|
3. Ismerd meg új hazád!
2008.07.10. 08:16
Perselus alapos környezettanulmányt végez és arra következtetésre jut, hogy rövidesen elhúzza a csíkot. Kalandok a palacsintával és a ripacs Briannel, aki ismét remekül vigyáz Chrisre. A kisfiú pedig egy olyan kalandba rángatja bele a drága Perselust, hogy annak a füle ketté áll majd döbbetenében. Remélem, felkeltettem az érdeklődéseteket és tetszeni fog! Jó szórakozást!
Perselus egész éjjel nyugtalanul aludt. Folyton felébredt az éles fájdalomra, ami néha- néha belehasított a nyakába és karjaiba. Ilyenkor nyugtalanul hánykolódott az ágyon, miközben folyamatosan az járt a fejében, mi is történhetett vele.
Úgy érezte, belülről emészti fel a tudat, hogy fogalma sincs arról, ki is ő valójában. Nem tudta, miért nem emlékszik semmire és azt sem, hogy került ide, ehhez a nőhöz.
Hogy is hívják? Sarah…
Igazából, nem tudott semmit, csak azt, hogy hálásnak kéne lennie, amiért megmentette az életét. Mert azt tette, az egészen biztos.
Ahogyan az is, hogy amint egy kicsit is jobban lesz, elhúzza innen a csíkot.
Feje fáradtan hanyatlott vissza a párnára, hogy aztán ismét mély álomba merüljön, amiről tudta ugyan, hogy megint csak időleges lesz, mert egy újabb fájdalom ismét fel fogja ébreszteni. De addig is talán, aludni kéne egy kicsit…
Chris ezen a reggelen úgy döntött, segít anyukájának elmosogatni az étkezés után. Apró ujjacskáit óvatosan a tányérra fonta, nehogy elejtse. Tudta, hogy anyukája nagyon dühös lenne, ha ez megtörténne.
Magabiztosan lépegetett a porcelánnal a kezében a mosogató tál felé.
Mikor Sarah meglátta őt, rámosolygott és elvette tőle a koszos edényt.
- Köszönöm, kicsim! – majd megfordult és látta, ahogy Chris lábujjhegyre áll az asztalnál, hogy felérje azt és újabb zsákmánnyal érkezik hozzá, majd mikor ezt is elvette tőle, a kisfiú odatolt egy széket mellé és felmászott rá, hogy pontosan szemügyre vegye, mit is csinál anyukája.
Sarah látta, ahogy a gyerek belemártja a kezét a sűrű, habos vízbe és vékonyka csíkot húz pici ujjával a habban. A nő ránevetett és egy apró habpihét kent kisfia pisze orrára, aki jókedvűen felnevetett és kék szemeivel az orra közepén lévő fehérséget nézte, aminek az eredménye az lett, hogy egy kicsit bebandzsított. Ezen már mindketten egyszerre nevettek.
Jókedvük akkor sem tört meg, mikor a vendégszoba ajtaja hangos nyekergéssel kinyílt a hátuk mögött.
Sarah odakapta a tekintetét és Perselust pillantotta meg, amint kicsit sántikálva feléjük közeledik.
- Még nem lett volna szabad felkelnie – sietett a férfi elé, akin ugyanaz a szakadt ruha volt, amiben a nő rátalált az erdőben, már lassan egy héttel ezelőtt.
- Jól vagyok – érkezett a cseppet sem szívélyes válasz Perselustól, miközben hagyta, hogy a nő megfogja egyik kezét és óvatosan visszavezesse a szobába. – Most mit csinál?
- Maga egy makacs fajta, igaz? – mosolygott rá a nő és még mindig őt méregette. – Ha egyszer azt mondja, hogy nem, akkor az úgy is van, nemde? Ha nem akar visszafeküdni, legalább hagyja, hogy valami tiszta ruhát adjak magának – meg sem várva a férfi reakcióját a szekrényhez, így nem is láthatta, hogy Perselus fintorog egyet, ami kiváltotta az ajtóban álló kisfiú halk kuncogását. A férfi hirtelen felé kapta a tekintetét, de úgy tűnt, a gyereket ez sem rettenti el, csak a szája elé tette a kezét, de ugyanúgy nevetett, mint eddig. Látta, hogy erre a kis ördögfiókára kár pocsékolni az idejét. Minek is, hiszen, ha minden jól megy, pár nap múlva már messze jár innen.
Mikor visszafordult a nő felé, látta, hogy az ismét végigmérte, majd visszafordult a szekrényhez és elővett onnan egy farmert és egy sötétkék rövidujjas inget, majd a kezébe nyomta.
