|
2. A múlt nélküli ember
2008.07.10. 08:15
Sarah önként ápolja a Perselus nevű idegent saját lakásában, ám a férfi körül egyre szaporodnak a kérdések, amiket csak ő tudna megválaszolni. Ám mi van akkor, ha ő sem emlékszik semmire? Jó szórakozást és remélem, nem okozok majd csalódást és tetszeni fog!:)
Az elkövetkező napok monoton egyhangúságban teltek. Sarah el sem mozdult a férfi ágyától. Szinte már küldetésének tekintette, hogy megmentse az életét. Homlokát borogatta, sebeit kötözte és közben egyfolytában ugyanaz a kérdés motoszkált a fejében: mi történhetett? Érdekelte az idegen története. Újabb és újabb teóriákat gyártott arra, hogy ki lehet a férfi, mi hozhatta ide az erdőbe.
Néha már-már azon kapta magát, hogy egyre vadabb történeteket gyárt. Ilyenkor megrázta a fejét és elmosolyodott. Legalább már azt tudta, hogy Chris kitől örökölte hatalmas fantáziáját.
Brian is jelentkezett, rögtön a veszekedésük után egy nappal és kérte Saraht, bocsásson meg neki azért, amiért nem állt mellette akkor, de úgy gondolta és úgy gondolja most is, hogy a nő elhamarkodottan cselekedett, mikor befogadott egy idegent a házába.
Sarah erre nem mondott semmit. Láthatóan lezártnak tekintette az ügyet és nem volt hajlandó újabb vitát nyitni. Perselus itt marad addig, amíg teljesen fel nem épül vagy, rosszabb esetben, míg meg nem hal.
Ez utóbbira azonban nem került sor, hiszen a férfi láza napról napra csökkent egy kicsit, bár még mindig nem tért magához.
Sarahnak a munkahelyével sem adódtak gondok. Kivett egy hét fizetés nélküli szabadságot, amit főnöke minden indokolás nélkül ki is adott neki, hiszen a nő soha, egyetlen napot sem hiányzott, mióta nála dolgozik.
Egy nap Sarah épp Perselus szobájából jött ki, mikor a konyhába érve meglátta kisfiát az asztalnál rajzolni. Elmosolyodott, ahogy közelebb lépett hozzá és megsimogatta a kicsi szőke buksiját.
- Hát te mit csinálsz, picúr? - ereszkedett le mellé az egyik üres székre.
- Rajzolok – emelte rá nagy kék szemeit Chris és egy kicsit feljebb tolta szemüvegét a nózián. – Ez itt én vagyok – mutatott rá a rajzon egy sárga pacára. – Ezek pedig a barátaim: Hiff, Haff és Huff. Tudod, ők erdei koboldok – nézett anyjára sokat sejtetőn, mire Sarah elmosolyodott és bólintott.
- Hát persze, kicsim.
- Mikor megy el a bácsi? – kérdezte hirtelen a kisfiú, mire a nő odakapta a tekintetét.
- Nem tudom. Majd amikor már kicsit jobban lesz.
-Szerintem kedves bácsi lehet – folytatta Chris, anélkül, hogy feltekintett volna a rajzlapból. Ezzel a kijelentésével kivívta anyja meglepett pillantását.
- Ezt miből gondolod?
A kisfiú azonban nem válaszolt, csak megvonta a vállát, jelezvén, hogy nem tud válaszolni Sarah kérdésére és rajzolt tovább.
A nő elgondolkodva állt neki a főzésnek. Magában igazat adott a fiának. Ő sem hitte egy percig sem, hogy a férfi, aki a vendégszobájában fekszik, rossz szándékú lenne. És ha megkérdeznék tőle miért gondolkodik így, ő sem tudna válaszolni. Hívják női megérzésnek, vagy aminek csak akarják, de tudja, hogy ez a férfi nem ártana nekik.
Amíg édesanyja az ebédet készítette, Chris észrevétlenül lecsusszant a székről és az idegen férfi szobája felé vette az irányt, kis rajzával a kezében. Ahhoz azonban, hogy be tudjon jutni a helyiségbe, lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje a kilincset. Mikor túljutott a nehezén, odasomfordált a férfi ágyához és letette a rajzát a kis asztalra, az idegen többi holmija közé, majd távolról szemügyre vette a beteget, akinek hosszú, fekete, csapzott haja arcába lógott és nyakán hatalmas fehér kötés éktelenkedett.
A kisfiú úgy gondolta, eleget látott mára és kilopakodott a szobából olyan csendben, ahogyan jött.
Este Sarah fáradtan huppant le a Perselus ágya melletti székre, hogy ma utoljára átkötözze a férfi sebeit, ám először úgy döntött, megmossa egy kicsit az idegen verejtékező arcát. Megint láza volt, efelől semmi kétség. A homloka úgy tüzelt, akár az izzó láva.
Nem baj – gondolta magában. – A szervezete küzd. Ez pedig jó jel. Csak a szíve bírja és ne álljon le!
