Ehhez a fejezethez nem fűznék hozzá semmi extrát, hiszen a cím szinte mindent elárul. Piton tehát elmegy a Nagyúrhoz, aki nincs éppen fényes kedvében. A múltkor mondtam, hogy legyen mellettetek egy üres lap és egy toll! Na, akkor írjátok fel a lap tetejére, hogy Rejtélyek listája és írjátok hozzá az eddigiekhez az ebben a fejezetben feltűnő újabb talányokat és utána lehet majd tippelni, hogy mi miért történt!:) Persze, csak ha van kedvetek hozzá! Egyébként így könnyebb is talán fejben tartani a talányokat.:) Köszönöm szépen az eddigi véleményeket és várom továbbra is minden apró észrevételeteket! Jó szórakozást a mai fejezethez! Remélem, tetszeni fog és nem okozok csalódást!

Voldemort dühösen járkált fel s alá a szobájában. Ez a magatartás a legkevésbé sem volt jellemző rá, ám most túl mérges volt ahhoz, hogy egy helyben üljön és várjon. Gyűlölte az árulókat! Már pedig most elárulták, méghozzá nagyon csúnyán. Pont az, akitől a legkevésbé várta volna. De megbünteti őt. Kegyetlenül.
Az ajtó túl oldaláról halk, mégis határozott kopogás hallatszott, aminek hallatára a Sötét Nagyúr arca gonosz mosolyba vagy inkább vigyorba torzult.
Az ajtó feltárult és Perselus Piton lépett be rajta. Mikor megpillantotta urát mélyen meghajolt előtte.
- Gyere csak, Perselus! Gyere! – invitálta őt szokatlanul kedvesen ura. A férfi gyanakodva lépett közelebb, de rossz érzését egy pillanatra sem mutatta ki. Rezzenéstelen arccal állt meg Voldemort előtt, várva parancsát. – Remélem, nem zavartam meg a nagy karácsonyi ünnepséget, amit a Rend tagjainak körében töltöttél! – emelte rá vörösen izzó szemeit a mágus. Látta, hogy Piton válaszra nyitja a száját, de őt magát láthatóan a válasz már nem izgatta. – Valami befészkelte magát a fejembe, Perselus. Valami nyugtalanító – sziszegte csendesen, de a néma szobában ez is szinte éles hangként hatott a férfi számára. – Nem olyan rég, pár héttel ezelőtt, volt egy akció. Néhány rendtagon ütöttünk rajta az egyik erdőben - mi közben ezeket a szavakat mondta, folyamatosan figyelte a fiatal varázsló arcát, de azon semmi érzelem nem tükröződött. – Köztük volt többek a között a kis sárvérű barátnőd, Lily Evans. Egy pár pillanatra egyedül maradt és képzeld el, a halálfalóim nem tudták elkapni. Van ötleted, hogy miért?
- Nincs, uram – nézett Voldemortra ártatlanul Perselus.
Most légy okos, öregem! Ne szúrd el!
- Mert valami hatalmas fekete repülő szörnyeteg elragadta őt. Mi lehetett az, Perselus?
- Nem tudom, uram.
- Ugyan! Dehogynem! – mosolygott gonoszul a Nagyúr. Úgy gondolta, megvárja, amíg a férfi szájából érkezik a válasz, hátha megkönnyíti a dolgát. Erre azonban hiába várt. – Szerintem elárultál engem, Perselus.
- Uram, én soha… Hűséges vagyok hozzád, uram! – hajolt meg mélyen a férfi és most először érezte, hogy bajban van. Voldemort még csak nem is próbálkozott azzal, hogy belenézzen a fejébe. Nem is volt rá szükség, hiszen valószínűleg már mindent tud.
- Bebizonyítanád nekem a hűséged?
- Természetesen, Nagyuram!
- Akkor ugorj! – mutatott az ablakra Voldemort és Perselus ereiben megfagyott a vér. Tanácstalanul tekintett a mágusra, de az még mindig nem tágított; hosszú, pókszerű ujjait a nyitotta ablakra szegezte.
- De, uram… legalább tíz méter magasan vagyunk…
- Talán megszeged urad parancsát?
- Nem – érkezett a bizonytalan válasz.
- Akkor ugorj! Most!
Piton lassan az ablakhoz lépett, közben pedig agya lázasan dolgozott valami terven. Ha kiugrik, neki lőttek. Ha nem, akkor is. Ha kiugrik és repül, akkor meg aztán biztosan. De talán, ha elég gyors lenne…
- Mire vársz? – hallotta meg a fenyegető, sziszegő hangot. – Ugorj!
Piton még egy futó pillantást vetett Voldemortra, de látszott rajta, hogy komolyan gondolja, amit mond. Egyik lábával fellépett a párkányra, majd hátrafordult.
- Uram…
- Ugorj!
Már csak azt érezte, ahogy egy kéz kilöki az ablakon és ő zuhanni kezd. A másodperc tört része elegendő volt ahhoz, hogy életösztönei feléledjenek és már repült is teljes sebességgel a vágyott szabadsága felé. Aztán már csak azt érezte, hogy valami eltalálja vállát, minden elsötétült körülötte és ő csak zuhant és zuhant a semmibe…

