|
15. Keserédes éjszaka
2008.07.14. 09:17
Perselus magához tér és meglepődve tapasztalja, hogy Lily mellette van. Aztán már kevésbé kellemes dolgok történnek. Piton csúnyán összevész Dumbledore-ral és otthagyja a Rendet. Azonban nem egyedül távozik... Jó szórakozást és várom továbbra is a véleményeteket!
Perselus éles fájdalommal a karjában ébredt. Aztán, ahogy egyre jobban magához tért, úgy érezte az erősebben hasogató érzést a lábában, az oldalában és a hátában.
Erőt vett magán, hogyha összeszorított fogakkal is, de legyőzze a fájdalmat és kinyissa a szemét.
Ahogy egyre jobban hozzászokott a világossághoz, úgy bontakozott ki a mellette ülő karcsú alak halovány, majd egyre erősödő sziluettje is, mígnem felismerte benne Lilyt.
Szíve nagyot dobbant a gondolatra, hogy a nő egész éjjel ott ült mellette. Mélyet sóhajtott, amire már Lily is felfigyelt.
- Szervusz, álomszuszék! Majdnem egy teljes napot aludtál – mosolygott rá kedvesen a boszorkány és kisimított egy fekete tincset a homlokából.
- Tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis az ágyadban kötök ki – húzta egy félmosolyra a száját a férfi és hallotta, ahogy Lily mellett csendesen felkacag.
- Hogy vagy?
- Köszönöm kérdésed, remekül! Leszámítva, hogy úgy érzem, minden csontom összetört és baromira fáj mindenem.
- Idd meg ezt! – nyújtott felé a nő egy bögrét, mire Perselus gyanakodva nézett rá. – Ez csak fájdalom csillapító. Madame Pomfrey hagyta itt. Idd meg, jót fog tenni!
- Nem nagyon bízom a kotyvalékaiban – vágott egy fintort Piton, miután kiitta a poharat. Hát bizony, még nem érkezett el az az idő, hogy ő főzze az összes gyógyhatású főzetet a javasasszonynak. Viszont el kellett ismernie, hogy a régi gyógymód is van olyan hatásos, mint az ő bájitalai, mert szinte rögtön úgy érezte, az imént még oly erősen hasogató fájdalom megszűnt.
- Sajnálom.
- Micsodát?
- Hogy nem tudtam segíteni. Oda akartam menni, de Dumbledore nem engedte.
Piton magában elmormolt egy rövid hálát. Az volt az igazgató szerencséje, hogy nem engedte, hogy Lily utána jöjjön! Ellenkező esetben idő előtt kénytelen lett volna megölni…
- Nem is vártam volna el és ne is forduljon meg ilyen a fejedben legközelebb! – szólt bágyadtan Perselus.
- Segítségre volt szükséged, de nem hagyta, hogy bárki is segítsen! – Lily még mindig annyira dühös volt az igazgatóra, hogy legszívesebben ordítani tudott volna. – Perselus, Harrison meghalt.
A férfi szeme úgy pattant ki, mintha rossz álomból ébredt volna. Egy pillanatig csak próbálta felfogni azt, amit a nő mondott. Lázasan kutatott emlékeiben, hogy az előző életében ez vajon megtörtént-e, de nem akart semmi előjönni.
Emlékezett a fiúra. A hugrabugosok egyébként is elég holdkórosak voltak, de Harrison talán mindegyiken túltett. Amikor ő, Perselus Piton, közutálat tárgya volt már a Roxfortban és mindenki folyton vele akart kiszúrni, Harrison szóba állt vele. Bár, igaz, nem volt benne biztos, hogy tudja, kitől kér segítséget. Amellett viszont okos srác volt, tény. És most halott.
Perselus ittléte óta először szembesült a ténnyel, hogy valaki meghalt a Rendből. És ez a valaki pont az ő évfolyamtársuk volt.
- Mi történt? – kérdezte Lilyt, miközben megpróbált felülni az ágyon.
- Nem tudom pontosan – rázta meg fejét a boszorkány tanácstalanul. – Dumbledore csak annyit mondott, hogy elküldte valahova, a halálfalók rajtaütöttek, ő menekülni próbált, eltalálták és lezuhant a seprűjéről.
