|
4. Az erdei boszorkány
2008.07.10. 08:17
Hát igen Chris nem aprózta el a dolgokat. Végre megtudhatjuk, hogy ki is Perselus valójában és mi a feladata. Őt is sokként éri a dolog! Remélem, nem túl sablonos és tetszik majd! Jó szórakozást!
A férfi és a kisfiú már hosszú ideje járta az erdőt. Perselusnak úgy tűnt, talán már órák teltek el, mióta elhagyták a kis erdei házat.
Az út során, bármennyire is untatta, nem hagyott figyelmen kívül egyetlen bokrot vagy fát sem, ami később még a hasznát szolgálhatja, ha esetleg ki akar jutni az erdőből.
Néha- néha odapillantott Chrisre is, aki felnőtteket megszégyenítő magabiztossággal lépkedett az ösvényeken. Láthatólag tudta, hogy merre megy.
Vagy ha nem, akkor jól titkolja – gondolta a férfi. Ő maga nem hitt semmi erdei manóban vagy miben, bár mégis úgy érzete, hogy jól esik egy kicsit kimozdulni a négy fal közül.
- Messze vagyunk még? – dobta be a kérdést a kisfiúnak, aki csak megrázta okos kis fejecskéjét és tovább lépkedett.
Újabb hosszú, vagy legalábbis annak tűnő séta következett és Perselus biztosra vette, hogy előbb vagy utóbb, de újra a kisháznál fognak kikötni. Meg mert volna esküdni rá, hogy körbe- körbe mennek.
Akkor érte nagy meglepetés, mikor Chris egyszer csak megállt egy csodás tisztás közepén, jelezvén, hogy megérkeztek. A fák levelei között átszűrődő napfény különös, már- már földöntúli színbe vonta a rétet, aminek füve zöldebb volt az eddig látott legzöldebb fűnél is.
A férfi körbenézett, majd megrázta a fejét és újabb gúnyos megjegyzés hagyta el a száját.
- Nagyon szép. Mehetünk végre? – és már sarkon is fordult és azon volt, hogy elindul, de érezte, hogy egy apró kéz megfogja a kezét és visszatartja. – Most meg mi van? – nézett elkeseredetten a kisfiú felé. Fáradt volt már, nem volt még elég erős ahhoz, hogy ekkora sétát megtegyen és már nagyon szeretett volna hazamenni.
- Még nem is találkoztál velük.
- Kikkel?
- Hát a barátaimmal.
- Ja, persze, Piffel, Paffal és Puffal - jegyezte meg gúnyosan a férfi, mire csak egy lebecsmérlő pillantást kapott Christől.
- Úgy hívják őket, hogy Hiff, Haff és Huff – javította ki Perselust, aki megint csak az ég felé emelte a tekintetét és megforgatta a szemeit. – Ott ülnek, látod? – mutatott Chris egy kidőlt fatörzs felé. A férfi odakapta a tekintetét és majdnem leesett az álla attól, amit látott.
- Az ördögbe!
- Te látod őket? – csillant fel a kisfiú kék szeme boldogan, mikor megpróbálta követni a hatalmas léptekkel haladó Perselust.
- Hát persze, hogy látom, hiszen itt vannak az orrom előtt – majd hirtelen mozdulattal lefékezett a három apró alak előtt, akik mikor meglátták őt, egy pillanatra megmerevedtek.
- Ő sem lát minket, Chris? – nézett az egyik teremtmény a kisfiú felé.
- Már hogy a fenébe ne látnálak titeket, hiszen itt vagytok…ti kis… izék.
Perselus pedig valóban látta őket. Mindhármukat. Tulajdonképpen majdnem mind ugyanúgy néztek ki, azzal a különbséggel, hogy az egyikük kicsit szeplősebb volt, mint a másik, de mindhármuknak lángvörös haja volt és szikrázóan kék szeme. Kicsi, zöld ruhácskájuk itt-ott koszos volt, de olyan picik voltak, hogy kényelmesen elfértek volna a férfi tenyerében.
- Mi erdei manók vagyunk… - kezdte az egyik.
- Igazából, koboldok…- folytatta a másik.
-…illetve azok távoli leszármazottjai – fejezte be a harmadik.
- Ő pedig a barátom – mosolyodott el Chris –Perselus.
- Milyen nevet mondtál? – kiáltott fel a három teremtmény egyszerre. És mintha kisebb fajta döbbenet tükröződött volna az arcukon.
- Perselus – ismételte meg a kisfiú, mire a három manó hitetlenkedve egymásra pillantott és sugdolózni kezdtek, fél szemüket a férfin tartva.
- Az nem lehet – kiáltott fel hangosan az egyik. – Nézd meg jobban, Hiff, nem is hasonlít.
- Ördögöt nem! Ez ő.
- De hát meghalt. Harry Potter a saját szemével látta.