Lily verejtékezve és zihálva ébredt. Kitekintett az ablakon. Még éjszaka volt.
Tudta, hogy valami baj van. Kiugrott az ágyból és gyorsan magára kapta a köntösét, majd lesietett a lépcsőn. Gyanúja beigazolódott: Dumbledore még mindig a nappaliban ült és Perselust várta. Fáradtan tekintett fel a léptek zajára, majd mikor meglátta Lilyt, elmosolyodott.
- Nahát, azt hittem, már alszik.
- Valami baj van – lépett hozzá közelebb a nő. Az idős mágus arca a kandallóban lobogó tűz mellett most sokkal idősebbnek tűnt, mint eddig bármikor.
- Baj? Miféle baj?
- Perselusszal történt valami. Tudom… érzem…
- Érzi? – nézett rá gyanakodva az igazgató.
- Igen – bólintott Lily határozottan. – Egészen biztos vagyok benne, hogy veszélyben van.
- Voldemorthoz ment. Ő megbízik benne…
- Nem – kiáltott fel kétségbeesetten a nő és érezte, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. – Valami nincs rendben.
Dumbledore szótlanul bólintott, majd pálcája egyetlen intésére ott termett a levegőben az összes rendtag képe, alattuk, hogy hol tartózkodnak éppen és hogy milyen állapotban vannak. Lily Sirius arcát pillantotta meg először. SIRIUS BLACK Grimmauld tér 12. emeleti szoba, alszik.
A nő kétségbeesetten kereste Perselust is és szinte egy időben nézett rá az igazgatóval.
PERSELUS PITON Denem – kúria
És ami a legijesztőbb volt, a neve alatt villogó piros felirat: VESZÉLY!
Lily érezte, ahogy kiszáll minden vér a fejéből, lábai elgyengülnek és kétségbeesetten tekintett Dumbledore-ra.
- Nyugodjon meg! – szólt a mágus. – Kitalálunk valamit.
- Küldjön neki segítséget!
- Nem tehetem.
- És ugyan miért?!
- Mi ez a hangzavar? – hallották meg az ajtóból Sirius és Lupin hangját.
- Perselus veszélyben van – fordult feléjük Lily.
- És? – kérdezett vissza vállrándítva Sirius, a közönyösség teljes tárát felvonultatva arcán. A nő nem tudta, hogy felháborodjon-e a viselkedésén és hangosan vesszen össze vele vagy pedig engedje el a füle mellett.
- Segítenünk kell neki.
- Nem tehetjük! – intette nyugalomra Dumbledore a nőt. – Nem állíthatunk be a Denem- kúriába és hozhatjuk ki onnan.
- És miért nem?!
- Azért Lily, mert a halálfalók azonnal megölnének minket. Perselus felnőtt, tud már vigyázni magára.
- De bajban van! – kiáltott fel értetlenül a boszorkány, mikor végre túltette magát az első sokkon, amit társai közönyössége okozott.
- Mi a fenéért aggódsz te annyira Pitonért, ha? – lépett elé Sirius és gyanakodva méregette a vörös hajú nőt, akinek arcán most egészen egyszerűen csak düh tükröződött.
- Valakinek azt is kell, mert látom, itt rajtam kívül mindenkit hidegen hagy, hogy mi van vele – sziszegte indulatosan Lily.
- Talán túlságosan is aggódsz.
- Rendben – nézett dühösen a boszorkány az igazgatóra, elengedve Sirius megjegyzését a füle mellett. – Ha maguk nem segítenek neki, majd én!
- Itt marad! – eresztette ki hangját Dumbledore, aki szintén kijött a béketűréséből. – Senki nem megy sehová! Ha bárki kilép azon az ajtón, én magam szórók rá átkot!
Döbbent csend ereszkedett a szobára. A három fiatal felnőtt zavartan tekintett hol egymásra, hol pedig mentorukra. Egyikük sem mert megszólalni, még Sirius sem, pedig neki aztán bizonyos helyzetekben igen nagy szája szokott lenni. Most azonban ő is némaságba burkolózott. Vártak valamire. Valamire, amit Dumbledore még nem mondott el nekik, de érezték, pillanatokon belül mindenre magyarázatot kapnak.
Az idős mágus fáradtan hanyatlott le a abba a fotelba, ahonnan néhány perccel ezelőtt még a kandallóban békésen lobogó tűzre meredve mélyedt el gondolataiban.
- Az ifjú Harrison ma éjjel meghalt – szólalt meg végül csendesen a többiek felé fordulva, akik döbbenten tekintettek vissza rá. Ismerték a fiút, évfolyamtársul volt és a Hugrabugba járt. Nem olyan régen lépett be a Rendbe, nem sokkal Piton előtt. Mugli szülők gyermeke volt, akik mit sem tudtak fiúk tevékenységéről. – A halálfalók ütöttek rajtuk – magyarázta az igazgató. – Egy átok találta el. Menekülni próbáltak és lezuhant a seprűjéről. Értsék meg – emelte fel égszínkék tekintetét a három fiatalra. – Nem kockáztathatom egyikük életét sem. Perselus pedig azt akarná a legkevésbé, hogy maga menjen oda, Lily. Sajnálom! Nem tehetünk mást, mint hogy várunk – azzal elfordult tőlük, ezzel is kifejezve, hogy lezártnak tekinti a vitát.