- A mérete hasonló lehet a férjeméhez. Talán ő egy kicsit alacsonyabb volt, de azért remélem, jó lesz – mosolygott rá Sarah, majd kiterelte a szobából Christ is és becsukta maguk mögött az ajtót, magára hagyva a férfit, aki egy pár pillanatig a kezében lévő ruhákat nézegette, majd úgy döntött, ideje valami rendes göncöt magára kanyarintania, bár a legkevésbé sem volt arról meggyőződve, hogy ez lesz számára a legmegfelelőbb ruházat.
Perselus immáron teljes díszben sántikált ki a konyhába, ahol Sarah sürgölődött és ahol az asztalnál Chris éppen a kakaóját majszolta.
- Foglaljon helyet nálunk, Perselus! - fordult felé mosolyogva a szőke nő és letett elé egy nagy tányér palacsintát. A férfi egy darabig csak nézte az előtte heverő ételhalmot.
- Nem szereted? – hallotta meg maga mellett a vékonyan csengő hangot. Chris még a fejét is felvetette, hogy jobban lássa az idegent, ám mikor az ránézett, ő nem ijedt meg, hanem ártatlan arccal nézett rá továbbra is. – Ha nem kéred, én szívesen megeszem. Az egyik legeslegkedvencebb ételem – majd bólintott egyet és kinézett szemüvege mögül, várva a férfi válaszát.
Perselus nem válaszolt, csak a gyerek elé tolta a tányért, ő maga pedig levett a kupacból egyet és elkezdte majszolni.
- Chris! – kiáltott fel meglepetten Sarah, mikor látta, hogy csemetéje előtt tornyosul a vendégük reggelije. A hirtelen hangra a kisfiú összerezzent, Perselus pedig majdnem félrenyelte azt az egy falatot, amit végre sikerült a szájába vennie. – Azonnal add vissza Perselusnak a reggelijét!
- Nem szükséges, én úgysem… - kezdte volna a férfi, miután ismét levegőhöz jutott, de befejezni már nem tudta, mert a palacsinta- hegy már ismét előtte volt.
- Mit mondtam neked, Chris? Meg ne lássam ezt még egyszer! Te már reggeliztél és ha emlékeim nem csalnak, három palacsintát el is tüntettél – dorgálta meg kisfiát Sarah, aki bűnbánóan nézett maga elé. A nő eleresztett egy engesztelő mosolyt a férfi felé, aki legalább olyan megszeppenve ült az asztalnál mint a kisfiú.
Teljesen meglepte Sarah reakciója és határozottsága.
Amikor pedig a nő egyedül hagyta őket, levett még egyet a finom nyalánkságból és a többit ismét a gyerek elé tolta, aki meglepetten nézett fel rá, de azzal a mozdulattal közelebb is húzta magához a tányért, megnyalta a szája szélét és hozzákezdett a lakmározáshoz.
Persze, egynél többet nem tudott megenni, így a mellette ülő férfira várt a feladat, hogy eltüntesse a maradékot.
- Miss Drew - hallotta meg Sarah vezetéknevét a háta mögül. Ezer éve nem hívta őt így senki. Túl hivatalosan hangzott, ő pedig gyűlölte hivatalosságot. Sokkal közvetlenebb volt ő annál, semmint ezt a megszólítást kikövetelje magának.
Megfordult hát és látta, hogy Perselus állt vele szemben. Barátságosan a férfire mosolygott, így biztatva, hogy bármit is kíván mondani, mondja csak bátran.
- Miss Drew, először is szeretném megköszönni, amit értem tett. Ha nem csalódom, az életemet mentette meg – a nő nem válaszolt, csak mosolygott, várva a folytatást. – De azt hiszem, itt az ideje, hogy tovább álljak.
- Emlékszik, hogy ki maga? Ez remek hír!
- Hát… nem igazán… - válaszolta elbizonytalanodva a férfi.
- Akkor mégis, hová akar menni?
- Igazából, én…
- Szó sem lehet róla – rázta meg fejét Sarah, szőke tincsei pedig csak úgy lobogtak. Úgy tűnt, a legkevésbé sem érdekli, hogy Perselus még nem fejezte be a mondandóját, ami azért kicsit zavarta a férfit. – Addig nem megy innen egy tapodtad sem, míg teljesen fel nem épült. És nehogy azt higgye, hogy azért, mert fél órával ezelőtt már tett néhány bizonytalan lépést, máris meggyógyult.
- Már sokkal jobban vagyok – erősködött a férfi, de Saraht ez nem hatotta meg.
