|
2. A titokzatos nő
2008.07.10. 08:22
Szép mondhatom! Amikor az előző irományaimban közös gondolkodásra hívtalak benneteket, alig páran vették fel a kesztyűt, most pedig, mikor ilyenről szó sincs, mindenki átvedlik Sherlock Holmesszá és tudni véli, ki vagy mi Rozsdás valójában!:))) Na, most, hogy jól lehordtalak benneteket, lássuk a mai fejezetet, amiben a fent említett Rozsdás kicsit megváltozik. Perselus újabb összetűzésbe kerül McGalagonnyal és Dumbledore pedig...hát, ő hozz a formáját! Még ne kezdjétek utálni az öreget, ráértek vele később is!:) Köszönöm szépen a kritikákat és várom a további véleményeket és észrevételeket! Jó szórakozást!
A napok gyors egymásutánban teltek és Piton még mindig nem jutott előrébb Dracoval azzal kapcsolatban, hogy megtudja, milyen feladattal is bízta meg a Nagyúr.
Dumbledore-nak ezek a fejlemények természetesen nem voltak ínyére és minden egyes nap sürgette kollegáját, hogy fogy az idő és most már előrébb kéne lépni.
Mikor Perselus megemlítette, hogy ő jelen pillanatban ennyire képes, de mindent megtesz, amit tőle telik, az igazgató elővette az aduászt és odacsapott vele, ahol a legjobban fájt.
- Ugye nem akarja, hogy az ígérete és Lily áldozata feleslegesnek bizonyuljon?
Mit tehetett volna hát, újabb és újabb terveket fabrikált, amik szépen egymás után dőltek dugába.
Egyetlen dolog volt, amivel Perselust zsarolni lehetett, és az Lily volt. Az ő halála még mindig, ennyi év után is kísértette.
Annyira nem tudta kiheverni a nő elvesztését, hogy többször is úgy érezte, vele van. Ott van a közelében, figyeli őt vagy éppen oltalmazza, ha arra kerül a sor.
Őrültség lett volna tagadni, hogy az évek során felgyülemlett harag, amit önmaga ellen táplált Lily halálát illetően, elmúlt volna.
Dehogy!
Éppen ellenkezőleg, napról napra erősödött és ezen nem segítettek az igazgató egy-egy beszélgetésük során titokban elejtett megjegyzései sem.
- Mit akarsz már megint? – nézett az asztala tetején heverő macskára. Az állat az elmúlt napokban egyre többször a nyomába szegődött. Sőt, volt olyan, hogy még órára is bekísérte őt. Általában a hatodévesek SVK óráit látogatta előszeretettel.
Ilyenkor megpihent a párkányon, élvezte a nap melengető sugarait és úgy tűnt, nagy élvezettel hallgatta az órát, ellentétben a diákokkal, akiket már a gondolattól is a frász kerülgetett, hogy egy újabb órát kell eltölteniük Pitonnal.
- Menj innen, hallod? – hessegette el Rozsdást a füzetekről, aki egy nagy nyújtózkodás kíséretében elódalgott vagy három lépést, hogy ismét lustán elnyújtózhasson a férfi asztalán.
Késő este lévén Perselus megdörzsölte a szemeit, hogy a halványan pislákoló gyertya fényében még lásson valamit a javítandókból, de nem sokkal később feladta és feje fáradtan hanyatlott karjaira. Elaludt.
Pont ezen okból kifolyólag nem láthatta, hogy Rozsdás puhán leugrik az asztalról és a résnyire nyitva maradt ajtóhoz somfordál, majd elhagyja a férfi lakosztályát.
A macska végigsietett a sötét folyosókon, el a festmények szunyókáló lakói előtt, míg nem elérte Hisztis Myrtle mosdóját, aminek ajtaja már csak elővigyázatosságból is, látszólag csukva volt, azonban az állat könnyedén belökte mancsával és már bent is volt.
- Már unatkoztam – köszöntötte a csapból éppen fejjel lefelé lógó Myrtle. – Azt hittem, már nem is jössz.
- Valamikor nekem is tisztálkodnom kell – érkezett a válasz, ám már nem Rozsdás szájából. A macska ugyanis eltűnt és helyén egy magas, vörös hajú nő állt régi, kék színű garbóban és kopottas farmerban. – Azt hittem az egész éjszakát végig fogja dolgozni – lépett az egyik tükör elé a nő és megigazította hosszú haját, ami úgy állt a feje tetején, akár egy méretes szénaboglya.
