Elérkezett az igazgató irodájához, elmondta a jelszót a két kőszobornak, amik utat engedtek neki, majd pár pillanattal később már Albus irodájának közepén állt.
Most jutott csak eszébe, hogy mindenféle kopogás nélkül rontott be, de nem érdekelte. Túlságosan mérges volt, semhogy az udvariassági formulákat is szem előtt tartsa.
Dühtől szikrázó szemmel nézett az íróasztala mögött ülő idős mágusra, aki csak most emelte fel fejét, hogy lássa, ki a hívatlan látogató.
- Perselus! – mosolygott rá barátságosan. – Milyen friss ma! Be kell vallanom, nem számítottam senkire ilyen korai órán – kezdte vidáman az igazgató.
Piton egy darabig döbbenten nézte őt. Hogy lehetséges, hogy ez a jóságosnak tűnő öregember ilyen gonoszságokra képes?
- Foglaljon helyet, fiam – intett az egyik kényelmesnek tűnő szék felé az idős mágus.
- Nem, köszönöm! Nem ülök le – szűrte fogai között a fiatal férfi, amivel kivívta Dumbledore meglepett tekintetét.
- Jó, ha nem, hát nem. Miben segíthetek, fiam? Esetleg megtudott valamit? – nézett rá kérdő tekintettel Albus.
- Igen – bólintott Perselus. – Megtudtam valamit, amit maga eltitkolt előlem.
- És mi lenne az?
- Miért hazudott nekem? – vetette oda a kérdést a férfi, mire az idős mágus felé fordult és zavartan elmosolyodott, jelezvén, hogy nem tudja, miről van szó. – Miért nem mondta el az igazat, hogy Lily életben van?
Piton látta, ahogy az idős mágus fejéből kiszalad az összes vér és olyan sápadt lesz, akár egy kísértet, kék szemei pedig elkerekednek a döbbenettől.
- Hogy mondhat ilyet, Perselus?! – kérdezetett vissza felháborodottan. – Lily meghalt. Láttam. Ott feküdt a karjaim közt…
- Kár a gőzért – szakította félbe a férfi az idős mágus gondosan megtervezett monológját. Tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott. – Találkoztam vele. Mindent elmondott.
Dumbledore az asztalához lépett és hátat fordított Perselusnak, majd egészséges kezével megtámaszkodott. Úgy érezte, hirtelen minden ereje elhagyja.
- Hol találkozott vele?
- Itt a kastélyban.
- Hogyan?!- fordult felé ismét és most valóban döbbenet ült ki az arcára. –Az nem lehet – rázta meg fejét tagadón.
- Pedig itt van. Most éppen a szobámban alszik.
- Hogyan? – nézett kérdőn a fekete hajú varázslóra.
- Úgy tűnik, Lily a kieső éveket, amikor a levelét várta, hogy visszatérhessen, nem töltötte hasztalanul. Sokat tanult, többek között animágiát is.
- A macska – suttogta elhűlten az igazgató. Hát persze, hiszen észrevehette volna! Ahogy folyton Harry és Perselus közelében volt…
- Válaszol végre a kérdésemre, professzor? – zökkentette ki egy hideg, kemény hang a gondolataiból. – Miért hazudta azt, hogy Lily meghalt?
- Akkor, az adott helyzetben, ez tűnt jó megoldásnak – érkezett a halk válasz. – Próbáljon megérteni, fiam! A világ sorsa az én kezemben volt…
- Hogy az ördögbe?! Ne kérje, hogy értsem meg, mert arra nem lennék képes! Tudta, hogy mit érzek iránta! Tudta, hogy az életemet is odaadnám, hogy visszahozzam őt, és maga ezt ki is használta! Tizenöt éven keresztül zsarolt engem azzal, hogy hűnek lennem a Lily halálakor tett eskümhöz. Olyan feladatokra vett rá, amiket normális ember nem végez el!
- Én megértem, hogy dühös, Perselus, de…
- Hazudott nekem és közben módszeresen tönkretette az életem!
- Ne ragadtassa el magát, fiam!
