A történet Harry Potter hatodik és hetedik évében játszódik és megpróbálja hűen követni a JKR által leírtakat. Majdnem... A Roxfortnak Mrs. Norisson és Csámpáson kívül volt még egy négylábú nyávogó lakója: Rozsdás, a tanári kar macskája. De mi köze van az egész történethez? Megkezdődik egy különös macska-egér játék. De vajon ki a macska és ki az egér? Ki üldöz kit és ki kerekedik felül a végén? A történetben mindenki előfordul, aki a hatos és a hetes könyvben fontos szerepet kapott. Jó szórakozást és remélem, mindenki megtalálja a történetben, amit keres!

Perselus Piton már legalább harmadjára tolta odébb finoman lábával a rozsdaszínű macskát, ami már-már idegesítően körözött széke körül és minden adandó alkalommal a lábához dörgölőzött.
A férfinek éppen lyukasórája volt és csendes magányában üldögélt a tanáriban a reggeli lapokat olvasgatva, amit a mélyen alvó és a szemközti asztalnál halkan hortyogó Flitwick professzortól vett kölcsön. Neki most úgy sincs rá szüksége. Ezt a kistermetű professzorból előtörő hangok egyértelműen bizonyították.
- Menj innen, hallod? Sicc! – hessegette el fojtott hangon a tanár az asztalára felugró cicát, ami most lustán elnyúlt a hatodévesek SVK dolgozati felett.
Rozsdás, mert hogy erre a névre hallgatott ez az idegesítő teremtmény, még három évvel ezelőtt szegődött McGalagony professzorhoz egyik küldetésük során. Az idős boszorkány természetesen magához vette az „árva kis állatot”, ahogyan ő szokta nevezni, ám gyakorlatilag a tanári kar macskája lett, hiszen itt tölti minden idejét vagy éppen a diákok között mászkál.
Perselus vett egy mély lélegzetet és úgy döntött, nem penderíti le a cicát az asztalról. Nem mintha eddig megtette volna, de tény, ha elzavarta, a macska el is ment.
A férfi körbenézett, hogy tényleg nincs-e senki rajtuk kívül a helyiségben és mikor meggyőződött erről, kihúzta fiókját és egy megsárgult fényképet vett elő.
A mozdulat felkeltette a heverésző Rozsdás figyelmét is és hangtalanul a férfihez lépkedett, hogy lássa, mit néz olyan elmélyülten.
Ha valaki látta volna akkor és ott Perselus Piton tekintetét az olyat láthatott volna, mint még soha. A mágus arca teljesen ellágyult, ahogyan a képet nézte. A szigorú, diákokat a frászba kergető tekintet eltűnt, helyette már-már szelídség sugárzott belőle, ahogyan a képen integető és nevető fiatal, vörös hajú lányra nézett.
Kinyújtotta hosszú, szépformájú ujjait és végigsimított a képen.
- Már megmondtam, Albus, én ezt nem támogatom! – vágódott ki a tanári ajtaja és ezzel egy időben a fénykép eltűnt Perselus fiókjában, Flitwick pedig hátrabucskázott a székről.
- Nem azt kértem, hogy tegye meg, Minerva, csak annyit, hogy gondolja meg! – válaszolta Dumbledore kolleganőjének, mikor közvetlenül Perselus asztala előtt álltak.
A férfi kitekintett mögülük és látta, ahogy Flitwick professzor feltápászkodik a földről, leporolja magát, majd úgy tesz, mintha mi sem történt volna.
- Perselus, beszélnünk kell! – zökkentette ki Pitont az igazgató szigorúan csengő hangja.
- Még nem is volt órám Potterékkel! Bármi is történt, nem én voltam, aki miatt azt tette, amit tett – védekezett rögtön. – Mit tett?
- Nem Harryről van szó – nézett rá jelentőség teljesen az idős mágus és fekete keze előbukkant talárja rejtekéből.
- Értem – bólintott Piton, majd felállt és a papírjai után nyúlt, amin a változatosság kedvéért ismét Rozsdás pihegett. Perselus egy laza mozdulattal odébb tolta, amire a macska hangos nem tetszését fejezte ki.
- Óvatosabban, professzor! – dorgálta meg McGalagony kollegáját, miközben felvette a cicát az ölébe. – Mit ártott magának ez a szegény kis drága? – simogatta meg állat buksiját és hangja szinte már émelyítően kedves volt.
- Ráfeküdt a gyerekek dolgozatára – magyarázta a vádlott, meglóbálva a papírlapokat.
- Az még nem ok arra, hogy bántsa!
- Nem bántottam, csak odébb toltam – szemléltette Perselus egy kézmozdulattal, mit is tett.
- De éppen aludt!
- Jó neki!
- Perselus! – szakította félbe a vitát Dumbledore türelmetlenül, mire a tanár követte őt az irodájába, ahol az igazgató hellyel kínálta őt és ő is leült vele szemben. Egy pillanatig csak nézték egymást, de a fiatal tanár már tudta, miről lesz szó köztük.
- Rajta tartja a szemét? – törte meg a csendet Albus, mire a férfi bólintott.
- Próbálok egyre jobban a bizalmába férkőzni, de nem hagyja.
- Akkor próbálkozzon jobban, fiam! Draconak meg kell bíznia önben. Jobban, mint bárkiben. Csak így érhetünk célt. Hitesse el vele, hogy magára bízhatja a titkait!
- Higgye el, én mindent megteszek…
- Ez esetben úgy tűnik, hogy ez kevés! – emelte fel hangját az idős mágus. – Mindketten tudjuk, mi forog kockán, Perselus. Nem engedhetjük meg, hogy a fiú esetleg egy olyan feladatot vigyen véghez, amivel valaki másnak okozhat kárt. Mindketten tudjuk, hogy kire gondolok, igaz? – nézett jelentőség teljesen Albus Pitonra, aki bólintott, hogy megértette, majd engedélyt kért a távozásra.