Belemártotta a rongyot a vizeslavorba és kicsavarta belőle a felesleges hideg vizet, majd megtörölgette vele a férfi szigorú arcát, annak is minden szegletét. Kicsit megemelte a fejét is, hogy egy pár csepp folyadékot juttasson Perselus szervezetébe, akinek vékony szája szegletében összegyülemlett a felesleges víz. A nő ügyelt arra, hogy egy száraz kendővel gondosan letörölje azt onnan.
Egy darabig csak ült és nézte a férfit. Elgondolkodott rajta, hogy vajon milyen ember lehet.
Egészen biztosan nagyon komoly – gondolta Sarah. – Talán ügyvéd, vagy orvos.
A gondolatra megborzongott. Nem szívlelte a doktorokat, attól függetlenül, hogy ő is annak tanult. Eszébe jutott, hogy a fehérköpenyes mészárosok tehetetlensége miatt veszítette el férjét. Ha akkor nem teketóriáznak, akkor Josh talán még most is élne…
Sarah csendben körülnézett a szobában, van-e még valami tenni való. Mikor azonban mindent rendben talált, úgy döntött, ideje lefeküdnie. Holnap is nehéz napja lesz.
Lekapcsolta a villanyt, majd az ajtóhoz lépett. Egy pillanatra elgondolkodva nézett a férfi felé, majd egy mélyet sóhajtott és elhagyta a helyiséget.
- Egyél még egy kicsit, kisfiam! – kínálta anyukája Christ, aki csak rázta a fejét, hogy köszöni, nem kér többet. Még a levegőt is kifújta, jelezvén anyukájának, hogy ő bizony teleette magát.
- Jól van – mosolygott rá Sarah és elvette előle a tányért. – Akkor foglald el magad egy kicsit, míg én elmosogatok.
Chrisnek nem kellett kétszer mondani. Illedelmesen megköszönte a reggelit és letornászta magát a székről. Kihasználva az alkalmat, hogy anyukája most nem figyelt, úgy döntött, meglátogatja újdonsült barátját, az idegen férfit, akit édesanyja csak Perselusnak hív.
Ahogyan előző nap, most is óvatosan osont be a férfi szobájába, ügyelve arra, hogy nehogy felébressze, majd letérdelt az ágya mellé és kicsi, szőke kobakját két karjára támasztotta. Így várta, hogy végre felébredjen.
Egyszerűen nem értette, hogy lehet ennyit aludni. Bár Brian is folyton elaludt, mikor délután rá kellett vigyáznia, de ez most más volt. Perselus nem horkolt álmában.
Szegény, biztosan nagyon fáradt lehet – gondolta a kisfiú. – Ha pedig felébred, biztosan majd játszani szeretne. Tudja, hiszen mikor ő felébred, az ő esze is rögtön a játékokon kezd el járni. Ez a bácsi, pedig biztosan unatkozni fog, mert nem ismer itt senkit. Sebaj, majd ő játszik vele, hogy ne legyen neki olyan rossz!
Perselus először égető fájdalmat érzett mindenhol. Úgy érezte, az egész teste lángol. Aztán pár pillanattal később a fájdalom gócpontja a nyakára és a karjaira terelődött, de kétszeres erővel.
Fel kéne ébredni – bíztatta saját magát. Ez azonban nem ment könnyen, hiszen, minden egyes mozdulatnál éles fájdalom hasított a nyakába, ami aztán végigfutott egész testén, akár a futótűz.
Gyerünk, csak ki kell nyitnod a szemedet!
De ha egyszer olyan jól esik aludni. Csak egy kicsit még. Egy kicsit…
Na jó, ebből elég! Egyik szem, aztán a másik.
Óvatosan nyitotta ki szemeit, amik fokozatosan szoktak hozzá a fényhez. Mikor már valamelyest jobban látott, megpróbálta mozgatni a fejét.
Ez fájdalmas!
Na, akkor ezzel várjunk még egy kicsit…
De talán egy picit mégis kéne…
Érezte, ahogy a feje egy leheletnyit elfordult jobbra, bár ez elég nagy fájdalommal járt. Még a fogait is összeszorította és a szemeit is becsukta.
Amikor újra kinyitotta őket, annyira megijedt attól, amit látott, hogy fel akart ugrani, de a hirtelen mozdulattól hangos puffanással ért padlót, magával rántva a takarót is.
Egy vékony kis hang pedig ezzel egyidőben hangosan felkacagott.
Majd lépéseket hallott és egy női hangot.
- Chris! Jaj, istenem, mit csináltál?
Érezte, ahogy két kar a hóna alá nyúl és próbálja őt újra visszatenni az ágyra. Ő csak felvetette a fejét és szembetalálta magát egy smaragdzöld szempárral, melyből aggodalom és némi öröm egyaránt tükröződött.
- Hát magához tért végre – szólt a nő mosolyogva. – Ennek nagyon örülök.
A férfi minden erejét összeszedte, hogy valahogy visszakecmeregjen az ágyra, persze a nő segítsége is kellett mindehhez.
- Jól van? Ne haragudjon a fiamra, kérem! Ő csak… Chris, menj fel a szobádba!