- Ezt soha nem tudom megbocsátani! De ne aggódjon – mosolyodott el kínjában, amikor meglátta Albus rémült arckifejezését - ,elvégzem a rám bízott feladatot, de aztán ennyi! Végeztem magával! Már nem tudok bízni Önben!
Azzal hátat fordított és faképnél hagyta a döbbent Dumbledore-t, aki nem sokkal Piton távozása után dühösen lépett irodája ablakához és húzta félre a függönyt.
Nem lehet! Lily nem lehet ennyire felelőtlen! A felbukkanásával mindent, de mindent elrontott. A gondosan kimunkált terve most kártyavárként látszik összedőlni a szeme előtt, ezt pedig nem hagyhatja.
Egyszer…egyszer majd meg fogják neki köszönni, mind Lily és Harry, mind pedig Perselus, hogy megtette. Idővel rá fognak jönni, hogy amit tett, az volt a lehető legjobb megoldás. Most majd dühösek lesznek rá egy ideig, de majd rájönnek, hogy minden így jó, ahogy történt!
Perselus már némileg lecsillapodva érkezett vissza szobájába, ahol Lilyt már ébren találta. Éppen a fürdőből lépett ki.
- Merre jártál? – kérdezte kedvesen mosolyogva a férfitól, miközben azon ügyködött, hogy egy hajgumival összefogja hosszú vörös haját.
- Dumbledore-nál – érkezett a rövid, de annál velősebb válasz, mire a nőarca elkomorult és kérdő tekintettel nézett rá.
- Elmondtad neki?
- El.
- Dühös volt?
- Dühös?! – kapta felé fejét Perselus. – Lily, neki van a legkevésbé joga ahhoz, hogy felháborodjon. Hazudott nekünk! Egyenlőre még – lépett a boszorkány mögé– mi vagyunk a szenvedő alanyok ebben a történetben, nem pedig ő – azzal kihúzta a hajgumit és vörös hajzuhatag ismét Lily vállaira omlott. – Így sokkal jobb – mosolygott rá kedvesen és a nő viszonozta a gesztust, mikor szembefordult vele.
- És te? Még mindig dühös vagy rám?
- Nem. Nem tudom…
- Megértem, ha igen… Csak Harry…
- Igen – bólintott egyetértőn a férfi. – Nem lesz egy könnyű menet.
- Félek, hogy meggyűlöl, amiért elhagytam – nézett bele a feneketlen fekete szempárba. – Annál pedig a halál is jobb.
- Nem fog gyűlölni – suttogta Perselus. – Kemény fejű, mint az apja, de… abban egészen biztos vagyok, hogy soha nem tudna gyűlölni téged.
Egy pillanatra tekintetük összekapcsolódott, pont úgy, mint azon az éjszakán, mikor Perselus könyörgött a nőnek, ne menjen hozzá James Potterhez. Ám ez most más volt. A férfi szemeiből most ugyanaz a bizalom áradt, ami sok-sok évvel ezelőtt, mikor még gyerekek voltak.
- Azt hiszem, ideje nekem is beszélnem Dumbledore-ral – szakította el tekintetét Pitonétól, aki bólintott.
Lily hagyta, hogy Perselus kimondja a jelszót és ő macska képében indult felfelé a lépcsőn az igazgató irodájába, majd az ajtó előtt átalakult és teljes pompájában lépett be a helyiségbe.
Dumbledore kis híján leesett a székről döbbenetében, mikor meglátta maga előtt a nőt és az elszánt arcot, amiből a zöld szempár hidegen tekintett rá.
- Felelőtlenség volt, amit tett – lépett elé az idős mágus, mikor már sikerült rendezni arcvonásait.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem örül, hogy lát? – nézett vissza rá gúnyos mosollyal a szája szegletében Lily.
- Megmondtam, hogy szólok, amikor visszajöhet.
- Igen. Tizenöt éve várom azt a levelet – lépett beljebb Lily és leereszkedett a székre, közvetlenül Dumbledore asztala mögé, aki megrökönyödve nézett vissza rá. A szerepek egy pillanat alatt felcserélődtek; ő lett a fogoly és a nő a fogvatartó.
- És most jobban érzi magát? Azzal, hogy idejött… Mit akar elérni?