- Akkor hogy magyarázod, hogy lát minket? – érkezett az ellenvetés a szeplősebbiktől, mire a többiek Perselus felé kapták a tekintetüket. Egyikük sem mondott ellent neki. Ám, talán éppen Huff, ekkor füttyentett egy nagyot, mire a környező bokrok zörögni kezdtek. Chris kissé félve bújt el Perselus háta mögé, aki egyik kezét a kisfiú kobakjára téve szintén kissé idegenül személte a történteket.
- Majd most elválik. Ha őket is látja… - folytatta a manó, ám befejezni nem tudta, mert különlegesebbnél különlegesebb teremtmények bukkantak elő a bokrok és fák rejtekéből és félénken haladtak a három manó irányába. Az egyik épp Perselus orra előtt repült el, és kicsi szárnyával meg is érintette.
- Mi az ördög ez?! – suttogta maga elé a férfi értetlenül.
- Őket is látod? – kérdezte döbbenten Haff, mire a válasz csupán egy bólintás volt. – Akkor tehát igaz. Tényleg ő az.
- Ki? – kérdezgették egymástól az apró élőlények.
- Nézzétek meg jobban – kérte őket Hiff, mire a különös élőlények mind a férfi felé fordultak és a felismeréstől hátráltak pár centit.
- A Nagy Perselus Piton – suttogta az egyik tündér, mire mindenki meghajolt.
- Mi van? – nevetett fel Perselus kínjában. – Kicsoda? És miért hajlongtok?
- Te a Nagy Perselus Piton vagy, aki segített legyőzni Harry Potternek a Sötét Nagyurat – repült hozzá az egyik tündér.
- Kinek és mit segítettem?
- Hát persze! – csapott a homlokára az egyik fura szerzet, hatalmas sapkával a fején. – Hiszen, odaadta az emlékeit Harry Potternek. Ezért nem tudja, ki ő – mire a többiek beleegyezően bólintottak, amolyan mindent értek stílusban.
- Miért, ki vagyok én? Ti ismertek engem?
- Hát persze! – nevetett fel Huff. – Segítettél legyőzni Harry Potternek a Sötét Nagyurat. Túlélted, amit más nem. Ezek szerint, varázslóból őrző lettél… - tátotta el a száját a manó, mikor rájött, hogy kivel is áll szemben.
- Őrző? Varázsló? Ez nevetséges!
- Egyetlen pöccintéssel képes lennél ezt az egész erdőt eltüntetni a föld színéről.
- Aha – szólalt meg Perselus hitetlenkedve és titkon már abban reménykedett, hogy otthon fekszik lázasan és ezt az egészet csak képzeli.
- Azt mondod, nem tudod, ki vagy? Nem emlékszel semmire? Arra sem, hogy hogy élted túl? – kérdezte a tündér, mire a férfi csak megrázta a fejét. Olyan képtelen volt ez az egész. Talán nem is igaz, csak álmodik. Igen! Ez az! Az egész csak egy álom!
- Tudunk valakit, aki vissza tudja adni az emlékeidet – szólalt meg Haff pár pillanat után. – Az erdei boszorkány.
- Mi?! – kiáltott fel hitetlenkedve Perselus. – Boszorkány? Ez már aztán tényleg nevetséges!
- Ha nem lennél varázsló, akkor nem látnál bennünket. Chris is csak azért lát minket, mert kisgyerek még. Tiszta szívű – majd a férfi hitetlenkedő pillantására összefonta melle előtt karjait és dobbantott egyet. – Vissza akarod kapni az emlékeidet vagy sem?
Perselus nem válaszolt, csak bólintott, bár nem volt ínyére ez az egész és a legkevésbé sem hitt a dologban. A manók elmondták, hol találja meg az erdei boszorkányt és megígérték, senkinek sem mondják el, hogy találkoztak, hátha mégsem az, akire gondoltak.
A férfi úgy döntött, előbb hazaviszi Christ és csak azután indul megkeresni azt a boszorkányt vagy kit.
A legfurcsább az volt a dologban, hogy már nem tudta, mit higgyen.
Végülis, látta azokat a különös teremtényeket, amiket Chris is látott. Ráadásul a fiú meggyőzte őt, hogy Saraht is elvitte arra a helyre, ahol jártak, de sem ő, sem pedig Brian nem látta őket.
Mégis csak lehet valami ebben a dologban. Nem, az lehetetlen! Méghogy ő varázsló legyen! – gondolta útban a boszorkány barlangja felé, miután Christ már hazavitte. Brian remekül vigyázott a gyerekre: fel sem tűnt neki, hogy nem voltak ott, így az sem okozott neki nagy meglepetést, mikor visszatértek.
Perselus óvatosan lépdelt a fák között, nehogy egy vadászok által felállított csapdába lépjen.
Közvetlen közelről csodálhatta meg az erdő szépségeit. Valahogy nagyon közel érezte magához ezt az egészet. Bár a madarak csicsergésétől nem volt elájulva, az a nyugalom, amit érzett, szinte letaglózta. Úgy érzete, egész életében el tudná viselni, hogy itt kelljen élnie.
- Hogy is volt? – motyogta magában. – A pataknál jobbra és az öreg tölgynél balra. Ez lesz az! – állt meg egy hatalmas barlang bejáratánál.