- De anyu, most nem csináltam semmi rosszat – ellenkezett a vékony hangocska. – Csak néztem, hogy hogy alszik. Ő kinyitotta a szemét, és leesett az ágyról.
- Chris, ne mondjam még egyszer! – nézett rá a nő ellentmondást nem tűrősen, mire a kisfiú szomorúan elballagott. A nő ismét felé fordult. – Jól van?
- N-nem tudom – válaszolta Perselus a fejét fogva. – Hol vagyok? Mi történt és ki maga? És ha már itt tartunk, ki vagyok én?
- Nos, ebből a sok kérdéséből csak kettőre tudom a választ. A nevem Sarah Drew – nyújtotta kezét fel a nő bemutatkozás képpen, a férfi pedig elfogadta azt. – Az a kis gézengúz pedig, aki a frászt hozta magára, a kisfiam, Chris. Nem tudom, mi történhetett Önnel, de én az erdőben, az út szélén találtam Önre, elég ramaty állapotban és hazahoztam, itthon ápoltam, míg magához nem tért – mosolygott a férfire barátságosan, aki egy pillanatra behunyta a szemét és elrebegett egy köszönömöt.
- És én ki vagyok?
- Nem emlékszik? – kérdezett vissza meglepetten Sarah és látva a férfi kétségbeesett arcát, megfogta a kezeit és magnyugtatóan rámosolygott. – Csak annyit sikerült kiderítenem magáról, hogy a neve Perselus. Nem hétköznapi név, az biztos. Ne aggódjon, előbb-utóbb minden az eszébe jut majd! Ezek itt- mutatott az ágy melletti kisasztalra – azok,amik Önnél voltak. Egy levél, egy cédula a nevével és egy darab kő, ami a szájában volt. Nem vettem el semmit. Ha érdekli a véleményem, akkor magát kirabolták – mikor Perselus kissé értetlenkedve nézett rá, ő folytatta. – Gondoljon csak bele, nincs olyan ember, aki iratok és minden nélkül elmegy otthonról. De persze, nem tudhatom. Majd, ha már emlékszik, akkor úgyis kiderül, nem igaz?
- Miért nem emlékszem semmire? – fordult felé a férfi kétségbeesetten. – Miért?
- Nem tudom – rázta meg fejét a nő, majd elmosolyodott. – De emiatt most ne izgassa magát! Pihenjen egy kicsit. Hozok egy kis levest – azzal távozott a szobából, magára hagyva a teljesen tanácstalan Perselust, aki bárhogy is próbált emlékezni, nem ment neki.
Nem tudta, hogy ki ő. Azt sem, hogy hogy került ide. És hogy miért. Az egészből nem értett semmit.
Hirtelen nagyon egyedül érezte magát, bár a szíve legmélyén, mintha tudta volna, ez nem egy új érzés. Talán mindig is így volt.
Fáradtan és kimerülten dőlt hátra párnáján, mikor Sarah behozta neki a levest.
A nő kedvesen leült az ágya szélére, és még egy párnát tett a férfi feje alá, hogy ülőhelyzetbe hozza.
- Egyen egy kicsit. Ettől jobban lesz.
- Mióta…? Menni ideig…?
- Négy napja van nálunk, Perselus – válaszolta Sarah a ki nem mondott kérdésre. – De ne aggódjon, addig marad, míg teljesen fel nem épül.
- Most kezdtem el csak igazán aggódni – jegyezte meg a férfi, de eleresztett egy félmosolyt a nő felé. – Nagyon köszönöm! – suttogta maga elé csendesen.
- Nincs mit. Chris miatt pedig még egyszer az elnézését kérem. Nem akart ő rosszat, csak nagyon kíváncsi. Sajnálom, hogy megijesztette.
Perselus szemöldöke felszaladt egészen a homloka közepéig a döbbenettől. Méghogy egy kisgyerek őt megijesztette volna… Nevetséges! Végülis, mi ő, ha nem egy felnőtt férfi?
Tényleg ki is ő?
Egészen biztosan van valami módja, hogy kiderítse.
Tanácsos-e vajon addig várnia, míg az eszébe jut vagy járjon inkább utána a dolognak? Na igen, de mégis hol járhatna utána? Ha ez a nő az igazat mondja, és a neve valóban Perselus… Nem olyan gyakori név, amivel mindenki rohangál az utcán. Egészen biztosan…
Az ördögbe, ezzel a francos fejfájással!
- Jól van? – hallotta meg a mellett ülő nő kissé aggodalmasan csengő hangját.
Hát még mindig itt van? Miért nem megy már el? Miért nem hagyja magára?
- Pihenjen egy kicsit! Később visszajövök.
A férfi nem válaszolt, csak megadóan bólintott. Látta, ahogy a nő elhagyja a szobát, majd érezte, hogy szemhéjai elnehezülnek, mintha ólomsúlyokat aggattak volna rájuk.
Az elalvás előtti utolsó gondolata még mindig ugyanaz volt, amin járatta az agyát, mióta magához tért. Ki is ő valójában? Nem ismeri a saját múltját… Szánalmas! Szánalmas alak lett belőle. Egy múlt nélküli ember…
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