- Egyedül küldte el Dumbledore? Kíséret nélkül?! – nézett vissza hitetlenkedve a nőre Perselus. – Harrisont?! De hát még gyerek!
- Annyi idős, mint mi.
- Ezúttal túl messzire ment az öreg! – dörmögte Perselus és a következő pillanatban már talpon volt és kissé imbolyogva indult lefelé a lépcsőn. Minden olyan gyorsan történt, hogy Lily meg sem tudta állítani.
- Perselus – kiáltott utána. – Gyere vissza! Pihenned kell!
A férfi azonban úgy tűnt, nem hallotta egy szavát sem és a nő jobbnak látta, ha utána megy. Azonban mire leért a lépcsőn, már csak azt látta, hogy Perselus beront a nappaliba.
- Elment a józan esze?! – zengte Piton a helyiségben ülők legnagyobb döbbenetére. A fiatal férfit láthatólag teljesen hidegen hagyta, hogy Dumbledore -on és rajta kívül más is van még a szobában, hiszen a Rend éppen gyűlést tartott.
- Perselus, látom már sokkal jobban van! A csontforrasztó bájital tényleg hatásos! Ennek örülök! – mosolygott felé kedvesen az igazgató. És bár látta, hogy Piton nagyon dühös, reménykedett benne, hogy ez csak múló állapot.
- Hogy küldhette oda egyedül Harrisont?! – engedte el Perselus a füle mellett az igazgató szavait.
Dumbledore arca elkomorult, de egy pillanatra sem vette le a szemét a fiatalabbik varázsló arcáról.
- Feladata volt, amit teljesítenie kellett.
- Feladata?! Miféle feladat az, ami nem igényel kíséretet egy tapasztalatlan varázslónak?! Soha nem szoktunk sehova egyedül menni?!
- Perselus, kérem, nyugodjon meg…!
- Tisztelettel, igazgató úr, nem nyugszom meg! – láthatóan teljesen belehergelte már magát a vitába. – Nekem nincs senkim. A kutyát sem érdekli, ha elpatkolok, de Harrisonnak ott vannak a szülei! Mit fog mondani nekik?!
- Azt, hogy a fiúk a Legfőbb Jóért halt meg.
- Nem, a fiúk azért halt meg, mert mellbe találta egy kurva nagy átok és lezakózott a seprűjéről!
- Nem tehettem semmit! Értse meg! – kiabált most már az igazgató is. A szobában tartózkodók döbbenten kapkodták tekintetüket egyik félről a másikra. Nem voltak hozzá szokva sem Dumbledore, sem pedig Piton ilyen jellegű kirohanásaihoz.
- De igen, küldhetett volna erősítést, de maga nem tette! És tudja miért? Mert olyan, mint Ő – ezt már olyan csendes hangon mondta, mintha egy teljesen hétköznapi beszélgetést folyatatnának. - Pont úgy játszik az emberei életével, ahogyan Voldemort is. Pont úgy hidegen hagyja a sorsunk magát is, mint ahogy őt!
- Most már elég legyen, Piton! – kiáltott rá Sirius dühösen, de mikor Perselus felé fordult, elhallgatott.
- Fogd be a szád, Black, még nem fejeztem be! – majd újra Dumbledore-ra nézett. – Eszmék mögé bújik, ahogyan Voldemort is, dehogy ezekért az eszmékért hányan halnak meg, az már nem érdekli! Bábuk vagyunk csupán a maguk hatalmas sakktábláján és maguk kedvükre tologatnak bennünket ide-oda, anélkül, hogy érdekelnék a következmények!
- Hagyd abba, Piton! Tudod te, kivel beszélsz? – csendült fel újra Black ingerült hangja.
- Én tudom! És te?
Döbbent csend ült a szobán. Minden szem Perselusra szegeződött, aki még mindig gyűlölettel teli tekintettel nézett az igazgatóra.
- Én ebben többé nem veszek részt – fejezte be csendesen a férfi, de a metsző némaságban szinte kiáltásnak hatott ez az utolsó mondat.