A legkevésbé sem úgy néz ki, mint egy boszorkány laktanyája.
Már az is megfordult a fejében, hogy egészet tényleg csak álmodta és az érzékei játszanak vele.
Valami mégis vonzotta a bejárat felé, végül úgy döntött, bemegy.
Odabent sötét volt, az orra hegyéig sem látott, mégis úgy érzete, tovább kell mennie.
- Már vártalak, Perselus - hallott meg egy női hangot a semmiből, közvetlenül a feje fölött, így abba az irányba kapta a fejét. – Inkább az orrod elé nézz!
Amit ekkor látott, majdnem leesett az álla. Egy meglehetősen csinos nő állt előtte, igencsak lenge öltözékben
- Elmúltam száz éves – jegyezte mosolyogva a nő. – Kicsit talán öreg lennék hozzád.
Mintha olvasna a fejében. Na jó, ez már tényleg ijesztő!
- Honnan tudja a nevem? – kérdezte végül a férfi, miután összeszedte gondolatait, amire egy újabb mosoly volt a válasz.
- Én vagyok az erdei boszorkány.
- Nem úgy néz ki, mint egy boszorkány. Főleg nem úgy, mint egy száz éves… - az utolsó mondatot inkább csak magának szánta, de úgy tűnt, hangosabbra sikerült, mint gondolta, mert érkezett a válasz.
- A legjobb formámat akartam előtted nyújtani. Ha meglátnád az igazi alakomat, egy pillanatig sem maradnál itt. Nekem pedig nem ez a célom.
- Azt mondták, vissza tudja adni az emlékeimet.
- Ez igaz – bólintott a nő és hosszú barna tincsei előrebuktak. – Előtte azonban tudnod kell valamit: te nem egy átlagos ember vagy. Mégcsak nem is átlagos varázsló. Azzal, hogy túlélted Nagini támadását, őrző lettél, hatalmas erővel. Dumbledore választott ki téged erre a megtisztelő posztra. Az ő jóvoltából olyan óriási erőt kaptál, amiről ember fia még álmodni sem mert. Nincs szükséged pálcára, ahhoz, hogy varázsolj. Te magad vagy az erő.
Perselus csak állt némán és próbált minden egyes szót az agyába vésni, amit a boszorkány mondott, de fogalma sem volt arról, ki az a Dumbledore és ki az a Voldemort.
- Miért … miért vesztek el az emlékeim?
- Mert önzetlen voltál. Átadtad őket Harry Potternek. Csak neked voltak igaz emlékeid az édesanyjáról, Lilyről. A te emlékeid segítségével tudta legyőzni Voldemortot. Ha te nem vagy, már mi sem lennénk.
- Én… nem értek semmit – rázta meg fejét a férfi. Össze volt zavarodva.
- Majd megérted. Mindent meg fogsz érteni. Viszont van itt még valami. A Drew család. Van a birtokukban valami, ami bizonyos embereknek, egyes gonosz lényeknek fontos lehet.
- Miért mondod ezt el nekem?
- Mert a te feladatod lesz megvédeni őket – válaszolt jelentőségteljesen a nő. – Mindent tudni fogsz, amint visszakapod az emlékeid egy részét.
- Egy részét?! – kapta fel fejét Perselus és karon ragadta a boszorkányt. – Nekem az összes kell.
- Nem lehet. Túl veszélyes – ellenkezett a nő és tovább próbált sétálni, de a férfi nem hagyta.
- Vissza. Akarom. Kapni. Az. Emlékeimet – mondta, minden egyes szót megnyomva, hogy a boszorkány is értse.
- Értsd meg…
- Nem. Te értsd meg: ezek nélkül élek már hetek óta. Add vissza őket… kérlek!
- Legyen –válaszolta pillanatnyi hallgatás után, majd figyelmeztetően felemelte a kezét. – De figyelmeztetlek: már semmi sem lesz olyan, mint eddig volt. Hatalmas dolgokat kell majd feldolgoznod. Hatalmas varázserővel kell majd megtanulnod bánni.
- Végülis, én vagyok a világ legnagyobb varázslója vagy mi…
- Őrző.
- Az most mindegy – türelmetlenkedett a férfi, majd mélyen a nő szemébe nézett, egy pillanatig fogva tartva a pillantását. – Kérlek.
A boszorkány bólintott, majd megfogta Perselus kezét és becsukta a szemét. A férfi is így tett.
A következő pillanatban már olyan volt, mintha egy hosszú alagúton át száguldott volna, gyorsan váltakozó képeket figyelve. Voltak köztük jók és rosszak is. Többnyire azonban az utóbbi.
Rengeteg fájdalmat érzett és csak nagyon kevés boldogságot.
Minden nagyon gyorsan váltakozott.
Ember számára mindez felfoghatatlan volt.
A férfi a képek lepergése után lerogyott a padlóra. Mozdulatlan testét a boszorkány fájdalommal teli tekintettel nézte.
- Figyelmeztettelek, Perselus…
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