Harry megsimogatta Rozsdást, aki éppen az ölében nyújtózott el lustán. A diákok mind az udvaron voltak és élvezték a nap melengető sugarait.
Október közepe volt már, igazai vénasszonyok nyara. Az az időszak, amikor a nap még erőlködik egy kicsit, majd átadja helyét a komor és hideg télnek.
- Hát, nekem a legkevésbé sem tetszett ez a bájitaltan – magyarázta Hermione.
- Azt ne mondd, hogy Piton órái jobban tetszettek! – hördült fel Ron és Harry egyszerre.
- Nem azt mondtam, csak… Más.
- Hát az biztos – hagyta helyben Ron. – Engem a frász kiver, ha csak meglátom Pitont.
- Sokan vagyunk ezzel így – helyeselt Harry és figyelte, ahogy az ölében gubbasztó macska felemeli a fejét és figyelmesen feléjük fordul. Rozsdást nagyon kedvelték a diákok, de különösen Harryék. A cica ezt minden bizonnyal meg is érezte, mert sokszor szegődött a nyomukba szabadidejükben.
- Használtad mostanában a térképet? – váltott hirtelen témát Hermione.
- Nem – rázta meg a fejét a szemüveges fiú. – Miért?
- Csak kérdeztem. Előző évben sokat nézegetted.
- Piton elvette – vont vállat Harry.
- Miért? – forszírozta továbbra is a lány.
- Mégis mit gondolsz? – vette át a szót Ron. – Gyűlöli Harryt, nyilván ki akart szúrni vele!
A fiú nem válaszolt, csak ráhagyta barátjára, aki elvigyorodott, hogy megint igaza volt.
Az igazság azonban az volt, hogy Harry tilosban járkált az egyik éjjel és pechére épp Piton volt az ügyeletes. Természetesen elkapta a fiút és elkobozta a Tekergők térképét mondván, így talán nem lesz kedve éjszakánként különös kirándulásokat tenni. Azóta sem adta vissza és Harry tudta, hogy már minden bizonnyal keresztet vethet arra a térképre, mert nagy valószínűséggel soha nem jut már vissza hozzá. Egyébként sem rajongott Pitonért, de a férfi ezzel a gesztusával végleg kivívta az utálatát. Erre pedig még rátett egy lapáttal az is,hogy Harry őt okolta Sirius haláláért. Hogy miért, azt nem tudta volna megmondani. Szíve mélyén, talán egy rejtett zugban, amit még ő sem ismert, tudta, hogy a tanár nem tehet semmiről. Valakit hibáztatni kellett és a férfi erre remekül megfelelt. Amúgy is sok van a rovásán, hát még egy már igazán nem számít.

Hamarosan leszállt az éj a Roxfortra is és Perselus Piton megszabadulva talárjától épp lefekvéshez készülődött. Már így is túlórázott, mikor vacsora helyett Dumbledore-nál járt és sokadszorra jelentést tett neki Malfoyról, illetve hogy mit sikerült róla kiderítenie.
Szó mi szó, az idős mágust egy cseppet sem lelkesítette a tény, hogy ismét információk nélkül érkezett hozzá és ezt szóvá is tette.
Piton pedig tűrt. Mi más tehetett volna? Mikor legutóbb megemlítette neki, hogy talán más alkalmasabb lenne erre a feladatra, az igazgató rögtön az orra alá dörgölte az évekkel ezelőtt neki tett ígéretét és nem átallott őt emlékeztetni arra, mit is tett a múltban, és hogy kinek a halála kötötte össze őket. Mit számít, hogy ő, Perselus Piton, mit akar? Ő nem lesz más, mint egy férfi, aki megölte a nőt, akit szeretett.
Ezt ugyan Dumbledore sosem mondta ki, de ő tudta, hogy így van.
Dühösen fújt egyet, mikor is az ajtó felől halk nyávogás hallatszott.
- Menj innen! – kiáltott ki a férfi, ám a hangok nem szűntek meg, pedig a férfi már a párnát is a fejére húzta. Akkor már tudta, ha nem nyitja ki azt az ajtót, ma éjjel nem alszik egy szemhunyásnyit sem. Ez a macska addig el nem hallgat, míg bebocsátást nem nyer. Kitápászkodott ágyából és kinyitotta az ajtót, amin át Rozsdás, akár egy királynő, betipegett és már fenn is volt az ágyon.
- Na ezt azért már nem! – adott hangot tiltakozásának a férfi. – Leszállás! Aludj a földön, mint más, normális macskák!
A cica azonban nem reagált, így Piton kénytelen volt aznap éjjel egy macska mellett aludni, aminek… habfürdő illata volt?
A férfi kérdő tekintettel nézett az állatra, aki ezt nyilván bátorításnak vette és közelebb húzódott hozzá.
Tényleg habfürdő illata volt!

Következő