- Előbb-utóbb úgy is rá fog jönni, hogy ki vagy – jegyezte meg unottan a szellemalak. – Na, nem mintha nekem nem lenne édes mindegy, de…
- Nem fogja megtudni, ha te nem mondod el. Csak mi ketten tudjuk az igazságot. És ha elmondod neki vagy bárki másnak, tudni fogom, hogy ők honnan tudják – nézett rá fenyegetően a nő. – Nem szabad, hogy megtudják, érted? Sem Perselus, sem senki más – az utolsó szót jelentőségteljesen megnyomta. – Csak addig vannak biztonságban, amíg nem tudnak semmit. Ha esetleg mégis elfecsegnéd…
- Hogy mondhatnám el bárkinek is? – kérdezett vissza sértődötten Myrtle. – Hiszen rajtad kívül senki nem jár ide hozzám. Beleértve azt a két embert is, akiért aggódsz.
- Tudom. Pont ezért választottam ezt a helyet rejtekhelyül. Megnéznéd, kérlek, hogy tiszta-e a terep a prefektusi a fürdőben? – fordult felé barátságosan, kérlelő tekintettel a nő.
- Nem tudom – fonta össze átlátszó karjait melle előtt a szellem lány és még orrát is az égnek csapta nagy sértődöttségében.
- Kérlek szépen, Myrtle!
- Na jó, legyen! - adta be a derekát a nevezett. – De ígérd meg, hogy elmeséled, mi volt odakint!
- Megígérem! – mosolygott hálásan a nő, mire a szellemalak eltűnt az egyik lefolyóban, de nem sokkal később vissza is tért és jelentette, hogy tiszta a levegő.
A titokzatos nő ismét felöltötte Rozsdás alakját és végigsietett a folyosón, hogy napi jól megérdemelt fürdőzését megkaphassa.
Perselus Piton igen erős nyaki- és hátfájással ébredt, ami nem is csoda, tekintve, hogy az éjszakát hol és milyen pozícióban töltötte.
Felszisszent, mikor felállt székéből. Az éles fájdalom lelassította a mozgását, így szinte csiga lassúsággal nyúlt a füzetek felé, amiknek javításával még előző éjjel foglalatoskodott.
Ránézett a kandallón álló órára és abban a pillanatban tudta, már nincs idő reggelire! Késésben volt, ha szerencséje van, épphogy beesik, mire elkezdődik az óra.
De nem késhet!
Ő sosem késik.
Most sem fog megtörténni!
Végigsietett a folyosón, fel a lépcsőkön. Meg sem kottyan neki, edzésben van! Voldemort gondoskodik róla, mikor elküldi egy-egy akcióba, ahol ő rendszeresen, társaival ellentétben, az áldozatok menekítésére fordít igen nagy figyelmet, ami néha igencsak fokozott figyelmet és fürgeséget kíván tőle.
Menetközben kapta magára talárját, ami már kísértetköpenyként lobogott utána, mikor elérte a terem ajtaját, ahol a diákok várakoztak.
Pontosan 30 másodperccel ért oda korábban, minthogy az óra elkezdődött volna.
Rezzenéstelen arccal engedte be tanítványait a terembe, majd ugyanilyen arccal kezdett neki egy újabb kimerítő napnak.
Pár órával később a helyzet és Perselus hangulata is javulni látszott, mikor már a tanáriban ült ebéd után, de még a délutáni órák kezdete előtt.
Komoly arccal kortyolt bele a kávéjába, amire igenis nagy szüksége volt, főleg így ebéd után, ahhoz hogy ébren maradjon.
Már fel sem tűnt neki, hogy Rozsdás ismét az ő lába körül kavircol. Alig láthatóan elmosolyodott és ölbe vette az állatot, megsimogatva vörös bundáját, amit a cica hangos dorombolással jutalmazatott.
- Mit csinál azzal a szerencsétlen állattal? – dörrent fel McGalagony közvetlenül az ő asztala előtt és a férfinek körbe kellett nézni, hogy vajon kihez beszél az idős professzor. Hát, úgy tűnik hozzá, mivel más tanár közelében nem volt semmiféle állat. – Adja ide!
- Most mit csináltam? – nézett vissza rá Perselus kérdő tekintettel és láthatóan Rozsdának sem volt ínyére, hogy kiszakították egy igen kellemes környezetből, mivel az összes lábával kapálózni kezdett.
- Nézze, hogy megvan rémülve szegénykém – simogatta meg McGalagony a macskát, ám az egy ügyes mozdulattal kiszabadult „fogságából” és visszasietett a fekete hajú professzorhoz.
- Látja, milyen gonosz vagyok? Még macska is visszamenekül hozzám – jegyezte meg gúnyosan a férfi, mire McGalagony megvetően ránézett és távozott.
Perselus ránézett az ölében pihenő macsekra és finoman felemelte, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Mit akarsz te tőlem, hm? – nézett rá kérdőn. – Mindenki elmenekül előlem, te pedig éppen ellenkezőleg, hozzám futsz?
Rozsdás nyávogott egy hosszút és hagyta, hogy az asztalra tegyék és simogassák, miközben a gyengéd kezek gazdái újabb adag pergamen fölé hajoltak.
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