- Csak emlékeztetőül, tegnap még úgy nézett ki, hogy meghal. És egyébként is, elárulná, hova menne, ha azt sem tudja, ki maga? Na ugye – bólintott a nő, jelezvén, hogy nem kíván újabb vitát nyitni az ügyről és elhagyta a helyiséget, maga mögött hagyva a döbbent férfit, akinek megfordult a fejében, hogy bár semmire nem emlékszik az eddigi életéből, de az egészen biztos, hogy ilyen akaratos nőszeméllyel nem volt még dolga.
Az elkövetkezendő napok arra voltak jók, hogy felmérje a család állapotát. Beleértve ebbe a ház állapotát is, ami egy kisebb viharnak köszönhetően szépen beázott és különböző méretű dézsákkal próbáltak úrrá lenni a káoszon. Sarah állandóan valami Briant emlegetett, aki már hetek óta ígéri, hogy rendbe hozza a tetőt. Az említett úriemberhez hamarosan szerencséje is volt, mikor egyik nap betoppant a kisházba.
A magas, szőke, fekete szemű férfi a legkevésbé sem volt szimpatikus Perselusnak. Úgy bámulta Saraht, hogy a szemei szinte kocsányon lógtak és láthatóan nem örvendett nagy népszerűségnek Chrisnél sem, mert a kisfiú állandóan fintorgott, ahányszor csak Brian megjelent náluk. Ez pedig még Perselust is megmosolyogtatta. Bár a kis gézengúz ott csalta ki a reggelijét, ahol tudta, a férfi mégis élvezte a helyzetet, hogy valamelyest dacolhat Sarah-val, még ha ily módon is.
A nő határozottsága kikészítette, és a lehető legfeltűnőbb módon próbált borsot törni az orra alá. Természetesen nem járt sok sikerrel, hiszen Sarah pontosan tudta, mi folyik a háta mögött, hiszen a szeme sarkából folyamatosan szemmel tartotta a két jómadarat és megmosolyogta egy-egy próbálkozásukat is, amikor éppen rajta kapta őket, hogy ételt cserélnek vagy éppen a zöldséget Chris átcsempészi Perselus tányérjára. Ilyenkor mindketten ártatlan arccal néztek a nőre, aki megrázta a fejét és megadóan rájuk mosolygott.
A férfi, bár sosem vallotta volna be senkinek, kezdte megkedvelni állandó asztaltársát, de azért ennek nem adott hangot. Sőt, ha csak lehetett, szigorúan nézett a gyerekre, aki csak eleinte szeppent meg ettől a gesztustól, utána viszont édesen vigyorgott. Ilyenkor Perselus gondolatban az elveszett tekintélyét siratta, ami egyik napról a másikra elillant. Kellett neki annak idején odaadni a palacsintáját ennek a kölyöknek. Akkor kezdődött minden. Az volt minden baj forrása!
Egyik reggel Perselus épp a tükör előtt állt és jól eső érzéssel állapította meg, hogy sebei szépen gyógyulnak, bár jobbnak látta, ha a kötést még a nyakán hagyja, arcán már halványultak sérülések nyomai.
Az egyik hegen végighúzta az ujját és a legnagyobb meglepetésére, az pár pillanat múlva eltűnt.
Összehúzott szemöldökkel és kissé hitetlenkedve nézett szembe önmagával.
Biztosan csak képzelte az egészet - rázta meg a fejét. – Lehet, hogy megint láza van?
Elég ebből, hipochonder vagy, öregem!
Majd dühösen elfordult a tükörtől és kivágtatott a konyhába és dühösen ledobta magát a Chris melletti üres székre.
A kisfiú egy pillanatra mintha megilletődött volna, de aztán elvigyorodott, mire a férfi a plafonra emelte a tekintetét, magában az égiekhez könyörögve, ha lehet, gyorsan adják vissza neki az emlékeit, mert közel jár ahhoz, hogy rituálisan megöngyilkolja magát.
-Kérsz palacsinát? – tolta elé a tányért a kisfiú ártatlan ábrázattal, amivel már most kivívta a férfi gyanakvását, hiszen eddig ő volt az, aki Chris elé tolta az ételt, nem pedig fordítva.
Pár pillanat morfondírozás után rájött, nem érdemes rágódnia ezen, levett egy palacsintát a kupac tetejéről és jó nagyot beleharapott, de azonnal el is fintorodott és villámló szemekkel Chrisre nézett.
- Te ebből kietted a csokit! – nézett rá szigorúan.
A legdühítőbb az egészben az volt, hogy a fiú nem is tagadta tettét.
- Szeretem a csokit – mosolygott édesen a férfira, aki egy mélyet sóhajtott és eltolta magától a tányért, majd feje lehanyatlott az asztallapra.