Piton fogta magát és sarkon fordult, majd már csak a bejárati ajtó csapódását lehetett hallani.
A mélységes csendben most minden szem az idős mágusra szegeződött, aki leroskadt az egyik fotelba, arcát kezébe temetve.
- Igazgató úr, nem tudta, hogy mit beszél! – csendült fel Lily hangja, nyilván, hogy mentse,, ami még menthető. – Tele volt érzéstelenítővel és…
- Ugyan, Lily! – vágott közbe Black, aki még mindig ingerült volt. - Nagyon is jól tudta, mit beszél!
- Igen – szólt csendesen Dumbledore. – Perselus tisztában volt azzal, hogy mit mond és azzal is, hogy igaza van.
- Hogyan? – nézett rá döbbent arccal Sirius. – De hát azt mondta…
- Tudom, mit mondott, Sirius, hallottam. Mind hallottuk. Lily, szeretném, ha utána menne! – fordult a nő felé. – Úgy tűnik, maga az egyetlen, akiben megbízik. Nem kérem, hogy hozza vissza, inkább csak azt, hogy figyeljen rá, nehogy valami őrültséget csináljon!
A boszorkány bólintott, felszaladt az emeltre, felkapta Harryt és Perselus után ment. Még látta, ahogy az utca végén bekanyarodik.
- Perselus! – kiáltott utána, majd látta, ahogy a férfi megtorpan és hátrafordul, odasietett hozzá.
- Mit csinálsz itt?
- Hová mész? – kérdezett vissza a nő, mikor látta, hogy Piton hoppanálásra készül.
- Én kérdeztem előbb.
- Veled megyünk – azzal mit sem törődve Perselus igen gyenge ellenkezésével, belekarolt és már érezte is a szorító, kellemetlen érzést a gyomrában. Mikor újra kinyitotta a szemét, már a régi Piton –ház előtt álltak.
A férfi elővette a kulcsát és az ajtó nyikorogva feltárult.
- Ha komolyan gondoltad, amit mondtál – azzal intett egyik kezével, hogy a nőt előre engedje.
Alig léptek be a házba, máris megcsapta mindkettejük orrát a dohos, állott levegő. Perselus villanyt kapcsolt és így láthatóvá váltak a régi, letakart bútorok és a vastag porréteg a padlón. Nem járt itt évek óta senki.
Piton intett egyet a pálcájával, mire az ablakok kitárultak és ömlött be rajtuk a friss, hideg téli levegő.
- Mit akarsz? – fordult ismét Lily felé, de nem várta meg a válaszát. – Ha attól félsz, hogy visszatérek a sötét oldalra, nem kell tőle tartanod. Viszont Dumbledore- hoz sem térek vissza.
- Tudom.
- Akkor miért vagy itt? Nyilvánvaló, hogy te a Rendhez tartozol és…
- Bántott, amit mondtál.
- Mit mondtam? – nézett rá kérdőn a férfi.
- Hogy senkit nem érdekelne, ha meghalnál. Engem igen. Aggódom érted, Perselus Piton. Érted.
- Aggódsz értem? – visszhangozta csendesen Lily szavait a férfi. A nő bólintott. – De miért?
- Mert már csak ti ketten vagytok nekem. Te és Harry. Sirius és Remus James barátai voltak, nem az enyémek. Nem úgy, mint te…
Egy pillanatnyi csend állt be kettejük között. Perselus nézte Lilyt, teljesen megbabonázta a látványa még ennyi év után is.
- Pihenésre van szükséged – hallotta meg a boszorkány hangját, ami némiképp visszarángatta őt a földre.
- Hát persze – bólintott beleegyezően, majd felkísérte Lilyt az emeletre, hogy válasszon magának szobát. Mikor látta, hogy a nő leteszi az ágyra az alvó Harryt és gondosan betakargatja, csendesen megszólalt. – Köszönöm!
- Jó éjt, Perselus! – mosolygott rá kedvesen a boszorkány, jelezvén, hogy nincs miért köszönetet mondania.
- Jó éjt… mindkettőtöknek!
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