Piton iszonyú fájdalommal a testében ébredt. Minden tagja sajgott. Úgy érezte, egyetlen épp csontja sem maradt. Óvatosan kinyitotta a szemét, ami meglehetősen nagy fájdalommal járt, és ekkor vette észre, hogy valaki fenyegetően fölétornyosul.
Voldemort az. Ott állt előtte, pálcáját rászegezve. Nem ölte meg. Miért nem?
A férfi megpróbálta beazonosítani, hogy hol vannak. A távolban, nem is olyan messze, a Denem –kúria fényei pislákoltak. Már mindenre emlékezett.
- Halljuk, Perselus, mi vitt rá téged arra, hogy elárulj engem, a Mestered? – hallotta meg a jéghideg, sziszegő hangot. Perselus pedig tudta, nincs értelme tagadni.
- Miért nem öltél meg? – kérdezett vissza, miközben megpróbált felülni, ám nem járt sikerrel.
- És te engem? Mert megakartál, nem igaz?
Piton egy pillanatra elmosolyodott. Ironikusnak tartotta a helyzetet, hogy olyan szenvtelenül beszélgetnek, mintha két barát egy korsó sör mellett vitatná meg a tegnapi meccs eredményeit.
- Ha tehettem volna, már rég halott lennél – érkezett a nyugodt, kimért válasz.
- Átkozott fattyú! – Voldemort egyetlen intésére a férfi a levegőbe emelkedett a nyakánál fogva és érezte, hogy egy láthatatlan kéz fojtogatja. – Én vakartalak ki a porból és a mocsokból! Nélkülem senki és semmi lennél! Nem tűröm az árulókat, Perselus! – lépett elé fenyegetően a Nagyúr, majd mélyen Perselus szemébe nézett és amit ott látott, attól teljesen megdöbbent. Azok, akiket kínozni szokott már rég az életükért könyörögnének, de Piton nem tette ezt. Sőt, volt a szemében valami megmagyarázhatatlan nyugalom. És látott még valamit… - Ki az ördög vagy te? Ki vagy te?! – mordult rá még egyszer, ám a válasz csak egy apró, fáradt mosoly volt.
Piton érezte, ahogy a láthatatlan kéz hirtelen elengedi, ő pedig visszaesik a földre. Látta, ahogy Voldemort előrántja a pálcáját, látta ahogy a zöld fény megvillan, majd minden elsötétült körülötte.

A Grimmauld tér 12 nappalijában ülők tompa puffanásra lettek figyelmesek. Egy emberként előrántották a pálcáikat és kirohantak az előszobába.
- Perselus! – sikkantott fel Lily, mikor meglátta a földön fekvő férfit. Gyorsan odaszaladt hozzá, hogy segítsen neki talpra állni, ám ekkor észrevette, hogy Piton eszméletlen. A leggyorsabban az időközben leérkezett Molly reagált, majd Dumbledore, aki azonnal Lupinhoz fordult.
- Menjen el Madame Pomfreyért Roxfortba! – adta ki az utasítást, amire csak egy döbbent bólintás volt a válasz és egy hangos ajtócsapódás. – Életben van! – állapította meg az igazgató és Lilyre és Mollyra nézett. – Amíg Madame Pomfrey nem érkezik meg, számíthatok a segítségükre?
- Természetesen – érkezett kórusban a válasz.
- Vigyük fel, fektessük le! Levicorpus!
Perselus teste elemelkedett a földtől és lebegni kezdett, míg nem elérte célállomását, egy kényelmes ágyat.

Következő