- Jó reggelt, Perselus! – köszöntötte őt vidám hangon Sarah. –Ízlett a reggeli?
A férfi fel sem emelte a fejét az asztalról, csak felemelte hüvelykujját, jelezvén, hogy remek volt. Túl sok időbe telt volna elmagyarázni, miért nem evett egyetlen falatot sem. Ehhez pedig nem kedve.
- Örülök. Brian ma átjön egy kicsit, amíg én dolgozom – erre már Perselus is felkapta a fejét és kérdőn nézett a kávéját kortyoló nőre. – Vigyáz egy kicsit Chrisre.
-Itt van Perselus, majd ő vigyáz rám – ellenkezett a kisfiú és sokat mondóan a férfira nézett, aki küldött fel egy ,,Na, azért ne szaladjon el veled a ló” pillantást.
- Nem vonom kétsége, hogy Ön is remekül ért a gyerekekhez, de egyenlőre még Ön sincs százszázalékosan jól – kacsintott a nevezett felé a nő.
- Nekem nem kell dada – morogta méla undorral Perselus a nem létező bajsza alatt.
- Nekem sem – vetette oda Chris is, mikor is már nyílott is az ajtó és Brian lépett be teljes valójában. Feléjük biccentett és egyenesen Sarah felé lépkedett, majd mikor elérte, egy puszit nyomott az arcára.
- Elég lett volna egy: szia is – mosolygott zavartan a nő és az asztalnál ülők felé pillantott. Chris egy fintort vágott, míg Perselus sokat sejtetően felhúzta a szemöldökét, és mintha egy apró mosoly is megjelent volna szája szegletében. Ezzel a gesztusával kiérdemelte Sarah Mi van? pillantását.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy remekül elleszünk – vigyorgott Brian feléjük. – Nem igaz, Perselus?
- Velem ugyan nem – érkezett a gúnyos válasz és a nevezett kisétált a bejárati ajtón. Chris is vágyakozva nézte a fából készült, szép faragású ajtót és gondolatban azt kívánta, bárcsak ő is felnőtt lehetne és azt tehetne, amit csak akar.
Egy hatalmas puszi zökkentette ki gondolataiból, amit anyukája nyomott a kobakjára távozása előtt.
Egyedül maradt hát Brian-nel. Igaz, itt van valahol Perselus is, de …
A legjobb lesz megkeresni őt!
A férfira egy, a kis ház mögötti kidőlt fatörzsön üldögélve talált rá. Nem kért engedélyt, csak felmászott mellé és elkezdte lógálni a lábát. Élvezte, hogy nem ér még le a földig.
A legkevésbé sem zavarták Perselus oda-oda pillantásai, amivel egyértelműen jelezte, egyedül szeretne maradni.
- Én sem szeretem Briant – szólalt meg vékony hangján Chris.
- Ennek semmi köze ahhoz a balfácánhoz. Próbálok emlékezni, hátha eszembe jut valami…
- Semmi?
- Semmi.
- Anyu olvasott egyszer egy mesét – kezdet pár pillanatnyi hallgatás után a kisfiú.
-Téged nem lehet levakarni, igaz, kölyök? – nézett rá rosszallóan a férfi. – Ragadsz, mint a légypapír.
- Ezt nem tudom mit jelent – emelte fel buksiját Chris, hogy Perselus szemébe tudjon nézni és így várta a választ, de a férfi csak megrázta a fejét.
- Nem számit. Nem vesződöm vele, hogy elmagyarázzam … Hogy…hogy szólt az a mese?
- A nyuszi elhagyta a káposztáját, amit a piacra kellett volna kivinnie és eladnia, a pénzt pedig hazavinnie az anyukájának. Nem tudta, mit tévő legyen, ezért az erdei tündérhez fordult segítségért.
- Kedves, hogy az emlékeimet egy káposztához hasonlítod – dünnyögte kedvetlenül Perselus, de mikor a kisfiúra nézett, az csak kedvesen visszamosolygott. Hát persze, hiszen még gyerek! Hogy is érthetné a te maró gúnyodat, öregem! – A lényeg, hogy nem hiszem, hogy ebben az erdőben laknak tündérek.
- Hát, azok nem… De manók igen. Akarod, hogy megmutassam, őket?
A férfi hitetlenkedve nézett Chrisre és mélyet sóhajtott, jelezvén, hogy az egész nem érdekli. A másik gondolata az volt, ha még egy percet el kell töltenie azzal a fajankó Brian-nel, akkor abba beleőrül, így hát rábólintott a fiú ajánlatára. Legalább megismeri egy kicsit az erdőt és tudja, hogy merre tud majd kijutni, ha eljön az ideje…
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