- Kezdetnek talán annyit, hogy visszaszerezzem azoknak az embereknek a szeretetét és a bizalmát, akik eddig azt hitték, halott vagyok.
- Ezzel nem jutott előrébb, Lily. Hacsak nem, az volt a célja, hogy összeugrasszon Perselusszal, mert akkor örömmel közölhetem, hogy sikerrel járt.
- Hogy merészeli?! – csattant fel a boszorkány éles hangon. – Hogy merészel kérdőre vonni pont maga, aki tizenöt éven át hazugságban tartotta őket?! A maga konoksága és makacssága vezetett oda, ahol most tartunk. Négy ember életét tette tökre csak azért, hogy elérje a célját!
- Na idefigyeljen, Lily! – emelte fel hangját tőle szokatlan módon Dumbledore. – Ne beszéljen velem ilyen hangon, különben…
- Különben mi lesz?! – pattant fel a nő és dühödt tekintettel nézett egykori mentorára. – Már nem tud megfélemlíteni, Albus. A kezembe vettem a sorsom és nem hagyom, hogy irányítsanak!
- Hibát követett el.
- Nem, az maga volt. Hosszú idő után végre úgy cselekedtem, ahogy már rég kellett volna.
Egy pillanatig feszült csend ereszkedett kettejük közé, amit végül az igazgató tört meg.
- Mit akar elérni?
- Egy tanári állás jól jönne – jegyezte meg mintegy mellékesen a boszorkány, miközben odalépett Fawkes-hoz és megsimogatta a madarat. – Csakhogy Harryék közelében lehessek.
- Az lehetetlen – ellenkezett Dumbledore. – Jelenleg nincs üres állás.
- Véletlenül épp hallottam, amikor a Mugliismeret professzor felmondott – emelte rá smaragd zöld tekintetét Lily. – Rozsdás mindenhol ott volt – emlékeztette Dumbledore-t mosolyogva, akinek hirtelen felrémlett annak a kislánynak a képe, akit annak idején olyan könnyedén irányított. Ez már a múlt. Ahelyett a kedves gyermek helyett, most egy számító, rideg nő állt vele szemben, akiben úgy érezte, emberére talált.
- Nem hiszem, hogy ezt akarja, Lily.
- Pontosan ezt akarom – lépett elé határozottan a boszorkány. – Vagy talán azt akarja, hogy Harry és Perselus megtudják az igazat? A teljes igazságot? Mert amit Perselus tud, az csak egy töredéke annak, ami történt.
- Nem tenné meg – rázta meg a fejét Albus, kétséges mosollyal az arcán. – Nem okozna fájdalmat nekik. Különösen Harrynek, akit az apja emléke hajt előre.
- Higgye el, ha a fiam beszélni fog velem és kérdéseket tesz fel, én válaszolok rájuk.
- Maga zsarol engem.
- A legjobbtól tanultam – mosolygott rá gúnyosan Lily.
- Megkapja az állást, de nagyon kérem, békítse meg Perselust. Feladata van, amit el kell végeznie. Nem szeretném, ha bármi is megzavarná ebben – nézett rá jelentőségteljesen Albus.
- Úgy látom, még mindig nem érti, professzor. Nincs alkupozícióban. Most én diktálok. Ez a minimum ezért a tizenöt évért.
- Csak ennyit kérek, Lily. És hogy Harry…annyit tudjon meg, amennyit nagyon muszáj. Terveim vannak a fiúval. És az idő sajnos sürget – nézett rá fekete kezére és a nő követte a pillantását.
- Még meggondolom – válaszolta színtelen hangon és magára hagyta az igazgatót. Amint kiért az irodából, fáradtan támaszkodott neki a hideg falnak és megrázta a fejét. Ez nehezebb volt, mint gondolta! Ez nem ő! Ő, Lily nem ilyen! De mégis, most nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy gyengének mutatkozzon. Erősnek, határozottnak és számítónak kellett tűnnie Dumbledore szemében, hogy elérje a célját. Hogy visszakapja a fiát…
Bármennyire is zaklatott volt, tudta, lépnie kell. Pár perccel később már újra macska alakban lépkedetett a pince felé…
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
